IX. fejezet

Jack O'Neill, a Csillagkapu program jelenlegi parancsnoka, az Amerikai Légierő egykori tábornoka, aki nyugdíjba vonult és civilként végezte tovább a munkáját azért, hogy végre azzal a nővel lehessen, akire egész életében várt, és akit most talán örökre elveszített, az irodájában ült, és egy fotót bámult.

A kép majdnem egy évvel korábban, az ő minnesottai kis kunyhójánál készült a tóparton. Tisztán emlékezett arra a délutánra. És hogy milyen boldog volt akkor. Danielt megszállta a fotózási mánia, és a legújabb digitális gépével millió képet készített – Jack komoly bosszúságára. A férfi ugyanis ki nem állhatta, ha fotózzák. Daniel és Sam persze ezen felbőszülve hangos nevetések kíséretében halálra cukkolták. Olyanok voltak, akárcsak az óvodások. És milyen jó volt olyan felszabadultnak látni őket...

Emlékezett, ahogy a két csirkefogó nyomába eredt, elkapta Danielt, de Sam persze rögtön a védelmére kelt. Csintalan vigyorral (amitől Jack hirtelen egész mást szeretett volna kezdeni vele, mint fogócskázni és birkózni a zöld füvön, és persze ezzel a nő tökéletesen tisztában is volt, sőt fegyverként használta) Carter rávetette magát, és abban a pillanatban Daniel el lett felejtve. Percekig birkóztak, és bizony be kellett ismernie magának, hogy a nőben kemény ellenfélre talált. Ahogy a mozdulataik önkéntelenül is kezdtek egyre érzékibbé válni, Daniel fényképének zaja magukhoz térítette őket.

Fogalma sem volt, hogy a barátja csak dokumentálni akarta-e a meccset, vagy netalántán így akarta diszkréten felhívni a figyelmüket arra, hogy nincsenek egyedül, de egyszerre volt hálás neki a közbeavatkozásért és egyszerre átkozta érte. Persze a képek mind elmosódtak a mozgás miatt, vagy teljesen rossz szögből készültek.

Nem, amit most nézegetett, az pár perccel később készült, amikor ők ketten kifulladva, lihegve és boldogan ott ültek egymás mellett. Daniel akkor a fejébe vette, hogy készít kettejükről pár képet, és nem fogadott el nemet válaszként. Hetekkel később egyszer hozott neki két bekeretezett képet, ami abban a pár napban készült. Az egyiken mind a négyen rajta voltak és mosolyogtak. A kamerát a korlátra téve, időzítővel készült a kép, és az volt az egyetlen fotózás, amiben Jack is benne volt.

A másik képen pedig ő volt és Sam.

Azt tartotta most a kezében.

Ami a birkózás után készült. A testi csatározást vegytiszta flörtöléssel átitatott szópárbajjal folytatták. Mindkettejük haja kócos volt a fetrengéstől, zöld fűszálak kandikáltak ki belőle itt-ott, Sam fehér bőre kipirult, és azzal a jellegzetes, vakító, füligérő mosollyal nézett a férfira, aminek ő soha nem tudott, és soha nem is fog tudni ellenállni. Bár láthatná újra. A nő szeméből szinte sütött az a szeretet és rajongás, amit iránta érzett, és amit ő soha nem fog tudni megérteni, de legalább már sikerült elfogadnia. Ő maga pedig egy jellegzetesen szarkasztikus, szabadalmazott Jack O'Neill féle hetyke félvigyorral nézett vissza rá, a szájának csak az egyik sarka volt felhúzva, és az ő szemei sem árulkodtak kevésbé arról, hogy mit érez a nő iránt. Meg is lepődött rajta először, hogy ilyen könnyen lehullottak a falai, és hogy ez ilyen látványos jelenség volt.

Valódi pillanatkép volt ez, egyikőjük sem pózolt, ők ketten voltak a fotón: Sam és Jack. Nem Carter alezredes és O'Neill tábornok, csak ők. És ez messziről sütött róla. Talán pont ezért hívatta elő Daniel éppen ezt a képet.

Hónapok óta most fordult meg Jack fejében először komolyan, hogy mi van, ha Sam tényleg halott. Hogy mi van, ha igaza van a többieknek, és tényleg nem fogják megtalálni. De – szerencséjére? – nem tudta végigvinni a gondolatmenetet, mert hirtelen kopogtattak az irodája ajtaján.

