5. rész
Harry csak egy röpke ideig gondolkozott, repüljön-e éjszaka, de gyorsan elvetette. A hőmérséklet már így is nulla fok alatt volt, és éjszaka minden bizonnyal fagyni is fog. Inkább besétált a városkába, és aránylag gyorsan talált is egy még nyitva tartó fogadót. A fogadós nem kérdezett semmit, mikor Harry előre kifizette a szállás árának dupláját, csak mélyen hajlongva vezette a fiút a szobába. Éjfél felé járt, és Harrynek szüksége volt legalább egy pár óra alvásra, hogy másnap hajnalban higgadt fejjel, nyugodtan tudjon a magának kitűzött feladatára összpontosítani.
A házat hajnalban hagyta el. Még alig pirkadt. Kisétált a hegytetőre. Hideg, csípős szél fütyült a sziklán, ahol Harry állt, és a háborgó vizet nézte. Még sosem látott tengert ezelőtt. A magasra csapó fehér habok megtörtek a sziklákon, majd visszahúzódtak, hogy egy pillanattal később újult erővel, hangos robajjal támadják újra a kőszirteket. A felcsapó vízpára újra meg újra elérte őt, de Harry nem bánta. Félelmetes, mégis felemelő és magával ragadó látvány volt. Harry érezte a víztömeg óriási erejét, tiszteletet parancsoló tekintélyét. Ahogy ott állt a kövek között a szirt tetején, egy ösvényt pillantott meg, ami a víz felé vezetett. Gondolkodás nélkül indult lefelé. Nem tudta volna megmagyarázni, mi babonázta meg annyira, hogy december végén érezni akarta a jéghideg vizet a bőrén, csak azt tudta, muszáj. Meg kell érintenie, bele kell nyúlnia a vízbe, még ha csak egy pillanatra is. Óvatosan lépkedett lefelé a csúszóssá vált köveken, míg a rövid séta után a partra nem ért, ami egy kisebb beugró öböl lehetett, homokos parttal és kiálló szikladarabokkal. A víz dagály révén majdnem teljesen elborította. Csak a sziklák látszottak ki a vízből. Harry szikláról sziklára lépkedett, míg végül megállt. Leguggolt és belemártotta kezét a jéghideg vízbe. Néhány pillanattal később olyan érzése támadt, hogy ezernyi tű szurkálja a kezét, de nem bánta. Lenyalta ujjáról a sós cseppeket és elfintorodott. A szél addigra teljesen átfújta, és csak most tűnt fel neki, hogy didereg. Visszatért a sziklaoromra. Magára öltött még egy pulóvert, és bosszankodva húzta elő pálcáját, hogy egy melegítő bűbájt szórjon magára. Elővette seprűjét, és normál méretűre varázsolta. A következő varázslattal kiábrándító bűbájt szórt magára, majd a seprűre ülve azt is láthatatlanná tette. Előbb a vízre pillantott, majd a távolba. A vízen kívül nem látott semmit. Még egyszer ellenőrizte az útvonalat, majd sóhajtva ellökte magát a földtől.
Mikor négy óra elteltével, összefagyva végre leszállhatott a seprűjéről, földre rogyott, és fogvacogva gondolt egy forró bögre kakaóra. Ehelyett inkább ismét melegítő varázst szórt magára, hogy felengedjen. Mikor végre ismét képes volt megmozdulni, körülnézett. Larne városa tőle jobb kéz felé terült el. Ő egy homokos partszakaszon térdelt, előtte egy magas fákkal borított erdős rész kezdődött. Lassan feltápászkodott, és elindult befelé az erdőbe, amerre a lába vitte. Hamarosan egy széles ösvényhez ért, amely gyaníthatóan a városba vezetett. Harry úgy gondolta, hogy egy kirándulók által kedvelt útvonal lehetett, mert az útszélén néhol szemetes kosár volt elhelyezve, habár most egyikben sem volt semmi. Kimondottan örült, hogy még nem esett le a hó, így a lábnyomainak eltűntetésével sem kellett vesződnie. Némi gondolkodás után úgy döntött, betér a városba, és körbeszaglászik, hátha megtud valamit. Egyébként sem ártott beszerezni némi ételféleséget. Erre a tényre korgó gyomra hívta fel a figyelmét. Minél tovább haladt, annál furcsábban érezte magát. Minden érzékszervét segítségül hívta. Fülét, szemét, és amihez csak a Mordonnal eltöltött edzések alatt szokott hozzá, a pálcáját. A kezében tartotta, támadásra készen. Nem tudta megmagyarázni, mi volt az oka bizalmatlanságának, hiszen minden olyan csendes volt. A fák susogását sem lehetett hallani. Ez az. A némaság… Mielőtt a fák közé lépett, még erős szél fújt. Az a legkevesebb, hogy a szél fütyülését hallja. De nem… Sehol egy madárcsicsergés… Harry hátán felállt a szőr ettől a dermesztő némaságtól, és alig várta, hogy lakott területre érjen.
