I. fejezet
Az álmok sötét, zsongó csöndjét lassan váltotta fel az ébrenlét. Noha inkább az alvásnak kellene békét hoznia, Jack örült annak, hogy végre visszatérhet a valóságba.
A valóságba?
A valóság – ha őszinte akart lenni magához – mindinkább egy álomhoz hasonlított mostanában. A legszebbhez, amit valaha is álmodni mert.
Kamaszos vigyor terült szét az arcán abban a pillanatban, ahogy megérezte a nő testét az övé mellett. Legbelül persze egész éjjel tudta, érezte a jelenlétét, de az a pillanat reggelente, amikor az ébredésnek abban a fázisában járt, hogy érzékszervei újra közvetlen kontaktusba léptek az agyával, és megérezte a meleg bőrt az övén, mindig elvarázsolta és könnyűvé tette a szívét.
Nem vitás, szerette ezt a nőt. Szeretett minden másodpercet, amit vele tölthetett, főként a reggeleket, amikor a világ csalárd szeme még nem látott át tisztán az éjszaka selymes leplén és az ő álmuk boldog felhőjén.
Úgy döntött, kiélvezi a pillanatot.
Még nem nyitotta ki a szemét, csak mélyen beszívta a nő mámorító illatát, amit most nem nyomott el szappan vagy parfüm, és szinte vegytisztán csak Ő volt – Sam. Aztán, akár a vakok, az ujjai segítségével próbálta meg látni, érezni a már ismerős testet. Egészen lentről, ameddig a keze leért, a nő térdétől indította el felfedezőútját, és ahogy haladt felfelé, agyába vésett minden egyes görbületet, amit addig nem tudott kívülről. Mire a nő melleihez ért, érezte, hogy az megmozdul – a gyengéd simogatás kétségtelenül előcsalta az álmok világából, ha ugyan nem volt már ébren korábban is. Jack nem tudhatta, hiszen az ő szemei még mindig csukva voltak, és úgy is maradtak miközben ujjai elérték Sam arcát, és lassan, megfontoltan végigsimították annak minden egyes négyzetcentiméterét.
Amikor úgy érezte, hogy végzett, amikor már tökéletesen látta maga előtt a nőt, kinyitotta a szemeit is. Az eléje táruló látvány éppen olyan volt, amilyennek ő elképzelte.
Még a lágy reggeli napfény is pont úgy esett a nő arcára…
De nem sok ideje jutott csodálni a képet, mert Sam ajkai egy széles, csintalan és szerelemmel teli mosolyra húzódtak, majd egy pillanat múlva már a sajátján érezte őket, és ekkor a szemei újra lecsukódtak.
Egy pillanatra elveszett ebben a reggeli csókban, ami sokkal nagyobb békét hozott neki, mint bármilyen alvás, ugyanakkor jobban felébresztette, mint egy dézsa jeges víz.
Magához szorította a nőt, és ujjai újra útjukra indultak a testén, de ezúttal már sokkal kevésbé tudatosan.
Örvénylő vágy húzta magába, és ő örömmel adta meg magát a jól ismert, lenyűgöző ösztönnek… ám lassanként különös érzés kerítette hatalmába. Valami – maga sem tudta pontosan, hogy mi – visszatartotta, nem engedte szabadulni. Minél jobban próbálkozott elengedni magát, annál szorosabban bilincsbe verte az ördögi erő.
Érezte, hogy valami baj van… valami nagy baj. Úgy tűnt, mintha nem is Samet tartaná a karjai között, mintha nem az ő ajka tapadna az övére. Nyugtalanítóan furcsa – keserű – volt a csók íze, határozottan nem az a jól ismert Carter-íz, hanem valami…
És akkor jéggé dermedt.
Az érzékei hirtelen megszűntek működni. Csak a nagy sötét semmi volt. Minden átmenet nélkül. Hideg, jéghideg űr. Nem hallott, nem érzett semmit, de mintha… mintha az árnyból egy kép kezdett volna kirajzolódni.
Egy ismeretlen hálószoba, egy ismeretlen ággyal és benne egy nagyon is ismerős nővel, akinek az ismerős, hatalmas kék szemei elemi fájdalommal és megbánással voltak tele, és akinek a szája némán újra és újra egy szót tátogott.
Egy ismerős szót.
Próbált koncentrálni, hogy hallja, valóban azt mondja-e, amit ő gondolt. Nem volt kétség. Egyetlen egyszerű szó csendült keserűn és némán a hideg csöndben.
„Jack…"
A férfi zihálva, jeges verítékben ébredt. Szemei semmit sem láttak a dermesztő sötétségben, amit körülvette. Jó pár másodpercbe beletelt, mire rájött, hogy otthon van, a saját ágyában.
Még mindig nem volt egészen magánál, amikor az esztelen reménytől vezérelve maga mellé nyúlt, hogy ellenőrizze, van-e még mellette valaki az ágyban. De senkit nem talált ott.
Hát persze.
Hogyan is gondolhatta, hogy ott lesz?
Annyira az álom hatása alatt volt még, hogy csak ült az ágy szélén, és próbálta felidézni, amit épp az imént álmodott. Olyan valóságos volt… olyan csodálatos… és olyan borzalmas. Főleg az utolsó képek.
