Miután Ames és Alec egy-két oktató célú pofonnal lecsendesítette a hisztériázó Maxet. Elindultak az erdei úton, amit a fiú mutatott nekik.

A lány durcásan dörgölte fájó pofiját. A két férfi mögött kullogott, és a legsötétebb dolgokat kívánta nekik, amit csak fanfic írók csak kitalálhatnak.

Az erdő egy csöppet sem nyújtott szívderítő látványt. Göcsörtös ágaival és torz pofákra hasonlító kérgeikkel a mesebeli szörnyekre emlékeztette őket. A fák között a sötétség egy olyan fajtája, honolt, amit még az ö speciális szemük sem látott át.

Ames percekig vizslatta az erdőt, majd hátra pillantott a háta mögött, hogy lássa a napot, amint az a kukorica mezők fölött elindult lassan lefelé.

- Biztató- siklott a tekintete vissza az erdőre. – Kb. három óránk van alkonyatig.

Max arcán széles mosoly jelent meg.

- Pont, mint Dorothi az Ózban.

Alec kérdően nézett Maxre, majd Ameshez hajolt.

- Akkor Max a madárijesztő – súgta oda halkan, hogy Max ne hallja.

Ames erre felnevetett, és rögtön szembe találta magát Maxel.

- Te most rajtam nevetsz?

- Nem! Nem! Dehogy is! – tiltakozott a férfi. – Én soha nem gúnyolnálak ki. Csak nagyon jópofa, amit mondtál.

A lány arca megenyhült.

- Jaj, az nagyon jó. Mondjak még ilyeneket?

Ames vetett egy kosza pillantást a Max háta mögött vihogó Alecre. Sunyi vigyor terült szét az arcán.

- Persze. Alec is szívesen hallaná.

Az X5-ös abba hagyta a röhögést. Dühösen nézte Amest, majd vonásai torz vigyorba torzultak, ahogy Max karon ragadta és csicseregve az erdő felé vonszolta.

Ames zsebre dugta a kezét, és egy vagány félmosolyal az arcán indult meg utánuk.

Egy keskeny ösvényen haladtak, és az út menti bokrok sötétségéből vörös szempárok meredtek rájuk. Időközben Ames is felzárkózott hozzájuk, idegesen pislogva a bokrok felé.

- Neked meg mi bajod van? – vette oda neki Alec Max másik oldaláról.

- Csak ez a hely pont olyan, mint a régi sulim.

- Miért? Itt is mindenki a te seggedet akarja szét rúgni? – viccelődött Alec.

Ames egyet értően bólintott.

- Részben, de a suli mögötti erdő is így nézett ki.

- Jah, akkor már értem. De mi ez a furcsa zene? – nézett körbe a zaj forrása után kutatva.

- Várj, megoldom – lépett oldalra Ames. – Hé! Ti ott! Húzzatok már el! Senki nem kíváncsi a nyikorgásotokra! – kiabált az útszélén játszó zenekarra.

A zenekar mellett egy tábla díszelgett. Rajta a „Minden idők legjobb horror zenéi". A rezes banda morgolódva szedte össze a hangszereit, és elindult az erdő mélye felé. Párperccel később vadmorgások majd torz sikolyok hallatszottak az irányukból. A sikolyokat elégedet csámcsogás váltotta föl.

- Kösz, így már sokkal jobb – sóhajtott megkönnyebbülten Alec. Hátra hajolt és Max mögött oda súgta a férfinak. – Vele nem tudsz mit kezdeni?

Ames elő húzta a pisztolyát.

- Nem – rázta meg a fejét Alec. – Más?

- Elvehetem feleségül is.

- Biztos?

- Tényleg, azt tényleg nem akarom – húzta el a száját Ames.

Max felkapta a fejét.

- Mit nem akarsz?

- Öööö… eltévedni megint? – vágta rá.

Max bólintott.

- Én sem.

Alec és Ames egymásra vigyorogtak.

Alec a halántékához emelte a mutatóujját és a szemét forgatta. Ames egyetértően röhögött.

– Hé fiúk! – állt meg Max.

– Mi van? – kérdezte Ames.

–Az meg ki? – bökött előre a lány.

Előttük az úton egy görnyedt hátú anyóka sétált feléjük. A hátán egy ócska zsákot cipelt, ami a szagából ítélve tele volt ételmaradékokkal és szeméttel.