Alig fél óra erőteljes gyaloglás után elérte az első házakat. A sietős kilépéstől legalább kimelegedett. Még minden csöndes volt, pedig Harry órája szerint már nyolc óra is elmúlt. Igaz, hogy szombat volt, de akkor is. Aztán hirtelen hangokat hallott, majd a közelben kinyílt egy ajtó, és kilépett rajta egy férfi, és egy kerékpárt tolt maga előtt. Még akkor is morgott, mikor betette maga után az ajtót.
- Jól van, megyek már. Asszonynép, mindig csak parancsolgat…
Harry a falhoz lapulva hallgatta a férfi morgását, és lopakodva indult a nyomába, aki kerékpárra pattant és elkerekezett. Hamarosan egy térre érkezett. Két épület hívta fel Harry figyelmét. Az egyik egy élelmiszerbolt. A másik meg tőle nem messze egy kocsma. A kora reggeli órák ellenére Harry több kerékpárt is látott a kocsma falának támasztva. Némi hezitálás után a kocsmát választotta, és arcába fésülte a haját, mielőtt belépett az ajtaján. Mordon tanácsa járt a fejében.
„Hidd el Potter, a legjobb hely, hogy megtudj valamit, a kocsma. Ott mindenféle ember gyűlik össze. Csak meg kell találni velük a közös hangnemet."
A pulthoz lépett. Örült, hogy rászokott, hogy mindig van nála mugli pénz is, nem csak varázslópénz.
„Sosem tudhatod előre, mit hoz a holnap. Lehetőség szerint készülj fel mindenre…"
Bizonytalanul körbenézett a pultos mögötti kínálaton, mielőtt döntött.
- Egy whiskyt kérek.
A csapos felnézett az újságból, amit olvasott, és alaposan végigmérte a fiút.
- Nem vagyunk ahhoz egy kicsit fiatalok? – kérdezte gyanakodva.
Harry szó nélkül elővett egy bankót és a pultra tette.
- Nem hinném.
A pultos nézte egy darabig a pénzt, ami az ital árának duplája volt, majd szó nélkül eltette, kitöltötte az italt, és a fiú elé lökte. Újra az újságba merült.
Harry beleszagolt az italba, és minden erejére szüksége volt, hogy ne fintorogjon. Belekortyolt az italba. Az erős ital marta a torkát, ugyanakkor jólesően melegítette a belsejét. Megborzongott. Letette a poharat, de nem eresztette el. Nézelődésbe kezdett. Rajta és a kocsmároson kívül még öten voltak az ivóban. Egy asztalnál ültek, és csendben beszélgettek. Előttük szintén egy széthajtott újság hevert.
Mindannyian bizalmatlanul méregették a fiút. Harry úgy gondolta, ideje beszélgetést kezdeményezni.
- Mindig ilyen csendes errefelé? – kérdezte a csapost. A férfi nem válaszolt, csak megvonta a vállát. Harry tovább puhatolózott.
- Csak nemrég érkeztem, látogatóba a nagybátyámhoz – újságolta kissé hangosabban a kelleténél -, de nem tudtam nem észrevenni, milyen kihalt a város. Pedig eddig úgy tudtam, Larne egy elég forgalmas kikötőváros. Most mégis olyan kihalt minden. Még turisták sincsenek. Persze, lehet, hogy csak a karácsony közeledte teszi…
Az asztalnál ülő egyik férfi felhorkant.
