VI. fejezet

A hatalmas szerkezet látványa egyszerre töltötte el a lelkét szorongással és kíváncsisággal. Még ennyi év után is így érzett minden egyes utazás előtt. A nő csak állt ott, bámulta a forgó gyűrűket, és próbált mély levegőket venni. Nem érezte igazán jól magát. Tegnap este óta egyszer sem sírt, de nem is aludt. Talán jobb lett volna, ha szabadjára ereszti a fájdalmát, de nem merte. Félt, hogy ha nem tartja teljesen vissza, nem lett volna képes most ép ésszel itt állni. Szilánkokra törött szívét csak az akaratereje tartotta össze.

Néha le-lenézett a kezére, hogy remeg-e még. A válasz mindahányszor igen volt. De olyan ügyesen megfeszítette minden porcikáját, hogy rajta kívül ezt senki sem vehette észre. Kivéve talán egyvalakit. De ő még – hála Istennek – nem volt jelen.

Nem beszélt a férfivel a tegnapi kínos eset óta, és még nem tudta pontosan, mit fog mondani neki, ha besétál ő is az indítócsarnokba. Bár ez nem volt pontosan igaz. A hosszú évek alatt, amit az apja mellett és a légierőnél eltöltött, nagyon jól megtanulta szakzsargonnal és katonás viselkedéssel leplezni az érzelmeit. De nem emlékezett ennél keményebb helyzetre, amikor ennyire nehezére esett uralkodnia magán.

Remélte, hogy ennek a diplomáciai küldetésnek sikerül majd valamennyire elterelnie a gondolatait a lelkében dúló viharokról. Keményen elhatározta, hogy csak és kizárólag a csapatára, a feladatára és a küldetésre fog koncentrálni, és nem hagyja, hogy bárki (beleértve Danielt, Teal'cet és a tábornokot is) észrevegye mennyire a szakadék szélén áll.

Amikor a hatalmas fém ajtó elkezdett kinyílni és Jack belépett, a nő mély lélegzetet vett, összeszedte minden maradék erejét, és mosolyt erőltetett az arcára. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Sam fejében megfordult a gondolat, hogy a férfi sem aludhatott valami sokat az éjszaka. De ezen inkább nem kezdett el gondolkodni.

Akkorra már O'Neillen kívül mindenki ott volt – a teljes CSK-1 és CSK-4. Csak a parancsra és a tábornokra vártak, hogy elindulhassanak a P1X329-re. Így hát, amikor ő is betoppant, a katonák körülnéztek, hogy minden megvan-e, és felkészültek az indulásra. Jack O'Neill néhány másodperccel később átvezette a csapatot az idegen világra.

A túloldalon már az időjárás sem volt bíztató. A bolygón már estébe szürkült a délután, és súlyos fekete viharfelhők húzódtak felettük. Bármelyik pillanatban eleredhetett az eső. Ugyanezt a hangulatot tükrözte a táj is. Az enyhén megpörkölődött talajból és az itt-ott elszórt tárgyakból egyértelműen látták, hogy nem is olyan régen még csata folyt a kapu közelében. Most viszont meglepő és fojtó nyugalom vette őket körül.

O'Neill egyetlen fejbiccentésére automatikusan szétszóródtak, mindenki próbálta felderíteni, van-e még közvetlen veszély a környéken. Amikor mindent átnéztek, visszatértek a kapuhoz, és a CSK-4 vezetésével elindultak a város felé.

Sam titokban kicsit hálás volt, hogy ilyen mértékű hadiállapottal találták szembe magukat, mert így az ösztönei sokkal kevésbé engedték, hogy elkalandozzon a figyelme. Hallgatta, ahogy Roberts őrnagy beszámol a tábornoknak arról, hogy sokat súlyosbodott a helyzet, amióta utoljára itt voltak, és hogy nagyon ügyesnek kell lenniük, ha valóban elvállalják a békéltető szerepét a két fél között.

