V. fejezet

Az élénk tavaszi nap forrón sütött az arcába, és a férfi nem emlékezett rá, mikor látott utoljára ilyen szép napot. A fénynyalábok huncut táncot lejtettek a tó tükörsima vízén, egyetlen felhő sem úszott az égen, és a fák lombjainak mélyzöldje hívogatóan árnyas volt a távoli hegyoldalon.

A lábainak jól esett a hűvös víz simogatása, ahogy a tóban áztatta őket, és behunyt szemmel a kezein támaszkodva kissé hátrébb dőlt, hogy jobban élvezhesse a földi nap barátságos melegét.

Olyan boldog volt, mint még soha életében. Az utóbbi néhány nap valóságos csoda volt. Noha a szívében már sok éve remélte, valahogy nem tudta elhinni, hogy valóra vált a legnagyobb álma. Különösen azok után, hogy nemrég nagyon is közel került ahhoz, hogy örökre elveszítse az esélyét a boldogságra. De szerencsére tévedett.

És most ott volt Minnesottában, a kunyhójánál, a tóparton, és végre nem egyedül jött ide.

Hanem Sammel.

Nem Carterrel… Sammel.

Amióta két napja itt a tó partján, elmondta neki, hogy nyugdíjba vonul, hogy ezentúl civilként irányítja a bázist, és hogy mindebbe már az Elnök is beleegyezett, majd pedig – életében először – igazán megcsókolta a nőt úgy, hogy egyikük sem volt idegen befolyás alatt, és tudta, hogy mindketten emlékezni fognak rá, Carter megszűnt Carternek lenni, és számára most már mindörökké csak Sam marad.

Furcsa volt most egyedül lennie pár percre.

Danielt és Teal'cet aznap estére várták. Ők ketten már két napja feljöttek, hogy egyedül tölthessenek egy kis időt. Társaik ezt nagyon is megértették. És ezt a két napot ők jól ki is használták. Jóformán egy pillanatra sem engedték el egymás kezét, testét, lelkét. Sam most is csak egy pohár vízért ment be, és ragaszkodott hozzá, hogy Jack ne kísérje el, hanem pihenjen a parton.

A férfi egyszer csak megérezte, hogy két kar fonódik hátulról a nyaka köré. Nem volt kétsége kié. Behunyta a szemét, és legközelebb már a nő ajkait érezte az övén. Sam letette a poharakat a stég szélére, és leült szorosan Jack mellé. Levette a szandálját, és ő is belelógatta a lábát a kristálytiszta vízbe.

Percekig csak ültek ott, némán. A férfi kortyolt a pohárból, majd átkarolta a nőt, aki a tavat bámulta. Jack még mindig nem tudta levenni a szemét a szelíd arcról, amit ugyan már nyolc éve látott szinte nap mint nap, most mégis olyan fényben tündökölt, amivel ő nem bírt betelni. Nem tudta, hogy ez a ragyogás abból eredt-e, hogy a nő kivételesen boldog volt, vagy abból, hogy ő látta másképp, de igazából nem számított. Csak az, hogy ott volt vele, és most már ott lesz, amíg él.

„Szeretlek, Sam." – mondta gondolkodás nélkül. És noha már két napja egymásba voltak gabalyodva, ez a vallomás szóban még nem hangzott el korábban. Különös érzés volt számára, hogy milyen rövid idő kellett ahhoz, hogy annyira felszabaduljon a nő társaságában, hogy így, gondolkodás, megbánás és mindenféle feszengés nélkül ki tudja mondani, amit érez. Nem az a típus volt, akinek ez könnyen megy.

„Én is szeretlek, Jack." – felelte a nő szinte azonnal. Úgy tűnt, neki sem kellett egy másodpercnél tovább töprengenie a válaszon, és ez nem lepte meg a férfit.

Aztán eszébe ötlött még valami. Egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy okos ötlet-e kimondani, de végül úgy gondolta, mindegy most teszi meg, holnap vagy egy félév múlva. Úgyis megteszi.

„Hozzám jössz?" – kérdezte egy suttogásnál alig hangosabban.

A nő felemelte a fejét, hogy ránézzen. Komoly és nyugodt volt a tekintete, aztán halványan elmosolyodott, és ugyanolyan halkan azt felelte:

„Igen. Hozzád megyek."

Jack fel akart ordítani, hogy valaki állítsa meg az időt odafent, hogy ő örökké ebben a pillanatban létezhessen. Annyit álmodtak már erről, annyi fájdalmon mentek keresztül és annyi harcot vívtak meg, hogy végre itt legyenek, és most milyen egyszerű és röpke volt ez a pillanat… Egy másodpercig meg volt győződve róla, hogy egész eddigi élete, minden rossz és minden jó azért és csak azért volt, hogy most itt lehessen. Ő is elmosolyodott, és mivel szavakkal nem tudta kifejezni, amit érez, inkább gyengéden megcsókolta Samet.