- Karácsony. Ki gondol ilyenkor a karácsonyra…
Harry megfordult, és hátával támaszkodott a pultnak.
- Ilyenkor? – kérdezett vissza. Az asztalnál ülők zavart némaságba burkolóztak.
Harry visszafordult a kocsmároshoz.
A kocsmáros felnézett az újságból, majd szó nélkül elélökte a lapot.
Az első lapon hatalmas betűkkel virított a cikk, amely egyből felkeltette a figyelmét.
ÚJABB KÜLÖNÖS SZERENCSÉTLENSÉG LARNE KÖZELÉBEN
Mint már korábban beszámoltunk, Larne-től mindössze tíz kilométernyire, újabb holttestekre bukkantak a rendőrök. Ezzel már három tucatra nőtt az áldozatok száma. A rendőrök és az orvosok tanácstalanul állnak az eset felett. A halottakon nincsenek külsérelmi nyomok, mérget sem találtak a szervezetükben. Akármi volt is a halál oka – nyilatkozta Dr. Finnigan orvosszakértő – egyértelműnek látszik, hogy az áldozatok nem szenvedtek. További vizsgálatok szükségesek, hogy megbizonyosodhassunk a történtekről. A cikk további része a 3. oldalon található.
Harry szeme előtt hirtelen összefolytak a betűk, csupán egyetlen szót látott élesen maga előtt: Dr. Finnigan.
- Fiatalember, jól van?
Harry megrázta magát. A poharáért nyúlt és egy hajtásra ledöntötte a benne levő italt.
- Köszönöm, remekül – mondta röviddel később. -Mindössze meglepődtem. Ilyenről még sosem hallottam. Lehet tudni, mikor kezdődtek, ezek a khm… halálesetek?
- Úgy két héttel ezelőtt – hallott egy hangot a szomszédos asztaltól. Már mindenki őt figyelte.
- És tényleg nincs rajtuk semmi ismertetőjel? Ez meglehetősen furcsa.
- Hát igen. Mondhatni… - válaszolta egy másik férfi szűkszavúan.
- És merre felé történtek ezek a halálesetek? - kérdezte Harry ártatlan arcot vágva. Mikor észrevette a többiek döbbent arcát, sietősen hozzátette. – Csak azért kérdezem, hogy biztosan elkerüljem azt a helyet.
- Az elátkozott erdőben, arrafele – mutatott egy szakállas férfi abba az irányba, ahonnan Harry érkezett.
- Elátkozott erdő?
Harry rendelt egy kör italt az asztalnál levő férfiaknak és a csaposnak, majd ő is odahúzott egy széket melléjük.
- Pontosan. Aki teheti, elkerüli azt a helyet már jó ideje – folytatta a szakállas.
- Úgy is van. Az a hely mindig is furcsa volt. Voltak olyan éjszakák, amikor furcsa hangok jöttek arról. Vonítások, üvöltések, és ha valaki napokkal később mégis bemerészkedett az erdőbe, mindig arról számolt be, hogy a nagy tisztás fel volt dúlva, mintha valami csatározás folyt volna.
Harry minden apró információt elraktározott magában. Az órájára pillantott.
- Sajnos mennem kell. A nagybátyám, akinél a szünetet töltöm, lassan felébred, és nem lesz boldog, ha nem érek addig a reggelinek valóval. Örülök, hogy találkoztunk. Uraim…
Átment a közértbe, megvette, amit akart. A pénztárostól megérdeklődte, merre találja a rendőrséget.
Az ajtó előtt álló rendőr morcosnak tűnt, de végül némi győzködés után elárulta Harrynek a kért információkat, így nem sokára egy kórházi épület előtt találta magát, ahol a portás elmagyarázta neki, merre találja a keresett személyt.
Az útmutatás alapján hamarosan elérte a megfelelő ajtót, amelyen egy tábla hirdette:
Dr. Gordon Finnigan
Igazságügyi Orvosszakértő
- Jó napot! – üdvözölte a lenszőke negyvenes évek közepén járó férfit, akit mindössze egy fényképen látott a mainál jóval fiatalabb kiadásban.
