II. fejezet

Az ablakokon keresztül kiszűrődő fényeknek barátságosan kellett volna hívogatniuk a kocsiban ülő nőt. Végülis ő is szerette ezt a házat. Olyan volt, amilyenről mindig is álmodott. És mégsem. Nem úgy képzelte el, hogy itt fog ülni minden este 15-20 percet a kocsijában, arról győzködve magát, hogy bemenjen a saját házába.

23:22 volt. Ma is sokáig dolgozott. Mint mindig. De ő meg is mondta a férfinek még a kapcsolatuk elején, hogy neki a munkája a legfontosabb. A férfi nem hitt neki akkoriban. Illetve úgy gondolta, hogy ez majd megváltozik, ha együtt élnek.

Nem így történt.

Eleinte persze csodálatos volt. Eleinte még a munkáját is el tudta felejteni. A nő mindig is tudta, hogy korántsem olyan elemi fontosságú számára a munka, hogy soha egyetlen férfinek se lesz esélye rá, hogy átvegye tőle az első helyet. Csak éppen nem EZ a férfi volt az, aki képes és méltó volt erre.

Mégis miféle házasélet volt ez? Nem volt egészen boldogító minden este azon tépelődni, hogy bemenjen-e a saját házába a tulajdon férjéhez vagy sem.

Egy kívülálló talán csodálkozott volna ezen. Hiszen sohasem veszekedtek. Mindig kedvesek voltak egymáshoz, és társaságban nagyon jól játszották a szerepüket. Még a legjobb barátaik sem tudtak róla, hogy az elbűvölő maszk mögött a nagy semmi húzódott. És ez a semmi rosszabb volt, mintha egyfolytában veszekedtek volna. Ahhoz legalább érzelmek kellenek. A közönyhöz nem. Ez a szó erős volt ugyan, de ha őszinték akartak lenni magukhoz, minden egyes nappal egyre közelebb kerültek hozzá, és egyre távolabb egymástól. Egy házban éltek, beszélgettek időnként, de már korántsem úgy, mint régen, és a nő már idejét sem tudta, mikor szeretkeztek utoljára. Nem mintha ezt különösebben bánta volna.

Valami nagyon el lett rontva valahol, és ezt minden este megállapította magában a kocsija rejtekében, de megoldást soha nem tudott (vagy mert) találni.

És nem ma lesz a napja, hogy meghozza a végzetes döntést.

Nagyot sóhajtott, felemelte az anyósülésről a táskáját, kihúzta az indítóból a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és kiszállt a kocsiból. A bejárati ajtóhoz sétált, mély levegőt vett, emlékeztette magát, hogy ő szereti a férjét (még ha a szíve mélyén tudta is, hogy nem úgy, ahogy és amennyire kéne), és mosolyt erőltetett az arcára. Remélte, hogy nem lesz hosszú az este, és hamar lefekhet.

Kinyitotta az ajtót, és köszönt: „Szia. Megjöttem."

A férfi éppen valami meccset nézett a kanapén ülve, de rámosolygott a feleségére és barátságosan válaszolt.

„Szia. Már azt hittem, ma is a bázison alszol."

„Akkor telefonáltam volna."

„Már megesett, hogy elfelejtetted."

Még a férfi szelíd hangjában sem maradt észrevétlen ez a kis tűszúrás. És az volt a legrosszabb, hogy nem lehetett vádolni érte, mert nagyon is igaza volt. De ettől a nőnek csak még jobban elege lett belőle. A férjének sajnos gyakran volt igaza, ami rajta mindig lelkiismeret-furdalásban és bűntudatban csapódott le, aminek a rétegei egy idő után annyira lerakódtak, hogy már nem csak önmagát vádolta, amiért annak idején hibát követett el, hanem már a férjét is kezdte megutálni. Hányingere volt magától. Tudta, hogy nem kell már sok idő, és nem csak üres lesz a házasságuk, hanem megtelik a bűntudat és a megbánás gyilkos mérgével, és a veszekedések is elkezdődnek. Nem volt benne biztos, hogy mindezt meg akarja várni.

De ő nem az a típus volt, aki olyan egyszerűen ki tudott szállni egy házasságból. Amikor az oltár előtt azt mondta, hogy 'amíg a halál el nem választ', komolyan gondolta. És ha valaki, Sam Carter tartotta az ígéreteit.

