2. fejezet - Vagy talán mégsem annyira elviselhetetlen?
Hugo grimaszolva hajtotta félre egy rododendron bokor ágát, hogy alánézzen. Oldala perzselő viszketéssel kiáltott enyhítőbalzsamért, és ez a hajolgatástól, az érzékeny bőrfelülethez érő anyag miatt sokkal rosszabb lett.
Pálcáját nem messze a háztól találta meg, és „haladt mintha élne", tehát megmentőjének egy szava se lehet. Ráadásul ő is sietett volna már haza a Roxfortba, mert bár az oldalán égő ártás volt a legrosszabb sérülése, de nem az volt az egyetlen. Lábait szaporán szedve indult vissza a házhoz, és felületesen körbenézett.
A ház nem tűnt különösebben kirívónak, rendezett volt, mégsem azt sugározta, hogy a benne lakót esetleg felvetné a pénz, vagy valami különös hobbinak hódol. Olyan átlagos volt. Hugo fellépett a teraszra, és csak úgy mellékesen vetett egy pillantást a kopott kerti bútorokra, amikor a szeme sarkából elcsípett egy különös csillanást. Megtorpant a küszöbön, és pillantásával azt az érdekes valamit keresve visszalépett.
Egy üvegcsészében, egy bájital törte meg a mögüle érkező Nap fényét.
Lehetséges lenne? - kérdezte magában Hugo, és leguggolt a kávézó asztal mellé, hogy közelebbről is megvizsgálhassa az elegyet. Furcsa módon nem is gondolt rá, hogy kézzel magához emelje.
Izgalmában felületesen vette a levegőt, és ahogy kifújta, az előtte lévő bájitalon megmozdult az olajos zöld uszadék, és a csésze alján gomolygó zöldes-burgundi pára is felkavarodott. Hugo a szája elé tette a kezét csodálkozásában, és teljes szívből elmosolyodott.
Olympos nektárja.
Óóó, mit nem adott volna eddig érte, hogy lásson élőben ilyet, vagy szagoljon - remegő kézzel nyúlt a csészéért, és lehűtve mohóságát, mélyet szippantott az édes illatból -, esetleg ízleljen, de arra nem vitte rá a lélek, hogy megigya jótevője elől ezt a drága kincset. De az, hogy nem fogja elinni a nektárt nem jelentette, hogy nem vizsgálja meg.
Lassan, nagy odafigyeléssel meglötykölte a bájitalt a csészében. A nektár örvényleni kezdett, és még erősebben nyomta ki magából a bódító édes illatot. Hugo az illatra koncentrálva ráncolta a szemöldökét. Először azt gondolta, meggyvirág illat, de aztán kénytelen volt kijavítani magát. Ez cseresznye. Tehát a bájital, amit most épp a kezében tart, első osztályú anyag, amit valószínűleg első osztályú bájitalmester készíthetett. Hugo megborzongott.
Nem fog sok időbe telni, mire én is hasonlóan tökéletes nektárt fogok főzni - fogadkozott magában, és tiszteletteljesen visszarakta a csészét oda, ahol találta.
De mit keres egy olyan készítmény, aminek unciája 192 galleon, egy ilyen helyen?
Hugo most már tüzetesebben végignézte, hogy hová került. A ház valóban nem sugárzott magából semmi különöset, de amit elfelejtett észrevenni, amikor bejött, az a terasz előtti virágos kert - vagyis inkább bájital hozzávalós kert. Hugó lesietett a teraszról, és besétált az ágyások közé. Egy avatatlan szemlélőnek minden bizonnyal csak gyönyörű színekben pompázó virágoskertnek tűnt volna, de Hugo aléldozva vette számba a ritkábbnál ritkább (és drágább, na meg kényesebb) varázserejű növényeket.
Meg-megérintve pár kék szirmot egy növényen, gyermeki örömmel vette észre, hogy a növény körül keringő levegő szinte jegesen hideg. Hallott már ilyesmiről Longbottom professzortól, de még sosem látott olyan növénykertet, amiben vegyítették az összes éghajlati öv legértékesebb bájitalba való növényeit. Legközelebb sokkal jobban fog figyelni, ha a klimatizáló bűbájokról van szó! - jegyezte fel gondolatban, és ahogy sétált a virágok között, egy fa mögött észrevett egy nagyüzemi szárító állomást.
- Ez a hely egyre jobb - nyögte magának.
