Csendes Vihar

A/N: Karasu és Yuumei Rai idézett társai. Karasu egy holló, aki úgy is beszél, mint egy holló. A többi idézett lénytől eltérően nem tud beszélni. Yuumei, a szibériai tigris, tud beszélni, és telepatikus kapcsolat áll fenn közte és Karasu között. Ritkán használják, mert Yuumei képes megérteni a hollót, és általában fordítja annak mondanivalóját Rainak.

Az út a Tea Országából a Tűz Országán át két és fél napot vett igénybe. Rai nem igazán tudott aludni az elmúlt két napban. Ágról ágra ugrált, hogy minél előbb elérje célját. Az alváshiány alig hatott rá. Amikor csakrakészlete a minimálisra csökkent, átváltott az Arashingan első fokozatára, így képes volt rekordidő alatt megtenni az utat. Mégis, az utazás megviselte a testét, és már alig várta az estét, amikor végre pihenhet.

Rai végül megtorpant egy magas faágon, hogy szemügyre vegye a bázist – vagyis a helyet, ahol annak kellett volna lennie. A koordináták, amiket eddig követett, egy sziklákkal és kövekkel teleszórt erdei tisztásra vezették. Átkukucskált néhány falevél közt, hogy jobban lássa a bázis egy szikla mögé elrejtett bejáratát, majd a fák közé pillantott. Most tudatosult benne, hogy a Hang Országába való útja során egyetlen nindzsával sem futott össze. Sőt, még most sem érezte más csakráját a közelben.

Elhagyatott bázis lenne? Azonnal elvetette a gondolatot. Akár halott volt Orochimaru, akár nem, ez a bázis fontos volt a Hang-nindzsák számára.

Rai mindenesetre óvatos volt. Lehet, hogy genjutsu... Kezeivel megformálta a megfelelő jelet, és ajkait egy halk „kai" hagyta el. Hirtelen köd ereszkedett alá a semmiből a tisztásra, blokkolva ezzel Rai látását. Pár másodperccel később eloszlott, felfedve egy bejáratot a nő alatt. A hamis bejárat egy csapda volt, csakraszálakkal rögzített fegyverek várták a pillanatot, hogy megölhessék áldozatukat.

Szóval mégis voltak itt mások is. Rai megfordult az ágon, majd hüvelykujjába harapott. Vérével pecsétet rajzolt a kézfejére. Egy halk puffal a nő idézett lényei jelentek meg a fa ágán.

Rai érdeklődve vette szemügyre a szibériai tigrist. Hiába volt akkora, mint egy százhatvan centiméter marmagasságú ló, olyan hangtalanul és légiesen mozgott, mintha ott sem lenne. Hatalmas mancsai akkorál voltak, mint Rai feje, karmai akár a senbon tűk. Olyan erőt testesített meg, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Sárgászöld szemekkel nézte Rait maga előtt. A bal szeme feletti élénkvörös tetoválás egy felkelő napot ábrázolt. Egy fekete holló ült a vállán, vörösbe hajló szárnyakkal. Raira pillantott, és üdvözlésként halkan károgott.

– Én is örülök, hogy látlak, Karasu. – A tigrishez fordult, aki halkan legyintett a farkával. – Sajnálom, hogy zavarlak titeket, srácok, de szükségem van a segítségetekre. – Rai visszafordult, ellenőrizte, észrevette-e valaki, hogy deaktiválta a genjutsut.

Yuumei a fák közé nézett.

– Miféle küldetés ez, kölyök? – Körbepillantott. Arcán hirtelen vicsorgás jelent meg. – Már látom, a Hang Országában vagyunk – szólalt meg mély morgással.

– Hai, ott vagyunk. A küldetésünk, hogy megszerezzük a tekercsemet – Válaszolt halkan a nő, anélkül, hogy rájuk nézett volna.

Karasu vijjogott valamit a tigrisnek.

– Azt kérdi, megtaláltad-e már végre – fordította.

