Telnek a napok, a hetek, a hónapok. Teljesen magamba zuhanva élem mindennapjaimat. A szenvedés, amit sajnos nem egy kunai által okozott seb miatt érzek, felemészt. Lassan már nem számít, hogy nappal van-e, vagy éjszaka. Nem érzem a különbséget. Az emberek azt hiszik, hogy amikor alszanak, nem éri utol minket a fájdalom. Én is szeretnék ebben hinni, de sajnos nem tudok. Amikor alszom, álmodom. Amikor álmodom a múlt foszlányai idéződnek fel. Egy-egy eseménytöredék, egy-egy táj, egy-egy érzés. Az elmúlt egy hétben minden éjjel ugyanarra ébredek.

Éjszaka volt, kissé hűvös. Egy szobában ültem, és egy férfi állt velem szemben. Nem láttam az arcát, mert sötét volt. Egyszer csak, a székről felpattanva, kikeltem magamból:

- De nem akarok menni, kérlek, ne küldj oda! Te is tudod, hogy itt a helyem, főleg azok után, ami történt! Itt kell maradnom! Előbb-utóbb úgy is megtudja! Találkoznom kell vele!

- Nem lehet, nem maradhatsz itt! Ez parancs! Meg kell értened, hogy így jár mindenki a legjobban! – válaszolta idegesítő nyugodtsággal.

- Az nem számít, hogy én mit gondolok? Hogy mit érzek? Hogy mit akarok?

A szavamba vágott.

- Nem. A nindzsák csak eszközök, nem többek, és ezzel te is tisztában vagy.

- Ezt nem akarom elfogadni.

- Nincs más választásod.

- De igenis van, ne hidd, hogy nem fogok harcolni ez ellen a döntés ellen, mert fogok!

- Tedd azt, de neked nincsen ebbe beleszólásod. Majd, ha Hokage leszel, te dönthetsz arról, kik és mit csináljanak, de addig, amíg egy egyszerű alsóbbrendű nindzsa vagy, nem tehetsz semmit. El kell fogadnod a döntéseket. Ez a feladatod, erre születtél.

- De...

Ekkor már könnyekben törtem ki. Sóhajtott egyet, és elindult felém. Átölelt.

- Tudod, hogy én mindig a legjobbat akarom neked. És ez most is így van. Ez a legjobb döntés ebben a helyzetben. Ezt most talán még nem érted, de, majd ha nagyobb leszel, biztos vagyok benne, hogy belátod, így járt mindenki a legjobban.

- Ezt csak azért mondod, mert egyet kell értened, hiszen te is csak egy eszköz vagy!

Ellöktem magamtól.

- Talán igen, talán nem. Mindenesetre indulnunk kell, vagy elszalasztjuk a lehetőséget!

- Engem az sem érdekel! – üvöltöttem.

Megragadta a két karomat, összefogta egy kezébe. A másik kezével megkereste a nyakamon a megfelelő pontot, és két ujjával megnyomta lágyan, ügyelve arra, hogy ne essék komolyabb bántódásom. A testem elzsibbadt. Többé nem tudtam irányítani mozdulataimat, nem tudtam beszélni sem. Homályosan tudtam csak követni az eseményeket. Elvitt egy erdőbe, ahol még két emberrel találkoztunk: egy nővel és egy férfival. Amikor egészen közel kerültünk hozzájuk, átadott a másik férfinak, aki remegő kézzel tartott hosszú percekig. A nő arcát nem láttam, tuljdonképpen nem is volt arca. Valamilyen maszk volt rajta, így csak a testalkatából tudtam arra következtetni, hogy nő. Hihetetlen gyorsasággal, kézjelek hosszú sorozatát csinálta végig, mikor hirtelen világos lett. Bágyadt voltam, így nem tudom pontosam, mi volt a fény forrása. Innentől az események csak úgy pörögtek egymás után. A nő ráparancsolt az engem tartó férfira, erre az homlokon csókolt, majd visszaadott a másiknak. A nő előrement és eltűnt a szemünk elől. Mi követtük. Próbáltam hátranézni, de már senkit sem láttam ott. Segélykérő pillantást vetettem a férfira, aki a karjaiban tartott. Rámnézett, és búcsúzóul ezt suttogta:

- Nem lesz semmi baj kicsilány, ne aggódj!

Egy ismeretlen sötét szobában találtam magam, mikor felébredtem.