X. fejezet

„Hé..."

„Álomszuszék..."

„Ébresztő..." – duruzsolta Sam fülébe egy ismerős hang, miközben egy kéz az oldalát cirógatta fel-alá – „Nem alhatsz egész nap." – csókolta meg a tarkóját egy forró száj.

„Hagyjál." – motyogta alig érthetően, még mindig félálomban a nő – „Kimerítő éjszakám volt." Mocorgott egy kicsit, és újra elaludt... volna. Ha a férfi, aki egyébként nagyon szívesen látott vendég volt az ágyában, nem határoz úgy, hogy változtat kettejük pozícióján, és meg nem fordítja karjaiban a nőt.

„Ezt vegyem talán bóknak?" – kérdezte huncut mosollyal.

„Ha azt mondom, hogy igen, alhatok tovább?" – kérdezte Sam, miközben közelebb bújt az ismerős testhez.

„Nem, de..." – nyomott egy apró csókot a szájára a férfi – „...másképp is kimutathatom a hálámat érte." És kitartóan folytatta tovább a küldetését, hogy felébressze Cartert.

„Jaaack." – nyögött az végül félig idegesen, félig nevetve – „Jól van, nyertél, ébren vagyok." De akármilyen mérges is akart lenni a férfira, képtelen volt rá. Főleg nem ilyenkor reggel. És főleg nem amikor... ilyen reakciókat váltott ki a testéből.

„Halljam Carter, mit álmodtál?" – csevegett Jack, miközben a figyelmét inkább a mozdulatainak szentelte.

„Azt, hogy elrabolt valami elmebeteg goa'uld nő és teljesen megbénított és hónapokig csak feküdtem ott és... jaj, de jó, hogy csak álmodtam az egészet." – válaszolta sóhajtva Sam, és a szemét lehunyva átadta magát a férfi okozta mámorító érzéseknek.

„Szegénykém." – felelte az, mialatt tovább csókolta a nő nyakát. – „No de azt hiszem, ez kiváló indok arra, hogy eltereljük a figyelmedet. Van ötleted hogyan?"

Carter már éppen készült mosolyogva játékos választ adni a provokatív kérdésre, amikor hűvös, nedves érintést érzett a homlokán. Anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, kérdően felvonta a szemöldökét.

„Jack?"

Ez az érintés valahogy nem illett a többi közé. Olyan volt, mintha...

...borogatás lett volna.

És egy különös hang szűrődött be a világába, ahonnan a férfi megnyugtató teste egy szempillantás alatt eltűnt.

„Aemie, azt hiszem, magához tér." Minden egyes újabb szóval egyre tisztább és közelibb lett a hang, a nedves érzés pedig megszűnt a homlokán. Biztosan levették a borogatást.

Hirtelen Sam kinyitotta a szemét. Néhány másodpercig fogalma sem volt róla, hogy hol van és ki ez a lány, aki az ágya szélén ül, de aztán visszatértek az emlékei a korábbi – igaz nagyon rövid – ébrenlétéről.

Tehát ez volt a valóság. És a goa'uld is az volt. Fenébe.

És Jack?

„Ki az a Jack?" – kérdezte a vörös hajú lány, vagyis Pi, ha jól emlékezett. Sam értetlen tekintetére a másik, Aemie válaszolt: „Az ő nevét mondtad. Vagy nem is személyről van szó?"

„Öhm... De. Jack... Jack az én..." – Carter még tiszta fejjel sem tudott volna megfelelő kifejezést találni a kapcsolatukra, nemhogy így, zsongó aggyal. De mégis ki is volt ő? A felettese? Már régen nem. Hál' Istennek. A munkatársa? Az is. A jóbarátja? Igen. A pasija? Annál több. A vőlegénye? Az még nem. A másik fele, a lelkitársa? Ez túl csöpögősen hangzik, mégha igaz is.