Rai összerezzent, és kissé elfordította a fejét.

– Hát... Nem vagyok biztos benne, de gondoltam, mivel Orochimarut megölték, ez lenne a legjobb alkalom, hogy leellenőrizzem a Hangot.

Yuumei mélyet sóhajtott, és megrázta a fejét. Hirtelen fülét kezdte hegyezni, és Rai hátára nézett.

– Kölyök, azt mondtad az előbb, hogy Orochimarut megölték?... Honnan tudod?

– Hallottam a híreket és pletykákat, több forrásból is. Azt beszélték, Uchiha Sasuke ölte meg, a saját tanítványa – mondta Rai egy saját fejcsóválással.

A fekete csíkos bestia a vállán ülő Karasura nézett.

– Nem a múltkor idézték meg Mandát?

Karasu igent károgott, mielőtt hozzátette:

– Az Uchiha is megidézhette, ha Orochimaru tanítványa volt.

A tigris biccentett ezt a lehetőséget hallva.

– Lehetséges, de én kétlem.

A nőhöz fordult, aki még mindig a bejáratot fürkészte. Rai ellenőrizte a fegyvereit, és az ujjait ropogtatta. Fejét hátrafordítva kezdett el magyarázni.

– Yuumei, szeretném, ha a bázis délkeleti végéhez mennél – mutatott az ellenkező irányba –, és zavart keltenél, hogy elég időm legyen eljutni az alagutakhoz. Tizenöt-húsz perc kell maximum. Utána keress egy közelebbi kijáratot ezen az oldalon. Az lenne a legjobb, ha olyan gyorsan ki tudnánk jutni onnan, amilyen gyorsan csak lehetséges, amint megtaláltam a tekercsemet. Magammal viszem Karasut, így ha megtaláltad a kijáratot, elmondhatod neki a pontos helyét.

Mindkét állat bólintott, és Karasu átrepült Rai vállára, miközben Yuumei leugrott az ágról,majd eltűnt a bokrok között. Rai Karasura pillantott, és megkérdezte:

– Készen állsz?

A holló károgott, és Rai érezte, ahogy karmaival a köpenyébe kapaszkodik. A nő leugrott a bejárathoz, és megindult lefelé a sötétségbe vesző lépcsőkön. A kőlépcsők csúszósak voltak a földalatti nyirkosságtól és nedvességtől. Miután kiért az első alagútból, szeme lassan hozzászokott a csarnok homályos világításához. Elővette a térképet. Gyorsan átfutotta, mielőtt lopakodva megindult a kitűzött hely felé. Minden megtett lépés után apró – szinte észrevehetetlen – csakrahullámokat bocsátott ki, hogy tudja, egyedül van-e a földalatti járatban. A küldetés eddig sikeres volt.

Azonban a kibocsátott csakra egy rezgése hirtelen visszatért Raihoz , amiből a nő azonnal tudta, társasága lesz. Eszeveszetetten kutatott egy ajtó vagy egy újabb alagút után, de mindehol csak a falat látta. Fene. Karasut gyorsan a köpenyébe rejtette, majd csakrát gyűjtött a lábaihoz, hogy felugorhasson a mennyezetre. Tudta, a nindzsa azonnal észrevenné, ezért gyorsan formált néhány kézjelet, és létrehozott egy genjutsut, hogy elrejtse magát.

Szandálok kopogása visszhangzott a csarnokban, ahogy egy öt shinobiból és egy kunoichiből álló csoport a bázis délkeleti végébe sietett, bizonyára a most éppen kicsit sem könyörületes szibériaihoz. Rai várt még pár percet, hogy a terep biztosan tiszta legyen, majd a földre ugrott. Karasu kiröppent a köpenyéből, és mindketten befordultak az utolsó sarkon, hogy a keresett harmadik csarnokban találják magukat. Az előző kettőtől eltérően, ez a csarnok tele volt ajtókkal, miknek sora beleveszett a távoli homályba. Minimum tizenöt ajtó nyílt ebből a teremből.