Nem tudta hogyan, de biztos volt benne, hogy Daniel az.

„Tessék!"

Bingó.

Daniel Jackson lépett be, a szokásos nyúzott képével és karikás szemeivel, amik tele voltak szomorúsággal és félelemmel, hogy ezúttal vajon ő, az állítólagos barátja miként fogja melegebb égtájakra küldeni. Mindig ez történt. Hiszen szembenézni Daniellel annyit jelentett, mint szembenézni a keserű valósággal, és a még keserűbb lehetséges jövővel.

„Jack?" – kezdte szokatlanul halkan és lassan, de annál határozottabban Daniel.

„Eeegen?" – O'Neill felpillantott a képből, és felkészült Daniel mondandójára. Ismerte már annyira a barátját, hogy tudja, ha ilyen modorban kezdi a társalgást, az csak valami kellemetlen téma lehetett. Na és mi volt a legkellemetlenebb téma manapság? Sam. Hát persze. Nem kellett kétszer találgatnia, pedig bő volt a választék. És az, ahogy a fiatalabb férfin látszott, hogy minden erejét összeszedte, hogy ilyen határozottan kezdhesse a mondókáját, ugyancsak baljós előjelnek számított.

„Ez így nem mehet tovább. Nem, ne is akarj félbeszakítani, hagyd, hogy végigmondjam." – O'Neillnek esze ágában sem volt félbeszakítani őt, tudta, hogy előbb vagy utóbb ezen át kell esni. Márpedig, ha Daniel ilyen szép, begyakorolt beszéddel állt elő (mert mérföldekről ordított róla, hogy az volt, egy előre megírt monológ), akkor az csak egyet jelenthetett. Angyali higgadtsággal várta a hideg zuhanyt. – „Mondhatnám ezt hosszan is, ragozhatnám és vitatkozhatnék veled, de nem mennénk vele semmire. Csak még jobban fájna mindkettőnknek. Jack, nekem, és nem csak nekem, hanem mindenki másnak is rajtad kívül, szükségünk van rá, hogy elbúcsúzhassunk Samtől. Hogy tovább tudjunk lépni. Hogy meggyászolhassuk. Hogy folytathassuk az életünket." – Itt felnézett a barátjára, aki üveges tekintettel meredt vissza rá. Hát persze, a tagadás a legjobb védekezés, gondolta. – „Már több, mint egy hónap eltelt azóta, hogy tudomást szereztünk Neftiszről. És azóta sincs semmi hír. Sam pedig már..." – megpróbálta lenyelni az öklömnyi méretű gombócot a torkában – „...már fél éve eltűnt."

Daniel nem bírta folytatni. Úgy érezte, akármilyen felnőtt férfi, ha most tovább kell beszélnie, vagy elbőgi magát, vagy felordít fájdalmában.

Percekre néma, nyirkos, ólom csend ereszkedett le rájuk.

Nem mertek egymás szemébe nézni.

Jacknek itt volt a tökéletes alkalom folytatni a korábbi gondolatsort. El kellett döntenie, hogy mi legyen. Lehunyta a szemét és elképzelte magát Sam „temetésén". És furcsa módon az egész nem fájdalmas, tragikus és szomorú volt, hanem nevetséges, valótlan és felesleges. Felesleges. Minek egy élőnek temetés? Bízz bennem, Jack. Visszajövök. Mi ketten örökre összetartozunk. Megjelent előtte a nő arca. Nem, egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy meghalt. És noha a különös álmai most már egy hónapja nem jelentkeztek, tudta, hogy volt bennük valami megmagyarázhatatlan. Többek voltak puszta álmoknál. Ez nem csak védekező reakció volt, pszichológia, őrület és tagadás, hanem a valóság egy különös verziója. Ha az élete múlott volna rajta, sem tudta volna megmagyarázni Danielnek, de mindennél biztosabban tudta, hogy Samantha Carter életben van.

„Beszéltem Markkal." – folytatta végül, ha lehet, még halkabban Daniel – „És mivel ő Sam egyetlen élő családtagja, rajta is múlik a dolog."

