6. Az új élet

Visszatérve az emberi világba, Sarahnak egy teljesen új életet kellett elkezdenie. A manókirály nem hazudott, Sarah Williams sosem létezett a fenti világban – nem ismerte, nem emlékezett rá senki, nem voltak papírjai, nem volt pénze, nem volt semmije.

Mágikus képességei sem működtek itt. Megváltozott külseje is csak gondokat okozott neki, az emberek érezték rajta, hogy más, furcsa, nem közéjük való, ezért rendkívül barátságtalanok, sőt sokszor ellenségesek voltak vele. Egy idő után már nem is mert fényes nappal kimenni az utcára, mert félt az atrocitásoktól. Mindenki belekötött, a gyerekek kővel dobálták, még a prostituáltak is leköpdösték. Üres házakban húzódott meg, és a sikátorokat járta. A szemétből szedte össze az ennivalót.

Egy napon is épp a kukát túrta, amikor hangokat hallott:

-Nézzétek fiúk, ki van itt? Egy utcai banda gyűlt köréje, fiatalkorú bűnözők díszes csapata, akik lökdösni és ráncigálni kezdték, lerángatták róla a hosszúkabátot, sálat és sapkát, ami alá rejtette feltűnően egzotikus vonásait.

A srácoknak szemlátomást szórakozni volt kedvük, és sajnos őt találták megfelelő alanynak. Gúnyos megjegyzéseket tettek az éhségtől lesoványodott alakjára, domborodó pocakjára Aztán előkerültek a késeik is.

Sarah rettenetesen félt. Amikor a pengéken megcsillant az utcai lámpák fénye, mintha valami megszakadt volna benne: kétségbeesetten sikított fel, de valami különös, hátborzongatóan idegen hangzású sikoly jött ki az ajkairól. Egy pillanatra a támadói is megrettentek, de aztán megvonták a vállukat, és tovább folytatták a „mókát".

-Olyan randa vagy, hogy nem vagy jó semmire lökött rajta egy nagyot a bandavezér. Rajtad csak javítana, ha szétszabdalnánk a fejed. Hajolt aztán fölé a késével.

-NE! Kiáltott a lány kétségbeesetten.

Ekkor egy hirtelen elsötétedett az utcai lámpák fénye. Mire újból világítani kezdtek, az utca üres volt. Csak Sarah feküdt a földön és halkan zokogni kezdett. Egy alak materializálódott a lány előtt a semmiből, egy idős tündér, akiből sugárzott az erő.

-Hölgyem, nyugodjon meg, most már biztonságban van. Ráterítette a köpenyét a lányra.

-Jöjjön velem kislány, elviszem egy nyugodtabb helyre, ahol nem bánthatja senki.

-Ki... kicsoda maga? Kérdezte Sarah, akiben nem csillapodott a félelem, sőt, a gondolattól, hogy esetleg visszaviszik még sokkal jobban megrémült.

-A nevem Oberon. Már régóta kereslek Sarah, és szerencsére meghallottam a segélykiáltásodat. De nem maradhatunk itt tovább. Gyere! A kezét nyújtotta a lány felé.

-Nem! Nem vihetsz vissza! Tiltakozott.

-Ne félj, megígérem, hogy senki nem fog bántani téged. Bíztatta a férfi. Meglátod, minden rendbe fog jönni.

-De… Sarah az ajkába harapott, de belátta, hogy tényleg nem sok választása van. Elfogadta a feléje nyújtott kezet.

A sikátor most teljesen kiürült.

Idejét sem tudta, mikor érezte magát ilyen jól. Megfürödhetett, kialhatta magát egy igazi ágyban, és végre rendesen jóllakhatott. Oberon egy fényűzően berendezett lakosztályba vitte őt, aminek nem volt ablaka, de minden megvolt benne, amit olyan régen hiányolt már. Ott gőzölgött a fürdővíz, Finomságoktól roskadozó asztal várta és egy kényelmes, egyszemélyes ágy. Nem is kérette hát magát. Evés-ivás és fürdés után azonnal ágyba bújt. Amikor felébredt, egészen úgy érezte, minta kicserélték volna. Magára képzelt gyorsan egy köntösszerű bő ruhát, hosszú ujjakkal, majd elindult hogy körülnézzen, hová is hozták őt. Kinyitotta az ajtót. Egy őr támaszkodott a falnak az ajtó előtt. Egy pillanatra megint azt hitte, a manóvárban van, de aztán megnyugodott, mert ez az őr szemmel láthatóan nem volt manó. Egy hosszú, befont szakállú törpe volt, gyönyörűen megmunkált páncélban.

-Oberon király azt a parancsot adta, hogy ne engedjem elhagyni a szobáját, hölgyem! Kérem, fáradjon vissza! Szólt kimérten.

-Vagyis fogságban vagyok? Hitetlenkedett a lány.

-Nem. Válaszolt mogorván a törpe, sutba dobván az udvariasságot, ami egyébként sem illett hozzá. Ez csupán biztonsági óvintézkedés. Üzenek, hogy felébredtél, és hamarosan meglátogat téged a királynővel együtt. De addig nem kéne elkószálnod, maradj a szobádban! Utasította a lányt, majd udvariatlanul. Rácsukta az ajtót

Sarah idegesen járt fel s alá, már nem élvezte a kényelmet. Nem tudta, mit akarnak tőle.

Végtelennek tűnő idő után kopogtak az ajtón, majd udvariasan bebocsátást kértek tőle.

-Tessék! Kiáltott ki a lány.

-Mióta szokás kopogni a cellaajtón? Rontott rá vádlócsengésű szavakkal a belépő Oberonra, egyelőre ügyet sem vetve a vele lévő rendkívül csinos, és finom eleganciájú, de már nem valami fiatal hölgyre.

