VII. fejezet
Daniel tudta, hogy halálosan fáradtnak kéne lennie. Hiszen már két álló napja nem hajtotta a fejét párnára vagy más egyébre annak érdekében, hogy pihenőt adjon a stressztől és a munkától kimerült agyának. Ám ha valamire képtelen volt most, az az alvás volt. Nem is csoda, mivel annyi idő után végre úgy tűnt, talált valamit a P5X159-en lévő romok feliratai között, ami talán segíthet megmagyarázni Sam eltűnését, és esetleg megtalálni őt. Már nagyon ideje lett volna. Neki és Teal'cnek is meglehetősen hiányzott a barátjuk, ám igazából Jack miatt aggódott, aki napról napra rosszabb állapotban volt. Így Daniel még csak gondolni sem mert alvásra.
Újra és újra átolvasta a szöveget, hogy nehogy elmulassza akár a legapróbb részletet is. Amikor végzett vele, alaposan átgondolta, vajon jól rakta-e össze a csavaros puzzle mikroszkopikus részleteit, és örömmel konstatálta, hogy nem talált hibát a munkájában. Az összes szöveget lefordította, nem maradt hát más, mint ismertetnie a végeredményt a többiekkel. Mindenekelőtt Jackkel. Ránézett az órájára. Hajnali fél 7-et mutatott.
'Remek.' – gondolta magában. Jack már biztosan bent van. Kinyújtóztatta az üléstől elzsibbadt lábait, és összeszedve minden papírt, fotót és könyvet, elindult Jack O'Neill irodája felé, hogy annyi idő után végre hírekkel szolgálhasson neki.
A kopogásra Jack nem felelt azonnal. Daniel türelmetlenül berontott az ajtón, és meg sem várva a másik férfi reakcióját, azonnal közölte látogatása okát.
"Lefordítottam a szöveget. Találtam valamit."
Jack óvatosan felnézett, és összeszűkült szemmel méregette barátját, hogy felmérje, mennyire szabad átadnia magát a lelkében már burjánzó reményenek.
"Mit?" – kérdezte nyugodtnak tűnő hangon.
"A romokon található szövegek először nagyon különösnek tűntek számomra, mivel rengeteget meséltek mindenféle számunkra lényegtelen dologról, a bolygó földrajzi leírásától kezdve a mezőgazdasági kutatások eredményeiig…"
"Térj a tárgyra, Daniel."
"Ám noha minden jel arra utalt, hogy a helyi civilizáció jóideig goa'uld uralom alatt állt, a szövegek erről mit sem említettek. Egészen addig, amíg el nem jutottam az utolsó oszlop felirataiig. Azok hirtelen roppant érdekfeszítővé váltak. Részletesen leírnak ugyanis egy bizonyos goa'uldot, aki sokáig uralta a bolygót. Elég különös és viharos természete és sorsa volt, ami nem segítette őt abban, hogy fenntartsa a hatalmát a P5X159-en, és végül a bolygó lakói fellázadtak, kisemmizték és elüldözték az Istennőjüket. Ám ő időről időre titokban visszatért, szektákat alapított, és gyógyító erejével segített a népen. A gond csak az volt, hogy ha éppen úgy hozta hangulata, porig rombolt mindent és mindenkit, ami csak a kezei ügyébe került."
"Igeeeen…" – Daniel tudta, hogy Jacknek nem kell a körítés, ő csak azt akarja tudni, talált-e bármit, aminek a segítségével visszahozhatnák Samet, de ő nem hagyta magát. Végigmondja a történetet, ha már ennyit dolgozott rajta.
"Nem csoda hát, hogy a P5X159 népe rettegett Neftisztől."
"Neftisz?"