„A párod, igaz?" – kérdezte melankólikusan Pi. Sam nem szerette igazán ezt a kifejezést, de jobb híján rábólintott. – „Ne félj, megtaláljuk." – jelentette ki határozottan, ifjonti, lelkesedő optimizmussal Aemie. – „De most enned kell, hogy megerősödj." – mutatott egy tál gőzölgő levesre a lány.

„Köszönöm." – felelte őszinte hálával Carter – „Amúgy Sam a nevem. És nem tudom hogy hálálom meg, amit értem tesztek."

„Nem tesz semmit, Sam." – nyugtatta meg őt Pi – „Üdvözlünk nálunk. És már nagyon kíváncsiak vagyunk a történetedre. De előtte még..." – kezébe nyomta a levest és valami kanálszerűséget – „Jó étvágyat." – mondta szinte parancsolva.

Sam napról napra jobban lett. Kezdte visszanyerni az erejét. Egyre több időt töltött ébren, és egyre hosszabb sétákra vállalkozott. Először még csak a ház körül járkált, de hamarosan úgy érezte, felkészült rá, hogy megtegye a lányokkal a közel négy napos gyalogutat a városig. A gyógyulásban persze jelentős szerepet játszott a Jack és a többiek megtalálásának vágya és hazajutni akarás.

A két lányt az elmúlt egy hét alatt örökre a szívébe zárta. Nélkülük nem biztos, hogy ilyen hamar talpra tudott volna állni. És nekik amúgy is lassan aktuális lett volna egy út a városba, mivel a peremvidékek őrzőinek minden évszakban (ami nagyjából négy földi hónapot ölelt fel) egyszer jelenteniük kellett a község nagytanácsának, és ennek épp most jött el az ideje. Amúgy az őrzők elszigetelt, önellátó életet éltek. Évente párszor kereskedtek a városban, de a feléjük tévedt barátságos idegenek révén is sok holmihoz jutottak már. Feladatuk nem annyira a határvidékek védelme, mint inkább a vidék szemmel tartása és az átmeneti szállás biztosítása volt az utazók részére. A bolygó, vagyis Hűsforrás városának népe nemzedékek óta nem nézett már szembe olyan komolyabb veszéllyel, ami indokolta volna a jelentősebb határvédelmet. A nyolc peremvidéki poszt minden felmerülő feladatot képes volt ellátni.

Mindezt persze a lányoktól tudta meg, akik sokat meséltek neki az életükről. A keleti peremvidék őrzőiként ők csak tudtak a Csillagkapuról, de sosem látták vagy használták személyesen. Sőt, amennyire tudomásuk volt róla, a város lakói sem használták ki az Istenek karperecének csodálatos, ám olykor kockázatos lehetőségeit.

Azt is elmondták neki, hogy hogyan találtak rá. Nagyjából egy holdszakkal korábban egy küldönc érkezett a két lányhoz, aki a város nagytanácsa megbízásából egy üzenetet adott át az őrzőknek, miszerint nemrégiben idegenek keresték fel őket, és bányászati egyezményt ajánlottak, amit ők el is fogadtak. A lányok már nem emlékeztek sok részletre az ügyből, számukra csak annyi volt a fontos, hogy ez az egyezmény hatalmas, zajos és veszélyes jelenségeket vont maga után, ami az idegenek fejlett technológiájú bányakiépítéseinek módszere volt. A leírás alapján Sam egyszerű robbantásoknak vélte ezeket, ami megmagyarázta a korábbi „földrengéseket", vagyis amiket annak vélt. Sajnos Aemie-nek és Pinek fogalma sem volt arról, hogy kik lehetnek ezek a bizonyos idegenek, mert a sebtiben közvetített üzenet nem terjedt ki minden információra.

Ők csak annyit tudtak, hogy jobban kell figyelniük a környéket, és ezzel egyidőben óvatosabbnak kell lenniük, hogy elkerüljék a veszélyt. Az egyik ilyen felderítő túrájuk során találtak rá Samre. Nagy' nehezen hazavitték őt, és napokig ápolták, mire magához tért. Fogalmuk sem volt, honnan került oda, ám amikor a nő előadta a történetét, már sejtették mivel van dolguk.

