XI. fejezet
A minnesottai tompa őszi napsugár bágyasztóan simogatta a férfi arcát. Kopott dzsekiben ült a stég szélén, és azon tűnődött, mennyire megváltoztak a dolgok. Hogy csapott át az üde, meleg nyár a kietlen, szomorú esős őszbe, mintha csak a természet tükröt tartana az ő életének alakulása elé.
A tó felületének nagy részét elsárgult, lehullott levelek borították, takaróként borulva a mélyre, ami nem rejtett semmit magában. Jack tavában nem volt hal, vagyis ő soha nem látott egyet sem. A víz mindig is éppoly üres volt, akárcsak a férfi lelke.
Ezért szerette ő annyira azt a helyet. A horgászás számára a tűnődés metaforája volt, valahányszor idejött, szembenézett a vízzel, a méllyel, mintha csak a saját lelkébe tett volna, sokszor extrém kalandnak is beillő kirándulást. Miközben a botot lógatta, azt gondolta, milyen rendben is van ez így, hogy üres a tó... Szomorú szimbolikája volt ennek a helynek.
Feljönni ide... Megszökni a világ elől... Szembenézni a saját mélységével... Jack O'Neill sok mindent megélt, de ez mindig is az egyik legfélelmetesebb küldetés volt számára. Önmagának lenni itt.
A barátai talán nem is tudták, mit jelentett részéről egy meghívás ide. Olyan volt, mintha azt mondta volna: „Gyere, tekints a lelkembe, mert tisztellek és bízom benned annyira, hogy megengedjem ezt neked... és magamnak".
Először Danielt hívta fel ide, akinél furcsább, váratlanabb és ellentmondásosabb barátja sohasem volt. Olyan ellentétesek voltak ők ketten, és mégis olyan jó barátokat faragott belőlük a csalfa sors, hogy Jack gyakran maga is meglepődött ezen. Ám Daniel, akármilyen bölcs is volt, ezúttal nem tudott olvasni a sorok között, és visszautasította az ajánlatot, azt gondolván, hogy ez nem több, mint aminek hangzik: egy afféle jó kis fickós, sörös horgásztúra. Nem az volt. És Jack, amellett hogy jobb színész volt, mint bárki hitte (az élet tanította rá), nem szerette ráerőltetni magát másokra. Tehát annyiban hagyta Daniel döntését.
A második ember, akit elhívott, Sam volt. Akkoriban még csak halványan volt tisztában azzal, hogy amit a nő iránt érez, az több barátságnál, bár az mindennél árulkodóbb jel volt még számára is, hogy tudta, Samantha Carter nagyon régóta az első nő, akinek meg tudná mutatni a teljes valóját. Ám a finom tojáshéj, amire a meghívásával lépett, porrá törött a lábai alatt. A nő – bár látszott rajta, hogy szerette volna – nem fogadhatta el a meghívást. Talán éppen azért, mert Ő tudott olvasni a sorok között.
A harmadik meghívott Teal'c volt. A jaffa másként állt közel hozzá, mint csapatának másik két tagja. Különös, néma egyezmény volt kettejük között, két harcos empátiája, akik már rég elvesztették az ártatlanságukat és a lelkük tisztaságát. Teal'ckel nem kellett beszélgetnie ahhoz, hogy meglássák egymás igaz valóját. Ez a kapocs megvolt közöttük az első pillanattól fogva. Ezért tudta egykor Apophis első számú harcosa, hogy érdemes vállalni mindazt a veszélyt, amit az árulás jelent. És ezért ragaszkodott O'Neill annyira ahhoz, hogy a jaffa csapatának tagja és a bázis megbecsült munkatársa legyen. Egyikőjük sem tévedett. Kezdeti bizalmuk egymásban idővel csak egyre mélyült, és amikor Jacknek végre sikerült „elrángatnia" valakit az ő kis kunyhójához, talán még meg is könnyebbült, hogy Teal'c volt az első látogató újdonsült családjának tagjai közül. Vele volt ugyanis a legkevesebb dolga. És bár a jaffa tetszését a vidék atmoszférája nem igazán nyerte el, azért Jack tudta, hogy érti és érzi a látogatás és a meghívás jelentőségét.
Nem sokkal ezután a háború, amit a goa'uldokkal, replikátorokkal és ki tudja még kikkel vívtak, vett néhány komoly fordulatot, és a férfinek egyre kevesebb ideje jutott arra, hogy felkeresse rejtekhelyét. Évekig küzdöttek, és már úgy tűnt, oda minden, oda az élete, a reménye, a szerelme, a bolygója, a pokolba is, az egész UNIVERZUM, amikor...
