IV. fejezet

Az előző éjjel valami megváltozott. A nő maga se értette miért pont akkor, hiszen nem az volt az első alkalom, hogy némán álomba sírta magát, de most valamiért úgy érezte, betelt a pohár. Össze kellett szednie minden bátorságát és erejét, hogy végre változtasson a dolgok menetén. Tudta, hogy nem mehet így tovább az élete, mert akármilyen erős is, előbb-utóbb bele fog rokkanni a tépelődésbe.

Talán ha változtatni mer, talán ha ugrani mer, akkor jobbra fordulnak a dolgok. Talán. De nem tudhatta biztosan. Nem csak tőle függött a helyzet. És egy jó ideje már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy olyan könnyen megkaphatná, amit akar, mint régebben. Valaha a lelke mélyén pontosan tudta, hogy minden csak rajta múlik. Valaha tudta, hogy csak egy szavába kerülne, és a férfi mindent feladna érte. De ez már jó pár éve volt. Miért is nem lépett akkoriban? Félt, gyáva volt, és abban reménykedett, hogy amit érez, csak átmeneti dolog, és majd elmúlik. Hát nem így történt. Ma már tudta, hogy amit a szíve súg, nem pár hónapra vagy pár évre szól, hanem egy egész életre, vagy még tovább.

És ezért lépnie kellett. Végleg rájött, hogy akárhogy is próbálkozik, Pete mellett sohasem lesz igazán boldog és önmaga. Ezt az érzést csak egyetlenegy ember adhatta meg neki a világon. De vajon ő mit érez ennyi év távlatából? Az nyilvánvaló volt, hogy még mindig nagyon törődik a nővel, de vajon végleg lemondott már arról, hogy ők ketten valaha együtt legyenek? Valójában a nő nem csodálkozott volna azon, ha erre a válasz igen lett volna. Be kellett vallania magának, hogy nem csak saját magával, de a két férfival is rendesen elbánt, amikor annak idején feladta a reményt, és nem várt tovább arra, amire érdemes lett volna.

De akárhogy is lesz, most elhatározásra jutott. Nem nyerhetsz, ha nem kockáztatsz – mondogatta magában, és ettől a gondolattól vezérelve, kora hajnalban felkelt, és még mielőtt a férje felébredt volna, eljött otthonról, egyenesen a bázisra.

Hajnali 6-kor már a kantinban ült, és egy csésze kávét szürcsölgetett. Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy éppen azok főszereplője lépett be az ajtón. Csak akkor tudatosult benne, hogy Jack O'Neill ott állt vele szemben, amikor a férfi egy barátságos mosollyal, kezében egy csésze kávéval leült az asztalához.

„Jó reggelt, Carter." – üdvözölte. „Korán kezdi a napot?"

A nő még nem készült fel lelkiekben arra, amit szándékában állt megtenni, ráadásul a férfi kedves mosolyától hirtelen mindent elfelejtett, és szinte reflexből reagált:

„Igen, tudja a főnököm elég nehéz eset, és nem szeretném nála kihúzni a gyufát."

A férfi halványan elmosolyodott, és belekortyolt a saját kávéjába. Amikor letette a bögrét, belenézett a nő szemébe, és cinkos mosollyal azt mondta:

„Akarja, hogy elintézzem a fickót?"

Sam nem tehetett róla, de önkéntelenül is nevetnie kellett. „Hagyja, uram, azt hiszem, én is el tudok bánni vele."

O'Neill – mintha Teal'cet utánozná – felhúzta az egyik szemöldökét. „Valóban?" – kérdezte.

„Valóban." – felelte a nő, szintén Teal'cet imitálva, és erre mindketten elnevették magukat.

Sam számára még most is hihetetlen volt, hogy a férfi milyen könnyedén fel tudta vidítani. Általában elég volt egy szava vagy egy pillantása, és ő megfeledkezett minden gondjáról.

De a mostani eset kivétel volt. A férfi jelenléte most pont arra emlékeztette, hogy volt valami, amiről beszélnie kellett vele. És ez az alkalom volt olyan jó, mint bármelyik másik. Most legalább egyedül voltak a kantinban.

„Uram, mondhatok valamit?" – elég gyatra egy indítószöveg volt, de valahol el kellett kezdenie, és abban a pillanatban még büszke is volt magára, hogy ennyi tellett tőle.

„Persze, Carter. Tudja, hogy igen. Valami baj van?"

„Úgy is mondhatjuk, igen." Na most hol is kezdje pontosan? „Azt hiszem, óriási hibát követtem el."