– Te vagy a mesebeli rőzsehordó anyóka? – csodálkozott az anyókára Ames, ahogy az odaért hozzájuk.

Az anyóka ráemelte ráncos képét.

– A nagyanyád térde kalácsát! Hát hülye vagy, drága fiam?! Nem látod, hogy nincs nálam rőzse?!

Ames sértetten nézett az anyókára.

– Mindig ilyenkor tűnik fel a rőzsehordó anyóka, akinek „Adjisten öreganyám"-mal kell köszönni és kapunk jutalmat.

– Köszöntél?

– Nem – pirult el Ames.

Akkor egy nyamvadt Sport szeletet sem kapsz!

– Oké, de akkor te ki vagy? – kérdezte Max.

– Én? – húzta ki magát az anyóka. – Magyar kisnyugdíjas!

Mindhárman egyszerre szisszentek fel.

– Szegény anyó – sóhajtott együttérzően Alec. – És mi még azt hittük, hogy T.C.-ben rossz.

– T.C.? – nyekeregte az anyóka. – Terminal City? Én is odatartok! Merre van?

Max megvonta a vállát.

– Nem tudjuk, eltévedtünk.

– De Seattle-ben megtalálod – segítette ki Ames.

– Kösz a segítséget – mormogta az asszony és tovább battyogott az úton.

– Hogy itt milyen furcsa emberek vannak – jegyezte meg Max. Két társa helyeslően bólintott.

Ahogy az öregasszony tovább indult, azonnal mással kezdtek foglalkozni. Alec és Ames Max-el, aki egy mérgesszömörce-ággal kezdett hadakozni.

– Most mi bajotok van? – nyavalyogta a lány a két férfinak, akik tüntetőleg három méternél közelebb nem voltak hajlandóak megközelíteni. – Ez csak egy bot!

– De milyen bot, te szerencsétlen?!

Max zavartan pislogott.

– Milyen?

– Szömörce… Ahol ér, pokolian viszketni fog – magyarázta meg a lehető legegyszerűbben Ames.

A lány ránézett a kezében tartott botra.

– A büdös! – vágta a bokrok közé. – Most mit csináljak?

– Be kell kenni krémmel – ajánlotta Alec.

– Viszont gyógykenőcsünk az nincs – világított rá a dolog hibájára Ames.

Max durcásan lódult meg az úton.

– Ó, haver! – sóhajtott Alec. – Ez az út kurva hosszú lesz.

Ames vállat vont, majd ő is elindult. Alec is beérte őket és némán haladtak tovább.

Az erdőből különböző ijesztő hangok szűrődtek ki. Visongások, sikolyok, sikoltások és susogások.

– Ez az erdő kezd rohadtul idegesíteni – sziszegte Ames egy nagyon közeli vonyítás után.

– Nem kéne megnézni? Hátha bajban van – kérdezte meg Max és már indult is volna, de Alec visszarántotta.

– Soha ne hagyd el az ösvényt! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Ames.

Max feltápászkodva leporolta magát.

– Jól van, na!

– Gyerünk tovább – kommandírozott Alec.

Max óvatosan az erdő felé somfordált, de tekintete találkozott a társaiéval, és némán megindult utánuk.

Félóra múlva megérkeztek egy öreg kastélyhoz. A kastély mellett egy tábla hirdette: „Szoba kiadó".

– Ide bemegyünk, asszem… - motyogta Ames, ahogyan végignézett a sötét, komor váron, ami az éjszakai holdfényben tornyaival egy ugrásra kész fenevadra emlékeztette a halálra rémült, túl nagy fantáziával bíró utazókat.

– Kopogj be – unszolta Alec Amest.

Az Ismerős dühösen visszavágott.

– Egy francokat! Kopogj te!

– Én aztán nem – rázta a fejét az X5-ös.

– Én sem, az biztos.

Tekintetük ekkor Max-re siklott.

A lány maga mögé nézett, majd, amikor nem látott maga mögött / nem látott ott senkit, kérdőn magára bökött.

Ames és Alec bólintott.

A lány felsóhajtott. Szomorú arccal feltrappolt a lépcsőn, megragadta a denevér formájú kopogtatót és megdöngette vele az ajtót. A denevér ájultan hullott le a kopogtatóról.