Szerintük Sam elrablója nem volt más, mint Nebhet, a démon, legalábbis a leírás alapján, bár a tudomásuk szerint az ő karmaiból még nem szabadult ki élve senki. Időnként fel-fel bukkant a vidéken, elrabolt egy-egy embert, de olyan ügyesen rejtőzködött és olyan erősek voltak a harcosai, hogy a városka népe nem tudott szembeszállni vele. Főleg nem közel egy évszázaddal korábban, amikor utoljára a környéken látták a démont. Afféle legenda volt már csak, bár szinte mindenki ismerte a történetét. Aemie és Pi különösnek tartotta, hogy nem tudtak a jelenlétéről, mivel az azt jelentette, hogy valakinek nyomtalanul el kellett volna tűnnie a városból. Arról pedig bizonyára értesítették volna a lányokat is.

A legenda szerint a démon azért rabolt embereket, hogy erőt nyerjen belőlük. Az emberi élet és lélek erejére volt szüksége ugyanis ahhoz, hogy fennmaradjon, és működtethesse elátkozott szerkezeteit. Az áldozatait sokáig fogva tartotta, mély álomba taszította őket, aminek a vége a lélek halála. Nebhet a halál folyamatát nyújtotta el, hogy a közben felszabaduló erőket a saját szolgálatába állíthassa.

Ez a történet pontosan illeszkedett Sam „élményeihez", és sok mindent megmagyarázott. Amikor elmesélte nekik, hogy megölte Nebhetet, a lányok szinte el sem hitték neki, és bár addig is felnéztek rá, Aemie és Pi onnantól fogva igazi hősként tekintettek Samre. A nő úgy érezte, talán ezzel valamit visszafizethet nekik a jóságukért, és persze a város népének is, akiknek nagyon bízott a segítségében, hogy hazajuthasson. Nem volt nála GDO, de úgy tervezte, hogy amint a lányokkal a városba ér, megkéri őket, hadd használhassa a kapujukat, és úgy eljuthat az alfa bázisra, onnan pedig a rég nem látott otthonába a szeretteihez.

Kíváncsi volt rá, kik lehetnek a titokzatos idegenek, akik bányászati egyezményt kötöttek a helybeliekkel, hogy vajon ismeri-e őket, de mivel sajnos Aemie és Pi nem tudtak több részlettel szolgálni a dologről, el kellett fogadnia, hogy ezt csak akkor tudhatja meg, ha a városba érnek. Megfordult ugyan futólag a fejében, hogy mi van, ha a földiek azok, ám hamar elvetette az ötletet. Nem tartotta ugyan kizártnak ezt a lehetőséget, de nem akart túlságosan reménykedni. És különben is, ha minden igaz, napokon belül otthon lesz, mit számít már, kik vannak itt a bolygón...

Az idő múltával minden emléke visszatért, újra olyan éles volt előtte a múltjának képe, mint valaha. És már kimondhatatlanul vágyott vissza a Földre, a barátaihoz... és Jackhez.

Sokat mesélt a két lánynak a múltjáról, a kalandjairól és a többiekről. Maga sem értette, miért bízik meg bennük ilyen feltétlenül, de mégis így volt. A hosszú estéken valahogy nem volt más tennivaló, mint beszélgetni. És a testvérpár olyan élvezettel hallgatta, hogy öröm volt megosztani velük az élményeit. Szinte csüggtek a szavain, és Samnek jól esett, hogy végre valakinek beszélhet ezekről a dolgokról. Neki is segített, hogy így, visszatekintve újra átgondolhatott mindent. Hogy ki is volt ő valójában. És hogy mi volt fontos neki.