„Temesd el, ha akarod, de arra ne számíts, hogy én is részt veszek ebben." – felelte jéghideg, higgadt, ellentmondást nem tűrő hangon O'Neill. – „És ezennel lezártnak tekintem a témát."

A két férfi egy végtelennek tűnő pillanatig farkasszemet nézett, aztán hallgatólagos szerződésük megpecsételése képpen Daniel alig észrevehetően bólintott egyet, megfordult, és elhagyta a szobát, Jack tekintete pedig visszasiklott a képre.

„A francba is, Sam. Megígérted."

Daniel visszakullogott az irodájába. Végülis talán jobban sült el ez a beszélgetés, mint tervezte. Jack nem kiabált vagy rendezett jelenetet, egyszerűen csak a tudomására hozta, hogy ő nem hajlandó szembenézni a körülményekkel.

'Hát legyen.' – gondolta Daniel. Fájdalmas dolog volt ez, de alighanem elkerülhetetlen. Valahogy nem érte meglepetésként, hogy Sam távozásával nem csak az egyik, hanem egy másik legjobb barátját is elveszítette. Nem tehet mást, mint hogy vár. És ezzel pontosan tisztában volt.

Nem hazudott Jacknek Sam búcsúceremóniáját illetően. Valóban beszélt Markkal, és valóban szándékában állt megszervezni. Ő sem akart - vagy volt hajlandó – temetésként gondolni erre, csak egy szolid összejövetelt tervezett a barátja tiszteletére, ahol közösen meggyászolhatták őt, beszélgethettek róla, emlékezhettek és elmondhatták egymásnak, mennyire hiányzik is nekik a nő.

Abban a pillanatban Daniel megérezte, hogy megváltozik a levegő a szobában. 'Valaki belépett.' – gondolta, és tekintetét az ajtó felé fordította, hogy lássa a vendégét. Teal'c magas, megnyugtató alakja állt ott rendíthetetlenül. Daniel megkönnyebbült. A Teal'c által sugárzott erő rá is hatással volt, és magában hálát mondott, amiért legalább ő megmaradt a barátjának.

„Beszéljek én is vele, DanielJackson?" – kérdezte Teal'c, aki a maga csendes bölcsességével egyből átlátott a szitán, és tudta, hogy Daniel nem járt sikerrel O'Neill-nál.

„Felesleges. Hajthatatlan. Azt hiszem, hogy neki még annál is nehezebben fog menni ez a dolog, mint hittük." – sóhajtott fel lemondóan Daniel.

Teal'c erre csak lehunyta a szemét, és tudomásul vevően bólintott egyet. Majd néhány néma, ám fájdalomtól és gyásztól terhes pillanat múlva megszólalt: „Mi itt leszünk neki. És ő ezt tudja. Időt kell adnunk neki. Elveszítette a társát."

„Tudom, Teal'c." – felelte a másik – „De akkor is meg kell szerveznünk ezt a búcsúceremóniát."

„Valóban meg kell, DanielJackson." Teal'c tett egy lépést a szobába, és megveregette a barátja vállát. „Szólj, ha bármiben a segítségedre lehetek."

„Köszönöm, Teal'c." – nézett vissza rá Daniel, és valóban úgy érezte, erőt merített abból, hogy nem volt egyedül. Teal'c megértően bólintott egyet és elhagyta a helyiséget.

Daniel a munkába temetkezett. Kapóra jöttek neki a P9K567-ről érkezett leletek. Jack ugyan nem volt hajlandó egy perccel sem elhalasztani a robbantásokat (amik javában folytak, mivel óriási területekről volt szó, ráadásul egy új bányászati eljárás keretében több kisebb robbantással dolgoztak, nem pedig kevés naggyal, mert az nem roncsolja a kőzetet), de abba nagy' nehezen hajlandó volt belegyezni, hogy jelen legyen egy régészcsapat a robbantásoknál, és utána hazahozzák az értékesebb leleteket (már persze, ha a „turkálással" nem zavarják a munkálatok előrehaladtát). A következő egy hétben így Daniel ezekkel a leletekkel volt elfoglalva. Örült, hogy végül sikerült Jacket rávennie valamiféle kompromisszumra, és hogy végre akadt valami, ami elterelte a figyelmét az örökké műsoron lévő Sam-Jack drámáról.