A férfi zavartan nézett fel a mikroszkópjából.
- Segíthetek, fiatalember? – kérdezte.
- Az attól függ. – Előhúzta a fényképet, amit valamilyen oknál fogva újra magához vett, mielőtt elindult. – Ismerős ez önnek?
A férfi hátrált egy lépést, miután kézbe vette a régen látott fényképet. Gyanakvóan nézett a zöld szemű fiúra.
- Hogy került ez magához? – szegezte rá a kérdést.
Harry vállat vont.
- Tehát maga Seamus édesapja.
- Nyilvánvalóan ön is tudja, ha ez magánál van. Mit akar tőlem? Évek óta nem láttam sem őt, sem az anyját. – Most már kimondottan ellenséges volt a hangja.
- Segíteni akarok – mondta egyszerűen Harry. Elővette a kocsmában olvasott újság egy példányát, amit útközben szerzett be, és a cikkre mutatott. -Van valahol egy nyugodt hely, ahol beszélhetnénk?
- Van a közelben egy kávézó, ha megfelel – mondta immár nyugodtabban, de nem kevésbé gyanakvóan a férfi.
- Nem szívesen mutatkozom a nyilvánosság előtt hosszabb időre – mondta kitérően a fiú, és megdörzsölte homlokát. – Valami más ötlet?
A férfi szeme a döbbenettől tágra nyílt.
- Maga Harry Potter.
A fiú felsóhajtott.
- Nyilvánvaló – morogta. – Nem tudom, mennyit tud a varázsvilágról, rólam, vagy arról, hogy mostanában mi történik arrafelé, de higgye el, tényleg nem tanácsos számomra sokáig egy helyen tartózkodni.
- Jöjjön velem – indult Finnigan az ajtó felé. – Az étkezőben ilyenkor általában kevesen vannak.
Harry a férfivel szemben ült le, és kezdett bele a történetbe, amely egy nagyjábóli képet nyújtott a férfinek a varázsvilágban jelenleg uralkodó viszonyokról.
- Ezeket csakis azért mondtam el, és csakis magának, mert hozzátartoznak ahhoz ügyhöz, amelyen dolgozik. Maga nagyon is jól tudja, hogy azok az emberek az erdőben milyen módon haltak meg. Ezért jobb lenne, ha minél előbb lezárnák az ügyet… a saját érdekében.
- Miért mondta el mindezt?
- Mert joga volt megtudni – felelte egyszerűen Harry. – Nem törődtem volna az egész üggyel, ha nem látom meg az újságban a maga nevét. Seamus a barátom. És tudom, hogy maga már régen elhagyta a családját, de biztos vagyok benne, Seamus nem szeretné, ha az apjának baja esne. Ha viszont sokáig piszkálja ezt az egészet, feltűnhet Voldemortnak is.
A férfi elgondolkodott.
- Maga miért jött ide Mr. Potter? Ha a fiam barátja, akkor kézenfekvő, hogy még maga is diák. Hallottam arról az iskoláról, ahova a volt nejem járt. Valami Roxfort, ha jól emlékszem.
Harry hallgatott egy darabig. Gondolkodott, mennyit áruljon el, amivel még nem sodorja bajba a dokit.
- Egy barátom éppen akkor járt a támadás közelében. Eltűnt. Őt keresem.
- Ismeri az áldozatokat?
- Nincs köztük – mondta Harry csendesen. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy megnyugodjon. – Kérdeznénk valamit. – A férfi bólintására újra megmutatta a fényképet. – Hol van ez a hely?
- Belfasttól tíz kilométerre. A Fiona szüleinek családi birtoka. – A férfi elmélázott a kép fölött. – Fiona szép nő volt. Vidám, titokzatos, mindig mosolygó, állandóan tréfálkozott. Első látásra beleszerettem. Átkozottul… - Szeme elsötétült, mielőtt folytatta. – Végig hazudott nekem. Becsapott. Elárulta a szerelmünket…
- Az ő helyzete sem lehetett könnyű – mondta Harry, és hirtelen Merope Gomold, Voldemort anyja jutott az eszébe. – Nem is hitt volna neki, ha már az elején elmondja az igazat. Ő legalább nem használt szerelmi bájitalt.