Az ajtó nyikorogva kinyílt.

Mindhárman egyszerre ugrottak hátra a látványtól.

Az ajtóban egy alig 1 m 10 centis lény állt. Zöld, nyálkás bőrét fekélyek borították. Bal szeme reménytelenül szemlélte az orrnyergét. Őszes, kevés haja boglyasan ült meg koponyáján. Zöldesfekete ruháját minden valószínűség szerint állati eredetű foltok borították. Körülötte pár döglégy repkedett.

– Mi van? A szüzeket hátul fogadjuk – gurgulázta.

– Mi szobát akarunk – vágta rá Ames.

A torz fickó elmosolyodott.

– Aha! Egy kis éjszakai szórakozás!

Ahogy egymásra néztek, elfintorodtak.

– Három szoba kell – mutatta három ujját felemelve Ames.

– Csak egy szobánk van. 80 dollár lesz.

Hátrahúzódtak, hogy megbeszéljék siralmas pénzügyi helyzetüket.

– Nálam van 76 dollár és 8 dollárnyi apró – tájékoztatta őket Ames.

– Nálam csak 15 dollár van – nyújtott előre pár összegyűrött bankjegyet Alec.

Max vállat vont, ahogy várakozóan ránéztek.

– Én csinos vagyok, nekem nem kell pénz.

– Rendben, akkor én adok 70 dollárt, te 10-et – mondta Ames.

Alec egyetértett vele.

Összedobott pénzüket odaadták a nyálkás képű fickónak. Az elmarta Ames kezéből a pénzt és sietve átszámolta. Arca mosolyra húzódott, kivillantva szemfogait.

– Kerüljetek beljebb. A nevem Igor. Írjátok be a neveteket és a vércsoportotokat.

Ames körbepislogott az előtérben. Mindent vastagon fedett a por és egy méteres pók közeledett felé.

– Iiiiiikkkk!! – sikította és sarkon fordulva belerohant egy hatalmas pókhálóba. – Segítség, segítség, gyorsan, siessenek!

Igor jelent meg az egyik kezében egy székkel, a másikban egy ostorral.

– Rossz Fido! Rossz! Menj innen! Ne edd meg a mosdatlan idegent!

– Anyád a mosdatlan, puliszkafejű!

A pók ezer csillogó szemeit a vergődő Amesre vetette, majd visszahúzódott fészkébe.

– Hülye őrző-védő pókok – dohogta Igor, miközben Alec és Max kiszabadították Amest. – Mindig megeszik a vendégeket.

– És mondja csak, miért csak egy szobájuk van? – kérdezte Alec.

– Mert ma jön haza D. Racula fia. Őt ünnepeljük ma.

– Ez csodás hír – ujjongott Max. – Biztos nagyon boldogok.

Igor úgy nézett rá, mint egy tébolyodottra.

– Nem. D. Racula azért költözött ide Erdélyből, hogy férfit faragjon a fiából anélkül, hogy azok a buta, korlátolt parasztok befolyásolnák.

– És sikerült? – kaparta le magáról a maradék pókhálót Ames.

Igor megrázta a fejét.

– Nem, sajnos nem úgy sikerült, mint szerette volna – elindult kacsázva a lépcsőn. – Véletlenül Billy Elliot óráira ment be.

– Az kellemetlen lehet – jegyezte meg Ames, bár nem nagyon volt fogalma arról, ki is az a Billy Elliot, csak meg kellett őriznie a látszatot, hogy ő a legokosabb a társaságban.

Az bizony - vezette végig őket Igor egy hosszú folyosón. – D. Racula nagyon sokat szégyenkezett miatta… Áh! Itt is volnánk… - állt meg egy tölgyajtó előtt. – Itt hajtották végső álomra D. Racula szeretői a fejüket – vihogta.

Ames és Alec gyanakodva összenéztek.

Maxnek azonban felkeltette a figyelmét, ami azért volt érdekes, mert egy ideje nem mutatott agyműködést.

– Tényleg? És sokan voltak?

– Rengetegen – Igor egy kulcscsomót kapart elő ruházatából, az egyik kulcsot a zárba illesztette és az ajtó nyikorogva kinyílt. – Az ünnepség 10 órakor kezdődik, szívesen várnak titeket a vacsorára.