Ráadásul mióta rábukkantak egy föld alatti komplexumra, ami néhány mérföldre a falutól egy hegy alatt volt, ugyancsak megszaporodtak a megvizsgálandó tárgyak. A helyiek azt mondták, hogy valószínűleg egy régebbi tárna lehetett, ami egy azóta már kimerült bánya miatt épült. Sajnos az ő technológiai színvonaluk mellett nem állt módjukban mélyebbre fúrni, így gyakran és hamar kimerültek a kezdetleges bányáik. Ez persze nem jelentette azt, hogy a kőzetek mélye nem tartogatott még rengeteg értékes ércet.

Mindenesetre az egyik ilyen bányajáratban több tárgyat is találtak, amit Daniel nagyon érdekesnek ítélt meg. Sajnos kiderült, hogy egy robbantás gyakorlatilag pontosan az egyik szélesebb terem felett volt, és teljesen maga alá temette azt. Reménytelen volt az ásatás. Csak a környező, viszonylag kevéssé beomlott folyosókon talált tárgyakat tudták vizsgálatoknak alávetni, és habár az ilyen sziszifuszi munka már régen nem Daniel hatáskörébe tartozott, most szívesen végzett ilyet is, csak hogy ne kelljen mással foglalkoznia. Noha nem adta fel Sam búcsúceremóniájának tervét, úgy döntött, vár még egy-két hetet.

Az áthozott tárgyak között a kicsorbult bányászeszközöktől elkezdve a lámpákig és véletlenül elhagyott ékszerekig minden volt. Most éppen egy apró fém tárgyakkal teli dobozt borított ki az asztalára, hogy elcsemegézhessen rajtuk. A robbantások után néhányan fémdetektorokkal végigmentek a romos területeken és összegyűjtöttek mindenféle kacatot, amit találtak, majd (mivel így is kevés volt az ottani munkaerő), hazaküldték őket elemzésre. Daniel persze rögtön lecsapott a dobozokra, pedig kevés archeológus szerette az ilyen fajta munkát. Szerinte azonban ez volt szakmája egyik legizgalmasabb része. Apró puzzle darabokból összerakni egy képet, eldönteni, hogy egy-egy darab értékes, használható-e vagy valóban kacat, rábukkanni a gyémántra egy széndarabban, ő ezt kivételes kihívásnak érezte.

Egyenként kiválogatta a különféle poros darabokat, és szemügyre vette őket. Az ilyen dobozokból jó, ha egy olyan töredék van, ami használható valamire, és most sem tűnt úgy, hogy jobb lesz az arány. Sorra tette félre a felesleges nyílhegyeket és szerszámdarabokat, amikből ezer is akadt már a héten. Ám hirtelen megakadt valamin a tekintete. Egy lila kő kandikált ki a porból. Olyan színe volt, mint a földi ametisztnek, és idegenül ragyogott a barna porban. Daniel kinyújtotta érte a kezét, és lesöpörte róla a koszt. Apró, ezüstös színű fémlemezkébe volt beépítve a kő, ami voltaképen bármi lehetett. Egy ékszer egy darabkája, egy ruha díszítésének része, olyan kicsi volt, hogy nem lehetett belőle megállapítani, vajon mi lehetett előző életében. Az azonban rögtön nyilvánvalóvá vált Daniel számára, hogy nem illett bele a korábbi darabok alkotta képbe vagy a P9K567 lakosainak kultúrájába.

Egy apró szerszámmal még alaposabban megtisztította a leletet, és csak akkor vett észre valamit rajta, ami ismerősnek tűnt. Egy geometriai alakzat volt belevésve a fémbe, amiről Daniel azonnal tudta, hogy már látta valahol. Csak sajnos fogalma sem volt, hogy hol. Két téglalap volt egymásban, az egyik a másik sarkából indult, és negyede akkora volt, mint a nagyobb. A külső téglalap tetejét egy kör alsó fele zárta le. Átkozottul ismerős volt.

Csak bámulta, bámulta a lila, fényesre csiszolt, apró követ, és gondolkodni próbált. Frusztráltan becsukta a szemét, mintha attól jobban menne a gondolkodás. Abban a pillanatban lila villanás futott át az agyán, egy emlék, egy szörnyű, fájdalmas érzés.

Amikor kinyitotta a szemét, pontosan tudta, hol látta korábban ezt a szimbólumot.