„Ez mindenkivel megesik, Carter. De maga okos nő. Majd kijavítja."

„Ez nem ilyen egyszerű, uram. Én… én tettem egy olyan ígéretet, amit nem tudok betartani. És ezáltal tönkre tettem két vagy talán három ember életét, beleértve a sajátomat is."

O'Neill zavarodottan nézett rá. Már épp meg akart szólalni, de a nő megelőzte a kérdését. Inkább egy lendületből végigmondja, amíg el nem fogy a bátorsága.

„Én… nem vagyok boldog Pete-tel. Szeretem őt, de nem eléggé, és nem úgy, ahogy kéne. Az egész házasságunk csak egy nagy színjáték. Azt játszom, hogy ő az a férfi, aki mellett boldog vagyok, akinek odaadtam magam, de ez nem igaz. És az egészben az a legnevetségesebb, hogy egy rövid ideig még én magam is azt hittem, hogy ez az igazság. De egy ideje már nemcsak én, hanem ő is tudja, hogy nem az."

Jack csak ült ott letaglózva. „És most akkor mi lesz?" – kérdezte.

„Nem tudom. Azt hiszem, megállíthatatlanul közeledünk a vég felé, és minden már csak idő kérdése. De nem csak rajtunk múlik a helyzet." – Sam szuggesztíven a férfira nézett, hátha az veszi a lapot, és ő megmenekül attól, hogy itt és most ki kelljen mondania a döntő szavakat.

De a férfi értetlenül nézett. „Hanem?"

A nő mély levegőt vett, és nem mert Jack szemébe nézni, hanem a bögréjét bámulta, miközben kimondta: „Annak idején ott követtem el a legnagyobb hibát, hogy megalkudtam. Feladtam az álmaimat valami biztosért. Feladtam a reményt, hogy mi ketten valaha együtt leszünk, és most megbűnhődöm érte. És csak egy valaki tud segíteni rajtam." Felnézett, egyenesen a férfi szemébe, és úgy folytatta: „De nem tudom, hogy akar-e még egyáltalán."

O'Neill nyilvánvalóan vette a lapot. Pontosan értette, mire céloz a nő, de fogalma sem volt, mit feleljen. „Carter… én…" – kezdte nyökögni, de nem kis megkönnyebbülésére félbeszakította a váratlan bejövő féregjáratot jelző riadó hangja.

„Ezt még megbeszéljük" – mondta a férfi. A nő bólintott, és mindketten felpattantak, hogy a vezérlőbe siessenek.

„A CSK-4 azonosítója, uram." – informálta őket Walter.

„Íriszt kinyitni." – parancsolta O'Neill, és Carterrel a nyomában lesietett az indítócsarnokba az emberei elé. Soha nem volt jó jel, ha egy csapat a tervezettnél hamarabb ért haza. Így amikor Roberts őrnagy csapata kicsit kifulladva ugyan, de látszólag épségben átlépett a kapun, nagy kő esett le a szívéről.

„Jó, hogy egyben látom magukat. Mi történt?" – kérdezte tőlük.

„Amikor elkezdtük jobban felderíteni a terepet, találtunk egy várost nem messze a kaputól. Gondoltuk, megnézzük alaposabban. És hamar kiderült, hogy egy helyi forradalom közepébe csöppentünk. Az ott élő nép valamivel fejletlenebb nálunk, de Dr. Matthews szerint a város nagyon érdekes, és nem ők építették. Arra gondol, hogy a bolygó valaha talán az ősök lakóhelye lehetett. De ahhoz, hogy jobban megvizsgálhassuk, a két félnek végre békét kellene kötnie. Arra gondoltunk, hogy mi talán szolgálhatnánk némi diplomáciai segítséggel a helyzet megoldásához. Ezért jöttünk haza."

„Rendben, őrnagy, egy óra múlva megbeszélés, és akkor eldöntjük, mit tehetünk és mit nem. Addig is zuhanyozzanak le, és nézessék meg magukat a dokival."

„Igen uram." – felelték kórusban a csapat tagjai, és elindultak az ajtó felé.

A tábornok Samhez fordult: „Szóljon Danielnek és Teal'cnek, hogy rájuk is szükségem lesz a megbeszélésen."

„Igen uram."

A megbeszélés nem tartott sokáig. A CSK-4 beszámolójából elég egyértelmű volt, hogy érdemes a bolygóra menniük. Így hát O'Neill kiadta a parancsot, hogy másnap reggel a CSK-4, a CSK-1 és ő diplomáciai küldetésbe indulnak P1X329-re. Addig is mindenkit elküldött, hogy pihenjen és szedje össze a gondolatait az út előtt.