Megtörtént a csoda.
Az istenek rámosolyogtak, minden megmenekült, Ő is, és a barátai végre elfogadták az ajánlatát: mindannyian elmentek vele a kis kunyhójához, a lelke szimbolikus tavához.
Úgy érezte, megvan mindene és ezt mi sem támasztotta jobban alá, mint hogy életében először HALAT látott a tóban! Többé nem volt üres, ahogy ő sem. Élet volt benne, ami megtöltötte, és legszívesebben ő is fickándozott volna örömében, akárcsak az a hal...
De persze túl szép volt mindez ahhoz, hogy igaz legyen.
Valaminek el kellett romolnia. És ha már elromlik valami, miért nem mindjárt a legrosszabb történne? Tudott valamit az a Murphy fickó, az biztos!
Samantha Carter eltűnése óta édes kínnal álmodott róla, sajgó szívvel emlékezett, és a tó ismét éppoly üresnek tűnt, mint valaha... sőt, mintha még a víz szintje is csökkent volna... nevetnie kellett. De nem. Visszatartotta.
Lehunyt szemmel ült a stégen, beszívta csípős levegőt, és megpróbálta elcsitítani az elméjét.
Olyan mélyen elmerült, hogy nem vette észre, hogy valaki közeledik mögötte.
Puha, ám a sokévnyi katonaság által óhatatlanul is megférfiasodott járással egy női alak közeledett felé. Vastag, kötött pulóvere ugyanolyan kék volt, akárcsak a szemei, és a mozdulataiban szemernyi bizonytalanság sem bújkált.
Amikor a férfi mögé ért, megállt, pár pillanatig csak nézte a ködös alakot, aztán leguggolt a bal oldala mellé.
Bámulatra méltó módon, Jack O'Neill ebből mit sem érzékelt.
A nő habozott egy darabig – mintha a megfelelő pillanatra várt volna –, aztán félhangosan azt mondta:
„Visszajöttem."
Látta, hogy a férfi szemhéja megremeg, de még valamiért nem nyitotta ki a szemét, mintha nem akart volna felébredni egy álomból. És Sam újra megszólalt:
„Ahogy ígértem."
Jack lassan kinyitotta a szemét, pár végtelennek tűnő másodpercig csak meredt maga elé, aztán lassan elfordította a fejét oldalra, hogy magába ihassa a nő látványát, akár valóság volt, akár csak hallucináció. De továbbra sem szólt egy szót sem, csak bámulta őt.
A nőnek eleredtek a könnyei, hangtalanul folytak le az arcán, ahogy összefonódott a tekintetük. Ám minél több idő telt el így, annál jobban kezdte zavarni a férfi mozdulatlansága. Végül eszébe jutott mi kell ahhoz, hogy megtörje a jeget. Egyetlen szó elég volt, egy szó, ami olyan hatalommal bírt mindkettejük felett, hogy sokáig tiltott volt számára, még gondolatban is.
Elmosolyodott, és néhány hosszú másodperc múlva reszketeg hangon megszólalt:
„Jack..."
Amikor a férfi felriadt álmából, legszívesebben felordított volna, de valamiért nem jutott szóhoz.
Nem ért véget az álom. Ezúttal nem. Még mindig ott látta maga előtt a nőt, látta a tavat is, bár az másként festett, mint a korábbi képen.
„Jack!" – mondta ezúttal sokkal hangosabban a nő, és mint aki elveszítette a józan gondolkodás képességét, úgy borult – esetlen pozíciójuk ellenére – a férfi karjai közé.
„Jack... tényleg te vagy az? Nem álmodom?" – hallotta az a mellkasába fúló, kissé zokogó hangokat.
És akkor, mint aki végre magához tér és aki számára végre értelmet nyer az álom és a valóság közötti különbség, a férfi karjai Sam köré fonódtak, és úgy szorította magához, mint ha az életét kapta volna vissza. Ami nem állt messze az igazságtól.
„Sam..." – hörögte elszoruló torokkal.
Mondani akart még mást is... többet... mindent... de nem jöttek szavak a szájára, csak görcsösen még közelebb szorította magához a nőt, és a vállának hajlatába fúrta az arcát, hogy szégyen szemre fel ne zokogjon ő is. Igézve kuporogtak ott, soká, csöndesen, és szálltak a percek...