Mint az korábban a megbeszélésen kiderült, a bolygón két nép, a Vartonok és a Borsekek vívták régóta tartó harcukat a „Szent Föld" uralmáért. Ez a hely, ami Daniel és Matthews szerint valaha az Ősök egyik legjelentősebb kereskedelmi központja lehetett (bár valószínűleg erről a helyiek mit sem tudtak), vallási okokból rendkívül fontos volt számukra, és jelenleg a Vartonok uralma alatt állt. A területen húzódott egy folyó, a Ladria, ami nagyjából megfelezte azt. Ez volt az utóbbi jó pár évben a harcok legfőbb vonala. A Csillagkapu a Vartonok által uralt térfélen volt, így az ő városukba igyekeztek, ami egyébként nem volt messze a folyótól. Ott szerették volna lefolytatni a tárgyalásokat, melyek során meg akarták győzni a két felet, hogy húzzák meg a határt a folyó vonalában, és kössenek békét, és szövetséget a Földdel, hogy Danielék nyugodtan meg tudják vizsgálni az Ősök nyomait.

A várfallal körülvett város körülbelül 20 percnyi gyors sétára volt a Csillagkaputól, amit most elővigyázatosságból, lassan és körültekintően fél óra alatt tettek meg. Amikor odaértek, az őrök már tudták, kicsodák, és némi kérdezősködés és kutakodás után beengedték őket.

A város és a Varton nép vezetője, Cadro elébük sietett, amint meghallotta, hogy megérkeztek. Magas, őszes hajú, szimpatikus megjelenésű öregúr volt, aki – a CSK-4 beszámolója alapján – nagyon is szeretett volna már végre véget vetni az évtizedek óta dúló harcnak.

Roberts őrnagy mindenkit bemutatott, és Cadro egyik segédje elvezette őket a szállásukra, ami a vár központi részében lesz, abban az épületben, ahol a tárgyalások is folynak majd. Az első megbeszélést a Vartonokkal másnap reggelre tervezték, amivel egy időben Daniel, Teal'c és Blake hadnagy a CSK-4-ből átmennek a Borsekek oldalára, hogy az ottani nép képviselőjét meggyőzzék, és elkezdődhessenek a valódi béketárgyalások.

Noha a földi csapat még csak néhány órája kelt fel, most rövid tanácskozás és körbevezetés után mégis nyugovóra tértek, hogy átálljanak a P1X329 időszámítására. Carternek nagyon is jól jött ez a pihenő, mert érezte, hogy a gyomra kezd felfordulni a kialvatlanságtól, de csak remélni merte, hogy el is tud aludni. Ám végtelennek tűnő hánykolódás után végre sikerült nyugtalan és álomtalan alvásba süllyednie. Az a fajta kómaszerű, nyugtalan állapot volt ez, amikor a testi, lelki és szellemi fáradtságtól a szervezet egyszerűen leáll, mert nincs több energiája tovább működni.

Amikor felébredt, sokkal jobban érezte magát, mint lefekvés előtt, de korántsem olyan jól, mint kellett volna egy kiadós alvás után. Az ablakon át beszűrődő fény alapján úgy sejtette, hogy hajnal körül járhat az idő. Az órájára pillantott. Körülbelül 8 órája aludt el. Ezen a bolygón egy nap nagyjából ugyanolyan hosszú volt, mint a Földön, így tényleg hajnal lehetett. Büszke volt magára, hogy ennyit aludt. Már nem is emlékezett mikor tudott utoljára egyhuzamban 8 órát aludni. Remélte, hogy ez majd segít neki abban, hogy az előtte álló nap során kordában tudja tartani az érzelmeit, és hogy a küldetésre tudjon koncentrálni.