Azt mondtad, biztonságban leszek itt, és nem azt, hogy fogságban!

-Sarah! Drága kislányom, nem vagy fogoly, egyszerűen csak beszélni akartam veled. De utána az ajtó nyitva fog állni, oda mész, ahová akarsz.

A lánynak furcsa érzése támadt, mintha még valaki lenne a szobában, akit nem lehet látni…

-Hát jó, bólintott. Mit akartok tőlem?

-Kedvesem, szeretnénk, ha elmesélnéd nekünk, mi történt közted és Jareth között. Szólalt meg a vörös hajú nő, aki Oberonnal érkezett.

És engedd meg, hogy bemutatkozzam, az én nevem Titánia. Tette még hozzá, kecsesen előrebólintva.

Sarahnak hirtelen eszébe jutott: hát persze! Oberon és Titánia! A tündérkirály és királynő!

-Szóval ti vagyok a manókirály szülei. Vonta le a következtetést. De már nem érdekelte semmi.

-És most mi lesz? Mit akartok tőlem? Megölni? Bosszút állni? Emelte fel a hangját dühösen, miközben farkasszemet nézett velük.

-Nem, kislány, nem akarunk tőled semmi rosszat, csak szeretnénk megérteni, mi is volt köztetek. Jarethnek összetörted a szívét, Sarah. És egy összetört szívű tündér meghal. Méghozzá lassan és kínok között. Segíteni szeretnénk neki. ezért kérünk téged, hogy meséld el, mi volt közöttetek, és mért bántál el vele ilyen csúnyán.

-Elbántam volna vele? Hitetlenkedett a lány. A mocskos disznó rám kényszeríttette magát, méghozzá erőszakkal! Úgy bánt velem, mintha csak egy, a szexuális szükségleteit kielégítő tárgy lennék! Folyton megalázott, és nem tisztelte az akaratomat. Persze, hogy az első adandó alkalmat kihasználtam, hogy visszanyerjem a szabadságomat!

A házaspár cseppet sem lepődött meg a szavai hallatán, csak összenéztek és biccentettek.

-Én is ettől féltem. Bocsáss meg, Sarah! Szólalt meg Titánia. A fiam világéletében mindig megkapta, amit akart. Ő a manók királya. Nem tudja, hogyan kell egy lány gyengéd vonzalmát megnyerni. Amiben biztos vagyok, az az, hogy nagyon szeret téged, és soha nem akart bántani.

Már csak egy dolgot akarok megkérdezni tőled, kérlek, próbálj meg a lehető legőszintébben válaszolni: Mondd, szereted Jareth-et?

-Sarah kapásból rá akart vágni egy nemet a kérdésre, de a szó nem jött ki a száján. Ekkor ismert rá ő is az igazságra. Igen. Vallotta be, lehajtott fejjel.

Szeretem, mondta ki hangosan, ízlelgetve a szót, de akkor is inkább meghalnék, csak hogy nem legyek a játékszere.

A király és a királynő összenézett.

-Köszönjük a beszélgetést, kedves Sarah. Mi most magatokra hagyunk titeket, de ha bármire szükséged van, csak szólj. Majd elhagyták a szobát.

A lány még mindig felindultan állt a szoba közepén. Visszhangzottak a fülében a szavak: „magatokra hagyunk titeket" Rossz sejtelmek fogták el: kivel is hagyják őt magára?

A szoba egyik sarkában egy nagyon ismerős alak körvonalai lettek egyre élesebbek, ahogy fokozatosan levált róla a láthatatlanság varázslata.

A lány felsikoltott és az ajtó felé iramodott, de elkésett, Jareth hamarabb ért oda.

-Sarah, kérlek, ne menekülj előlem! Hallgass meg! Mondta könyörgően a férfi.

Ő ránézett, és azonnal észrevette, hogy valami megváltozott. A manókirály szépsége korántsem volt olyan tündöklő, mint régen. Haja már nem volt fényes, tompává és töredezetté vált. Bőre kifakult, arca gyűrött, szemei ráncosak.

-Mi történt veled? Kérdezte a lány.

-Haldoklom, kedvesem. A tündérek csak egyszer szerethetnek, és ha a szívük összetörik, lassan elszivárog belőlük az élet.

-Ezt nem tudtam. Sajnálom.

-Én sajnálom, azt, ahogy bántam veled. Drága, kedves Sarah, meg tudsz nekem bocsátani? És a büszke manókirály a fiatal lány elé térdelt, s könyörögve nézett fel rá. –Kérlek, gyere velem haza! Megígérem neked, hogy mindig tisztelettel foglak kezelni.

A lány szemei elhomályosodtak az előtörő könnyektől.

-Kérlek, Jareth, ne halj meg! Soha nem akartam, hogy bajod essen! Szeretlek! Odatérdelt a férfi mellé, és átölelte őt. Jareth a csókjaival itatta fel a lehullott könnyeket. Hosszan ölelkeztek és csókolták egymást, s a férfi minden egyes percben visszanyert valamennyit az elveszített szépségéből.

Oberon és Titánia belestek az ajtón, majd mosolyogva hagyták magukra az egymásra talált szerelmeseket, akik boldogságukban szinte falták egymást.

-Szeretkezni akarok veled! suttogta a lány elpirulva a vágytól. Jareth pedig ölbe kapta és magával vitte őt vissza a várába, ahol egy boldog, szerelemmel töltött örökkévalóság várt volna rájuk, ha nem azok lettek volna, akik.

Így viszont végigveszekedték az egymással eltöltött évszázadokat. Vita után viszont mindig nagyon édes a kibékülés.