Rai arcát kopogtatta, akva szemeit az ajtókon járatva.

– A hatodik vagy a hetedik ajtót mondta Taro-kun... vagy a tizenegyest?

Karasu csak bambán nézett a nő figyelmetlenségére. Elveszett kunoichi létére igazán hanyag volt. Viszont azt még neki is be kellett vallania, hogy a nőnek külön képessége volt arra, hogy bármit sikerre vigyen. Bízz benne – a legtöbbször ott volt vele, amikor a „küldetések-rosszul-sültek-el".

Rai visszapillantott a térképre, majd átnézte az ajtók címkéit. 1-es, 2-es, 3-as, 4-es szoba üres... 5-ös szoba...Kage iroda... 6-os szoba laboratórium. 7-es, 8-as... ismeretlen... 9-es tekercsszoba-Bingó!

– Menjünk, Karasu. Fogy az időnk.

Megindult át a csarnokon, közben számolta az ajtókat. A gond csak az volt, hogy a hetediknél elvesztette a fonalat, és Karasu sem figyelt. Rai a homlokára csapott.

– Akkor kipróbáljuk a következő ajtót.

Odasétált a nyolcadik ajtóhoz. Már épp ki akarta nyitni, de egy idegen csakra szikrája megállította. Akvaszín szemek fürkészték a néptelen csarnokot, és az ujjak szorítása erősödött a kunain.

Honnan jött ez a csakra? Tekintete újra az ajtóra tévedt. Talán ebből a szobából? Elhátrált az ajtótól, és megállt a folyosó közepén.

Egyedül...

Csendben... csend, ami szinte üvöltötte, hogy fusson.

Valaki volt itt rajta kívül. El kellett tűnnie innen. De nem mehetett el. Annyira közel volt. Szemei összeszűkültek, és döntött. Jöjjön, aminek jönnie kell, de ő meg fogja szerezni a tekercsét. Elhaladt a szoba mellett, és benyitott a következőbe. A tekercsszoba.

Szíve kihagyott egy dobbanást, ahogy besietett a dohos könyvtárba. Kcsi volt ahhoz képest, hogy egy Hangbázis titkos iratait őrizte, de Rai nem panaszkodott. Kezdett kifutni az időből. Jelenlegi problémája az volt, hogy hol kezdje a keresést. Rengeteg polc volt a szobában, és hiába volt kicsi szoba, a magassága ellensúlyozta azt. A kevés fény, ami volt a teremben, az is elszórtan világott, árnyékot vetve a falakra és a padlóra. Az egyik fal mentén egy hosszú asztal roskadozott a könyvek és a tekercsek alatt. Egy magányos faszék állt félrelökve az asztaltól. Rai úgy döntött, ott kezdi a keresést, míg Karasu felröppent, hogy átnézze a polcok tetejét.

Tíz perccel később egy frusztrált Rai járkált fel-alá az asztal mellett. Karasu lágyan leszállt egy kígyószobor fejére, amit eddig teljesen eltakartak a tekercsek. Mindent átkutattak, de semmit sem találtak. Nincs tekercs. Nincs nyom, hogy merre lehet. Semmi. Csak mégegy zsákutca. Rai sóhajtott egyet, ahogyan aznap délután már sokadszorra, és folytatta a járkálást fogcsikorgatva, és ökölbe szorított kézzel. Megpróbált visszaszámolni tíztől, de agyának ebben a frusztrált állapotában ez csak még dühösebbé tette.

– A fenéket! – suttogta rekedten, ahogy egy könyvet vágott a falhoz, Karasu feje fölé.

A madár szárnyaival csapkodott, hogy visszanyerje egyensúlyát, és elhajolt a szárnyaló irodalom elől. A mozdulat közben azonban lábával véletlenül benyomott egy rejtett gombot a szobron, amitől az vibrálni kezdett. Karasu ijedtében felröppent, és Rai biztonságot jelentő vállára telepedett.