Felöltözött, és kiment a szoba erkélyére, ahol elszállásolták. Kivételesen a földi küldöttség minden tagja saját szobát kapott, amik kicsik voltak ugyan, de kényelmesek és barátságosak. Az erkély a vár belső udvarára nyílott. Carter pár percig figyelte a hajnali néma csendbe burkolt várost, a cirkáló őröket, és az álmosan lézengő néhány járókelőt. Mély levegőt vett, és úgy érezte felkészült annyira az előtte álló napra, amennyire az adott körülmények között felkészülhetett. Visszament a szobába, összeszedte a holmiját, és elindult körülnézni az épületben.

Tudta, hogy a CSK-4 tagjait, valamint a tábornokot néhány közeli szobában szállásolták el, de még kora volt, nem akart bekopogtatni hozzájuk. A többiek valószínűleg úgyis sokáig fent voltak, miután ő elment lefeküdni, mert a Földön csak pár órával korábban keltek fel, és így feltehetően még csak nemrég nyomta el őket az álom.

Kilépett az ajtón, és elindult a folyosón jobbra. Hamar elérkezett egy nagy lépcsőhöz, aminek aljánál, a konyhát és az ebédlőt találta. Nem volt messze a tárgyalóterem sem, ahol majd a megbeszélések zajlanak. Carter nagyon remélte, hogy sikeresen békét tudnak majd teremteni a két nép között. Mindenkinek ez volt az érdeke. De mindenek előtt enni akart egy keveset. Vendéglátóik arra biztatták őket az előző este, hogy nyugodtan kérjenek ennivalót a konyhán, ha éhesek, mert ott mindig van valaki.

Így hát Sam benyitott a konyhába, és udvariasan köszönt az egyik ott dolgozó asszonynak, majd megkérdezte tőle, hogy kaphat-e valamiféle reggelit. A nő szívélyesen rámosolygott, és azt felelte, hogy foglaljon csak helyet az étkezőben, majd beviszi neki, ha kész. Sam kedvesen megköszönte, és az étkező felé vette az irányt.

Nagyon meglepődött, amikor ezen a korai órán ott találta O'Neillt a hatalmas asztalnál, amint éppen egy aktát olvasgatott és valami azonosíthatatlan dolgot evett. Egy pillanatra nagyon megörült, hogy ott volt a férfi, de aztán eszébe jutott minden, ami az előző két napban történt, és az oly nehezen felépített nyugalma kezdett a ködbe veszni.

A férfi nem festett valami túl jól Az arca nyúzott volt és gondterhelt, a haja kócos, és a tekintete ködös. Úgy nézett ki, mint aki már napok óta egy szemhunyást sem aludt. Samben nagy dilemma dúlt. Diszkréten távozzon valamilyen ürüggyel, vagy maradjon? És ha marad, csak üljön ott csendben, vagy kérdezze meg mi a baja a férfinek? Végülis még mindig barátok voltak, és szerette volna, ha ez így is marad. De ugyanakkor sejtette, hogy mi a baja O'Neillnek. Akármennyire is az ő döntése volt, a kettejük között lejátszódott dolgok bizonyára őt is nagyon bántották. Végsősoron nem állította, hogy közömbös a nő iránt. Csak azt, hogy nem hisz kettejükben. Többé már nem.

Carter végül úgy döntött, hogy marad. Nem volt már tinédzser, hogy elfusson a problémák elől. És ha meg akarta tartani Jack O'Neill barátságát, akkor tudnia kell hozni áldozatokat, tudnia kell elviselni a fájdalmat.

„Jó reggelt, uram." – köszönt oda neki, mosolyt erőltetve az arcára. „Hogy érzi magát? Nem néz ki túl kipihentnek."

Jack egy sokatmondó pillantást lövellt feléje, amitől Sam rögtön megbánta ezt a közvetlen hangnemet. Úgy tűnt, a férfi még nem volt kész visszamenni a 'barátság-szintre'.

„Jól vagyok, Carter." – motyogta szinte magának, visszapillantva a kezében lévő papírra. „Csak utálom az időeltolódást."