"Igen, Neftisz. Avagy Nebethut vagy Nebt-het. Akár hallhattál róla te is. Itt a Földön is meglehetősen ellentmondásos történetek vették körül. Geb és Nut gyermekei közül, Ozirisz, Ízisz és Seth mellett ő volt a negyedik testvér, a legfiatalabb és a legkevésbé ismert. Seth felesége volt, ahogy Ízisz Oziriszé. Ám sok rege szerint Oziriszbe volt szerelmes, és viszonyuk is volt egymással, de végül Ozirisz Íziszt választotta, ő pedig hozzáment a másik bátyjához. Ám amikor Seth megölette a fivérét, Neftisz elhagyta őt, hogy segíthessen Ízisznek feltámasztani a férjét, és hogy utóbb dajkálja a gyermek Hóruszt. De ez még semmi. A történészek véleményei megoszlanak ugyan, hogy Seth-től vagy Ozirisztől, de az biztos, hogy született egy gyermeke is, aki szintén nagyon kedves közeli ismerősünk: Anubisz."
Jack erre már felvonta a szemöldökét. Be kellett vallania, hogy ennek a kis szappanoperának bizony meglehetősen illusztris a szereplőgárdája, de nem mondott semmit.
"Emellett az ókori Egyiptomban ő volt a halál útjának istennője, és ezért sokan rettegtek tőle. Ha Neftisz kegyes volt, a halandó lélek nem szenvedett, ám gyakran abban a pillanatban jött el, amikor a legkevésbé várták és iszonyú kínokat okozott. Ez a mozzanat hasonlóképpen szerepel a P5X159 szövegei között is. Csak itt valamennyire konkretizálják a hatalmát. Állítólag Neftisz rendelkezett egy olyan szerkezettel, ami valamilyen módon a haldoklásból merítette az energiát, majd egyfajta transzformátorként, ezt az energiát felhasználva maga is energiaforrásként funkcionált. Ebből is nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy ez a nő nem csak okos, de meglehetősen kegyetlen is volt. És nem csak ezt az egy különös dolgot említik róla a szövegek. Ha valaki vagy valami felbőszítette, iszonyú erejű pusztításra volt képes, hirtelen természete mellett gyerekes, hiú és makacs is volt. És szerintem nem egészen ép elméjű. Több, mint valószínű, hogy neki köszönhető a bolygó mostani állapota és a P5X159 civilizációjának teljes eltűnése."
"Egy bolond goa'uld liba. Van még valami, Daniel?" – O'Neill kezdett egyre türelmetlenebb lenni.
"Hadd fejezzem be. Szóval nem volt elég, hogy lelkileg instabil volt, nem tett jót neki még az sem, hogy bár Seth és Anubisz számtalan alkalommal kihasználták, megalázták, ő mégis betegesen ragaszkodott hozzájuk. Emellett valószínűleg mániás is lehetett, mert a színeknek és a külsőségeknek óriási jelentőséget tulajdonított, többet a kelleténél. És itt válik a szöveg igazán érdekessé…" – Daniel egy másodperc szünetet tartott, hogy nyomatékosítsa a most következő mondanivalóját. – "Ugyanis említést tesz egy jellegzetes opálos lila fényről, ami egyfajta védőburokként mindig körbevette Neftiszt, és minél hevesebb érzelmet, örömet, haragot élt meg, annál fényesebb és ragyogóbb volt. "
Jack értetlenül nézett rá.
"Hát nem érted, Jack? Én is ezt a opálos lila fényt láttam, nem lehet véletlen, hogy a szövegek is ezt írják. Azt jelenti, hogy Neftisz vitte el Samet, Jack!"
O'Neill pár percig nem szólalt meg, csak nézett maga elé és végiggondolta, amit Daniel mondott neki. Várta a folytatást.
"Ennyi?" – kérdezte egy idő után Danielre pillantva.
"Azt hiszem."
"És ez most mire jó? Rendben, szóval tudjuk ki vitte el Samet, de tudsz bármit is mondani arról, hogy hova vihette? Vagy bármi mást, ami nyomként szolgálhat?"
Daniel tehetetlenül ingatta a fejét. "Nem. Ez minden. A szövegekben ennyi szerepel, Jack. Se több, se kevesebb."