„Jól meggondoltad?" – kérdezte a nőtől fülig érő vigyorral, miután ajkaik szétváltak, és még egy utolsó puszit nyomott a szájára.

Sam hasonló arckifejezéssel válaszolt neki: „Nem kell gondolkodnom. Szeretlek, Jack. Nem leszek még egyszer olyan hülye, hogy elengedjelek. És ezt meg akarom ígérni neked, és önző módon azt akarom, hogy te is megígérd nekem, hogy örökké együtt leszünk. Együtt akarok élni veled, átszeretkezni sok-sok éjszakát, és azt akarom, hogy úgy ismerjem a tested és a lelked minden porcikáját, mint a sajátomat, és hogy te is úgy ismerd az enyémet, mint a sajátodat. Találkozni akarok a családoddal, és egy újat akarok alapítani veled. Látni akarom az arcod, amikor majd elmondom neked, hogy újra apa leszel. És gyerekeket akarok szülni neked és… és azt akarom, hogy szeress, amíg csak élek…"- csak úgy ömlött a nőből a szó. Elmondott mindent, ami az elmúlt nyolc év alatt felgyülemlett a lelkében, olyan dolgokat is, amiket még sohasem vallott be senkinek, talán még önmagának sem.

A férfi nem igazán tudott erre mit mondani, de a szeme sarkában megjelenő egyetlen, csillámló könnycsepp sokkal több mindent kifejezett, mint bármilyen szó. Úgy szorította magához a nőt, mintha az életbe kapaszkodott volna a halál küszöbén, és közben azt suttogta a fülébe: „Most már minden könnyebb lesz, Sam. Most már akármi jön, ketten nézünk szembe vele."

Lehunyta a szemét, és próbálta elhinni, felfogni, hogy mi történik éppen. A szíve hevesen vert, ami nem volt szokatlan, de ezúttal nem a vágytól vagy az izgalomtól, hanem a hihetetlen, mérhetetlen boldogságtól. Mintha már nem is a Földön lett volna, hanem egy másik világban. De ezúttal az utazás sokkal felfoghatatlanabb és megmagyarázhatatlanabb volt, mint a Csillagkapun keresztül. Mintha ébren átsétált volna az álmok földjére…

Sokáig maradtak úgy, némán, egymást átölelve, de Sam egy idő után kibontakozott a férfi karjaiból, és a kezeibe vette Jack arcát. Végigsimította a szeretett vonásokat és megcsókolta a száját. Könnyek gyülekeztek a nő szemében, és ezek semmi jót nem ígértek.

„Úgy lesz, Jack. Minden úgy lesz. De még várnunk kell egy keveset." A férfi csak nézett rá zavarodott tekintettel. „El kell most mennem egy időre. De visszajövök. Bízz bennem, visszajövök." Lassan felállt, és bár a hangjában nem hallatszott a sírás, az arcán akadálytalanul peregtek lefelé a könnyek.

A férfi teljesen elvesztette a fonalat. Próbált volna beszélni, kérdezni, de annyira meg volt zavarodva, hogy egy hang sem jött ki a torkán. Az agya egyik fele azt hitte, hogy csak hallucinál. „De… Mi… Sam?"

„Bízz bennem, Jack. Visszajövök. Mi ketten örökre összetartozunk." – azzal utoljára megszorította a férfi kezét, távolabb lépett egyet, és utoljára visszanézett. „Szeretlek, Jack." – mondta, és lassan elsétált.

Jack még mindig nem tudta mire vélni a nő távozását. Egyszerűen nem bírt magához térni. Csak nézte, nézte Sam távolodó alakját, és nem fogta fel, mi történt éppen. Amint az elmúlt percek eseményeinek első hulláma eljutott az agyáig, a lényét elöntő fájdalomtól lehunyta a szemét…

Abban a pillanatban, amikor már csak szemhéjainak sötétjét látta, hirtelen mintha erőteljes villámcsapás érte volna az agyát, összeszorította a szemét, megszédült, és a rikító fényből egy kép villant elő.

Sam fájdalomtól rázkódó, megtört alakját látta maga előtt, amint az a bázis öltözőjében az egyik szekrényének dőlt, ami időnként fémes hangon megkondult, amikor a nő karjával kíméletlenül oda-oda csapott rá. Torkából szívettépő, hangos zokogás tört elő, amibe még a falak is beleremegtek. Egy szó hallatszott ki az artikulálatlan fájdalomáradatból:

„Jack…"

A férfi elfelejtett lélegezni, amikor jeges verítékben felriadt az álomból. Pillanatokig csak próbált levegőt venni, de nem ment. Mikor végre – jó pár másodperc múlva – sikerült neki, nem csak az oxigén előtt nyitotta meg a kaput, hanem a fájdalom előtt is.