„Értem." – felelte a nő, és leült egy székre nem messze a férfitól. Sokáig tanakodott, hova üljön. Az sem jó, ha túl messze, az sem, ha túl közel. Mély csend feszült közöttük. Mikor végre Sam összeszedte a bátorságát, hogy még egyszer megszólítsa a férfit, bejött egy asszony és egy tál rejtélyes masszát meg egy kanál-szerű tárgyat rakott a nő orra elé az asztalra. Jó étvágyat kívánt és távozott. Carternek hirtelen elment az étvágya. De a célját véghez akarta vinni.

„Tudja, uram…" – szólította meg. Nem tudta pontosan mit is fog mondani neki, és esztelenség volt így belevágni ebbe a beszélgetésbe. De végül nem mondhatott semmit, mert O'Neill még azelőtt a szavába vágott, hogy folytathatta volna.

„Tudom, Carter. Hagyjuk ezt most. Inkább egye meg a reggelijét." – mondta, fel sem pillantva az aktából. A nő nagyot nyelt, és kénytelen-kelletlen belekóstolt az ételbe. Nem volt rossz az íze, de a feszültség és a torkát szorongató sírás miatt alig tudta lenyelni a falatokat. Már épp azon morfondírozott, hogy újból beszélgetést kezdeményez a férfival – nem az a típus volt, aki olyan könnyedén feladta –, amikor mindkettejük megmentésére megérkezett a CSK-4 három tagja. Ha észrevettek is valamit a teremben uralkodó feszültségből, nem látszott rajtuk. Könnyed csevelybe kezdtek a tábornokkal, és megvitatták, mi lesz az aznapi menet.

Daniel, Teal'c és Blake hadnagy nemrég jelentkeztek be rádión. Meglepően könnyen meg tudták győzni a Borsekek vezetőjét – aki nem volt egy túl szimpatikus figura – hogy elküldje egy képviselőjét és bizalmasát a tárgyalásokra, és pár óra múlvára várták az érkezésüket. Kora délután akár meg is kezdődhetnek az első megbeszélések. Sam ettől megkönnyebbült. Ha gyorsan haladnak a dolgok, nehezebb lesz nem a témára koncentrálnia és hamarabb otthon lesz. Bár ez az utóbbi szempont – Pete miatt – nem volt annyira kecsegtető, mint a másik.

Carter a gyengélkedő előtt ült, és egész testében remegett. Az orvos nem engedte, hogy bemenjen. Nem volt tudatában annak, hogy körülötte más emberek is vannak – Daniel, Teal'c és a teljes CSK-4. Az idő lelassulni látszott, és a szürke folyosók mintha sokkal szűkebbek és nyomasztóbbak lettek volna, mint valaha. A nő a légzésére koncentrált és arra, hogy ne ájuljon el ott helyben, vagy hogy ne kezdjen el őrült módjára sikoltozni. Számolta a perceket. 10 telt el, mióta átléptek a kapun. Az orvosi csapat azonnal a gyengélkedőre hozta a tábornokot, és őket – mivel látszólag sértetlenek voltak – egyelőre kitessékelték az ajtón.

Nem merte, nem tudta elképzelni, mit csinál, ha a férfi most meghal. Két napja még azt hitte, hogy rosszabbra már nem fordulhatnak a dolgok. Nagyot tévedett. Egyszerűen nem hitte el, hogy ez történt.

