Epilógus

Samantha Carter el sem hitte, hogy egy nappal ezelőtt még a P9K567-n volt egyedül és most itt fekhetett Jack karjaiban. Sűrű egy nap volt mögöttük, és előző éjjel egyikőjük sem aludt valami túl sokat. Reggel elmentek városig, ahol ő végre újra találkozott Daniellel és Teal'ckel, aztán felkeresték a város nagytanácsát, előadták a történteket, értesítették őket a démon haláláról, majd köszönetet mondtak nekik a vendéglátásért és a segítségért. A városka lakói persze hatalmas ünnepséget akartak rendezni, de a CSK-1 tagjai már nagyon haza akartak jönni. Így az ünnepségből barátságos ebéd lett, ami után nem sokkal ők felkerekedtek, hogy elindulhassanak a kapu felé.

Sam még utoljára elbúcsúzott a két lánytól, aki megmentette az életét, köszönetet mondott nekik, és megígérte, hogy visszajön még meglátogatni őket.

Amikor hazaértek, persze következett a rengeteg kérdés, beszámoló, és vizsgálat, és ő már azt sem tudta, hol áll a feje. Jack mindvégig mellette volt, ő győzte meg az orvosokat, hogy mégha nem is engedik el éjszakára Samet, legalább hadd ne a gyengélkedőn kelljen töltenie az éjszakát, hanem a saját szobájában a bázison. Az orvosok vonakodva ugyan, de beleegyeztek a dologba, pedig még rengeteg vizsgálatot el akartak végezni Carteren, tekintve, hogy az elmondása és Daniel kutatása alapján olyan fizikai traumán esett át, amire nem volt korábban példa a praxisuk során.

Ám Jack tudta, hogy sem ő, sem pedig a nő nem tudna rendesen pihenni, ha nem lehetnek együtt, és ez a gyengélkedőben lehetetlen volt. Ezért ragaszkodott hozzá, hogy legalább néhány órára engedjék el őt. Mégha nem is haza, csak ki a sípoló gépek és a steril holmik közül.

A nő most kicsit közelebb bújt hozzá, és tudta, hogy perceken belül mindkettőjüket el fogja a nyomni a már oly régóta hőn áhított békés álom. De előtte még el akart mondani valamit a férfinek:

„Jack..."

„Hmm?" – válaszolt kábán a férfi, és kicsit jobban magához szorította a karcsú testet.

„Emlékszel, mondtam, hogy amikor Nebhettel... vagy Neftisszel vagy akárhogy is hívják, szóval amikor vele harcoltam, volt egy olyan pillanat, amikor beleláttam a fejébe. Emlékszel?"

„Ühüm." – bólintott Jack, és állával megcirógatta a nő haját.

„És amit láttam... akkor nem értettem, de azóta sokat gondolkodtam rajta, és... és azt hiszem, tudom mi volt, ami megmentett."

Sam felemelte a fejét Jack mellkasáról, és egyenesen a férfi szemébe nézett.

„Te voltál az, Jack. Neftisz meg akart ölni, de te nem engedtél el. Fogalmam sincs, ez hogyan működik, de úgy tűnik, az mentett meg, ami közöttünk van. Túl erős volt ez a kapocs ahhoz, hogy a goa'uld meg tudjon ölni. Vagyis rajtam nem működött a szerkezete. Kezd összeállni a kép: ő nem úgy ölte meg az áldozatait, mint a többiek, hanem pontosan úgy, ahogy a legendában volt. Szépen lassan a haldoklás útjára vezette őket és a felszabaduló energiákat felhasználva erőt merített saját magának és a szerkezeteihez. Ezért keresett fel minden nap. Hogy élősködjön rajtam... akármilyen hülyén hangzik is, de... hogy leszívja az energiáimat. És én gyengültem, de nem tudtam teljesen elengedni az életet. Valami idekötött... valami... a szerelmünk erősebb volt a halálnál, az tartotta bennem az életet, mert... az volt maga az élet. És amikor Neftisz rájött erre... annyira megdöbbent, hogy ilyen is létezik, hogy... akkor le tudtam győzni őt. Tehát végsősoron te mentettél meg. Érted már?"

„Istenem, Sam..." – Jack újra magához ölelte a nőt, és elfúló hangon mormolt a hajába – „Tudtam, hogy élsz, éreztem, nem tudtam megmagyarázni, csak... tudtam. Mindenki hülyének nézett. Főleg Daniel, de én egyszerűen nem tudtam elbúcsúzni tőled. Nem tudtalak elengedni."

„Épp ezért éltem túl valami olyat, amit korábban még senki. Emlékszem, azt álmodtam, hogy elveszítettelek, hogy meghaltál, és soha nem lehettünk együtt... Aztán felébredtem, és azt sem tudtam ki vagyok, vagy hol vagyok, de abban biztos voltam, hogy te létezel, és ÉLSZ, és hogy vissza kell jönnöm hozzád."

„Én is álmodtam, Sam, és álmomban megígérted nekem, hogy visszajössz hozzám. És meg is tetted. És most itt vagy, és kicsit... olyan ez az egész, mintha... mintha meg sem történt volna..."

Sam halkan, gúnyosan felnevetett. „Mintha egy rémálom lett volna?" – kérdezte, miközben újra Jack szemébe nézett.

„Igen," – felelte az hasonlóan szarkasztikus hangon - „egy rémálom. Egy hosszú, hosszú álom."

„Akkor felébredtünk." – mondta a nő mosolyogva, és lehajolt, hogy megcsókolja a férfit. Amikor elváltak az ajkaik, a mellkasára hajtotta a fejét, kényelmesen elhelyezkedett, és pár perc múlva már mind a ketten aludtak.

VÉGE

3