A férfi megdermedt, mire Harry gondolatban alaposan kupán vágta magát.
- Nem kell megijednie – nyugtatta. - Biztosan nem használt. Különben most nem mondta volna, hogy mennyire szerette.
- Magának könnyű, fiatalember – vágott a szavába Finnigan. – Ez magának természetes. Ezzel a tudattal éli az életét. De nekem huszonhat éves koromig fogalmam sem volt arról, hogy léteznek boszorkányok, meg varázslók.
- Ne higgye – vágott szavába a fiú. - Tizenegy éves koromig én sem tudtam, hogy az vagyok. De nekem tényleg könnyebb, hisz azóta köztük élek. Többé-kevésbé…- Harry gyorsan témát váltott, és Seamus anyjára terelte a szót. Hogy gyorsabban haladjanak, a fiú egy csipetnyi legilimenciát alkalmazott, és gyorsan belátta, a férfi nincs birtokában olyan információnak, amire szüksége van.
- Köszönöm a segítségét – állt fel végül az asztaltól. – Remélem, megfogadja a tanácsom, és igyekszik gyorsan elfelejteni az ügyet.
Elindult a kijárat felé. Az ajtóban megállt, és visszafordult.
- Talán Seamus megérdemelné, hogy kapjon valami hírt az apjáról…
Miután kiért az épületből, tényleg elindult a tervezett célponthoz.
SSHPSSHP
Már hajnalodott, mikor Perselus Piton, miután visszatért a Nagyúrtól, egyenesen Dumbledore irodáját kereste fel. Nem volt lelkiismeret-furdalása, hogy fel kell ébresztenie a varázslót. Sürgős beszámolnivalója volt.
Enyhén meglepődött, mikor a vízköpők elé lépve a jelszó kimondása nélkül ugrottak félre a szobrok, hogy utat engedjenek neki.
Az iroda ajtaja is magától tárult fel. Az igazgató az asztala előtt állt, és éppen Phineus Nigellus portréjával beszélt.
- Egészen biztos benne, Phineus, hogy Harry nincs a Grimmauld téren?
- Hát persze, Dumbledore – morogta a festmény. – Nem járt ott tegnap óta.
- Áh, Perselus, örömmel látom, hogy nem esett bántódásod.
- Mi történt? – kérdezte Perselus rosszat sejtve.
- Harry eltűnt. – Dumbledore leült egy fotelba. Hangja fáradt, és aggódó volt. – Reméltem, hogy a Grimmauld térre ment, de tévedtem.
- Hogy jutott ki a Roxfortból? Nem kellett volna jeleznie a bűbájoknak, ha megkísérlik megtörni azokat?
Dumbledore kínosan elmosolyodott.
- Nem jeleztek.
- Kifejtené?
Az igazgató felsóhajtott.
- Harry minden valószínűség szerint, egy titkos alagúton át jutott ki a kastélyból.
- És megkérdezhetem, miért nem akadályozta meg? – Piton észre sem vette, hogy már kiabál. – Az az idióta kölyök odakinn sétál valahol, és ki tudja, mire készül. Biztos nincs Weasleyéknél?
- Nincs. Nimphadora mindjárt itt lesz. Remélem, van valamilyen támpontja, merre keressük Harryt.
Alig mondta ki, felsistergett a kandalló, és Nimphadora Tonks lépett ki a zöld lángok közül.
- Miben segíthetek, professzor? – kérdezte a lány színtelen hangon. Piton felé csak biccentett.
Mielőtt az igazgató megszólalhatott volna, Perselus már a lány előtt volt, és fojtott, halk hangon megjegyezte.
- Úgy látszik, immáron egy képzett auror sincs biztonságban a Potter-bűbájtól. Elég egy szende mosoly, egy igéző zöld kacsintás, és máris mindenkit levesz a lábáról. Mondd Tonks, mégis hány percébe került Potternek, hogy eláruld neki, hova ment a vérfarkasod?
