III. fejezet

Jacknek egy valamit be kellett vallania. Ez a bolygó meglehetősen különbözött a megszokott fás tereptől. A talajt porcukorszerűen finom vörös homok borította, és fölötte az ég bizarr türkiz színekben pompázott. Két nap lebegett a horizont felett, amik végképp idegenné, ugyanakkor lélegzetelállítóan széppé tették a tájat. A sziklák ezüstösen csillogtak az idegen érctől, ami Cartert már az első érkezésükkor lázba hozta.

Harmadszor jártak ezen a látszólag lakatlan bolygón, és a férfinek most először volt rossz érzése. Az egyik fele örült ugyan, hogy ott lehetett a CSK-1-gyel, és végre kimozdulhatott az irodájából, méghozzá egy ilyen különleges hely kedvéért, ám a másik fele meglehetősen nyugtalan volt. Az ösztönei azt súgták, hogy valami nincs rendben.

És ezt a nyugtalanságot csak fokozta az a tény, hogy Carter és Daniel már jó ideje nem jelentkeztek be rádión.

Pár órája mentek el nyugat felé, hogy Daniel megvizsgáljon egy ott álló ősi romot, Sam pedig elkísérte, hogy fedezze, és közben gyűjthessen még pár mintát. A nőt annyira lenyűgözte ez a bolygó, hogy egyszerűen nem bírt betelni vele. Mindenből mintát akart venni, hogy hazavigye, és alaposan megvizsgálja. Daniel is hasonlóképpen izgatott lett, amikor felfedezték, hogy nem messze a kaputól egy ki tudja hány ezer éves düledék állt, aminek a falai tele voltak vésve kihívást jelentő, lefordításra váró idegen szöveggel.

Ő és Teal'c a kapu közelében maradtak, hogy ha esetleg baj lenne, biztosítani tudják a menekülési útvonalat. Jack általában nem volt ilyen paranoiás, de most azt súgták az ösztönei, hogy ezt kell tenniük. Azt pedig már nagyon régen megtanulta, hogy az ösztöneire érdemes hallgatnia.

Az alapján, amit az előző látogatáskor készített fotókból Daniel kihámozott, a romnál lévő szövegek egy nagyon nehezen fordítható, de "annál érdekesebb" új nyelven íródtak, és egy részük egy számukra addig ismeretlen Goa'uldról szólt. Ám a Goa'uld neve és még néhány Daniel által fontosnak tartott részlet még rejtély volt, mivel vagy a falak azon részén voltak, amik már rég elpusztultak, vagy azokon, amiket az erózió ereje annyira megkoptatott, hogy a képeken nem lehetett kivenni, mi volt rájuk írva, csak szabad szemmel lehetett kibogarászni.

Ezért kellett visszajönniük a P5X159-re. Daniel nem nyughatott addig, amíg le nem másolt minden fellelhető szöveget.

Jack tudta, hogy ez sokáig tart, de ahogy teltek a percek, egyre jobban aggódott. Talán megfeledkeztek az időről – gondolta magában – bár ez Carterre nem volt jellemző. Ránézett Teal'cre. A jaffa tudta mire gondol, és látszott rajta, hogy neki is gyanús, hogy a társaik nem jelentkeznek. Jacknek nem maradt hát más választása, minthogy ő maga keresse őket rádión.

„Itt O'Neill. Jelentkezzetek."

Nem hallott mást, csak statikus zajt. Megpróbálta még egyszer.

„Carter, Daniel, minden rendben?"

Semmi. A szíve egyre gyorsabban vert. Nem volt olyan messze az a rom. Hallaniuk kellett volna, ha valami történik. Vagy mégsem? Nagyon remélte, hogy egyikőjüknek sem esett baja. És ezt csak egyféleképpen deríthette ki.

„Gyerünk." – Még egyszer ránézett Teal'cre, aki sokatmondóan bólintott neki, és gyors tempóban – szinte futva – elindultak nyugat felé.

Körülbelül 15 percbe telt, mire odaértek, és út közben O'Neill többször is megpróbálta elérni őket rádión, de egyszer sem kapott választ. Az adrenalin-szintje az egekben volt. Amikor az egyik dűne mögül előbukkanva meglátta a romot, már tudta, hogy a megérzése – sajnos – megint helyes volt.

Daniel nem messze az egykori épülettől feküdt szemmel láthatóan eszméletlenül. Az orra és a szája körül alvadt vér sötétlett. De dulakodásnak semmi nyomát nem látták, sőt annak sem, aki vagy ami így elintézte őt. Teal'c lehajolt hozzá, hogy ellenőrizze a pulzusát, amíg Jack körbejárta a romot. Nem akart kiabálni, hátha ott volt még valahol az, aki ezt tette Daniellel.