A békéltető tárgyalás a legnagyobb rendben indult. Danielék időben megérkeztek a küldöttséggel, az ebéd finom volt, és úgy tűnt, mindkét félnek elege volt már a régóta dúló harcból, és kész békét és kompromisszumot kötni. Aztán leültek a tárgyalóasztalhoz. Jack közvetlenül Cadro jobbján ült, a Borsek küldöttség vezetője, Suin pedig vele szemben. Carter nem is emlékezett már rá, hogyan és mikor fordult a józan megbeszélés parázsló vitává, de azt a pillanatot nem tudta kitörölni a fejéből, amikor Suin hirtelen felállt és kinyújtotta a kezét Cadro felé. Azt hitték, a küldöttség fegyvertelenül jött. Nem sejtették, hogy Suin gyűrűje nem volt egyszerű ékszer. Erőteljes energiahullámot bocsátott ki magából, amit még szabad szemmel is látni lehetett, és egyenesen Cadrora célzott. De O'Neill a férfi elé ugrott, és így őt érte találat. Ekkorra a Varton őrök már rég elfogták az összes Borseket. Suin valószínűleg afféle öngyilkos merénylő volt, de nem sikerült véghezvinnie a küldetését. Jack O'Neill, a galaxis hőse megakadályozta ebben.

Carter odarohant a férfihoz. Alig lélegzett. Külsérelmi nyom nem volt rajta, de látszott, hogy komoly baja van. Abban a pillanatban kiadta az utasítást: „Visszamegyünk a kapuhoz! Amilyen gyorsan csak lehet!" – Cadrohoz fordult, és hozzátette: „Tud nekünk adni néhány embert, akik elkísérnek minket a kapuig és egy hordágyat?"

A férfi azonnal intézkedett, és 10 percen belül már úton is voltak. Sam tudta, hogy Jack érdekében összeszedettnek és higgadtnak kell lennie, és végig az úton mintakatonaként viselkedett. Dühös volt a férfira, hogy megint a hőst kellett játszania, és ugyanakkor mérhetetlenül szerette érte. Rettegett, de nem hagyta, utolsó erejével is azon küzdött, hogy ne az érzelmeivel törődjön. Ha csak egy pillanatig is törődött volna velük, ott helyben pánikrohamban esik össze.

Mire a gyengélkedőhöz értek, az erejéből már csak annyira futotta, hogy görcsösen visszafojtsa a hisztériás sírást. De ha még sokáig váratják itt kint, bizonytalanságban, nem fogja tudni visszafogni magát.

Ám szerencséjére a súlyos szürke ajtó nemsokára kinyílt és Dr. Brightman kilépett közéjük. Az arcáról nem sok jót lehetett leolvasni. Egyenesen Carterhez ment, és a többiek is odagyűltek. Mély levegőt vett, és kertelés nélkül azt mondta a nőnek: „Sajnálom, alezredes, de nem sok jó hírem van." Sam egyenesen a doktornő szemébe nézett, és próbálta higgadtan végighallgatni. „Nem tudtuk pontosan kideríteni mi érte O'Neill tábornokot, de úgy tűnik, hogy a szervei lassan, egyenként leállnak, és mi nem tudunk mit tenni. A folyamat rendkívül gyors lefolyású és visszafordíthatatlan." Felnézett a többiekre, mert ezt már egyszerűen nem tudta Carter szemébe mondani. Félt, hogy őt is megbénítja a nő szeméből sugárzó fájdalom. „Sajnálom."

„Mennyi még?" – hallatszott Carter elcsukló hangja. De javára legyen mondva, hogy nem sírta el magát. Talán nagyobb is volt a fájdalma annál, semhogy ilyen könnyen ki tudná adni magából.

„Maximum egy óra." – válaszolta a Dr. Brightman.

A kíntól teljes csendet először Sam törte meg: „Bemehetünk hozzá?" – kérdezte.

„Persze." – felelte a doktornő – „Valószínűleg nemsokára magához tér még egy rövid időre, aztán…" Sam némán bólogatott, felállt, és elindult a gyengélkedő ajtaja felé. A többiek követték.

Daniel és Teal'c közelebb mentek a tábornok ágyához, de Sam még nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy búcsúzkodni kezdjen. Elárasztották az emlékek, az érzések és a gondolatok.

Az agyában végigvett minden egyes lehetőséget és esélyt, hogy hogyan segíthetnének a férfin, de egy megoldást sem talált. Túl rövid volt az idő. Szarkofágjuk nem volt. Nem tudtak pár órán belül egy Tok'ra szimbiótát szerezni, és Jack amúgy sem egyezett volna bele még egyszer. De eszébe jutott valami: a goa'uld gyógyító eszköz!

