20. Fejezet
- Mára elég lesz ennyi – eresztette le pálcáját Perselus Piton, miután sikeresen kivédte Harry egyik jól sikerült támadását.
Harry megkönnyebbülten hátrált egészen a falig, ahol kezét a térdén támasztva görnyedt össze, hogy könnyebben jusson levegőhöz. Szalmakazal haja most izzadt-nyirkosan tapadt fejbőrére, verejtéktől szinte szabályosan vizes pólóját kissé undorodva húzogatta el a bőrétől. Néhány perc múlva, mikor légzése csillapodott annyira, hogy értelmes gondolatok is eljussanak az agyába, kissé fintorogva küldött magára egy gyors frissítő-szárító varázslat kombinációt. Máris jobban érezte magát.
Már december közepén jártak. Több mint másfél hónap telt el az ominózus gyűlés óta, amely ismét felforgatta az életét, és megváltoztatta képességeit. Végül háromnapnyi gondolkodási idő után igent mondott McGalagonynak, és barátai mellett ő is csatlakozott a Főnix Rendjéhez. Albus hatalmas ajándékát azonban még a mai napig nem tudta teljesen feldolgozni. Eleinte fel sem tudta felmérni az ajándék nagyságát. Egy dolog, hogy megértette Fawkes beszédét, ám ahogy a napok követték egymást, úgy jött rá Harry lépésről lépésre, hogy ennél jóval többről van szó. Időnként olyan ismeretek, kósza gondolatok bukkantak elő agyának mélyéről, melyeknek létezéséről sosem hallott, melyeken sosem gondolkodott. Mindig csakis akkor bukkantak elő, mikor éppen „szüksége" lett volna rá. Eleinte nem is értette a dolgot. Ám elkezdett rajta töprengeni, és töprengését megosztotta az erre legalkalmasabb emberrel, Hermione Grangerrel. A lány egyre jobban elkerekedő szemmel, és aggodalmaskodó arccal hallgatta Harry legújabb felfedezését. Ő volt az, aki először ültette el a gyanú szikráját Harryben, hogy többről van annál szó, mint amire gondolt. Végül vett egy mély levegőt, és felkereste az igazgatói irodában lógó festmény-Dumbledore-t, és számon kérte rajta. Igen meglepődött, mikor az egykori igazgató meg sem próbálta tagadni, hogy a maga módján szerette volna túlélni a halálát, és ennek módját abban találta meg, hogy ismereteinek zömét átruházza valakire, akiben úgymond továbbélhet. A szerinte legalkalmasabb ember pedig Harry Potter volt. Harry először meghökkent, majd dühbe gurult, és hiába próbálkozott, egyetlen szó sem hagyta el a torkát. Kétségbeesetten rohant ki, csak azért, hogy jó néhány órával később mégiscsak ismét a festmény előtt álljon. Persze, megértette, hogy a tudós varázsló nem akarta, hogy tudása, tapasztalata, képességei kárba vesszenek, ám az, hogy ezt a fergeteges mennyiségű ismeretet Harryre hagyományozza, meghaladta Harry felfogóképességeit. Ráadásul az igazgató magyarázata sem győzte meg, mely szerint az évek előrehaladtával ő maga is szert tenne erre a tudáshalmazra, és ő nem tett semmi mást, csak felgyorsította kissé a folyamatot. Mindezt persze csillogó kék szemmel, és derűs mosollyal közölte. Harry nem is titkolta, mennyire visszásnak tartja az egykori igazgató tettét. Dumbledore bólogatva, és talán egy kissé szégyenkezve hallgatta Harry kitörését arról, mennyire hasonlít mindez Voldemortra, még ha a módszerei nagyban különböznek is. Hiszen kiderült, tulajdonképpen mindketten a hallhatatlanságra törekedtek, csak a megvalósításuk módszerei tértek el. Ám abban egyformák voltak, hogy mind a két mágus Harryt szemelte ki célpontjául. Harry szinte robbanni tudott volna mérgében. Utálta, hogy így felhasználták a tudta és beleegyezése nélkül. Felkapta az első kezébe kerülő tárgyat, hogy haragjában a falhoz csapja, majd hirtelen lehiggadt. Visszatette az asztalra az arany trófeát, és felszegett fejjel, rá sem nézve a festményre, távozott az irodából Az ifjú varázsló csak azért nem kezdett el tombolni, mert a kezébe kerülő tárgy nem volt más, mint az előző évben megszerzett kviddics serleg. Mindez eszébe juttatta, hogy az iroda immáron McGalagony tanárnőé.