Mikor végre mindketten felfogták, hogy nem álmodnak, hogy valóban újra együtt vannak, Sam kissé kibontakozott a férfi karjai közül, de éppen csak annyira, hogy mohón megcsókolhassa őt.
Hosszú másodpercek múlva levegőért kapkodva váltak szét, és Jack a nő homlokának támasztotta az övét.
„Mit keresel te itt?" – kérdezte végül Carter.
„Daniel... rájött, hogy valami goa'uld elrabolt, és aztán talált valamit a..." – teljesen elvesztette a fonalat, ahogy a kék szempárba meredt – „Úristen, Sam, annyira hiányoztál, én..."
„Csss..." – próbálta csitítani a nő.
„Én... Nem tudtam semmit csinálni, tehetetlen voltam, azt hittem..."
„Te mentettél meg." – mondta halkan, de határozottan Carter.
„De..."
„Hidd el."
A P9K567 felkelő napja két embert pillantott meg először, amikor másnap hajnalban az apró tó felett először kikacsintott a világra. De két ilyen boldog embert még egy sokat tapasztalt nap sem lát túl gyakran.
A sötét órák leple alatt Samantha Carter és Jack O'Neill nem sokat aludtak ugyan, ám annál többet beszélgettek. Volt is miről. Mindketten elmesélték az elmúlt hónapok eseményeit: a férfi magányról és kétségbeesésről beszélt, és arról, hogy a remény ennek ellenére egy pillanatra sem hagyta el, a nő pedig arról hogyan ébredt fel és menekült meg a goa'uld karmai közül, majd pedig hogy hogyan talált különös őrangyalokra, vagyis azok őrá.
Időnként csak szótlanul ültek egymás mellett, Sam feje a férfi vállán nyugodott, és úgy próbáltak pihenni. Aztán valamelyikőjüknek mindig adódott valami mondanivalója, és így egyre tisztábban kibontakozott a történtek képe előttük.
A derengő, sárgásszürke eget látván Samnek eszébe jutott a két lány, és hogy biztosan aggódnak majd, ha felébrednek és nem találják ott őt.
„Lassan vissza kéne mennem a lányokhoz." – sóhajtott fel – „Aggódni fognak."
Jack csak tompán bólintott egyet, és áthelyezte a testsúlyát, hogy felállhasson. Amikor már Sam felett magasodott, kinyújtotta a nő felé a kezét, és talpra segítette. „Én is megígértem Danny-nek és Teal'cnek, hogy reggelre visszamegyek."
Sam rámosolygott, és egy apró, gyengéd csókot nyomott a férfi ajkaira. „Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy..." – suttogta.
Jack nem válaszolt, csak elsimított egy tincset a nő arcából. Jócskán megnőtt a haja, mióta utoljára látta. „Menjünk haza." – szólalt meg végül.
Elindultak egymás mellett a tisztáson keresztül, aminek magas füve nedves volt a harmattól és élénkzölden virított. Mintha csak egy küldetésen lettek volna, annyi éven keresztül a vérükbe ivódott ritmussal lépdeltek egymás mellett. A rögtönzött kis táborhely, ahol Sam előző este megpihent a lányokkal csak néhány percnyi járásra volt a tó partjától, és amikor odaértek, látták, hogy a testvérpár még alszik. Jack megállt pár méterre tőlük, Sam pedig odament hozzájuk, hogy felébressze őket.
Daniel idegeskedve járkált a reggeli piac forgatagában. Jack megígérte, hogy reggelre visszajön, és ő már kezdett aggódni érte. Úgy döntött, ha fél órán belül nem érkezik meg, megpróbálja elérni rádión. Ugyan megígérte magának, hogy ad némi időt a barátjának, de most már kezdett elfogyni a türelme. Teal'cen is látszott, hogy osztja az aggodalmát, mégha nem is szólt egy szót sem. Jack ugyan mindig jobb volt ebben, de a hosszú évek alatt ő is megtanulta megérteni a szűkszavú jaffa néma jelzéseit.
Egyszer csak a mellényzsebében lévő rádió sistergő hangon életre kelt.
„Daniel, Teal'c, ott vagytok?" – a férfi megkönnyebbülten felsóhajtott, és a berendezésért nyúlt, hogy válaszolhasson.
„Igen, Jack, minden rendben?" – kérdezte.