Két szempár figyelte a kígyót, amikor annak szája kinyílt, és három tekercs hullott ki belőle. Rai idegesen az asztalhoz sietett, és visszafojtott lélegzettel vette kezébe a tekercseket; Kaguya klán, Uchiha klán, és egy, amit nem ismert fel. Hatalmas sóhajjal engedte le őket. Ez a keresés szinte teljesen felégette az összes reményét. Csak annyit szeretett volna, hogy megtudjon valami keveset az életéről, a klánjáról. Igen, hatalmat is akart, de csak azért, hogy életben tudjon maradni. Minden ilyen kutatás során veszített valamit abból a reményből, ami még maradt neki. Elengedte a tekercseket, és megindult kifelé, amikor valami szöget ütött a fejében. Mégegyszer visszanézett a válla felett, és észrevette, hogy az Uchiha tekercs kétszer olyan vastag, mint a másik kettő. Felemelte a tekercset, és kitekerte. Arréb kellett kapnia a lábát, mert egy második tekercs hullot ki az Uchiha klánéból. Lehajolt, hogy felvegye, de félúton megállt. Szemei tágra nyíltak, ahogy észrevette a Chigiri klán bíbor pecsétjét.

Reszketve rejtette a tekercset a köpenyébe, majd kisétált a folyosóra. Nem érzékelte senki jelenlétét, de ez még nem jelentett semmit. Fokozott éberséggel követte Karasu szárnyainak egyenletes csapkodását, izgalmában szíve hevesen vert mellkasában. Szandálának lágy kopogása visszaverődött a falakról. Hirtelen a kopogás elhallgatott, ahogy Rai megdermedt.

Most, hogy jobban belegondolt, miért pont a Hangrejtekben volt a tekercs, és nem valamelyik másik faluban? Orochimaru mániájának tudta be, hogy a Kígyó-Sannin minden vérörökségről tudni akart. De nem is ez zavarta őt a legjobban. Amiért megtorpant – teljesen ledermedve – a Hangbázis közepén, ellenséges területen, egyedül egy folyosón, teljes, mégis fülsértő csendben, az azért volt, mert...

Miért rejtették a Chigiri tekercset az Uchiha tekercsbe?

Mindenesetre, ez nem a megfelelő alkalom ennek latolgatására. El kellett tűnnie, mielőtt még a valami, ami követte – bármi legyen is az –,úgy döntene, üdvözli őt személyesen is.

Eközben a csarnok másik oldalán lévő szobában egy férfi sziluettje sejlett fel az árnyak közt. Már egy ideje figyelte a lányt, akit azonnal Chigiriként ismert fel a különleges hajáról. Úgy döntött, követi, és közben felméri a képességeit. Sokan terjesztették azt a hírt, hogy a Chigiri klán utolsó élő leszármazottja keres valamit, ami hozzájuk tartozik. Sejtette, hogy a tekercs az, de soha nem gondolta volna, hogy a lány tényleg megtalálja. Huszonkét év körülinek nézett ki, és a gyertyafényben számtalan piercing fénylett ezüstösen a füleiben. Éjkék köpenyt viselt, ami lágyan hullámzott a bokája körül, ahogy sietősen követte a – bizonyára idézett –madarat. A nő hirtelen megtorpant, a férfi pedig ismerős csakrát érzékelt alig nyolc lépésnyire tőle.

Figyelte, amint a nő elrejti a madarat, mielőtt ajkait elhagyta volna egy halk „henge" . A férfi arcára meglepetés ült ki, nem értette, hogy a nő miért pont egy genin kisfiú alakját vette fel. A „kisfiú" fekete nadrágot viselt, és egy szürke, a Hang szimbólumával ellátott felsőt. Karja körül volt a szintén álcázott homlokvédője. Kócos szőke haja a szemébe lógott. Pont akkor változott át, amikor egy shinobi csoport fordult be a sarkon. A „kisfiú" egy lágy puffanással a földre esett.