A szoba berendezése a 16. századot idézte és a por mennyiségéből ítélve akkor is rendezték be.

– Csak egy ágy van! – kiáltotta felháborodottan Ames.

– De egy jó széles ágy! – Igor kicsámpázott. – Nyugodjatok békében – húzta be maga után az ajtót.

Max ásítva kinyújtózott.

– Aludjunk!

– Rendben, de csak egy ágy van!

– És aztán? – értetlenkedett Max.

– De mi mindketten fiúk vagyunk! – bökött Amesre Alec, rávilágítva a probléma okára.

– Majd alszom középen. Nagy ágy, egy hétig nem találkozunk benne.

– Az egy dolog, de én veled sem akarok egy ágyban aludni. Ez ellentmond az elveimnek. Nem alszom egy ágyban az ellenséggel –fintorgott Ames. – Főleg amióta rám másztál.

Max vállat vont.

– Pillanatnyi fellángolás volt – mosolygott ártatlanul. – Biztosíthatlak, hogy már elmúlt – nyalta meg az ajkait és cinkos kacsintásokkal ajándékozta meg társait.

– Ezek után végképp nem fogsz velünk aludni – jegyezte meg Alec ingerülten.

– Oké, azt megbeszéltük, hogy ki nem alszik középen, de azt még most sem, hogy ki fog az ágyban aludni.

– Mi hárman! – vágta rá a lány.

– Anyád!

– Anya nem fog. Elég érdekes lenne… - Max elhallgatott, ahogy egy ököl csapódott az arcába.

Ames pislogott.

– Ezt nem kellett volna, de legalább csend van.

Alec vállat vont és megmasszírozta sajgó öklét.

– Untam a hülyeségeit. Idő?

Ames megnézte az óráját. Arca elkeseredett vigyorba torzult, majd nevetni kezdett.

– Mi van?

Ames alig tudott megszólalni a röhögéstől.

– Fél 10 van! Félóráért veszekedtünk.

Az X5-ös végigmérte az ájult, ezáltal csendes és teljesen elviselhető Maxet.

– Nem baj, akkor is megérte.

Ames lassan rendezte az idegállapotát és felegyenesedett.

– Szerintem nézzünk körül – vetette fel az ötletet.

Alec egyetértett vele, de a lassan ébredező Max közbeszólt.

– Basszus, már megint mi történt? – masszírozta meg sajgó arccsontját. – Feltétlenül pofán kellett vágnod? – kérte számon az X5-öst. – Te jó ég! – nézett körül a szobában. – Lepra egy szoba.

– Csak játszd a szereped – sziszegte oda neki Ames.

– Oh, bocs. Tényleg, mit keresünk itt?

– Nem emlékszel? – kérdezte óvatosan Alec. Volt egy rossz érzése, és ahogy Amesre pillantott, látszott, hogy a férfit is ugyanaz foglalkoztatja.

– Nem – rázta meg a fejét a lány. – Egészen addig, amíg meg nem ittam a kávéját. – bökött Amesre. – Elmondhatnátok, mi folyik itt – tápászkodott fel.

– Csatlakoztam hozzátok, amikor elraboltak az UFÓ-k, hogy felbéreljenek minket, hogy öljük meg a videós gonosz kislányt. Letettek egy kukoricamezőre, majd találkoztunk Kukor Ica gyermekeivel, akik útbaigazítottak minket, de mivel túl messze van, ajánlották ezt a fogadót, ahol alkonyattól pirkadatig szállást kapunk. Most körül akarunk nézni, mielőtt kezdődik a tulaj, D. Racula fiának, Rockynak az üdvözlő bálja – hadarta egy szuszra Ames.

A két X5-ös elismerően mérte végig.

– Öcsém, mekkora tüdeje van – suttogta Max Alecnek.

– Akkor indulhatunk? – sétált az ajtóhoz Ames.

Max azonnal követte.

– Remek, kíváncsi vagyok, hol vagyunk.

Ames vékony ujjait a kilincsre fonta. Óvatosan lenyomta, majd lassan nyitni kezdte. Az ajtózsanérok fülrepesztő nyikorgásba kedztek. Ames nagyot sóhajtott, majd egyetlen mozdulattal feltépte az ajtót.