Jack O'Neill arca megfeszült a dühtől, a csalódottságtól és a fájdalomtól. "És én most mégis mi a fenéhez kezdjek ezzel, Daniel? Adjak ki körözést galaxis-szerte, egy bizonyos Neftisz ellen? Aki – mellesleg – így hónapok után már árkon bokron túl lehet? És különben is, mit várjak egy ilyen hirtelen természetű ribanctól? Hogy ennyi időn át életben hagyjon valakit, aki megölte a férjét és aki a fia halálában is kulcsszerepet játszott? Most azt hiszed, hogy ettől jobb, Daniel?"
Daniel próbálta megőrizni a hidegvérét, de nem sikerült. Fáradt volt, neki is hiányzott Sam, ő is kishíján beleőrült a tehetetlenségbe, és pontosan tisztában volt vele, hogy Jacknek teljesen igaza van. "Nem, Jack, de tőlem ennyi tellett. Ez volt a szövegekben. Mit vársz, hogy hamisítsak neked olyat, ami azt írja, hogy Sam jól van és visszajön? Akármennyire is szeretném, nem tehetem. Nekem is hiányzik, és én sem alszom rendesen. Megmondtam már Jack: noha nem áll szándékomban feladni, szembe kell néznünk… szembe kell nézned azzal a lehetőséggel, hogy Sam talán nem jön vissza." – a végét szinte már ordította.
Tudta, hogy ezzel nem tett mást, csak jól megcsavarta a Jack szívében lévő tőrt, de már nem volt energiája uralkodni magán. Annyi maradt csupán, hogy alig hallhatóan azt mondja: "Én most elmegyek aludni, hogy utána folytathassam a Sam utáni kutatást, és hogyha kell, az összes bolygóra ellátogassak a galaxisban, hogy megkérdezzem, látták-e Neftiszt arrafele mostanában. Viszlát, Jack." És azzal, könnyekkel a szemében kisétált a ajtón.
Jack pár másodpercig csak bámulta az ajtót, miután Daniel becsukta maga után. Aztán felállt, odament a falhoz és akkorát ütött bele, amekkorát csak bírt. Lehet, hogy eltörte a kezét, de nem érdekelte.
Behunyta a szemét, és ráharapott a nyelvére, hogy önuralmat erőltessen magára. Érezte, ahogy kiserken a nyelvén a fémes ízű vér, de ezzel sem törődött. Sem a kétségbeesett könnyekkel, amik a szemében gyülekeztek.
Ám ekkor váratlanul megmentette a hirtelen megszólaló jelzés, ami bejövő féregjáratról tájékoztatta.
A Cheyenne hegy parancsnoka irigylésre méltó képességével felöltötte a fapofát, kihúzta magát, és elindult az indítócsarnok felé.
A CSK-10 tagjai épségben megérkeztek a P9K567-ről, és egy kézen meg tudták volna számolni, hány szóban üdvözölte őket és közölte velük a felettesük, hogy 2 órájuk van a szokásos megbeszélésig, mielőtt távozott.
Már nem csodálkoztak.
Jacknek sikerült némiképp lenyugodnia, mire a CSK-10-zel való megbeszélésre sor került. Végülis Danielnek igaza volt. Az, hogy most már legalább volt egy gyanúsítottjuk Sam eltűnésével kapcsolatban, talán a segítségükre is lehet. Ha kiadja parancsba minden egyes csapatnak, hogy akárhova mennek, kérdezősködjenek egy Neftisz nevű, jellegzetes goa'uld felől, talán valaki tud majd válaszolni. De még mindig ott maradt a férfi legnagyobb félelme. Az idő. Mi van, ha kifutnak az időből? Tudta, hogy Sam kitart, ameddig csak tud, de félt, hogy túl későn találják meg. A többiek már azért hülyének nézték, hogy egyáltalán hinni mert abban, hogy megtalálják, és nem adta fel a keresését már jóval korábban. De Jacknek igazából nem volt választása. Ha feladja a keresést, és elfogadja, hogy Sam nincs többé, azzal gyakorlatilag kimondja a saját halálos ítéletét. Ráadásul mások nem tudták, amit ő tudott. Nem tudtak az álmairól. Sem Sam ígéretéről, hogy visszajön hozzá.