Napokba került, mire szóba merte hozni Hermione és Ron előtt, a többieket nem is említve. Akkor is csak azért tette, mert a lánynak feltűnt Harry ismételt félrehúzódása, állandósult rosszkedve, és faggatóra fogta. Kínos volt látni a Ron arcán végigsuhanó irigységet, majd az azt követő pillanatnyi félelmet, vagy Hermione megbántottságát. Harry számára is egyértelmű volt, hogy a lány sokkal jobban hasznosíthatta volna a megszerzett tudást, mint ő. Egyszerűen érdemtelennek tartotta magát, és számára ez csak egy újabb nyűg volt, ami miatt a „nem normális" kategóriába került. Még Remus is megdöbbentnek és értetlennek tűnt az események alakulása miatt. Az egyedüli személy, aki a maga módján természetesen fogadta a hírt, Piton volt.
Amint megtudta, hogy nem egyszerű fordítóbűbáj adományról van szó, amely lehetővé teszi mágikus élőlények saját nyelvének megértését, hanem egy komplex képesség átruházásról, elkapta Harry grabancát, és egy félreeső sarokban közölte vele, hogy másnaptól minden nap az eddigi okklumencia-legilimencia és védekező-támadó varázslatok tanulása mellett azzal is foglalkoznia kell, hogy minél alaposabban kiismerje az ölébe hullott ajándék természetét. Még most is a fejében hallotta Piton maró megjegyzését: „Nem hullik mindennap az öledbe – megjegyzem érdemtelenül – ekkora ajándék. Ostoba vagy, ha nem használod ki az ezzel járó hatalmat és lehetőséget. Inkább meg kéne köszönnöd, ahelyett, hogy a sértettet játszod." Majd Harry fintorára hozzátette: „Sokan mindenüket odaadnák, ha ilyen lehetőséggel kecsegtetnék őket."
Perselus mélyeket lélegezve nézte a vele szemben a másik falnál ziháló fiatalembert. Nézte a fiú kipirult arcát, kissé remegő térdeit, és magában el kellett ismernie, hogy Harry ezúttal valóban komolyan veszi a tanulást. Pedig amikor megtudta, hogy milyen felmérhetetlen adományt kapott, és a fiú ismét milyen hozzáállással kezeli azt, minden önuralmára szüksége volt, hogy ne rázza meg a vállánál fogva, vagy valami még drasztikusabbal ne próbálkozzon. Végül csak félrerángatta, és közölte vele a nyilvánvalót. Biztos volt benne, hogy a fiúval van valami, mert elmaradtak a napi rendszerességgel folytatott látogatásai, és ha mégis eljött, akkor is csak feszengve üldögélt, és legfeljebb dadogott valamit az időjárásról, meg tanulás szükségességéről. Nem kérdezte, mi a baja. Miért is kérdezte volna? Mindenkinek megvannak a maga titkai, de persze attól még nem esett jól neki a nyilvánvaló titkolózás. Aztán persze előbújt a golymók a zsákból. Hát persze, hogy ismét Albus Dumbledore keze volt a dologban. Lehetett ugyan a vén varázsló fél éve is halott, még mindig tudott meglepetéseket tartogatni az arra érdemtelennek. Még hogy átruházni a képességeit valakire, annak tudta és beleegyezése nélkül. Ez már szinte a feketemágia határait súrolta. És ha azt is hozzávette, milyen képességekről lehetett szó, szabályosan belesárgult az irigységbe. Lehetett ő nagyon erős mágus, de nem hiába volt Albus Dumbledore az évszázad legerősebb varázslója. Hozzá képest ő csak egy kis halacska volt a Roxfort tavában. És őt mindig vonzotta az erő és hatalom. Soha nem is tagadta. Ha eddig nem lett volna a világos oldal elkötelezett híve, mostantól akkor is azzá vált volna.
Eddig jutott töprengésében, mikor a semmiből, aranyló villanás keretében feltűnt Fawkes, és éles vijjogásba kezdett. Harry a madár hangját meghallva előbb felegyenesedve elmosolyodott, kinyúlt, hogy végigsimítson a madár hátán, majd néhány pillanattal később elsápadt, és a falnak tántorodott.