Egy pillanatra elöntötte a megkönnyebbülés. Odarohant Dr. Brightmanhez, és előhozatta vele a szerkezetet. Pár perc múlva már a kezében is volt. A tábornok ágyához lépett, ránézett a férfi arcára, a testét körülvevő orvosi műszerekre és monitorokra, és föléje tartotta a kezét. A kis tárgy elkezdett világítani, és ő végigpásztázta vele férfi testét.

Ahogy egyre inkább tudatosodott benne tehetetlensége, úgy szorult össze egyre jobban a torka és úgy gyülekeztek a könnyek a szemében. Már biztos volt benne: az utolsó esély is elveszett, hogy Jack életben maradjon.

A gyógyító erő arra volt csak elég, hogy a tábornok lassan kinyitotta a szemeit, és tekintete egyből megtalálta Carterét. Abban a pillanatban a férfi megtudott mindent. Tudta, hogy nincs remény. Lehunyta a szemeit és nagyot sóhajtott. A nő nem bírta tovább, elfordult az ágytól, hogy összeszedje a maradék erejét.

A körülöttük állóknak nem kellett elmondani semmit. Pontosan látták és értették, hogy Sam nem járt sikerrel, és hogy Jack tisztában van a sorsával. Odagyűltek az ágyához.

„Üdv." – mondta a férfi furcsa módon halványan elmosolyodva. Kissé zilált ugyan, de viszonylag folyékonyan sikerült beszélnie. – „Hát ez a nap is eljött. Reméltem, hogy még van egy kis időm, de úgy tűnik, a világnak elege lett belőlem." Még most is viccelni próbált.

Sam képtelen volt elhinni, hogy kész, vége, ennyi volt. Hogy sohasem láthatja többé a férfit. De nem. Egy beszélgetés még visszavolt. Majd utána gyászol. Majd utána hagyja, hogy az érzések elemésszék. Majd utána keres egy helyet, ahol kibőgheti magát. Hagyott magának annyi időt, amíg Daniel és Teal'c elbúcsúztak barátjuktól. Amikor Daniel megszorította a vállát, tudta, hogy ő következik. A többiek diszkréten félrevonultak, hagyták őket beszélni. Tudták, hogy kettejük búcsúja sokkal súlyosabb lesz bármelyik másiknál.

„Carter…" – kezdte a férfi, de nem tudta folytatni. A keze kétségbeesve kereste a nőét. Az odanyújtotta neki az övét, és úgy kapaszkodott Jackébe, mintha azzal visszaadhatná neki gyorsan tovaszivárgó életét.

„Uram…" – nem tudott a férfi szemébe nézni, csak az összefonódott kezüket bámulta. „Én… én… annyira sajnálom. Sajnálom, ami történt, és amit a minap mondtam és sajnálom, sajnálom, nagyon sajnálom, hogy… hogy olyan hülye voltam. Sajnálom, hogy annak idején abban a szobában ragadtak a dolgok, és sajnálom, hogy annyi ideig vártam, hogy ami köztünk lehetett volna, meghalt, és sajnálom, hogy most… mert annyira, annyira…" – a hangja elcsuklott, nem tudta folytatni.

„Sam." – kezdte gyengéd, halk hangon a férfi, amire ő felkapta a tekintetét – „Amit mondtam, amit a minap mondtam, nem volt igaz. Védekeztem. Mérges voltam. Megijedtem és féltem. Én vagyok a legnagyobb marha a világon… Ha lett volna még egy kis időnk, valószínűleg úgyis meggondolom magam, bocsánatot kérek, és… a francba is Sam, soha, soha nem volt senki olyan fontos, mint te. Ha tudnád, mit jelentesz nekem… Erre nincs fogalom a Földön, sem odakint, túl a kapun. Csak itt." – és a férfi felemelte összekulcsolt kezeiket, és a szívéhez szorította – „Bárcsak élhettünk volna együtt, bárcsak ne hagytam volna, hogy hozzámenj ahhoz a… de mindig azt hittem, hogy nálam jobbat érdemelsz."