Mély levegőt vett, és belépett a tárgyalóterembe, hogy megkezdődhessen a CSK-10 beszámolója. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a beosztottjai milyen óvatos pillantást vetnek feléje. De nem érdekelte. Ha kivételesen nem ő volt a vicces fiú, akkor a többiek kénytelenek voltak azt elviselni. Ő így is mindent megtett, hogy professzionális maradjon, ha a humor már nem fért bele a keretbe, hát akkor ez van.
Leült az asztalfőre, és intett Kelly ezredesnek, hogy kezdje meg a beszámolót.
"A P9K567 egyszerű, szokásos, normál éghajlatú, erdőkben gazdag, emberek által lakott bolygó. A népesség fejlettsége az 1800-as évek Amerikájára emlékeztet, gyakorlatilag olyan, mint a vadnyugati filmekben, uram. Olyan kétezren élhetnek egy városkában nem messze a Csillagkaputól. A kaput ismerik, de nem szokták használni. Azt mondják, megvannak a saját gondjaik, nem akarják más világokét is nyakukba venni. Ennek ellenére szívélyesen, de óvakodva fogadtak minket. Semmi különöset nem észleltünk velük kapcsolatban, békés életet élnek, nincs nyoma goa'uldoknak vagy ilyesmi, azonban a második napon Dr. Forman valami különös dolgot fedezett fel. Az eszközeik egy része nem egészen illett bele a képbe, és… hogy rövidre fogjam a mondandómat…" – amikor ránézett O'Neillre tudta, hogy az nem kíváncsi a rizsára – "…kiderült, hogy ismerik és használják a tríniumot. Sőt, néhány bánya is működik a bolygón. Bár elég nehézkesen megy a kitermelés. Ám az előzetes kérdezősködésemből azt tudtam meg, hogy szívesen kötnének velünk kitermelési egyezséget. Elvihetjük a kitermelt trínium kétharmadát, cserébe a bánya kiépítéséért, a megfelelő technológia biztosításáért, a maradék egyharmad ásványért, valamint új gyógyszerekért és esetleg még némi technológiai támogatásért. Én persze azt válaszoltam, hogy még egyeztetnem kell magával, az Elnökkel és persze fel kell mérnünk mennyire gazdag lelőhely a bolygó, de nekem ígéretesnek hangzik a dolog, uram." – fejezte be Kelly magabiztosan.
Jacknek el kellett ismernie, hogy az emberei nagyszerűen jártak el. "Rendben Kelly, tetszik az ötlet, de még át kell gondolnom, és beszélnem kell a fejesekkel is. A minden részletre kiterjedő jelentésük legyen holnap reggelre az asztalomon, megértették? Most pedig mehetnek."
A csapat tagjai kissé meglepődtek, hogy a parancsnok ilyen hamar elküldte őket, de mi sem állt távolabb tőlük, mint panaszkodni. Főleg, hogy látták, hogy Jack O'Neill, az egykori ezredes, nem volt éppen a legjobb hangulatában.
Másnap Daniel úgy döntött muszáj lesz beszélnie Jackkel, és megacélozta magát, hogy az előző napi kitörése után kopogtatni merjen a férfi irodájának ajtaján. De Daniel sem azért jutott el oda, ahol volt, mert nem mert szembenézni a félelmeivel.