- Ne – suttogta erőtlenül. Piton magyarázatra várva lépkedett a fiú felé, amikor a bejárati ajtó döngve kicsapódott, és egy meglehetősen zilált külsejű, kibomlott, kócos hajú vörös démon viharzott be rajta, kis híján fellökte a bájitalmestert, és Harry karjába omlott. Csak ott engedte meg magának, hogy összeomoljon. Zokogott, és egyetlen szót ismételt folyamatosan.
- Hermione…
A választ végül Harry Potter adta meg. Hangja rekedt, és érzelemtől fűtött volt.
- Roxmortsot megtámadták a halálfalók. Hermionét és Petert elrabolták… Megmondtam, hogy ne menjenek. Megmondtam… miért nem hallgattak rám…? - eddig bírta. Hangja elcsuklott, egyik kezével gyengéden simogatta a zokogó lány hátát, de a másik ökölbe szorult a tehetetlen dühtől. A lány végül abbahagyta a sírást, kibőgött vörös szemmel felnézett, majd halkan felsikkantott.
- Ron!
- Mi van Mr. Weasleyvel? – kérdezte Perselus rosszat sejtve, de Ginny továbbra is Harryre csimpaszkodva nyöszörögte.
- Velem kell jönnöd. Te vagy az egyetlen, aki képes lecsillapítani. Hárman rángatták vissza a felégetett faluból, de látnod kellene őket. Már nem sokáig tudják őt visszatartani. Fejébe vette, hogy visszamegy, és mindenképp megtalálja Hermionét. Teljesen megbolondult. Ki akarja szabadítani. Azt mondta, akár egymaga is szembeszáll egy tucat halálfalóval. A fiúk egyelőre bezárták a hálótokba, de most nem lehet vele bírni. Ott tombol. Gyere! – kezdte el rángatni a fiú karját.
Harry most már kezdte összeszedni magát, és bólintott.
- McGalagony tanárnő tudja már? – kérdezte.
- Igen, Neville egyenesen hozzá ment – sírta el magát ismét a lány.
- Ginny, én máris megyek a toronyba, te addig értesítsd Remust. Mondd meg neki, hogy menjen az igazgatónőhöz. Én is mindjárt megyek.
A lány bólintott, köszönés nélkül kiszaladt a szobából, és elfutott a Griffendél Torony irányába, hogy megkeresse az SVK tanárt.
Harry is indult volna, amikor Perselus megállította.
- Csillapítsd le Mr. Weasleyt, és utána azonnal gyere vissza. – Felnézett a falon függő órára. – Van rá negyedórád. Igyekezz – sürgette.
Harry elhűlve nézett a férfire.
- Nem mondod komolyan, hogy tovább akarsz gyakoroltatni? – csattant fel enyhe dühvel a hangjában. – Most, hogy…
- Elég a nyavalygásból, Potter. Telik az idő. Gyere vissza – közölte ellentmondást nem tűrő hangon.
Harry jól ismerte ezt a hangot. A férfinek van valami terve. Hosszú pillanatig nézett fürkészőn a férfire, hátha elárul még valamit, de a férfi csak némán állta a pillantását. Végül mégis ő fordította el a tekintetét, és az órára mutatott. – Idő. – Pusztán ennyit mondott, de Harry megértette. Bosszankodva felhorkantott, de megindult az ajtó felé.
Néhány lépcsőházzal később már a Kövér Dáma festménye előtt állt. A portréajtó anélkül nyílt ki, hogy a jelszót kérte volna, és felháborodottan szólt a besiető fiú után.
- Csinálj valamit ezzel a ricsajjal. Ezt nem lehet elviselni.
Harry meg sem hallotta. Azonnal felsietett a fiúk hálószobájába vezető lépcsősoron. A bejárati ajtó előtt ott állt Dean Thomas és Seamus Finnigan. Pálcájukat a kezükben szorongatták. Mellettük ott állt Neville is, aki a saját pálcája mellett Roné is a kezében volt. Bizonytalanul nyújtotta oda Harrynek.
- Nem mertük nála hagyni. Még valami ostobaságot művelt volna – motyogta.
- Jól tettétek – szorította meg bátorítóan a fiú vállát Harry, mire Neville halkan felszisszent. Mikor Harry kérdőn nézett rá, a fiú megvonta a vállát.
- Ron kicsit erőteljesen adta tudtunkra, hogy nem akar velünk jönni.
Harry csak most nézett végig a három osztálytársán. Dean szeme alatt jókora monokli ékeskedett, Seamus szája fel volt dagadva, és Neville furcsán tartotta a bal vállát, és mikor megmozdult, Harry látta, hogy eléggé biceg a jobb lábára is.