Ez után a kép után többé nem tudta visszatartani a fájdalmát, és közel négy hónap után először, hangosan és leplezetlenül, ordítva felzokogott. Először hagyta, hogy a világ hallja a fájdalmát, először engedte el magát, hogy visszaváltozzon azzá a kisfiúvá, aki az anyját hívja szüntelen.

Amikor úgy érezte, hogy valamelyest kiapadtak a könnyek, felkelt az ágyból, kiment a szobából, ki a házból, fel egyenesen a tetőre. Felnézett a ragyogó nyár éjszakai égboltra, és alig hallhatóan azt suttogta a távolba:

„Sam, tudom, hogy élsz. Akárhol vagy, gyere vissza hozzám." Majd némi csend után hozzátette: „Megígérted."

Sokáig ült ott a tetőn, de egy idő múlva megszólalt benne a józan ész, visszament a házba, egyenesen a fürdőszobába.

Fél óra múlva már a kocsijában ült, és a bázis felé hajtott.

Daniel Jack irodájának ajtaja előtt állt, és próbálta összeszedni a bátorságát, hogy bekopogtasson. Így ment ez minden nap. Végül persze mindig felemelte a kezét, és koppantott az ajtón. Most is. Egyszer. Kétszer. Háromszor.

„Szabad!" – hallatszott ki Jack hangja.

A fiatal tudós kinyitotta az ajtót és belépett. Jack éppen bele volt merülve egy jelentésbe, fel sem pillantott. Az utóbbi időben fantasztikus új képességet fejlesztett ki, ami által mindig megérezte, ha Daniel kopogtatott, és olyankor felvette a szokásos, közömbös, 'elfoglalt ember vagyok, ne zavarjanak' pózt.

Daniel ennek ellenére minden nap megpróbálta felmérni Jack érzelmi állapotát, ha nem is szóban, legalább a külső alapján. Próbálta keresni az alkalmakat, hogy rábírja barátját, hogy beszéljen vele, mondja el, mit érez, de eddig ilyen nem adódott.

Sam több, mint négy hónapja eltűnt már, és Jack napról napra feszültebbnek tűnt. Daniel szerette volna, ha barátja legalább egy kicsit kikapcsolódik, ezért is ráncigálta el minden nap a kantinba. Na és persze azért, hogy meggyőződjön róla, hogy legalább egyszer egy nap rendesen eszik.

Úgy gondolták Teal'ckel, hogy aznap este elmennek egy kicsit biliárdozni, és Jacket is mindenképp magukkal akarták vinni. Ez volt az első próbálkozásuk, mióta Sam nem volt velük, és tudta, hogy nem lesz könnyű meggyőzni Jacket. Ha egyáltalán sikerül.

Hosszú idő telt el a P5X159-en történt végzetes események óta. Daniel azóta is az ott talált feliratokon dolgozott, de eddig nem talált semmit. Rengeteg anyagot szedett ott össze, és a nagyját már átnézte. Eleinte valahányszor belépett Jack irodájának ajtaján, a férfi szemében megcsillant a remény, hogy talán most… Talán végre talált valamit. Bármit, amin el lehetett indulni. De nem. És az a bizonyos kis reménysugár, amit Daniel iránt táplált, egyre halványabb lett, és mostanában már nem is igen látszott.

Danielnek óriási lelkiismeret-furdalása volt. Amikor hónapokkal ezelőtt a gyengélkedőn felébredt, Jack azonnal faggatni kezdte, hogy mit látott, de sajnos ő nem tudott semmit sem mondani, csak annyit, hogy éppen dolgozott, nem látott, nem hallott semmi gyanúsat, csak hirtelen egy sokkhullámot érzett, egy lilás villanást látott, és elsötétült a világ. Mindennel próbálkozott, hogy többre emlékezzen (még egy hipnózisra is hajlandó volt), de hiába. Nem tudott semmilyen segítséggel szolgálni. Fogalmuk sem volt, merre keressék a nőt. Az egyetlen halvány remény a maradék lefordítatlan szövegekben rejlett, aminek mennyisége napról napra csökkent, és vele az esély is, hogy valaha rálelnek a nőre. Nem tudta, miért, de Jack ennek ellenére szentül hitt abban, hogy a nő még él.

Így hát Daniel két tűz, a lelkifurdalás és a barátság között őrlődve vette fel minden nap a harcot Jack közönye ellen.