„Még él, de sürgősen vissza kéne vinni a bázisra." – mondta Teal'c O'Neillnek, azonban az meg sem hallotta. Gyorsan végigpásztázott minden egyes négyzetmétert, hogy megtalálja a nőt, de semmi nyomát nem látta.

„Carter!" – kiáltotta Jack hirtelen. „Carter… Carter!" – egyre hangosabban kiabált, és egyre kétségbeesettebb volt a hangja. Abban reménykedett, hogy a nő egyszer csak előbukkan az egyik oszlop vagy fal mögül és nem lesz semmi baja. Tudta, hogy ahogy telnek a másodpercek, úgy lesz a reménye egyre hiúbb. De egyszerűen nem bírta, nem akarta felfogni, hogy a nő csak úgy eltűnt. Kezdte egyre jobban elveszíteni a fejét. És egyszer csak meglátott valamit, amitől hirtelen minden illúziója elszállt a szélben, és úgy érezte, mintha egy rémálom kellős közepébe csöppent volna.

„Sam!" – hangzott a fájdalommal teli kiáltás, de a férfi ezt már inkább saját magának mondta, mintsem azzal a céllal, hogy választ kapjon.

A jaffa felállt a sérült archeológus mellől, hogy megkeresse O'Neillt. Amennyire meg tudta ítélni, Daniel rossz állapotban volt, de nem közvetlen életveszélyben.

A romos épület másik oldalán találta rá Jackre, ahogy ott térdelt egy kupac mellett, és nem mozdult. Odament hozzá, hogy szemügyre vegye a halmot. Carter alezredes táskája, rádiója, fegyverei és jó néhány ruhadarabja hevert ott. Amennyire azokból meg lehetett állapítani, a nő szinte egy szál pólóban és nadrágban tűnt el, mert még a bakancsa is a porban hevert.

Teal'c csak állt ott, és a barátja vállára tette a kezét, de Jacket ez egy cseppet sem vigasztalta. Benne éppen ezer meg ezer érzés vívott ádáz küzdelmet a lelke feletti uralomért. Lehunyta a szemét, várta, hogy ellepje az elemésztő fájdalom, a gyász, a reménytelenség, sőt még a könnyek is, de nem jöttek. Egyik sem. Viszont jött düh, üresség, értetlenség és valami nagyon-nagyon különös.

Remény.

Valami a lelke legmélyén azt súgta, nem történt meg a legrosszabb. Noha ennek ellent mondott minden csepp józan esze, de valahogy mégsem tudta elhinni, hogy soha többé nem látja a nőt. Megpróbált ebből az esztelen, de hasznos érzésből táplálkozni. Vett egy mély levegőt, felállt, és alaposan szemügyre vett mindent. Jól értett a nyomolvasásához, de hiába kereste a jeleket, semmit sem talált, ami bármi használhatót elmondott volna Sam és Daniel merénylőiről. Csak annyit tudott, hogy többen voltak, legalábbis a lábnyomok alapján olyan hárman lehettek. De a nyomok a romtól pár méterre eltűntek. Valószínűleg köszönhető volt ez az egyre erősödő szélnek is.

Kezdett sötétedni. És sötétben nem jutnak semmire. Ráadásul tudta, hogy mielőbb vissza kell vinniük Danielt a bázisra. Talán ő majd tud valamit mondani. Csak benne bízhatott.

Összeszedte a nő holmiját, és intett Teal'cnek, hogy hozza Danielt, mennek vissza a kapuhoz.

Megszólalni még nem bírt.

Kényszerítette magát, hogy minden maradék lelki és testi erejével a visszaútra koncentráljon. Kapóra jött neki az egykori speciális kiképzés. Anélkül nem biztos, hogy át tudta volna vészelni a kapuig tartó utat, sőt az előtte álló napokat.

Amikor visszaértek a kapuhoz, bizarr módon minden nyugodt és csendes volt. Gond nélkül tárcsáztak, átküldték a GDO jelet és átléptek az eseményhorizonton.

A Csillagkapun keresztüli utazás kicsit mindig furcsa érzés volt, de most határozottan nem a megszokott módon volt az. És nem is kicsit.

Jack úgy érezte, mintha egy hatalmas fekete lyukba zuhanna, és a dermesztő mélység egyre csak nyelné, nyelné magába a minden gondolatát, érzését és emlékét, amije valaha volt.

De a zuhanás hirtelen megállt, és a nagy feketeségből egy kép bontakozott ki előtte. Egy ismerős hely képe.

Szürke falak és furcsa szerkezetek közepette egy jól ismert alak állt a labor közepén. Karcsú testét az asztalon támaszkodó keze tartotta vissza az összecsuklástól, arcát eltorzította a sikertelenül visszafogott zokogás, és egy szó tört elő a nő szájából, vegytiszta fájdalommal tele.