„Tudom, ne haragudj. Csak megint hoztak egy különös szerkezetet, amit szerettem volna megfejteni."

„Rendben." A férfi nem tudta mit mondjon.

Sam letette a táskáját, levette a kabátját, felakasztotta, és a konyha felé indult. „Öhm, csináltam vacsorát, csak be kell raknod a mikróba." – kiáltotta utána a férje.

„Köszönöm, de már túl késő van. Inkább lezuhanyozom és lefekszem. Hosszú napom volt, és korán kelek." – A nő meglátta a tányért a konyhaszekrényen, és csak még nagyobb lett a lelkifurdalása. Na nem mintha egy spagettit olyan nagy művészet lett volna összeütni, de mégis. Egy pillanatig eltöprengett rajta, hogy mégis eszik belőle, és odaül Pete mellé kicsit beszélgetni, de aztán elvetette az ötletet. Sem türelme, sem kedve nem volt hozzá.

„Ahogy gondolod." – felelte a férfi. „Holnap is egész nap bent leszel?"

„Igen. Nagyon izgalmas ez a szerkezet. Szeretném alaposabban megvizsgálni, és az eltart egy darabig. De este mindenképp hazajövök. És te mit csinálsz holnap?" – kiáltotta csevegő hangvételben a konyhából, miközben töltött magának egy pohár tejet.

„Nálunk is van egy ügy, ami nagyon lefoglal. Nem fogok unatkozni."

„Akkor jó." Megitta a tejet, elöblítette a poharat, és a nappalin keresztül a hálószobába indult. „Én most megyek aludni. Jössz majd te is?" – odahajolt a férfihoz, és adott neki egy puszit az arcára, hogy kicsit enyhítse a lelkifurdalását. De a 'majd' szócska nem véletlenül volt benne a kérdésben, és ezt mindketten tudták.

„Igen, csak megvárom a végeredményt."

„Rendben. Jó éjt." – A nő megkönnyebbült, hogy még lesz ideje, mire a férfi is utána megy. Még csak az első harmad vége felé tartottak. Jól ismerte a hoki meccseket.

De nem a férje miatt.

Pete Shanahan nézte, ahogy a felesége becsukja a hálószoba ajtaját, és csak utána mondta, nem is neki, inkább saját magának: „Jó éjt."

Jó pár hónapja ez ment minden este. Váltottak pár mondatot, aztán a nő elment lefeküdni, mert másnap korán ment be a bázisra. De volt, hogy haza sem jött éjszakára. Néha megfordult a fejében, hogy a felesége megcsalja, de tudta, hogy ez nem igaz. Akármennyire is eltávolodtak egymástól Sammel, ismerte a nőt, és tudta, hogy nem tenne ilyet. Ha lenne valakije, akkor azt egyből megmondaná. A nő sok minden volt, de aljas és hazug nem.

Persze tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Sam egy csodálatos nő volt, és ő menthetetlenül beleszeretett, amikor találkoztak. Tudta, hogy egészen soha nem kaphatja meg őt, de azt hitte az is elég lesz neki, ami jut. És talán így is lett volna, ha Sam nem pont azt nem lett volna hajlandó odaadni neki, amit ígért. A szívét.

Eleinte nagyon jól megvoltak. Boldogság töltötte meg a házat, és azt hitte, mindkettejük leghőbb álma vált valóra a házasságukkal. Talán nem kellett volna olyan gyorsan megkérnie a kezét. Talán ha hagyott volna magának időt, rájöhetett volna, hogy Sam már akkoriban sem volt igazán vele.

És most? Most még annyira sem, mint azelőtt. Ahogy teltek a napok, a felesége úgy távolodott el tőle egyre messzebbre és messzebbre, és a férfi már nem is hitte, hogy sikerülhet neki újra elérni őt. Ha egyáltalán sikerült valaha is.

Haragudott magára, a nőre is, de leginkább erre az egész hülye helyzetre. És fogalma sem volt, mit kellene tennie. Nem akarta ő kimondani, hogy vége, mert titokban, valahol a lelke legmélyén tudta, hogy nem találkozik még egy olyan nővel, mint Samantha Carter, és mindig szeretni fogja őt. A remény halovány szikrája még ott volt benne. De a büszkesége már rég elnyomta annyira, hogy nyíltan nem próbálta visszahódítani a feleségét.