– Mi a fene, te kis átkozott patkány?! – kiáltotta egy női hang. Rai felnézett a szőke tincsek közül, és szembe találta magát egy vöröshajú kunoichivel. Egy kendő volt a fejére kötve, és csípőre tett kézzel méregette a „kisfiút" a földön. Mögötte az az öt shinobi állt, akiket alig tizenöt perccel ezelőtt látott. – Mégis mit művelsz a bázisnak ezen a részén?

– É-én cs-csa-

– T-te cs-csak, bökd már ki kölyök! – gúnyolódott. – Nincs nekem időm a hülyeségeidre!

– Tayuya – figyelmeztette az egyik férfi.

– Mi van?! Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! – Várakozva fordult vissza a gyerekhez.

– Én cs-csak elvesztem... – Rai látványosan nyelt egyet, hogy megmutassa, ő igazán megijedt. – Azt gondoltam, h-hogy a k-keleti részen vagyok... – Hogy még hitelesebb legyen, elkezdte felsője szélét gyűrögetni. Hálás volt, hogy egy tizenhárom éves kisfiúnak álcázta magát. Legalább nem gyanakszanak a nőies hangra, amit elfelejtett megváltoztatni. Köszönet Kaminak a pubertás korért!

– Hm, igazán, hát sok sikert a visszaút megtalálásához, te kis patkány – Tayuya és a másik öt elhaladtak a gyerek mellett. Amint eltűntek szem elől, Karasu villámgyorsan berepült a folyosóra, ahonnan előzőleg Tayuya jött. Csakrát gyűjtve a lábaihoz, Rai követte Karasut, amíg el nem érkeztek egy kijárathoz, ahol Yuumei várakozott.

Arany szemek figyelték az árnyakból, ahogyan a szibériai tigris felhúzta a lányt a köpenyénél fogva. A férfi megnyalta ajkait, és vigyorgott.

– Milyen okos kislány.

Végül is kijutott a Hangbázisról, miközben kijátszotta az alkalmazottait. Hasznosnak ígérkezik. Hirtelen egy arany és egy sárgászöld tekintet feszült egymásnak, a hatalmas bestia fenyegetően morgott a kígyóra.

És a következő pillanatban már ott sem voltak.

– Kukuku – nevetett. – Most az egyszer elengedlek. De hamarosan találkozunk, gyermekem.

Rai addig haladt, amíg néhány mérfölddel messzebbre nem jutott a bázistól. Akkor úgy döntött, pihenőt tart. Felugrott egy fára, majd kiitta a maradék vizet a kulacsából. Lábai sajogni kezdtek a napokig tartó utazástól. Alatta Yuumei és Karasu pihent. Miután biztos volt benne, hogy hallótávolságon kívül vannak, a tigris a hollóhoz fordult.

– Várnunk kellett volna még ezzel a küldetéssel.

– Miért mondod ezt? Megszereztük a tekercset, és nem keveredtünk semmilyen bajba – válaszolt Karasu.

– Ki kellett volna kérdeznünk Mandát Orochimaruról, mielőtt bement a bázisra. Most attól félek, hogy túlságosan is felkeltette az érdeklődését. – Yuumei sóhajtott, de mély hangja miatt inkább hangzott morgásnak. – Ez az egész dolog lehetetlen lett volna, ha Orochimaru nem dönt úgy, hogy megengedi. Aggódom, hogy mit tervelt ki a kölyök számára.

– Tudod – kezdte Karasu –, én magam sem ismertem fel, sőt, szinte fel sem tűnt, hogy ott van, annyira gyenge volt a csakrája... Lehet, hogy azért, mert súlyosan megsérült a tanítványával való harc során?