Remegve az idegességtől elkezdett kutatni a polcán a megfelelő jegyzetfüzet után. Kíméletet nem ismerve dobálta félre a használhatatlan könyveket és füzeteket, amíg meg nem találta azt a gyűrött darabot, amit keresett. Villámgyorsan fellapozta, és amikor meglátta a saját, ügyetlen rajzát, amit az egyik margóra firkantott, fel akart ordítani.

Kapkodva nyúlt a telefon után, és egy örökkévalóságnak tűnt, amíg kicsöngött.

„O'Neill." – szólt bele Jack kaffogva a telefonba.

„Találtam valamit." – mondta Daniel szinte fuldokolva, de valahogy hirtelen nem tudta telefonon elmondani a barátjának a hírt – „Két perc és ott vagyok." És már le is csapta a kagylót, mit sem törődve Jack reakciójával.

Fogta a jegyzetfüzetet és a hirtelen felbecsülhetetlenné váló fémdarabot, és az igyekezettől szinte botladozva elindult O'Neill irodája felé.

Kopogtatás nélkül rontott be a szobába. Jack egy szót sem szólt, csak kérdő tekintettel meredt rá. Daniel odament mellé, lerakta az asztalra a kis tárgyat, és rámutatott.

„Ezt a P9K567-ről hozták." – kezdte szinte remegő hangon – „Ez pedig..." – lapozta a fel a szamárfüles füzetet – „...a P5X159-en lévő szövegek fordítása. Onnan rabolták el Samet."

Jack hitetlenkedve nézett rá. Nem volt olyan hülye, mint amilyennek tettette magát, azonnal leesett neki a tantusz, de nem merte elhinni, amit Daniel épp az imént mutatott. Szüksége volt rá, hogy a barátja szavakkal is megerősítse a sejtését. „Vagyis?" – kérdezte egyszerűen, és próbálta visszafogni a hirtelen dörömbölni kezdő szívét.

„Ez Neftisz szimbóluma, Jack."

A férfi nagyot nyelt, és minden erejével azon volt, hogy visszakergesse az ésszerűség ketrecébe a lelkében egyszerre őrült energiával csapkodó reményt. Ez még nem volt egyértelmű jel. Csak Egy jel. Egy apró jel, ami nem biztos, hogy bármit is jelentett. De most ezt hiába próbálta megmagyarázni magának.

„Szedd össze a cuccodat és szólj Teal'cnek. Egy órán belül megyünk a P9K567-re." – utasította Danielt, aki hónapok óta először őszintén mosolyogva rohant, hogy teljesítse a parancsot.

Nem telt bele egy órába sem, és a három férfi zakatoló szívvel máris átlépett a P9K567 kapuján. Titokban mind a hárman csodában reménykedtek, hogy itt majd talán mondani tudnak valamit, ami alapján megtalálják Samantha Cartert.

Rekordidő alatt elérték a várost, és mivel Danielnek az úton sikerült meggyőznie Jacket, hogy hadd beszéljen ő a város tanácsával, ő a városháza helyi megfelelőjéhez, míg a többiek a piactérre mentek kérdezősködni.

Jack idegesen járkált az emberek között. Eleinte odament az árusokhoz, megmutatta nekik Sam fotóját, és megkérdezte, ismerik-e őt. Az egyszerű nép tagjai percekig csodálták a fényképet, annyira idegen volt nekik ez a technológia. O'Neillnek azonban ezúttal még a szokásosabbnál is kevesebb türelme volt a primitív kultúrához. Legalább vezetett volna valamilyen eredményre a kérdezősködés. De sajnos sem Samet nem látta senki, sem pedig Neftiszről nem hallottak soha életükben.

Teal'c sem járt több sikerrel, pedig ő most valahogy jobban tudta kezelni az embereket, mint a barátja. Amikor odalépett hozzá, már tudta mi lesz a válasz a kérdésére, de azért megszólította a parancsnokot. „Találtál valamit, O'Neill?"

„Nem." – felelte az frusztráltan – „Nincs itt semmi. Niente. Nyista. Nicht. Rien. Nada." – hadonászott a férfi. Jacknek már csak arra maradt energiája, hogy türtőztesse magát, amíg Daniel előkerül, és ne zaklassa máris rádión keresztül. Ha ő sem talál semmit, akkor a lelkes archeológusra alighanem az a sors vár, hogy Jack O'Neill dühe rajta csapódik le teljes erővel. Jack tudta ezt, de nem igazán akarta (vagy volt képes) elejét venni a közeledő viharnak. Csak fel-alá járkált a kopott, ám jókora deszkaépület előtt, ahol a városka elöljárói székeltek.