- Ez Ron műve? - kérdezte elhűlve - Szerintem meg kéne mutatnotok Madam Pomfrey-nek.
Odabentről Ron üvöltése hallatszódott ki.
- Engedjetek ki azonnal! Majd adok nektek hitvány alakok. Gyávák! Nem érdemlitek meg, hogy a Griffendél-ház tagjai legyetek!. Megfutamodtatok. Hagytátok Hermionét. – Hangja elfulladt, és tompa ütődés hallatszott az ajtón.
Harry nagyot nyelt.
- Engedjetek be – kérte a fiúkat. A három fiú szó nélkül engedelmeskedett, de szemükben elismerés fénye csillant.
- Ron? – kérdezte halkan, mikor belépett a sötét szobába. – Merre vagy? Most mondta Ginny, mi történt. Jól vagy? Neked nem esett bajod?
Ron kivált az árnyékból, és barátja elé lépett.
Egy pillanatig csak bámulták egymást, majd erősen összeölelkeztek.
- Nem tudtam megakadályozni. Elvitték… Neked volt igazad. Nem kellett volna mennünk…
Kibontakozott barátja karjaiból, a bőröndjéhez lépett, és egy meleg pulóvert húzott elő belőle. Egy kisebb táskába pakolt befelé.
- Neked is melegebben kell öltöznöd. Odakinn nagyon hideg van. Majd' lefagyott az orrom.
Harry megakasztotta a másik pakolását. – Hova készülsz? Ugye tudod, hogy nem mehetsz Hermione után? Azt sem tudod, merre keressed. Ron…
- Majd te kitalálod – vágta rá magabiztosan a vörös hajú fiú. – Most, hogy ott van a fejedben Dumbledore tudása, erre is biztos megvan a válasz. Csak meg kell keresned.
- Ez nem olyan egyszerű – sóhajtotta Harry. Régóta téma volt ez közöttük. Vöröshajú barátja egyszerűen nem értette, hogy Dumbledore tudásával a fejében miért nem megy egyszerűen Voldemort elé, és nyírja ki végre a rohadékot, hogy aztán élhesse végre mindenki az életét.
- Szóval te nem jössz? – nézett megütközve Harryre a hetedéves fiú. Egy másodpercre úgy tűnt, felülemelkedik rajta kétségbeesés, de lerázta magáról. Arca megkeményedett. – Akkor egyedül megyek. – Elfordult, és ismét a bőröndével kezdett matatni. Végül felnézett. – Akkor minek jöttél ide? Te is gyáván elbújsz Roxfort falai között? Ki sem mered tenni a lábad? Ezért nem jöttél velünk ma, igaz? – kérdezte számonkérően. – Pedig tudod, ha te is ott lettél volna, Hermionének nem esett volna baja. Miattad van, ez is miattad… Azok a rohadékok téged akartak, mégis Hermione szenved most miatta. – Arcán kárörvendő vigyor jelent meg. – És nem ő az egyetlen. Elvitték Knight professzort is. Ő is ott van. Ki tudja él e még? Milyen érzés Harry? Mondd milyen érzés, hogy miattad ennyi ember hal meg? – Arca eltorzult a gyűlölettől. – Ha valami bántódása esik Hermionének, nem bocsátok meg neked.
Harry moccanni sem tudott döbbenetében. Nem ilyen szavakat várt barátjától. Közben az órájára pillantott.
- Ron, figyelj. Hibáztass engem, ha akarsz, de meg kell ígérned, hogy nem mozdulsz a kastélyból. Érted? – de a fiú csak ellegyintette, mint egy bosszantó legyet. – Hagyj békén, Potter – közölte, és hátat fordított neki. Az ablakhoz lépett. Harry utánament.
- Azt hiszem, Perselusnak van valami ötlete. Ne veszítsd el a reményt. Ha Voldemort engem akar Hermionéért és Peterért cserébe, akkor még él. Hagyd, hogy tegyük a dolgunkat. De ahhoz az kell, hogy legalább miattad ne kelljen aggódnom. Ígérd meg, hogy nem mész utána. Hogy nem lépsz ki Roxfortból. Esküszöm, hogy mindent megteszek, hogy Hermionét visszaszerezzük. Ígérem!
Ron most Harry felé fordult. – Tényleg? Mindent megtennél? – Harry eltökélten bólintott. – Mindent!
- Akkor megígérem – suttogta lesütött szemmel.
- Griffendél becsületszavadra?