„Jack…"

„Nem akarom, hogy boldogtalan légy miattam, Sam. Éld tovább az életedet. Kellesz ennek a világnak, érted?" A nő ekkor már nem tudta megállítani a könnyeit.

„Nekem…" – már épp elkezdte volna mondani, hogy neki meg a férfi kell, csak ő, vele akarja leélni az életét, neki akar gyereket szülni, az ő csókját akarja érezni, de tudta, hogy hiábavaló. Jack tisztában volt mindezzel, mégis azt akarta hallani, hogy tovább fog élni nélküle. És valószínűleg így is lesz. Samantha Carter harcos volt. És ha a lelke meghal Jackkel együtt, az csak még erősebbé teszi. Meg kellett adnia a férfinek ezt az utolsó kegyet. Mély levegőt vett, és bólintott. „Rendben, Jack."

„Köszönöm."

Pár másodpercig egymás szemébe néztek, aztán a nő lassan felállt, és megtette, amit annyi éven át szeretett volna, de sohasem mert. Odahajolt a férfihoz, és gyengéden megcsókolta. Nem érdekelte, hogy mindenki látja őket, már úgyis mindegy volt.

Aztán már csak azt vette észre, hogy a férfi ajkai egyre puhábbak lettek, egyre élettelenebbek, és tudta, hogy szó szerint az utolsó lélegzetét osztotta meg vele. Érezte, ahogy a lelke átszökik a túlvilágra. Mikor már tudta, hogy halott, csak akkor volt hajlandó kiválni a csókból.

Felállt, utoljára megsimogatta Jack arcát és kezét, utoljára az emlékeibe égette őket, és a többiekre rá sem pillantva kitámolygott a gyengélkedőről. Fogalma sem volt hova megy. Végül az öltözőben kötött ki, de nem tudta, hogyan vagy miért került oda. Üres volt a helyiség és ez volt a lényeg.

Nekidőlt az egyik szekrénynek, és szabadon eresztette a fájdalmát. Dühös volt a világra, és tehetetlenségében csak püfölte, püfölte az éppen útjába kerülő szekrényt, ami – az ütéseknek köszönhetően – időnként fémes hangon megkondult. A nő torkából szívettépő, hangos zokogás tört elő, amibe még a falak is beleremegtek. Egyetlen szó hallatszott ki az artikulálatlan fájdalomáradatból:

„Jack…"

Sam hirtelen kinyitotta a szemét. Furcsa zaj ütötte meg a fülét. Egy ismerős hang zokogott hangosan és leplezetlenül a távolban. És mégis, mintha nagyon is közel lett volna. Egy férfi fájdalma. Ez hívta elő mély álmából.

Körülnézett. A környezete teljesen idegen volt. Nem mintha nagyon ismerősnek kellett volna lennie, hiszen abban a pillanatban még önmagáról sem tudta egészen pontosan, hogy kicsoda. Mégis egy szó ugrott be neki: goa'uld. Igen, egy goa'uld létesítményben volt. Nem tudta, honnét tudja, de teljesen biztos volt benne. És nem tudott mozdulni. Nem volt lekötözve, egy láthatatlan erő mégis az ágyhoz szorította, amin feküdt. Még a fejét sem tudta mozdítani.

Egyetlen tiszta emléke volt: a fájdalom. De az is inkább úgy tűnt, mintha… És akkor rájött! Hát álmodta…

Álmodta az egészet. Álmodta mindkét férfit, a küldetést, a fájdalmat, a gyászt, mindent.

De ha ezek csak álmok voltak, fantáziák, akkor megmaradt a kérdés:

Kicsoda ő valójában?

És hol van?