Úgy vélte, eleget látott. Most már határozottan fúrta az oldalát, hogy vajon ki lehet a ház tulajdonosa. Minden bizonnyal bájitalmester (vagy növénytermesztő, de az előzőre valahogy nagyobb esélyt látott), és ha a nektárt is ő főzte, akkor Európa legsikeresebbjei közé tartozhat. Hugo a szemöldökét ráncolva törte a fejét, hogy előkaparjon akár egy kis információmorzsát a férfiról a kinézete alapján, de egyszerűen nem ugrott be semmi.
Belépve a házba még hallotta, ahogy beszél valakivel, és a hangot követve besétált a nappaliba. Ami először megfogta a tekintetét az a rengeteg könyvespolc, ami tömve volt régi kötetekkel. A könyvespolcok között a centrumban volt egy kandalló, és az előtt térdelt a ház gazdája. Mögötte egy kényelmesnek tűnő kanapé, és az ablakok előtt egy nehéz keményfa dolgozóasztal állt, telis-tele papírokkal - és igen! -, teli bájitalos üvegcsékkel!
Az íróasztal szabad felületén jól látszott, hogy a fa egy üveglappal van letakarva, és az alatt különböző okleveleknek látszó iratok feküdtek pedánsan kifeszítve. Hugo közelebb léptett, hogy elolvasson párat.
Bájitalnagymester Gyémánt fokozat... Bájitalfőzők Nemzetközi Szervezetének kitüntetése... Érdemrend a közjó érdekében tett megfeszített munkájáért... Jutalomban részesítem az Egyetemleges Varázslószövetség, és Bájitalkongresszus...
Anyád! - kiáltotta Hugo elméje. Hangosan viszont már sokkal szalonképesebben szólalt meg: - Ki maga?
Perselus vontatottan fordult meg, és nézett fel a mögötte ácsorgó fiúra. A fiú kipirult arccal fürkészte a vonásait, és próbálta szinte felboncolni a szemeivel.
- Pardon? - kérdezte Piton olyan fensőbbségesen, ahogy csak tudta. Ha a kis suhanc rájön ki ő, és minden bizonnyal összeforrasztja az anyjától nyert információkkal, lehet, máris megszabadulhat tőle. Bár igaz, hogy semmi kedve nem volt hozzá, hogy megint egy pelyhes seggű szörnyeteg a képébe vágja, mennyire megveti, amiért régen halálfalónak állt, de hát szenvedni kell a nyugalomért nem igaz?
- Azt kérdeztem ki maga - mondta Hugó és karjaival körbe mutatott. Perselus felhúzott szemöldökkel nézte, ahogy Hugo arca felölti a földöntúli ámulat ábrázatát, és valahogy nem tudta, mit kezdjen ezzel. Hugo látva a férfi zavarát beszélni kezdett. - Odakint az Olympos nektár, a kert, idebenn az oklevelek, és... - megakadt a szeme valamin, a polcon. - TE JÓ ÉG, AZ OTT EGY MERLIN-DÍJ? - Hunyorgott kicsit. - Igen az! - Hugo elsápadt a gyönyörűségben, de viszont keményen átkozta azokat a mardekárosokat. Képesek voltak megölni őt, de legalább a mennyországba került! Rose. Bosszulj meg! De a tréfát félretéve beszélni kezdett. - A Merlin-rend mögött, az egy Krustenton-féle Bájitalbiblia? Ki maga? - szegezte most már sokkal áhítatosabban a kérdést Pitonnak.
Perselus alig tudta elfojtani a mellkasában melengetni kezdő érzést, és teljes hidegfejjel válaszolt a kamasznak, aki látszólag a földi paradicsomban érezte magát a lakásán.
- Perselus Piton vagyok.
Hugo úgy tűnt, nem kap levegőt. Legalábbis a szapora kapkodásból úgy tűnt.
- MAGA PERSELUS PITON? Te jó ég! Itt vagyok Perselus Piton házában! - És úgy nézett körbe, mint ha pusztán a tény, hogy kié a ház, mindent aranyfüsttel vont volna be. Aztán a fiú szeme visszatért rá, és megbabonázottan meredt rá. - Maga a példaképem! Jaj, anyám, el sem hiszem...
Perselus lassan kezdte magát rosszul érezni ennyi lelkesedéstől, de a lelkét finoman nyaldosta a fiú rajongása. Iszonyatosan igyekezett olyan képet vágni, mint akit nem éppen hájjal kenegetnek. Erősen próbált felfedezni valami hazugságot a fiú arcán, de még a legjobb mugli színész sem lett volna képes ilyen jó alakításra.
- Nos, akkor örvendek.
Hugo magához látszott térni az első sokkból.