Előző este Teal'ckel a szobájában beszélgettek, és megpróbálták kitalálni, hogyan zökkenthetnék ki Jacket a depressziójából. Kevés sikerrel. Nekik sem volt könnyű a helyzetük, hiszen még ők is gyászolták Samet, nagyon hiányzott nekik a barátjuk, és nem akarták még egy csapattársukat elveszíteni. Pedig nagyon úgy állt a helyzet, hogy efelé haladtak. Arra gondoltak, talán ha mindannyiuknak esélye és lehetősége lenne hivatalosan is búcsút mondani a nőnek, talán akkor el tudnák engedni és továbblépni. Hiszen ez az élet rendje, nem igaz? Nem Sam Carter volt az első szerettük, akit elvesztettek, és sajnos valószínűleg nem is az utolsó. De Jack másképp látszott gondolkodni. Számára Sam a másik fele volt, nem csak egy másik ember. A hőn áhított második lehetőség, és a férfi nem akart belenyugodni, hogy a sors ezúttal is a képébe röhögött. Daniel ezért még nem tervezte említeni neki, hogy Teal'ckel azt gondolták, ideje lenne egy hivatalos búcsúünnepséget, ha úgy tetszik, afféle temetést rendezni a barátjuknak. Ő úgy érezte, neki szüksége van erre az alkalomra, hogy folytathassa az életét. Sokat gondolkodott Neftiszen. Ha a goa'uld valóban a halál útjának istennője, és ráadásul pikkel Samre, amiért szerepe volt Anubisz és Seth halálában, akkor meglehetősen csekély (vagyis ha őszinte akart lenni magához, nulla) esélyét látta annak, hogy a nő még életben van. Nehéz volt ezt beismerni, de így volt.
Lehunyta a szemét, mély levegőt vett, leállította a gondolatait, és megpróbált arra fókuszálni, amiért tulajdonképpen beszélni akart Jackkel. Daniel ugyanis értesült a P9K567-en tervezett bányakiépítésekről, és hogy minderre már az Elnök is áldását adta. Egy bányakiépítés pedig jelentős robbantásokkal jár. És mint archeológus, és az egyetlen ember, akinek halvány esélye lehet arra, hogy beszéljen Jack fejével, szeretett volna meggyőződni arról, hogy nem kezdenek eszetlen pusztításba, és elvégzik a szükséges ásatásokat, mielőtt szétrombolják a bolygó egy részét, hogy hozzájussanak az ásványhoz.
Kihúzta magát és bekopogtatott.
"Gyere be, Daniel." – hangzott a válasz bentről.
"Jack." – lépett be, és üdvözölte barátját az archeológus.
"Tudom, miért vagy itt." – kezdte O'Neill hűvösen.
"Igen?" – Danielt kissé meglepte ez a fordulat. Bár még nem volt biztos benne, hogy a barátja valóban tudja jövetele okát.
"Igen. És a válaszom nem."
"Jack, miről beszélsz?"
"Tudom, hogy azért jöttél, hogy rábeszélj, halasszuk el a kitermelést, hogy a te kis gyík haverjaid előtte feláshassák a környéket." – Daniel megütközött a sértő szóhasználaton, bár ha belegondolt, ez nem volt szokatlan Jacktől, főleg akkor nem, ha ilyen sebezhető állapotban volt, úgyhogy inkább hagyta, hadd mondja végig a férfi a mondanivalóját. – "De nem. És erre már az Elnök is rábólintott. Szükségünk van a tríniumra. Ha időben elkezdjük a kitermelést, megépíthetjük az új hajóra, az Odüsszeiara azt a tríniumpajzsot, amit Sam tervezett. De enélkül a készlet nélkül reményünk sem lenne rá. Úgyhogy a robbantások napokon vagy heteken belül megkezdődnek."
Hát itt van a kutya elásva – gondolta Daniel. Kell a pajzs a hajóra. SAM pajzsa. Ő is alig várná, hogy legyen hozzá anyag. És persze ezért neki még olyan halvány reménye sincs lebeszélni Jacket erről a meggondolatlan lépésről, mint hitte. A férfi úgy érzi, tartozik ezzel Samnek, és ezért nincs aki megállíthatja.
"Ne is próbálkozz Daniel." – tette hozzá O'Neill ellentmondást nem tűrő hangon.
Daniel felsóhajtott, és összeszedte minden bátorságát, hogy belenézhessen a barátja szemébe. "Hibát követsz el, Jack. Ezt Sam sem akarná."
De O'Neill tekintete rideg maradt. "Tűnés, Daniel." – küldte el hűvös hangon.
Daniel pedig okosabb volt annál, mint hogy szembeszálljon vele.