„Persze." – hangzott a válasz. Daniel nem akarta elbízni magát, de mintha O'Neill hangjában ezúttal nem érződött volna mindaz a kétségbeesett teher, ami az elmúlt félév során minden szavát átitatta. – „Találkozunk 10 perc múlva a város határában, oké?"
„Rendben, Jack, ott leszünk." – felelte Daniel a mellette álló Teal'cre pillantva.
„Vettem. O'Neill, vége." – rekesztette be a beszélgetést Jack.
Daniel tűnődő pillantással bámult a távolba. „Valami történt." – mondta inkább magának, mint Teal'cnek.
„Hamarosan megtudjuk, DanielJackson." – felelte az higgadtan.
„Menjünk." – indult el izgatottan Daniel a megbeszélt találkozóhely felé, a jaffa pedig követte.
Daniel sok mindenre számított, de arra nem, amit végül látott. Megfordult a fejében, hogy Jack esetleg megsérült, vagy talált valami nyomot, amin elindulhatnak, vagy csak egyszerűen gondolkodott és ne adj Isten bocsánatot akar kérni.
Alig két perce értek oda Teal'ckel a táblához, amikor meglátta, hogy Jack már közeledik is feléjük, méghozzá nem egyedül!
Három ismeretlen női alak kísérte a férfit. Ahogy közeledtek, egyre könnyebb volt kivenni őket. A legalacsonyabbnak hosszú, égővörös haja volt, közvetlenül mellette pedig egy kicsit magasabb, fekete hajú lány lépdelt. Mindketten meg voltak pakolva csomagokkal, mégsem látszott rajtuk fáradtság. Mögöttük jött Jack, és mellette egy magas, majdnem vállig érő kusza szőke hajú nő. Daniel nem akarta elhinni amit látott. A szőke nő ugyanis a megszólalásig hasonlított Samantha Carterre...
„Nem lehet, hogy megtalálta..." – motyogta félhangosan, és egy pillanatra sem vette le a szemét a közeledő csoportról. De minél jobban fogyott a távolság, annál tisztábban ki tudta venni az ismerős mosolyt, ami Sam ajkain elterült, és Jack nyugodt, boldog, megkönnyebbült arckifejezését. Önkéntelenül elmosolyodott ő is.
A következő dolog, amire emlékezett, az volt, hogy Sam a nyakába borul és szorosan átöleli.
„Daniel... de jó látni téged." – mondta végül, amikor elengedte a férfit. Daniel Sam válla mögött egy futó pillantást vetett Jackre, akinek boldog arca elárulta, hogy ez valóban valóság, tényleg visszakapták a nőt. Daniel visszafordította a tekintetét Samre, és finoman megcsókolta a homlokát, mintha csak a saját huga lett volna.
„Téged is, Sam. Nagyon hiányoztál nekünk."
Lelkifurdalás keveredett benne megkönnyebbüléssel és boldogsággal, és amikor Sam elegedte őt, hogy Teal'chez forduljon és őt is megölelje, Daniel tekintete újra találkozott Jackével. Tett egy lépést feléje.
„Jack... Ne haragudj... sajnálom, amiket mondtam... hogy nem hittem neked."
A férfi arcán halvány mosoly futott át. Olyan volt, mintha egy pillanatig gondolkodott volna, aztán így felelt: „Felejtsük el, Danny-fiú. Már nem számít." Daniel megkönnyebbülten bólintott egyet, mert érezte, hogy a barátja valóban megbocsátott neki. És mivel túlságosan el volt érzékenyülve ahhoz, hogy uralkodjon magán, nem is gondolkozott, amikor odalépett Jackhez, és barátian megölelte. Legnagyobb meglepetésére Jack nem tiltakozott, hanem viszonozta az ölelést, és ezzel újra megkötötték a mostanában már halványuló barátságukat.
Aemie és Pi, a testvérpár pedig letaglózva álltak ott, és próbálták felfogni azt a monumentális eseményt, aminek a közepébe csöppentek. Ami keveset megtudtak ezekről az emberekről Sam elbeszéléseiből, az alapján olyan szoros kötelék volt közöttük, hogy egyikőjük hiánya valóban mind a négyőjük életét radikálisan megváltoztatta. És most, hogy végre újra együtt voltak, mind a négyen újra békét találhattak a lelkükben. Ők ketten pedig hálát adtak magukban az égnek, hogy tanúi lehettek mindennek, és hogy talán némi szerepük is volt abban, hogy a CSK-1 tagjai újra együtt lehettek.