- Igen – válaszolta csöppnyi hezitálás után.
Harrynek csak ennyi kellett. – Köszönöm. – Elindult az ajtó felé, amikor Ron hangja megállította. – Harry, ugye tudod, hogy én nem…, nem gondol…
- Tudom – vágott közbe Harry.
Mikor visszatért az Elvesztett Tárgyak Szobájának is hívott Szükség Szobájának ajtaja elé megállt, mert odabentről dühős szóváltás hallatszott kifelé. Remus hangját hallotta.
- Ne légy ostoba, Perselus. Ennél több eszed van. Te is tudod, hogy ez kész öngyilkosság.
Ez volt az a pillanat, amikor az ajtó feltűnt, és Harry belépett Perselus Piton ideiglenes szállására.
Az elétáruló látvány magáért beszélt. Nem is kellett magyarázatot kérnie. Harry teljes mértékben egyetértett Remusszal. Ez tényleg öngyilkosság… A férfi teljes halálfaló mezben várta visszatérését. Halálfaló maszkját pedig a kezében tartotta.
Még megszólalni sem volt ideje, mert Piton odatartotta elé bal karját, melyen már felgyűrte az inge ujját is.
- Ébreszd fel! – követelte nemes egyszerűséggel.
- Ugye, ez csak valami rossz tréfa? – próbált poénkodni, persze sikertelenül, mert csak egy nagyon Pitonos tekintetet, és egy morgást kapott válaszul. – De hát Remusnak igaza van. Ez tényleg öngyilkosság - mondta elkomorodva. - Nem mehetsz oda. Voldemort elevenen megnyúz. És még ha véletlenül be is jutsz…
Piton egy türelmetlen kézmozdulattal elhallgattatta.
- Jól ismerem a Nagyúr szokásait – tért át ismét erre a megszólításra, holott az utóbbi időkben, már ő is csak Voldemortként emlegette egykori mesterét. – Most két olyan ajándék került a keze közé, melynek „kibontását" széles réteg előtt tervezi megtenni. Miss Granger és Peter kínzása nem csak a teljes belső kör, de a halálfalók széles tábora előtt, nyilvánosan fog megtörténni. Ez nem kevés embert jelent. Úgy számolom, legalább kétszáz ember fogja érezni a hívást. Én, mint a belső kör egykori tagja, eddig is megéreztem, mikor a Nagyúr a híveit parancsolta magához. Nincs sok időm.
- De hát értsd meg, ez őrültség. Voldemort megérzi a jelenléted, és ha elkap, akkor már három embert tart a markában. Ennél nagyobb elégtétel már nem is érheti.
- Ennyi ember között nem – rázta meg a fejét. - És természetesen leárnyékolom a mágiám – tette hozzá olyan hangnemben, mely szerint ennek evidensnek kellene lennie még Potter számára is.
Harry némán felsóhajtott. Ismerte már annyira Pitont, hogy tudja, ha a másik a fejébe vett valamit, úgyse lehet róla lebeszélni.
Ránézett hát a férfi karján levő koponyára, előhúzta pálcáját, és a jegyre nyomta. Erősen koncentrált az abból kikúszó kígyó tekergőző alakjára, mielőtt megszólalt.
- Ébressztő, kígyóm! Itt az idő, hogy újra elvégezzd a sszámodra kijelölt feladatot! – közölte a kígyóval párszaszóul.
Egy ideig nem történt semmi. Harry már azon volt, hogy megismétli a felszólítást, mikor apró mozgásra figyelt fel. Harry is inkább a férfi megvonagló arcából látta, mint a karjáról, hogy a koponya eddig lezárt szájürege feltárult, és a kígyó komótosan előcsúszott belőle. Szeme villogott, villás nyelve ideges mozgásba kezdett. Fejét Harry felé fordította, majd engedelmesen bólintott.
- Úgy lesssz!
Harry most Pitonra nézett.- Én is megyek – közölte.
- Ne nevettess Potter. Hogyan? A bejutáshoz ez szükséges! – mutatta fel keserűen a karját, amin jól kivehető volt a felélénkült kígyó.
- Szerintem az én sebhelyem hasonlóan reagálna a hívásra. Ha rászorítanám a kezem a jegyedre, és egy pillanatra megnyitnám az elmém…
- Nem! – villámlott meg a férfi szeme.