A jaffa látszólag közömbös arccal szemlélte őt, de legbelül teljes szívével együtt érzett gyötrődő barátjával, aki végre – hosszú, kínkeserves hónapok után – talált egy vékony, leheletnyi reménysugarat, ám most úgy tűnt, az is kicsúszik a kezei közül. De azt is tudta, hogy abban a pillanatban nem tud mit tenni. Csak várhat, hátha Daniel Jackson talál valamit.

Néhány perc múlva megpillantották Daniel ismerős, szelíd alakját, ahogy kilépett a városháza ajtaján. Az arca nem árult el semmit, nem derült ki, hogy jó vagy rossz hírekkel szolgál-e, és Jack valószínűsítette, hogy ez azért, van mert valóban nem ilyen egyértelmű a helyzet. Gyorsan odalépett Jacksonhoz, miközben mély levegőt vett, hogy türelmet erőltessen magára.

„Na?" – kérdezte végül Jack. Daniel elhúzta a száját. Ez nem volt jó jel. – „Beszélj, Daniel, ha nem akarod, hogy olyat tegyek vagy mondjak, amit magam is megbánok." – hangzott a parancs.

„Nem tudom, Jack. Kérdeztem tőlük mindenfélét. Samről nyilvánvalóan semmit sem tudnak. Neftisz azonban már más tészta. Kellett egy kis idő mire rájöttem, és mire ők is elegendő információval szolgáltak, hogy biztos lehessek benne, hogy..." – megrázta a fejét, mint aki maga is belekavarodik a mondandójába. – „Ismerik Neftiszt. Vagyis 'Nebhet'-et, ahogy itt szólították. Időnként visszatérő, kísértő lidércként tartották számon, de már több, mint egy évszázada nem írtak róla a krónikáik. Nagyjából amióta elkezdődött az a nagy goa'uld háború, ami a mai napig tart. Anubisz felemelkedése óta. Szóval a szimbólum és a név már régen nincs a köztudatban. Szerencsém volt, hogy van itt egy ember, aki..."

„A lényegre, Daniel!" – vágott közbe végül O'Neill.

„Nem tudni, mikor járt itt utoljára Neftisz. De nem sok esélye van, hogy Samet idehozta és még mindig itt van. Főleg, ha érezte a robbantásokat. Egész biztosan volt annyi esze, hogy elhúzza a csíkot. Amennyit tudok róla, a többi goa'ulddal ellentétben, ő nem az a típus, aki szemtől szembe harcol. Nincs hozzá elég hadereje..."

Jack görcsös dühében hangosat dobbantott, és megfordult, hogy otthagyja Danielt, mielőtt valóban valami meggondolatlanságot cselekedne. Legszívesebben ordított volna. Ám alig tett két lépést, amikor Daniel utánakiáltott.

„DE..." – Jack önkéntelenül is megtorpant, ám nem fordult vissza – „Nagyon segítőkészek voltak. Azt mondták, a peremvidékek őrzői talán láttak valamit. Nyolcszor két ember érkezik a szokásos havi beszámolóra a napokban. Ha Neftisz itt volt mostanában a környéken, ők tudják. Úgyhogy még ne add fel."

A parancsnok mély levegőt vett, és folytatta útját. Szó szerint és átvitt értelemben is. Most kellett némi idő, hogy magában lehessen. Amióta Daniel megcsillantotta előtte ezt a kis reményt, szinte végig sem gondolta a dolgokat, csak ösztönösen cselekedett. Jól fog jönni neki egy kis gondolkodás. „Reggelre visszajövök." – vetette oda a társainak, és önző módon átadta magát gondolatainak, ha mást nem, egy éjszakára. Ahogy elsétált a városka határát jelző tábla mellett, amelyen az állt: „Hűsforrás népe üdvözli a vándorokat.", meglátott egy szál magányos, kék virágot a fűben. Sam jutott róla eszébe. Hogy is adhatná fel a keresését? Előbb adná fel a lélegzést.