„Jack…"

Levegő után kapkodva, verítékben úszva riadt fel álmából. Ránézett az órára. 03:10. Ma éjjel már biztosan nem tud többet aludni. Hamar be fog érni a bázisra.

Felkelt. Az ágyától 8 lépés volt a fürdőszoba ajtaja.

03: 40-kor kilépett a házából.

Hajnali negyed 5-kor már az íróasztala mögött ült, és egy jelentést lapozgatott. Jól emlékezett, hogy annak idején, amikor átvette Hammondtól a bázis vezetését, a tábornok vagy fél órás beszédet tartott arról, milyen fontos, hogy még az utált papírmunkát is mindig időben elvégezze. Úgy érezte akkor magát, mint egy hat éves gyerek, akinek a szülei elmondják, hogy rendesen meg kell csinálnia a házifeladatát, különben a sarokba állítják. És akkor ő megígérte, hogy jó kisfiú lesz, és mindig mindent megcsinál időben. Eleinte nehezére esett tartania ezt a fogadalmát. Mindig is utálta a papírmunkát.

De mostanában valahogy hálás volt érte. Legalább volt mibe temetkeznie. Az egész bázis és a washingtoni nagykutyák mind csodálkoztak azon, hogy Jack O'Neill soha, egyetlenegy jelentéssel sem késett még egy órát sem. Volt, aki sejtette, minek köszönhető a pálfordulás, volt, aki nem, de mindenesetre nem firtatták.

Egész reggel az irodájában dolgozott, elolvasott néhány jelentést, és a délelőtt során lezavart egy megbeszélést a CSK-8-cal és egyet a CSK-11-gyel.

Délben beállított Daniel és Teal'c, és már nem volt olyan nehéz dolguk elráncigálni őt a kantinba, mint régebben. De ez csak azért volt, mert Jack hagyta magát. Nem azért, mert kedve volt, hanem azért, mert tudta, hogy úgysem menekülhet. De mint mindig, most is egy kezén meg tudta volna számolni hány mondatot váltott velük az ebéd alatt.

Délután 2-kor, pontosan a megbeszélt időpontban, a CSK-7 visszatért a P3X210-ről, és ahogy egy jó parancsnokhoz illik, ő lement az indítócsarnokba fogadni az embereit. Örömmel konstatálta, hogy mind a négyen épségben és teljes felszereléssel tértek vissza a bolygóról.

„Megbeszélés 2 óra múlva. Addig is tudják, mi a dolguk." – jelentette ki végül, és visszament az irodájába. Ha jól utána néz, talán még akad valami dolga addig.

A CSK-7 tagjai figyelték, hogyan távozik a parancsnokuk.

Összenéztek. Mindenki tudta, mire gondolnak a többiek. Egyszerűen nem tudták megszokni ezt az új Jack O'Neillt. Igaz, régen néha bántó volt a szarkasztikus humora, de a megbeszélések mindig jó hangulatban és kötetlen hangvételben folytak. Tudták, hogy felettük áll, de ezt ő soha nem érzékeltette velük, ha nem volt rá szükség.

Mostanában sem ez volt a helyzet, de a Parancsnok mindig olyan távolságtartó volt, hogy önkéntelenül is feszülten viselkedtek a társaságában. És nem ők voltak az egyetlenek.

Az új O'Neill állandó beszédtéma volt a bázison. Senki sem tudta elfogadni a változást. Nem lett rosszabb vezető vagy rosszabb ember, csak mintha meghalt volna benne valami, amitől olyan könnyű volt régebben szeretni, vagy épp utálni őt. Ami annyira élővé tette, hogy nem számított hány éves vagy milyen ősz a haja, mindig olyan volt, mint csintalan egy kisfiú, akinek mindenről megvan a véleménye.

És sem a CSK-7, sem a bázis többi dolgozója nem volt hülye. A legtöbbjük pontosan tudta, vagy legalábbis határozott sejtése volt róla, mitől változott meg annyira a férfi.

Csakúgy, mint jó néhány hónappal ezelőtt, amikor egy másik változáson ment át – homlokegyenest a másik irányba. Akkoriban az emberek nem győztek csodálkozni, hogy hogy kicserélték Jack O'Neillt. Nemcsak a rangját vesztette el, hanem egy akkora terhet is szívéről, amitől olyan boldognak és teljesnek látták a férfit, mint még soha.

De a boldogság rövid életűnek bizonyult. Pedig, ha valaki megérdemelte, akkor ő volt az.

Nem volt szükség rá, hogy a CSK-7 ki tudja hányadszorra is megbeszélje ezt. Inkább valami kellemesebb dologra gondoltak. Arra, hogy a zuhany és a megbeszélés után nekik lesz kihez hazamenniük este.

És csak remélni tudták, hogy valamilyen égi csoda folytán megtalálják még valaha Sam Cartert.

Mindenki érdekében.