– Nem hinném. Miért nem cáfolja a haláláról szóló pletykákat? Miért bújkál, és hagyja, hogy a tanítvány, akit kiképzett, ilyen könnyen elhagyja? – Megcsóválta a fejét és lehunyta szemeit, mielőtt felnézett volna a pihenő nőre. – Azt hiszem, történik valami a díszletek mögött, és talán a kölyöknek is köze van hozzá.

– Hé, srácok – szólt Rai, ahogy leugrott az ágról. – Köszönöm a segítségeteket, most már visszatérhettek. A többit már elintézem. – Rai felnyúlt, és megvakargatta Yuumei bársonyos szőrét a füle tövében, aki erre hangosan dorombolt.

– Vigyázz magadra, kölyök – figyelmeztette, mielőtt eltűnt a hollóval együtt.

Rai mosolygott, és a hajába túrt. A helyzet számtalan megválaszolatlan kérdést vetett fel. Egész idő alatt követték őt, amíg a bázison volt. Úgy gondolta, ha figyelmen kívül hagyja, és hanyagul viselkedik, meglepheti a követőt, ha az rátámadna. De úgy tűnt, csak figyelte őt. Futva indult a Tűzország felé, miközben a délutánján járt az esze. A Nap már lemenőben volt, élénk színekkel borítva az eget maga körül. Ha szerencséje van, még van egy vagy két órája, mielőtt teljesen besötétedik. Pont elég idő, hogy elérje a határt, ha aktiválja a vérörökségét.

Szemei zöldre váltottak, és csakra áramlott a lábaiba, ő pedig egy gyors sprinttel kilőtt a Tűz Országa felé. Egy órával később Rai megállt a folyónál, ami a Végzet Völgyéhez vezetett. Csak két mérföldre volt a céljától, de végzetes hiba lett volna, ha még tovább hajszolja magát. A Nap végül teljesen lenyugodott, és Rai apró tüzet gyújtott.

Rai kényelmesen érezte magát a meleg tavaszi éjjelen, miközben a lágy szellő arcát simogatta – akár egy szerető érintése. Lefeküdt a köpenyére, fegyvertartóját pedig maga mellé fektette. Egy Hyorogan pirulát dobott a szájába, majd felült, és kigöngyölte az újonnan szerzett tekercsét. Ahogy átfutotta, rájött,hogy a közölt információkat már mind tudja.

A klán képességének titka a szél, hó, eső és köd alapú technikákban rejlett. Ő volt az első a generációjában, aki képes volt villámot is és szelet is használni. Nem is igazán figyelt a tekercs tartalmára, amíg el nem ért a részhez, amit keresett. Az Arashingan fokozatai.

* * *

Vajon lehetséges lenne? Tényleg lehetséges lenne egy normális beszélgetést folytatni Uchiha Sasukéval? Semmiféleképp, ugye? Semmi más nem jön ki a száján, csak parancsok, és az a hírhedt „hn". De mégis, bármi megtörténhet... legalább is erre emlékezett Suigetsu az Óz, a nagy varázslóból. Természetesen itt azért nem úgy mentek a dolgok, mint a filmben. A „háromszor-összeütöd-a-bokádat-és-hazajutsz" trükk valahogy nem akart működni. Elhiheted neki – megpróbálta. Még csakrát is adott hozzá, de csak annyit ért el vele, hogy pocsolyává változott a második koppintásnál. Talán ha mégegyszer megpróbálná...

Suigetsu felkelt a tábortűz mellől.

– Megyek, és hozok pár halat, hogy együnk. Jössz, Sasuke? – Kérlek, mondd, hogy igen vagy nem... Gyerünk már, nem olyen nehéz. Mondd, hogy igen vagy--

– Hn.

– Jól van, akkor nemsokára visszajövök – mondta Suigetsu közömbösen, de belül hisztériázott és dühöngött, miközben átkozódva lehordta a sztoikus Uchihát mindennek, ami csak eszébe jutott. Felkapta a kardját, és elindult, de Sasuke hangja megállította.