Max óvakodva kidugta a fejét a folyosóra.

A folyosón pár fáklya világított így elérve, hogy horrorfilmbe illően váltakozzanak a sötét és világos részek.

– Tiszta – suttogta, ahogy kilépett az ajtón. Intett társainak, hogy kövessék őt.

– Tiszta? – nyekeregte valaki mögöttük. – Ezt kikérem magamnak! Ez több évszázados por!

Mindhárman megfordultak, hogy lenézzenek Igor rendkívül dühös képére.

Max döbbenten nézte és a szemeit dörzsölgette, hátha azzal le tudja törölni Igor ocsmány képét.

– Oh, apám!

– Tessék tisztelni – folytatta Igor – vagy szólok a Horror Világszövetség Szakszervezetének.

Max kérdőn nézett hol Amesre, hol Alecre, hol pedig a már számára is ocsmány Igorra.

– Nagyon szép az elrendezés – próbálta menteni a menthetőt. – Igazán, igazán… - kereste a megfelelő szavakat, de minduntalan az „ocsmány" tolakodott a fejébe – … horroros – mondta ki végül fintorogva azt a szót, amit a legkevésbé talált bántónak.

Igor arca megenyhült.

– Jól van, most kövessetek, a Gazda már vár titeket – vihogta idiótán, ráncos, karmos ujjait összedörzsölve. – Gyertek drágaságaim, gyertek.

– Gyerekek – súgta oda halkan Ames Maxnek és Alecnek – nekem van egy nagyon rossz érzésem.

– Mint az erdőben? – súgta vissza Alec.

–Nem, mintha valami iszonyatos jönne. Valami, ami tényleg sokkoló, mint amikor Wendy elcitált egy Bich Pritsckoncertre.

A gondolattól mindannyian összerándultak. Csak remélni merték, hogy nem lesz annyira iszonyú.

Igor bevezette őket egy aprócska 10x10-es szobába. A helyiség egyszerű volt, pusztán csak a képkeretek és a gótikus bútorzat volt aranyozott, az eredeti Faberge tojásról nem is beszélve.

– Ez a Gazda egyszerű vendégeinek fenntartott fogadószoba. Elnézést – hátrált ki sunyin vigyorogva Igor – foglaljatok helyet.

– Ez a D. Racula igazán gazdag lehet – nézett körbe Max.

– Nagyon – jött egy kellemes hang mögülük. Megfordultak és szembetalálták magukat vélhetően D. Raculával, a vár urával. Vagyis inkább az úrnőjével. A nő magas volt, hosszú hollófekete haja a derekát verdeste. Tejfehér bőre szinte világított, arcában sötét szemek villogtak, telt ajkaiba hófehér szemfogai mélyedtek. Ruhaként egy aerobikdressz-szerű, mélyen kivágott ruhát viselt. Combjait fekete harisnyába bújtatta, lábára combközépig érő, fekete bőrcsizmát húzott. Vállaira éjfekete köpenyt terített.

– Maga D. Racula! – nyögte ki meglepődötten Ames.

A nő finoman biccentett.

– Igen, én. Mi járatban vagytok? Főleg ezen a dicsőséges napon.

– Tudjuk, hogy ma jön haza a fiad, de csak ma éjszakára kérünk szállást – kezdte diplomatikusan Max, kiérdemelve egy elismerő pillantást Amestől.

– Úgy látszik, helyrecsaptad az agyát – súgta oda Alecnek, aki azonnal önelégülten vigyorogni kezdett.

D. Racula a derekára tette karcsú ujjú kezét.

– Nos, tulajdonképp rendkívül boldoggá tesz, hogy idetévedtetek. Hiszen ma nem a fiam hazatérését ünnepeljük – vigyora szélesre húzódott, szemfogai kivillantak. – Ma avatjuk be a fiamat… khmm… a családi üzletbe és biztos vagyok benne, hogy az éjféli szertartáson részt vennétek.

– Ah – legyintett Ames – nem akarunk zavarni…

– Nem zavarnátok.

– És mi lenne, ha csak beugranánk, mert holnap korán kell kelnünk…

– Holnap már nem kell felkelnetek a szertartás után – D. Racula sötét szemei vörösbe futottak át és tekintetét Ames szemeibe mélyesztette.