Három hónapig másról sem szólt a bázis élete, mint hogy Samantha Cartert keresték, szó szerint égen-földön. Segítséget kértek mindenkitől. A tok'ráktól (Jack szerint ha Jacob még élt volna, ő biztos nem adja fel a kutatást), az asgardoktól, a noxtól, a jaffáktól, bárkitől, aki szóba jöhetett. Ám sajnos hiába. Egy árva nyom nem sok, annyira sem bukkantak. De Jack hajthatatlan volt. Alig aludt, alig evett és Daniel tudta, hogy így ment ez még most is. Aztán az Elnök leállíttatta az aktív kutatást. Samantha Carter alezredest eltűntnek (és magukban sokan halottnak) nyilvánították. A bázis élete pedig visszatért a szokásos kerékvágásba. Mindenki érezte a nő hiányát, de folytatták az életüket nélküle. Nem tehettek mást. Csak Daniel, Teal'c és Jack reménykedtek még mindig. Daniel és Teal'c megpróbáltak élni tovább, nehéz volt, de próbálkoztak. Jack pedig néma mártír szerepbe burkolózva makacsul harcolt tovább, más eszközökkel, de nem kevésbé kitartóan. Talán csak azért volt hajlandó tovább irányítani a bázist, mert így a frontvonalban maradhatott, és addig is lekötötte a figyelmét, amíg várt a jelre amin megindulhat Sam nyomában. Ráadásul a nő is így akarta volna látni őt, ami sokat nyomott a latba, és Daniel tudta ezt.

Megköszörülte a torkát, és beszélgetést kezdeményezett: „Hogy vagy ma reggel?"

Jack még mindig nem nézett fel. „Élek. És te?"

„Ó, én egész jól vagyok." – tartott némi szünetet, és próbálta kitalálni, hogy is mondja pontosan, amit akar. „Izé, Jack, ne értsd félre, de nincs kedved ma este Teal'ckel és velem eljönni biliárdozni?"

Erre O'Neill határozottan felpillantott, és Daniel már a tekintetéből tudta, hogy vesztes csatát vív. Persze ez nem jelentette azt, hogy egyből fel kell adnia.

Jacken látszott, hogy uralkodik magán, hogy ne borítsa barátjára az asztalt. „Eltaláltad." – felelte végül kurtán.

„Ez nem mehet sokáig így, Jack." – a Parancsnok szemében gyilkos tűz égett, de Daniel halált megvető bátorsággal folytatta: „Sam sem örülne, ha így látna téged."

„Ne merészelj ezzel jönni. Ő pontosan tudja, mit érzek most, és évekkel ezelőtt ő is pontosan ezt tette. De ő legalább tehetett valamit. Ő tudta, hogy ha megcsinálja azt az átkozott szerkentyűt, akkor lesz esélye rá, hogy megtalál. De nekem még ez sem adatott meg. Csak ülök itt minden nap, mint egy sült hal, és tudom, hogy egy lépést sem tehetek annak érdekében, hogy hazahozzam őt, mert egyszerűen fogalmunk sincs, merre induljunk. Úgyhogy te is jobban tennéd, Daniel, ha inkább azokkal a nyavalyás szövegekkel foglalkoznál, hátha megtudunk belőlük valamit, mintsem, hogy itt próbálsz engem meggyőzni arról, hogy tovább kellene élnem az életem, mintha lenne még értelme. És felejtsd el, hogy amíg Cartert nem hozzuk haza, én akárhova is megyek veletek. Elég világos voltam?"

Daniel állta a sarat, és nem volt biztos benne, hogy jól teszi, de kimondta, amit gondolt: „Több, mint négy hónap telt el, Jack. Előbb-utóbb szembe kell nézned a ténnyel, hogy lehet, hogy nem találjuk meg őt." Némi csend után fájó szívvel hozzátette: „Az alapján, amit tudunk, lehet, hogy már nem is él."

Jack pár másodpercig a szemébe nézett – a tekintete szinte felbecsülhetetlen mértékű fájdalmat tükrözött és esztelen, makacs reményt – majd visszapillantott a kezében lévő aktára.

„Él." A hangjában szemernyi bizonytalanság sem volt. „És én megtalálom."

Daniel feladta. Csomó volt a torkában, legszívesebben sírva fakadt volna. Nem bírta így látni a barátját. Szó szerint Sam Carter volt az ő élete és nélküle a férfi csak ez a szánalmas, élőhalott váz volt.

A vita parttalan volt, így Daniel némán bólintott, és kisétált az irodából.

Már tudta, hogy aznap éjjel is csak akkor fog aludni, amikor majd a végkimerülés következtében elnyomja az álom az egyik idegen szöveg felett. De talán ma… Talán ma talál valamit.