– Figyelj, hogy minél több halat hozz. Karin – fordult a vöröshöz, kizökkentve azt a róla való álmodozásból –, szeretném, ha--

– Oh, Sasuke, a tiéd vagyok! – A vörös hajú kunoichi (a furcsa, csirkehátsószerű hajjal) intenzíven végigtapogatta a szemöldökrángással küzdő Sasukét. Juugo csak a fejét csóválta csapattársa reakciójára, és visszafordította tekintetét a tűz lángjaira.

– Eressz el – követelte Sasuke. Karin engedelmeskedett, és rábámult a röhögő Suigetsura. – Elmehetnél Suigetsuval, hogy szerezz nekünk halat... Ez parancs volt.

Suigetsunak minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne csapja fejbe magát. Mégis mi a baj ezzel az alakkal? Most már hivatalos volt! Nem lehet vele normálisan beszélni. Nagyobb esélye volt arra, hogy háromszor összeüsse a bokáját, és elteleportáljon valahova.

Karin kelletlenül követte Suigetsut.

– Kami, miért pont engem küldött? Küldhette volna Juugot, akkor most romantikázhatnánk kettesben – nyafogta.

– Jah, azért küldött téged, mert veszedelmes vagy. Az, ahogy mindenhova követed, hogy „Sasuke-kun ez" meg „Sasuke-kun az"... „Oh Sasuke-kun, én mindig egyetértek veled, mert túl hülye vagyok ahhoz, hogy saját döntést hozzak!" – Kezeivel a levegőben hadonászott, miközben próbált vékony női hangon beszélni, a lányt utánozva.

Karin lelökte a faágról, de Suigetsu sértetlenül ért földet.

– Pofa be, idióta! Itt te vagy az egyetlen, akinek agyra van szüksége!

– Neked meg egy szívre, te szuka. – Visszaugrott a fára, és újra a folyó felé indultak.

– Van szivem, és az Sasuke-kunhoz tartoz... – Karin megállt a mondat közepén. – Csakrát érzek a folyónál... Akárki is az, egyedül van, és a csakrája is alacsony.

Suigetsu fogait kivillantva vigyorgott.

– Melyik osztály? Már nagyon hiányzik egy kis harc.

– B-osztály... Nem, várj. A.

– Akkor meg mire várunk?

* * *

A klán alapítója, és a vérörökség kifejlesztője, Chigiri Tsuneo, volt az egyetlen, aki képes volt annak mind a négy fokozatát használni. Mások csupán csak a harmadik fokozatot tudták elérni. Minden shinobi, aki megpróbált a negyedik szintre lépni, egytől egyig meghalt. A testük lassan feladta a küzdelmet, lassú halálhoz vezetve. Tsuneo szerint, egy ilyen hatalom elsajátítása, örök ifjúsághoz vezetett. A halál még így is nagyon valószínű volt, de amilyen idősen elérted a Maitsukit, a negyedik fokozatot, olyan idősen élhettél tovább.

Az Első Shinobi Háborúban, abban az időben, amikor Uchiha Madara Konohagakure első Kagéjával harcolt, Tsuneo rájött, hogyan növelheti a negyedik fokozat erejét. A titok egy kardban rejlett. A kard készítője ismeretlen volt, ki a technikákat generációról generációra hagyta. Azt beszélik, hogy ezen kardkészítők utolsó leszármazottja készítette a Köd Hét Kardforgatójának fegyvereit, habár ez nem bizonyított. Tsuneo egy naplóbejegyzésben arről beszélt, hogy a kardnak saját élete van, amivel csak a Chigiri klán valódi örököse és csodagyereke állhat kapcsolatban, így hát elzárta az erejét. Csak egy Chigiri tudja a kardot újra eredeti erejével forgatni.

Első fokozat: E fokozaton az Arashingan használónak megnövekszik a normálsebessége és a támadóereje... bla bla bla. Semmi olyan, amiről ne tudna.