Sam már éppen kilépett volna tárgyaló ajtaján, amikor a férfi visszahívta.

„Carter, maga maradjon még egy kicsit. Szeretnék mondani valamit."

„Igen uram?" – fordult vissza a nő, és kis híján elcsukott a hangja. A zsigereiben érezte, miről lesz szó.

„Ami a reggeli témánkat illeti, én… öhm… gondolkodtam a dolgon." A férfi szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát, és Samnek ettől nem volt jó előérzete, de nem szólt bele. Jacken volt a sor, hogy kimondja, amit gondolt.

„Tudja, én nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetben van, mert ha valaki, akkor maga megérdemli, hogy végre megtalálja a boldogságot. És én azt hittem, hogy ez sikerült is a férje mellett, és… Tudja, nagyon megtisztelő, hogy úgy érez irántam, ahogy, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem volt nagyon sokáig kölcsönös, vagy hogy nem az valamennyire még ma is, de… de azt hiszem, nem működne. Azt hiszem ezek után már nem. Meg tudja érteni?" A férfi lehajtotta a fejét

Sam nem merte elhinni, amit hallott. Valósággá vált, amitől a legjobban rettegett.

Nem tudott mit mondani. Kiszáradt a torka, és a belsőjében mintha egy mélységes mély űr tátongott volna. Bólintott egyet, és némán elhagyta a helyiséget.

Azt csak a bázis szürke falai tudták, hogy abban a pillanatban nem egy, hanem két általuk jól ismert szív törött apró darabokra.

Sam alvajáróként bolyongott a folyosókon. Két katonába is beleütközött, akik megkérdezték tőle, jól érzi-e magát, és ő nagyon büszke volt magára, amikor kevéssé hihetően ugyan, de könnyek nélkül sikerült azt válaszolnia, hogy igen. Végül már nem is emlékezett rá hogyan érkezett vissza a laborjába.

Tudta, hogy akármi is volt Jack válasza, ő nem folytathatta tovább úgy az életét, ahogy addig volt. Ha a boldogság volt az ára egykori hibájának, akkor azt kellett megfizetnie. De ettől függetlenül nem volt joga Pete-et is büntetni. A férfi azt érdemelte, hogy valaki szeresse.

Úgy szeresse, ahogy ő Jack O'Neillt.

Csodálkozott, hogy egész eddig hogyan hihette, hogy ő valaha másé lehet, mint az övé. Hogy volt képes ennyi ideig hazudni önmagának és mindenki másnak? Már tudta, hogy csak két lehetősége van. Vagy ezzel a férfivel éli le az életét vagy egyedül. És most nagyon úgy néztek ki a dolgok, hogy ez utóbbi lesz a sorsa. De talán - ha szerencséje lesz – legalább Jack barátsága megmarad neki. Legalább néha megnevetteti őt, és könnyűvé teszi a szívét.

Bár az ő szerencsétlen vallomása után talán már ez is veszélybe került.

Ettől függetlenül nem bánta meg, amit tett. Jobb az igazságot kimondani, mint elhallgatni. És ez igaz volt egy másik helyzetre is.

Nem tetszett neki, amit tenni készült, de muszáj volt. Beszélnie kellett a leendő ex-férjével. És ezt személyesen kellett megtennie. De aznap este nem volt rá ereje. Különben is, reggel korán indultak a P1X329-re. Ezzel legalább nyert egy napot. Viszont azt meg kellett mondania neki, hogy aznap nem megy haza.

Felvette a telefont és tárcsázta Pete mobiljának a számát.

„Halló?" – szólt bele férfi.

„Szia. Én vagyok. Csak azért hívlak, mert ma mégsem tudok hazamenni, mert holnap reggel van egy küldetés, és…" – valami lehetett a nő hangjában, amitől a férje átlátott a szitán.

„Rendben, Sam. Majd megbeszéljük." – mondta olyan hangsúllyal, mintha pontosan tudná, miről van szó.

„Oké. Majd beszélünk. Szia." – és letette a kagylót. Nem fog sokáig tartani, amíg megérteti a férjével, hogy ez így nem mehet tovább.

De arról még fogalma sem volt, hogy lesz képes ezután remény nélkül élni, tudván, hogy sosem kaphatja meg, amire a legjobban vágyik.

Elszorult a torka. Hirtelen elfogta a remegés az elfojtott zokogástól és a vegytiszta fájdalomtól. Az asztalnak támaszkodott a kezével, hogy ne essen össze, és eltorzult arccal egy szó tört elő belőle:

„Jack…"