Aemie-nek és Pinek, noha élvezték a színes kalandokról szóló beszámolókat, a legjobban azok a történetek tetszettek, amik Samről és Jackről szóltak. A nő ugyanis elmesélte nekik azt a hosszú és viszontagságos utat, amit bejártak, míg végre együtt lehettek. Szinte számára is hihetetlennek tűnt, hogy ennyi ideig tartott, amíg végre megadták magukat az érzelmeiknek, hogy ennyi hibát követtek el út közben, és hogy hogy voltak képesek így vakságot színlelni ilyen sokáig. Hogy végül milyen közel kerültek ahhoz, hogy elveszítsék egymást. Hogy milyen bolond volt, amiért máshol kereste a boldogságot. De nem volt értelme az önvádnak. Jack megbocsátott neki. És ezért végül ő is meg tudott bocsátani magának.

Így telt az idő, míg végül elérkezett az indulás napja. Sam, bár még mindig gyengék voltak a végtagjai, tettre készen, pillangókkal a gyomrában ébredt. Ha minden igaz, már csak négy vagy öt nap és otthon lehet. Tudta, hogy rengeteg idő eltelt már azóta, hogy elrabolták – bár ötlete sem volt, hogy pontosan mennyi, csak azt sejtette, hogy hónapokban mérhető – és csak remélhette, hogy a többiek nem adták fel a keresését. Arra – ismervén a férfit – szinte meg mert volna esküdni, hogy Jack egy pillanatra sem fogadta el, hogy ő esetleg halott lehet, hacsak nem látta volna a holttestét, de még akkor sem biztos.

Az út végtelenül hosszúnak tűnt, és a viszonylag még gyenge nőnek fárasztóbb is volt a kelleténél. Pirkadattól sötétedésig mentek, csak rövid pihenőkre álltak meg, de még így is majdnem lenyugodott a bolygó napja az indulásuk utáni negyedik napon, mire egy távoli dombtetőről megpillantották a völgyben fekvő kis várost.

Sam komoly csalódottságára a két lány nem akarta bevállalni a maradék utat aznap, inkább úgy vélték, hogy ésszerűbb reggel lemenni a városba, úgyis olyankor van piac, és amúgy is veszélyes lenne sötétben gyalogolni. Ráadásul este körülményes szállást találni, és Sam sem beszélhet reggelig a tanáccsal. Carternek így nem volt sok választása, mint hogy beleegyezzen, és ő is hamar aludni térjen, hogy minél előbb eljöjjön a virradat, és végre megérkezhessenek a városba. Már csak egy nap – ígérte magának.

De akárhogy is próbálkozott, nem tudott elaludni. Túlságosan izgatott volt. Csak hánykolódott, forgolódott, de nem jött álom a szemére. Végül úgy döntött, hogy sétál egy kicsit.

Egy erdő szélén táboroztak le, ami egy nagy tisztással volt szomszédos. A hatalmas zöld területet tisztán bevilágította a bolygó ragyogó holdjának kékes fénye. Carter úgy döntött, bölcsebb lesz nem bemerészkedni az erdőbe, főleg fegyver nélkül, így, miután egy meleg kendőt terített a vállára, elindult a tisztás felé.

Lassan lépdelt a magas fűben, bámulta a lábait, és közben a történteken tűnődött. Visszagondolt arra az érzésre, amit Nebhet fejében látott, mielőtt megszakadt volna kettejük között a kapcsolat. Arra az iszonyú kínra és gyűlöletre, ami a goa'uld nőből áradt. Arra döbbenetre, amit ő érzett, amikor meglátta ki is a démon valójában – Seth felesége és Anubisz anyja. És mind a ketten elárulták, de Nebhet mégis gyászolta őket. Ez még egy goa'uldnak is sok. Egyedül volt, gyenge volt és már csak két jaffája maradt. Nem vehette fel a harcot a többiekkel, isten háta mögötti bolygókon kellett bujkálnia, és az volt az egyetlen szánalmas öröme, hogy végre foglyul ejthette a legendás CSK-1 egyik tagját, méghozzá azt akire a legjobban fájt a foga: aki megölte a férjét. A bolygón, ahonnan elrabolta, választhatott Daniel és közüle, ugyanis csak arra volt elegendő kapacitása, hogy egy foglyot ejtsen, és ő Cartert választotta. Esze ágában sem volt szabadon engedni őt, perverz örömmel akarta végignézni és kiélvezni a halálának keservesen hosszadalmas útját.