Második fokozat: A második fokozaton az elem, amivel a használó született, felerősödik, de a trükk a csakra áramlásában van. Ha a csakrát visszafelé áramoltatják a szervezetben, aztán egyszerre egy támadásba vezetik, nem csak az ereje növekszik, hanem a hatása is. A második szinten a használó rendelkezésére áll egy elraktározott, teljes csakrakészlet. Ez tökéletes fegyver a titkos és magas osztályú küldetésekhez.

Hm... Kíváncsi vagyok, mekkora segítség lehet ez a kard. Biztosan hasznos lesz. Rai felnézett a tekercs sarkába, ahol a kard pecsétje volt látható. Még soha nem látott ennyire bonyolult pecsétet, de ahelyett, hogy tovább tanulmányozta volna, az ujjába harapott, és ráhelyezte, feloldva ezzel új kardját. Hirtelen fényes ragyogás borított be mindent. Mikor Rai kinyitotta a szemét, egy kard feküdt az ölében. A kard hosszú volt és karcsú, egy alig észlelhető görbülettel. Pengéjének egyik fele hófehér volt, míg a másik fekete, akár az ónix. Rai végigfuttatta ujját a sötét felén, és eszrevette a fémbe vésett szavakat.

– Állj, harcolj, szegülj szembe, ily módon kell forgatnod a kardot. – Rai pillantása a kard markolatára tévedt. Vörös szalaggal volt bevonva, amit a végén elkötöttek, de nem vágtak el, így a kard egy rövid, de elegáns „farokkal" büszkélkedett. A szalag végén apró, egy villámot és egy félholdat ábrázoló talizmán függött. A kardhüvely szintén fekete volt, akár az ónix, egy hozzáillő vörös szalaggal, amivel Rai a hátára erősíthette. A hüvelyen is felfedezett egy apró vésetet.

– Ítélj igazságosan. – A kard szépsége teljesen ámulatba ejtette a nőt. Megfogta, és a hátára kötötte.

Ahogy tekintetét újra a tekercsre irányította, meglátott néhány kézjelet. Na jó, a néhány egy kissé kevésnek tűnt. Inkább rengeteg, mint néhány.

– Kurayami Desasayaku (Suttogás a Sötétben)... hmm. Azt írja, ez a harmadik fokozat legerősebb támadása – mondta magában.

Épp vissza akart térni a harmadik szint tanulmányozására, amikor észrevett egy hosszabb firkálást a lap alján.

Legyen ez egy figyelmeztetés mindenki számára. Mivel ez lesz az utolsó harcom, hadd mondjam el minden Chigirinek, hogy legyenek óvatosak a Sharingan használóival. Egyetlen igazi gyengeségünk titkait az Uchiha klán birtokolja. Ha e figyelmeztetés nem hallgattatik meg, magányosan, egy fogolyként áldhatjuk a szabadsággal teli é nem érdekel, csak amikor már késő. Még a hősök is tudják, mikor kell megfutamodni.

– Ez meg mit akar jelenteni?

Hirtelen megérezte valaki jelenlétét.

– Ez az A-osztályú ellenség? – kérdezte egy férfihang Rai háta mögött. Forró lehelet égette a nyakát, és érezte, hogy a férfi vigyora növekszik, de nem adta meg neki azt az élvezetet, hogy lássa őt összerezzeni. – Öregem, ez aztán a dögös kislány. Nem játszanál velem? – Azzal Rai nyakába harapott.

A nő erre teljes erejéből gyomorszájon könyökölte, vagy legalább is ezt tervezte. Sajnos egy kicsit délebbre sikerült, és egy nyögés hagyta el a férfi száját.

Rai talpra ugrott, s egy villámlépéssel később már a férfi háta mögött állt, egyik kezével annak nyakát szorítva, másikkal pedig a kardját tartva.

– Azt mondod, A-osztály? Ezt át kell gondolnod mégegyszer. Mondd csak – közelebb hajolt, majd hangja suttogássá halkult –, érezted már valaha egy villám csókját?