A férfi megremegett a tekintet alatt, de megerősítette magát. Szemöldökét összeráncolta, hunyorított és vicsorgott, vagyis igyekezett a legcsúnyább és leggonoszabb arcával és tekintetével D. Raculára nézni.

Percekig bámulták így egymást, amikor D. Racula megnyalta az ajkait és egy csókot küldött a férfinek. Ames meglepődött és pislogni kezdett.

– Micsoda férfi – suttogta D. Racula. – pont mint a volt férjem, a Béla… - elrévedve nézett fel a falra, ahol egy festmény díszelgett. Egy lenyalt hajú férfi, ujjnyi hosszú szemfogakkal a szájában, ruhája akár valami 17. századi várúré, karjában egy átharapott torkú nővel.

– Biztosan nagyon kedves ember lehetett – jegyezte meg feszülten Ames.

– Oh, igen, az volt, de egy Van Helsing nevű fickó megölte. Akkor született az a jóslat, hogy visszatér az a férfi, aki maga is szörny, de mégis vadászik a fajtájára. Vele egy kiválasztott nő és lesz velük egy fickó, akit éppencsak megemlít…

Ames és Max idegesen pislogott egymásra. Alec sértődött pillantásokat szórt feléjük.

– Komolyan? Ez igazán izgalmasnak hangzik – feszengett tovább Ames.

–Persze, hogy az! Ha a kezeim közé kerül! – vicsorogta D. Racula és kivillantak szemfogai.

Ames, Max és Alec önkéntelenül is közelebb léptek egymáshoz. – Olyan elképzelhetetlen szenvedést bocsátok rá, amitől még a legnagyobbak is összeroppannak! – harsogta.

– Meg kell néznie a Túl a barátságon-t? – jött a rémült kérdés valahonnan az asztal alól.

D. Racula megborzongott.

– Szörnyű lesz, de nem annyira.

– Phühh! Ezt megúsztuk!

– De végig kell néznie a fiam emlékdiáit az ő kommentálásával! – gonosz kacaja visszhangzott a teremben.

– És abban mi a rossz?

D. Racula belátta, hogy belépője annyira hatásos volt, hogy vendégei egyhamar nem bújnak elő.

– Én már láttam, rohadt unalmas.

– Oh, akkor már értjük. Hé! Ki kezdett fogdosni? Max?

– Bocs, Alec, én Amest tapizom.

– Engem senki sem tapiz, csak valaki a dögszagú leheletével a pofámba liheg!

– Én nem lihegek senkire, és te, Max?

– Én sem. De ha én nem téged foglak és nem is Alecet, és ha se te, se én nem lihegek, akkor nem vagyunk egyedül!

– Hörr…

– Gyerek! Ez már határozottan nem vicces!

– Nyugi Ames! Én sokkal jobban félhetnék! Max! Valld be, hogy te tapizol!

– Én nem! Apropó, mitől vagy ennyire bundás?

– Szerintem egyikünk sem bundás.

– Akkor tényleg van valaki az asztal alatt.

– Hörrg…

– Menjetek már arrébb! – egy csattanás hallatszott. – Nem férek és a lihegésből is elegem van!

– Mrrr, hörr, mrrr… - egy dühös morgás hallatszott.

– Asszem ez rossz ötlet volt, Ames.

– Ki kéne mennünk innen!

– Az indítvánnyal egyetértek! Kifelé!

Pillanatokon belül ismét D. Racula előtt álltak.

A nő letette a Vampirella egyik számát és feléjük fordult.

– Nos, mi járatban vagytok erre?

Ames egy pillanatra elgondolkodott, mit is mondjon, mivel az előéletük gyanúsan hasonlított a jóslatra. Jobb ötletnek tartotta, ha kimondja az első olyan hazugságot, amit öt perccel később el tud ismételni.

–Mi útikönyvet írunk az eltévedteknek.

D. Racula felvonta az egyik szemöldökét.

–– Igen, a neve pedig Grandiozus útikönyv eltévedteknek. Mi vagyunk a társszerzők, akik végigjárják a vidéket, szállás után néznek és véleményt írnak róla.

– Aha, és mennyire haladtatok?

– Mi még semmire. Ma kezdtük el.

–Oh, értem. Akkor az első bejegyzésetek haláli lesz!

7