Tonks szeme elsötétült.
- Nem árultam el neki a pontos helyet. Képzeld, nem vagyok olyan ostoba. És azt elárulná nekem valaki, mégis hogyan jutott ki a kastélyból? – csapot átvádaskodásba a lány.
- Tonks, Perselus, hagyjátok abba a marakodást. – Az igazgató türelmetlennek tűnt. - Ezzel nem érünk el semmit. Kérlek, Tonks, meséld el, pontosan miről beszélgettetek Harryvel.
Miután Tonks elég zaklatottan és nem kevés bűntudattól gyötörten távozott, a magára maradt Dumbledore és Piton egy ideig csak bámult maga ellen.
- Mit sikerült megtudnod? – emelte fel a fejét néhány perces csönd után az igazgató. Ebben a pillanatban meglátszott rajta mind a közel százötven év súlya.
- Él – sóhajtotta Piton. – Egyelőre. A Sötét Nagyúr vár valamire.
- Hol tartják fogva?
- Nem sikerült kiderítenem a pontos helyet. Nyilván annyira nem bízik bennem, hogy elárulja. Csak pár ember tud róla. Valahol Írországban. Van valami terved, Albus?
Dumbledore öregesen állt fel a székéből. Piton hallotta, ahogy megroppannak az öreg igazgató térdízületei.
- Fontos lenne mielőbb megtalálnunk Harryt. Mielőtt más találná meg… Összehívom a Rend tagjait. Beszélek Alastorral, és megkérem, menjen utána a helyszínre, hátha kiderít valamit. A többit utána megbeszéljük.
- NEM! – Piton felpattant ültő helyéről, majd, mint aki rájött, hogy majdnem elszólta magát, lépett egyet oldalra, és hozzátette. – Sokkal ésszerűbb, ha én megyek Potter után. A Nagyúr amúgy is megbízott egy feladattal, amit Belfastban kell elintéznem. Onnan csak egy ugrás Larne. Ha igaz, amit sejtünk, remélhetőleg Potter is odament. Ha kiderítek valami, értesítelek.
- Hát igen – simogatta elgondolkodva szakállát Dumbledore. - Harry mindig is fejben tartotta mind a holdfázisok változását, mind Remus utazásait. Kis kutatással azt is megtudhatta, merre találhatók vérfarkas kolóniák. – Mélyet sóhajtott. Legyen, ahogy akarod, Perselus. Bármit is tudsz meg, azonnal üzenj a szokásos módon.
- Úgy lesz. – Piton meghajtotta magát, és távozott. Önuralma, amit eddig látszólag megtartott, darabokba hullott, és öklével erősen csapott a falra. Felszisszent, és fájdalma arra ösztönözte, hogy körültekintőbb legyen.
„Idióta kölyök. Nem tud megülni a hátsóján"– hajtogatta magában. „Csak kerülj újra a kezembe, én olyat teszek, hogy…" Egy szemvillanás alatt átsuhant rajta a mindössze huszonnégy órával ezelőtt történ események. Az oldalához simuló meleg test, Harry visszafogott sóhajtásai, nyögdécselése, combjához szoruló ágaskodó merevedése újra felidéződött benne, és nem maradt más benne, csak a hirtelen rátörő, gyomorszorító aggodalom.
Egyenesen a pincébe ment. Összeszedett egy pár dolgot, amire szüksége volt. Azonnal, pihenés nélkül akart indulni Belfastba. Már a birtok határán járt, mikor egy hatalmas fehér foltot látott gyors iramban felé közeledni egyenesen felé a felkelő nap irányából. Kezét szemellenzőként használta, hogy jobban lássa, mivel áll szemben, amikor egy tollcsomó vágódott a mellkasának. Megtántorodott, és megdörzsölte a mellkasát.
- AU! Jellemző. Pont olyan kelekótya, mint a gazdája. – Meglátta a levelet a madár lábán. – Ez az enyém? – gyanakvóan nézte meg a címzést, amin csak ennyi állt.
Roxfort
Perselus Piton
Bájitalok mestere