- Megtiltom! – Ez már Remus Lupin volt, aki Pitonnal szinte egyidőben csattant fel. A vérfarkas arca elsötétült a rátörő indulatoktól. – Szó sem lehet róla. Az egy dolog, hogy Perselus odamegy. Van benne tapasztalata, és ha ő azt mondja, hogy meg tudja tenni, a lelke rajta. De NEM engedem, hogy te is olyan esztelenül viselkedj, mint ő.
Harry döbbenten bámult egyik férfiről a másikra. Fogadott keresztapja viselkedése jobban megdöbbentette, mint a Perselus Pitontól nem várt „griffendéles hősködés".
Végül mélyet sóhajtva, lemondóan bólintott. A falnál álló táskájához lépett – áldotta a sokat emlegetett szerencséjét, hogy nem vitte magával, mikor Ronhoz sietett -, és előhúzott belőle egy vékony szövésű finom kelmét. A láthatatlanná tévő köpenyét. Átnyújtotta a férfinak. – Tedd el – mondta halkan, beletörődően. – Hasznát veheted. – A férfi köszönetképpen biccentett, és elvette a köpenyt. Ráfektette karjára, és csak nézte, hogy bal alkarja groteszk módon eltűnik a ruhadarab alatt.
Hirtelen összerándult. Ezt a fájdalmat, bár jól ismerte, nem vágyta. Harry azonnal tisztában volt a történtekkel. – Elkísérlek a kapuig. – Hangja olyan határozott volt, hogy Piton meg sem próbálta lebeszélni.
Harry az ajtóból még visszaszólt Lupinnak. – Mindjárt jövök.
A vérfarkas keményen bólintott. – Igen, beszélnünk kell. Minerva irodájában leszek.
A két férfi együtt indult a kastély kapuja felé. Útközben Harry vállára telepedett a fiútól egyre ritkábban elszakadó főnixmadár is. Harry szórakozottan simogatta a madár tollait, miközben némán lépkedtek egymás mellett. Bár nem szóltak egymáshoz, de Piton érezte a tizenéves fiú néma támogatását, és bár nem mondta – miért is mondta volna -, hálás volt érte. Ha igazán belegondol, tényleg meggondolatlanság odamenni. Hogy mégis miért? Nagyon egyszerű. Mert valakinek meg kell tennie. És ő az egyetlen, aki meg tudja tenni. Még akkor is, ha ez akár csapda is lehet.
És azt is nagyon jól tudta, hogy ha Grangernek baja esik, Harry Potter olyan mély letargiába esne, amelynek akár végletes kimenetele is lehet a Nagyúrral szembeni csatára. Arról nem is beszélve, hogy ő sem akar még egy terhet saját sokat próbált lelkén azzal, hogy meg sem próbálj megmenteni Petert. Az egyetlent, aki Dumbledore mellett minden tekintetben elfogadta, és mellette állt.
Mikor elérték a kastély kapuját, Piton elmondta a zárnyitó varázsigét, és indulni készült. Már fél lábbal kilépett a hatalmas kétszárnyas kapun, mikor Harry utánanyúlt.
A nyakához nyúlt, és levette onnan valamit. Egy vékony aranyláncot, amelyen egy griffmadár lógott. A McGalagonytól kapott vészzsupszkulcs.
- Még jól jöhet.
Piton száját ritkán hagyták el köszönőszavak, de most nem tehetett másképp.
Megszorította a vele szemben álló korán felnőtt fiatalember jobbját.
- Köszönöm.
Harry fanyar félmosollyal nyugtázta. Már csak a férfi hátának suttogta.
- Járj szerencsével. – Még mielőtt Piton hoppanálhatott volna, Harry a madárhoz fordult. – Tudnád követni a kedvemért, Fawkes?
Perselus elégedetten mosolyodott el. Ezúttal is jól számított. Mielőtt elhoppanált volna, félpillantást vettet válla fölött a kapuban álló fiúra, aki épp most suttogott Fawkes-hoz.
Nagyszerű! Mert bár nem félt a veszélytől, szerette a kockázatot a minimálisra csökkenteni.
Szerző megjegyzése: Ezúton is elnézését kérem mindenkinek, aki eddig olyan kitartóan várta ennek a történetnek a frissítését. Nincs sok mentségem. Rohan az élet, én meg nem mindig tudok vele lépést tartani. Próbálom megígérni, hogy ezúttal nem kell majdnem egy évig várni az újabb fejezetre. Talán, ha még visszajelzést is kapok arra vonatkozóan, hogy van akit még érdekel ez az írás, akkor meg is tudom tartani.