Élvezettel ujjongta végig a szörnyű álmot, amit az áldozatára bocsájtott. Sam egyszerre gyűlölte és szánta emiatt. Tudta, hogy a goa'uld rettenetesen megdöbbent azon, hogy Sam elég erős volt ahhoz, hogy harcba szálljon vele, és hogy fogalma sem volt róla, honnan ez a titokzatos erő, amit az áldozata birtokol. Valójában azért, mert még sosem találkozott ilyen formában azzal a földöntúli erővel, ami Samben lakozott, pedig az egyáltalán nem volt egyedülálló jelenség.

A nő most felsóhajtott és felnézett a földről. A tisztás szélén meglátott egy aprócska tavacskát. Nem is értette, hogy nem vette észre korábban. Részben eltakarták a fák, de még mindig inkább a tisztáshoz tartozott, mint a közeli erdőhöz. Arrafelé vette az irányt.

Ahogy közeledett a tó felé, észrevett egy alakot, aki az egyik parti fa tövében üldögélt. Túl messze volt, és túl sötét volt ahhoz, hogy ebből a távolságból lássa, ki lehet az illető, így óvatosan közelebb ment, de úgy, hogy hátulról közelítse meg az alakot. A biztonság kedvéért szerette volna, ha a meglepetés ereje neki dolgozik. Ahogy közeledett, a test méretéből és formájából látta, hogy férfi az illető, ráadásul a mozdulatlanságából ítélve elnyomta az álom. A nő ezt egyáltalán nem bánta, így legalább jobban szemügyre vehette őt.

Mint minden ilyen helyzetben, persze kicsit ideges volt, de ezúttal valami mást is érzett. Valami megmagyarázhatatlan izgalom... megérzés lett úrrá rajta. Minden lépéssel egyre hevesebben vert a szíve, és a tekintete az idegenre tapadt.

Nem... Az nem lehet... – gondolta magában – Biztos hallucinálok. Vagy megint csak álmodom az egészet.

Már csak egy méterre volt a férfitól, és noha az arcát eltakarta a fa törzse, aminek nekitámaszkodott, a vállának görbülete rémisztően ismerős volt Sam számára. De még akkor sem mert hinni a szemének és a megérzéseinek. Nem. Egyszerűen túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Amikor végre odalépett a férfi mellé, Sam majdnem felsikoltott a bizonyosságtól. Néma örömkönnyek kezdtek el peregni az arcán, és hirtelen fogalma sem volt, mit tegyen.

Csodálkozott rajta, hogy a férfi nem ébred fel azonnal, hogy nem érezte meg egy másik ember közeledését, ahogy arra oly régen kiképezték. Sam tudta, hogy csak másodpercek kérdése, hogy felébredjen, és ő addig kihasználta ezt az időt, hogy végre, annyi idő, annyi kín és annyi sóvárgás után szemügyre vehesse őt, és hogy egyáltalán eljuthasson a tudatáig a jelenléte. Végignézett a jól ismert, imádott arcon, amin jól látszott, milyen régóta eltorzítja már az örökös fájdalom. Újra az agyába véste egyenes, szép vonalú orrát, vékony ajkait és érzéki állát. A baseball sapka alól kikandikáló ezüst hajat, az egyenruhával borított erős testet és a legszebb férfi kezeket, amiket valaha látott. Akkor vette csak észre, hogy a férfi, miközben rutinosan magához öleli a fegyverét, a jobb kezében egy apró, fonnyadt kék virágot tart.

Sam könnyek közepette elmosolyodott, remegő lábakkal letérdelt mellé, és néhány hosszú másodperc múlva reszketeg hangon megszólalt:

„Jack..."