Tudta, hogy ez úgyis lehetetlen, amíg létezik a Csillagkapu, amíg létezik a Parancsnokság és amíg létezik a CSK-1.

De főleg, amíg létezik egy bizonyos Jack O'Neill.

Már a kapcsolatuk kezdetén gyanús volt neki a férfi, de tudta, hogy szabályellenes volna kikezdenie Sammel, és hogy akkor már 7 éve együtt dolgoztak. Úgy gondolta, ha az idő alatt nem történt köztük semmi, eztán sem fog. És ha Sam szerelmes lett volna O'Neillbe, akkor nem járt volna vele.

Csak mostanában tudatosult benne, hogy Sam pontosan azért volt vele, mert olyan menthetetlenül szerelmes volt a felettesébe, hogy muszáj volt valamivel elterelnie a figyelmét. Muszáj volt a magánéletnek legalább a díszletét felépítenie magának ahhoz, hogy élni tudjon. És ha józanul belegondolt, nem hibáztathatta. De ez esetben mégiscsak ő volt a legnagyobb áldozat, és azok megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy nem gondolkoznak józanul.

Azt azonban továbbra sem hitte, hogy Sam és O'Neill között több lenne plátói viszonynál, bár tisztában volt vele, hogy a férfinek kulcsszerepe volt a házasságuk zátonyra futásában. Talán jobb is lenne, ha végre egymásra találnának. Legalább Sam boldog lenne, és vége lenne ennek a morbid viccnek, amit – jobb szó híján – házasságnak hívtak, és ő is más utat kereshetne.

Annyira elmélázott ezen a témán (az utóbbi pár hétben körülbelül ezredszer), hogy már csak azt vette észre, hogy vége lett a meccsnek.

Nem volt jó napja. Még a kedvenc csapata is csúnyán kikapott. Nehéz szívvel állt fel a kanapéról és ment a hálószobába.

Az alvás talán majd hoz számára némi békét.

Sam nem tudott aludni, de nem akarta, hogy a férje tudja ezt. Nevetséges volt, hogy még az alvást is színleli.

Hallotta, hogy Pete bejön, elvonul a fürdőszobába, lezuhanyozik, és nem sokára érezte, hogy befekszik mellé az ágyba. Még jó, hogy annak idején – egy merőben más megfontolásból – jó nagy ágyat vettek maguknak, mert így legalább most nem kellett egymáshoz érniük. Háttal feküdtek egymásnak, és a nő a halk horkolásból hamarosan már tudta, hogy a férjét elnyomta az álom.

Irigyelte érte.

Ő már közel egy órája ott feküdt, és csak bámult a sötétbe. Azt kívánta, bárcsak a bázison volna. Ott sosincs gondja az elalvással. Igaz, ott mindig addig dolgozik, amíg szinte el nem alszik az asztal felett. És aztán mindig beállít O'Neill tábornok, hogy elküldje aludni. Mindig leszidja, amiért olyan sokáig dolgozott, de amióta ő vezeti a Parancsnokságot, azóta ő sem fekszik le korábban, hiszen minden este – ha mindketten ott vannak a bázison – az utolsó útja az ő laborjába vezet, ahol felébreszti őt, vagy ráparancsol, hogy menjen aludni, és aztán mindig elkíséri a körletéig. Azt mondja azért, hogy megbizonyosodjon róla, hogy aludni tér, de a nő tudta, hogy igazából azért megy el vele, mert attól egy kicsit neki is szebbek lesznek az álmai. És néha titokban még az is előfordul, hogy direkt nem megy el magától lefeküdni, mégha alig áll is a lábán, mert O'Neillt várja.

Sokkal többet volt a bázison, mint szükséges lett volna – de erről senki nem tudott. És erre két oka volt. Pete és Jack.

Mosolyognia és sírnia kellett egyszerre. Jack… Még magában sem szabad így hívnia. Túl veszélyes. Elpackázta minden lehetőségét arra, hogy azzal a férfival élje az életét, akinek mindent oda tudott volna adni. Mindent, ami ő volt. És ezért a végzetes hibáért a boldogságával kellett fizetnie.

Hatalmas kék szemei lassanként megteltek az elemi fájdalom és a megbánás könnyeivel, és a szája némán és önkéntelenül, újra és újra egy szót tátogott a sötétbe, akár egy vallásos tantrát:

„Jack."