Vagy fél órát ült még ott. De ráért. Csak hajnali 4 volt. És most sokat aludt. 4 órát. Rekordidő mostanság.
Amikor sikerült visszatérnie a valóságba, amikor végre minden idegsejtje tudomásul vette a kegyetlen igazságot, mély levegőt vett és felállt.
Az ágyától 8 lépés volt a fürdőszoba ajtaja. Lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót, belépett, felkattintotta a villanyt, a zuhanyfülkéhez ment, megnyitotta a csapot, levette a ruháit, és belépett a forró víz ölelésébe.
Jól esett neki a zuhany, kicsit elmosta a fájdalmat, kicsit elvékonyította a lelkében lévő falakat. Amint kilép, úgyis újra felépíti őket. Nem is tudta volna másképpen túlélni a rá váró napot.
Így hát nem bánta annyira, ha az arcán végigfolyó víz közé néhány könnycsepp is vegyült. Csak ő tudta, hogy ott vannak. Még a tusoló falai sem tudták volna elárulni a titkát.
Alaposan átsúrolta a bőrét, az arcát és a haját, és kilépett a fülkéből. Kinyújtotta a jobb kezét, és levette a törölközőt a fogasról. Megtörölközött, megdörzsölte a haját is, majd a derekára csavarta a törölközőt, kiment a hálószobába, egyenesen a sötétebbik barna fiókos szekrényhez. Véletlenül sem a másikhoz. Kihúzta a felső fiókot, és kivett egy tiszta alsónadrágot. Aztán kihúzta a következő fiókot, és kivett egy készlet zöld egyenruhát. Kéket nem hordott mostanában, mert túlságosan emlékeztette Carterre…
Meg sem fordult a fejében, hogy civil ruhát vegyen fel, mert úgyis egyenesen a bázisra készült. Ráadásul valahogy egyenruhában jobban tudott parancsolni magának. Arra emlékeztette, hogy katona volt, és követnie kellett a parancsokat. A saját parancsait. Az engedetlenség pedig megengedhetetlen, és beláthatatlan következményekkel jár.
Felöltözött, visszament a fürdőbe megszárítani a haját és megborotválkozni. Amikor végzett, csak egy futó pillantást vetett a tükörbe, hogy ellenőrizze, milyen az összhatás. Nem szokta ennél jobban megnézni magát. Nem merte. Félt, hogy olyat lát, amit nem akar, vagy amit nem bír elviselni.
De nem. Jack O'Neill legbelül mindig is katona lesz. Akárhogy is alakuljon az élete. Méghozzá jó katona. Ő MINDENT elviselt. Megküzdött bármivel. Ezt már számtalanszor bebizonyította. Nem fog most szégyent hozni saját magára. És főleg nem fogja elveszíteni azt az egy dolgot, ami még életben tartotta.
A munkáját.
Rendet rakott maga után a fürdőszobában, visszament a hálóba, eligazította az ágyát, és közben rápillantott az órára.
04: 52
Tengernyi ideje volt még. Miután makulátlan rendet rakott, elindult a konyha felé.
Eszébe sem jutott elhúzni a függönyt. Pedig a kelő nyári nap első kíváncsi sugarai szívesen bepillantottak volna végre az örökké sötét hálószobába. De erre megint nem volt lehetőségük.
A konyhában Jack főzött egy adag jó erős kávét. Nem mintha attól félt volna, hogy esetleg anélkül elalszik, de jól esett neki a forró, méregerős, keserű folyadék. Amikor megitta, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ennie kellene valamit, de mint mindig, most is elvetette az ötletet. Nem esett volna jól neki.
Carter már biztosan aggódott volna érte, hogy majdnem tíz kilót fogyott, de per pillanat még ez sem bírta rávenni arra, hogy egyen valamit. Majd a bázison a kantinban. Ott úgysem ússza meg. Daniel és Teal'c minden délben beállítottak, és elcipelték őt az étkezdéig, és addig ültek ott vele, amíg nem evett valamennyit. Mintha megint nyolc éves lett volna. De valahol, mély titokban, a józan esze hálás volt nekik.
Felállt az asztaltól, visszatolta a széket a helyére és elmosogatta a csészét. Az asztal sarkáról felemelt néhány jelentést, fogta a mobilját, a tárcáját és a kulcsait, és elindult a bejárati ajtó felé. Mielőtt kilépett volna, vetett egy utolsó pillantást az órájára.
05: 01 - Fél hatra a bázisra ér.
Amikor kilépett az ajtón, az volt az első mozdulata, hogy feltette a napszemüvegét. A nap még alig sütött ugyan, de ő jobban érezte magát a sötét üveg mögött. Ezt a fedezéket muszáj volt megadnia magának.
A garázshoz ment, kinyitotta az ajtót, beült a kocsijába és kitolatott. Kiszállt, bezárta a garázsajtót, visszaült a kocsijába és elindult a bázis felé.
Az óra 05: 07-et mutatott.
És így ment ez minden reggel. Ez a reggeli rutin, amiben a gondolkodás még statisztaszerepet sem kapott, ez készítette fel a férfit az előtte álló napra.
107. alkalommal zajlódott le ugyanúgy a hajszál-pontosan félórás reggeli folyamat.
Dr. Samantha Carter alezredes 124 napja tűnt el a P5X159-en.