- Jaj, elnézést - lépett közelebb, és megragadva a bájitalmester jobbját, lelkesen rázni kezdte. - Hugo Weasley vagyok, uram, nagyon örülök, hogy megismerhetem, uram! - markolászta tovább a rabul ejtett kezet, míg Piton el nem ráncigálta azt.
- Nem mondanám, hogy részemről a szerencse, de ha már így alakult... Mr. Weasley, most beszéltem Madam Pomfreyvel, és sajnálattal kell közölnöm, hogy nem tud visszatérni a Roxfortba - Hugo szeme vadul csillogni kezdett boldogsásában -, mivel karantén alá helyezték az iskolát, de az édesanyja minden bizonnyal bármelyik percben önért jöhet. - Hugo szemei csillogásából visszavett egy kicsit ez az utolsó rész, majd újra felszikrázott.
- Itt maradhatnék magával addig, míg értem nem tud jönni anya, kérem?
A pofátlan kis dög - szólalt meg Perselus fejében egy hang, de aztán gyorsan lepisszegte. Talán adhat egy esélyt ennek a gyereknek, még ha Weasley is...
Csak egy kicsit.
- Ez csakis attól függ, hogy maga hogyan képes akceptálni a Piton kúria bevett szabályait - mondta nem kevés gúnnyal átitatva Piton. Természetesen egy szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a kis „rajongója" túl ostoba ahhoz, hogy pár egyszerű kritériumnak megfeleljen. - De mielőtt ebbe mélyebben belemennénk, megkérném rá, hogy kezdjen vetkőzni. - Majd elfordulva magához bűvölt pár alapvető gyógyító bájitalt. Gyulladás csökkentő, sebforrasztó, seb alkohol, és még pár hasznos holmi. Ennél többre biztosan nem lesz szükség - gondolta magában, és visszafordult Hugóhoz.
A fiú sápadtan ácsorgott egyik lábáról a másikra dőlve, és az arcán elveszett - vagy inkább megrettent? - kifejezéssel fixírozta Pitont. Az már csak utógondolatként ért el hozzá, hogy fiú szorongva gyűrögeti a pólója alját, mielőtt ráförmedt.
- Tán dadogtam?
- N-nem én csak... - kezdett bele sután Hugo a magyarázkodásba, de Perselus sosem a türelméről volt híres.
Kit érdekel, hogy a kamasznak komplexusa van a testével kapcsolatban? Ezt a szégyenlősködős színjátékot hagyja meg a hasonlóan korlátolt barátnőjének.
Már ha van.
- Vetkőzz. Fiú. - tagolta, és fenyegetően közelebb lépett.
Hugo nagyot nyelt, és talán még jobban elsápadt, de azért engedelmesen levette a pólóját.
Piton vizslatva térdelt le a fiú csípőjéhez, és az egyre terjedő ártást fixírozva, megragadta a fiú derekát, hogy azt a fénnyel szembe fordítsa. Hugo ijedten nyikkant meg, mire Perselus felnézett rá. A fiú szinte horrorizált tekintettel nézett le rá. Kitágult orrlyukak, űzött tekintet.
A kölyök tényleg meg van rémülve - gondolta Perselus, ezért sokkal kellemesebb, nyugtatónak szánt hangon szólalt meg.
- Ne féljen, kíméletes leszek, nem fogom megsérteni. - Hugo meredten nézett rá. Úgy tűnik ez nem használt. - Volt már hasonló helyzetben ez előtt is? - kérdezte Perselus, hogy elterelje a fiú figyelmét a sérüléséről.
De Hugo halántékán erre elkezdett gyöngyözni az izzadtság.
Mi a szösz?
- N-nem - felelt halálra váltan.
Piton nem értette a fiú reakcióit. Ilyen rossz lenne a sérülés, vagy ennyire alacsony a fiú fájdalomtűrő küszöbe? Vagy esetleg megsérült máshol is, és az kínozza ennyire?
- Forduljon meg - rendelkezett, de Hugo mereven állt továbbra is előtte. - Egy, kettő!
- Én... - szólalt meg Hugo korántsem elhanyagolható félelemmel a hangjában. Piton értetlenül nézett fel rá. Most mi baja van? - Én inkább hazamennék mégis, ha nem baj...
Perselusnak leesett az álla.
A kis nyomoronc!
Még hogy nagy rajongó! Hah!
Két pillanat elég volt, hogy a vérmérséklete elillanjon.
- Te kis hálátlan szörnyeteg, azt hiszed, én nem rendelkezem elég tudással, hogy meggyógyítsam ezt az egyszerű sérülést! - A kamasz döbbentnek látszott, és kinyitotta majd becsukta a száját, mintha mondani akarna valamit, de Piton sértettsége nagyobb volt annál, hogy hagyja. Felpattant - na, jó, inkább felnyomta magát, azért ő sem 20 éves már -, és a kölyöknek utat mutatva lépett az ajtó felé. - Tűnés!
Perselus forrongott. Így megsérteni a saját otthonában! Mikor ő volt olyan kegyes, hogy megmentette, engedte, hogy itt maradjon, és megpróbálta meggyógyítani? Az ember kiteszi a lelkét ezeknek a kis elkényeztetett suttyóknak, és mi a hála? Ó bárcsak inkább hagyta volna, hogy az a két alsóbb éves mardekáros, szétátkozza ennek a kis fél-kviblinek az agyát.
- Én sajnálom... én...
A gyerek megkönnyebbültnek tűnt. Megkönnyebbültnek!
Perselus érezte, ahogy a vér az arcába tódul a méregtől.
- Kifelé!
- Jaj, nem, félre értett... - kezdett magyarázkodni Hugo, miközben elmosolyodott, de Perselus nem volt kíváncsi rá.
- Nem érdekel! - jelentette ki, de Hugo nem hagyta magát lerázni. Úgy tűnt, eltökélte, hogy kimagyarázza magát ebből a kínos helyzetből. Perselus megvetően horkantott. Azt kötve hitte, hogy a kis bugrisnak lesz megfelelő magyarázata a viselkedésére.
- Sajnálom uram, én félre értettem, azt hittem, hogy ez a szabályok része, nagyon sajnálom, komolyan mondom, tényleg ostoba vagyok. Én megbízok a szakértelmében! Ön a példaképem, mióta bájitalmester akarok lenni. - És Hugo csak mondta, és mondta, de Perselus leragadt a fiú mondandójának első részénél.
Hogy értette, hogy azt hitte, ez is egy szabály nála?
- Mi zagyválsz, te? Hogyhogy szabály... - Majd leesett neki, hogyan is tűnhetett a szituáció a fiú szemszögéből. Ha azt hitte, a tudására tett sértés volt a legmélyebben szántó, amit kaphatott, akkor most be kellett ismernie, hogy tévedett. Ez még annál is rosszabb! Elsápadt, majd összes sértettségét egy mondatba sűrítette. - Neked én köcsögnek tűnök?
Hugo elvörösödött.
- Ó basszus, nem! Csak...
- Vagyis de! Én egy köcsögnek - ráadásul pedofilnak! - tűnök neked!
- Jaj, Istenem! - fogta a tenyerébe Hugo kétségbeesetten az arcát. Ő ezt nem akarta! - Én tisztelem magát, csak nem ismerem, és rám parancsolt, hogy dobjam le a ruháim, miután szabályokról papolt! Mégis mit kellett volna hinnem?
- HÁT NEM AZT, HOGY MEG AKARLAK RONTANI! - Most már üvöltött. - Hogy az a...
Piton az ujjai közé csippentette az orrnyergét, és vett két mély lélegzetet. Érezte, ahogy a feszültség nagy része elhagyja ebben a pár nyugalmas másodpercben.
Meg kellett vallania, tényleg félreérthetőnek tűnt a viselkedése, de ő nem, SOSEM vetemedne ilyen obszcén dologra!
De a fiúnak ebben is meg kellett adnia az igazát.
Végül is, most találkoztak először. Egyikük sem ismeri a másikat.
Piton ellépett az ajtótól, és felkapott egy üveg bájitalt az asztaláról, majd odament a fiúhoz - aki még mindig nem vette vissza a pólóját -, és egy nagy adag kenőccsel bekente a terjedő vörös foltot a fiú oldalán. Hugo szemmel láthatóan megkönnyebbült, ahogy a sérülése halványodni kezdett, és már az előző riadalom miatti merevsége is eltűnt.
Bár Pitonban felötlött valami.
- Egyáltalán, ha ilyesmire gondoltál, miért vetted le a pólódat?
Hugo zavarba jött.
- Hát... én... fogalmam sincs.
- Mégis. Meddig lettél volna hajlandó eltűrni ezt a... te jó ég, inkább ki se mondom.
- Öhmm. Nem tudom. Elég rossz vagyok az önvédelemben, tudja?
- Ostoba gyerek! Igen, azt láttam, de arra nem is gondoltam, hogy az életösztönöd is igen másnaposan egzisztál, bár az a tény, hogy a Griffendélbe osztottak, bizonyosan az egyik előhírnöke ennek a dolognak - jegyezte meg Piton szárazon, és folytatta a kenegetést a fiú kék zöld foltjain. Pár percig csendben gyógyította a sérüléseket, és a mellkason vöröslő hólyagokat, majd pálcáját előhúzva elvégzett pár diagnosztikai bűbájt.
Amint a fiú vállához ért, idegesen szorította össze az ajkait.
Ha még a Roxfortban lenne, ezért a két mardekáros fiú keményen felelne!
De mivel már nincs, be kellett érnie azzal, hogy jól rájuk ijesztett Káinnal.
Nem tudta, mi ütött a mai fiatalokba. A generációk egyre kegyetlenebbül bánnak kortársaikkal, mintha lassan az egész fiatalság agya megzápulna. Elvétve, mikor beadja a derekát Poppynak, és leült vele teázni, a nő szokott mesélni a legújabb eseteiről, és hát... talán a Tekergők nem voltak angyalok, de a mai huligánoknál mindenképpen jobbak voltak.
- Másban nem nyilvánul meg ez a nehézséged? Mármint, hogy nem mennek a varázslatok - kérdezte Perselus csak úgy mellékesen. Mintha nem is érdekelné a válasz.
Hugo keserűen elhúzta a száját.
- Nem vagyok kvibli, Piton mester, sőt. Csak egyszerűen nem megy az SVK. Ennyi. Minden másban legalább Várakozáson felüli vagyok.
- Nocsak - mondta Piton fel sem nézve a fiú arcába, miközben kitapogatta a dagadó vállat. Nem vonta kétségbe, hogy Ronald Weasley sötétsége ellenére a fiú Granger könyvmolyságát örökölte.
Hugo láthatóan nem szerette ezt a témát. Morcosan bámult ki a fejéből.
- De nem is érdekel. Én bájitalmester leszek, nem holmi ostoba bohóc, aki a pálcájával hadonászik. Amint lehet, leadom a tárgyat.
Piton helytelenítően ráncolta a szemöldökét.
- Az nem megoldás, hogy kibújsz a feladat alól, hisz szemmel láthatóan nagy hasznát vennéd pár hathatós SVK órának, mert a bájitalok - sajnos - nem mindenre nyújtanak megoldást.
Hugo zordan megvonta a sértetlen vállát.
- Pár csepp saját készítésű bájital a reggeli teájukba, és máris csak az érdekli őket 2 hétig, hogy melyiküké legyen a legközelebbi klozet...
Piton szórakozottan felhorkantott. Hát, saját készítésű recepteket ő is meg tudna osztani a fiúval a roxforti idejéből.
De ő mindig meg tudta védeni magát a pálcájával is.
- Minden bizonnyal, Mr. Weasley, de ez mégsem lehet állapot. Milyen az önvédelem oktatása jelenleg a Roxfortban?
- Ó, hát az valami fantasztikus! - ironizált Hugo. - Hat év, Hat különböző idióta. De minden valószínűség alapján a tavalyi viszi a retardáltak különdíját.
- Óh? - Piton csendesen nevetett magában. Igen, ezt a lemezt már ismerte. Közben magához bűvölt egy szúrósszagú bájitalt, és gyolcsot. Bár fontolgatta, hogy rászóljon a gyerekre a nyelvezete miatt, de úgy döntött, felesleges. Minek tépné a száját, hisz ez a generáció akkor sem tudna megfelelően társalogni, ha pálcát tartanának a fejükhöz.
- Ismeri Gilderoy Lockheartot? Anya azt mesélte, hogy őt is tanította még régen.
- Igen, sajnos volt szerencsém hozzá. - Azóta sem tudta elképzelni, hogy Albus hogy volt képes rá, hogy megbízza azt a bájgúnárt - helyette (!) -, hogy egy olyan fontos tantárgyat tanítson, mint az SVK. És lám, nem még egyszer elkövették ugyanazt a katasztrófát a Roxfort történelmében? Szégyen... - Nem gondoltál rá, hogy jó lenne különórákat venned, egy hozzáértőbb magántanártól?
Hugo elgondolkodónak tűnt.
- Hát... Nem. De nem is hiszem, hogy az rendben lenne... Tudja, már van egy magántanárom bájitaltanból, és az a sok bájital alapanyag... Mióta apa meghalt... - kezdett magyarázkodni Hugo, de Piton félbeszakította.
- Értem. - És tényleg megértette. Régen ő sem volt kifejezetten jó helyzetben, de végül megoldotta. Közben befejezte a fiú ellátását, ezért felemelkedett, és a helyükre tette az előkészített üvegcséket, és gézeket.
Majd lopva az órájára nézett. Mivel vacakol már Poppy? Granger nem tűnt régen olyan nőszemélynek, aki sokáig hagyná a karmai között szenvedni egy szem fiacskáját.