Perselus megforgatta a borítékot, de a címzésen kívül semmit nem látott. Nehéz, kissé gyorsabban dobogó szívvel bontotta fel.

Professzor,

Tudom, hogy most borzasztóan dühős rám, de azt kellett tennem, ami helyesnek véltem. Remus az egyetlen, aki mindig feltételek nélkül elfogadott engem, és ha van rá egy halvány remény is, hogy élve kiszabadítsam, gondolkozás nélkül megteszem. Az összeszedett információk alapján elindulok a keresésére. Tudom, Dumbledore professzor úgyis utánam küld valakit, hogy megpróbáljon visszavinni. (nagy valószínűséggel Rémszemet). Ezért nem is titkolom, hogy Larne-be megyek. Talán rálelek valamire, ami elkerülte a felderítők figyelmét. A többit majd ott kitalálom. Ha valami balul üt ki, arról úgyis maga fog tudni legelőször.

Ui.: Remélem, épségben ért vissza tőle. (láttam, mikor távozott).

Harry

Piton még forgatta egy darabig a levelet, hátha feltűnik rajta még valami, de hiába. Mindössze annyi történt, hogy egy hirtelen lobbanással a papír lángra kapott, és egy szemvillanás alatt hamuvá égett.

Piton pedig kilépett a Roxfort kapuján, és azon nyomban hoppanált.

SSHPSSHP

Harry körülnézett. Még csak három nap telt el, de a természet máris eltűntette a nyomokat. A fagyos idő miatti dér földöntúlivá varázsolta a tájat. A faágakról jégcsapok lógtak, zúzmara borította a bokrokat és a földet. Minden ezüstössé változott. Harry elnyomott egy káromkodást. Hiába volt a vidék lenyűgöző, ilyen körülmények között a nyomolvasás szinte lehetetlenné vált. Aztán eszébe jutott Mordon tanítása.„Ha nem látsz nyomokat a földön, keresd magasabban..." Eleinte nem értette, míg az idős ex-auror meg nem mutatta, milyen nyomokat hagynak maguk mögött a becsapódó átkok. Megállt egyhelyben, és szemügyre vette környezetét. Felfoghatatlannak tűnt, hogy régebben nem is gondolt arra, hogy az egyes átkoknak is meg lehetnek a maguk jellegzetes lenyomatai. Még csak nem is kell éles szeműnek lennie ahhoz, hogy észrevegye.„Ha jobban megfigyeled, Potter - hallotta az Mordon hangját a fejében -, akkor még te is láthatod, hogy a célt tévesztett és becsapódott átkok ugyanolyan alakot öltenek, mit a pálcamozdulat, amellyel életre hívták azt." Az apró tisztást körülvevő fák törzsei deresek voltak, de amikor jobban körülnézett meglátott valamit. Pár lépés távolságban egy széles törzsű fa derekán égésnyomot fedezett f el. Közelebb ment, és valóban jól látta. Az elszenesedett külső mellett nagyobb darab is hiányzott a törzsből, és a szenes mélyedés a halálos átok pálcamozdulatát vette fel. Tovább nézelődött, és már a többi fatörzsön is látott hasonló jeleket. Harry szinte látta maga előtt, hogyan próbáltak a fák között menedékre találni azok a szerencsétlen teremtmények, mikor rajtuk ütöttek a halálfalók. Ráadásul ezek a vérfarkasok kimondottan kiszolgáltatott helyzetben voltak. Az itteni vérfarkas kolónia nagyon sok fiatal tagot számlált, akik éppen „betegségük" miatt soha nem járhattak varázsló iskolába. Azt a kevés varázslatot otthon tanulták szüleiktől, vagy később itt egymástól. Sokuknak még pálcájuk sem volt. Életkörülményeik miatt elszigetelődtek, és csak magukra vagy klán társukra számíthattak. Remus éppen azért gondolta, hogy ezeket a fiatalokat könnyebb lesz meggyőzni, és a helyes oldalra állítani.

Harry az átkok feltérképezése közben egyre messzebb jutott a tisztástól, be az erdő sűrűjébe. Megállt. Itt ritkábbak voltak a nyomok, a fiú számára azt mutatták, hogy az üldözők egy kisebb csoport nyomában voltak. A fiú figyelmét felkeltette egy különös formájú fa. Nem csak a mérete volt megdöbbentő – legalább öt felnőtt kellett hozzá, hogy átérjék a törzset. Harrynek inkább az tűnt fel, hogy fejmagasságtól a törzs szétágazott, és onnan három irányba folytatta növekedését. Kitűnő búvóhely – gondolta Harry, és elindult a fa irányába. A fa alatt megállt és szemügyre vette. A fatörzsön jól láthatóan ott volt a kábító átok nyoma. Harry el is gondolkodott rajta, vajon errefelé jövet miért látott szinte kizárólag hasonló nyomokat. Arra a következtetésre jutott, hogy a halálfalók nem megölni, sokkal inkább elfogni akarták áldozatukat. Körbesétálta a fát, és legnagyobb meglepetésére a túloldalon egy jókora faodvat talált. Akkorát, hogy akármelyik ember is elférhetett volna.

- Lumos – suttogta, és pálcája hegyén fény gyulladt. Bevilágított a faodú belsejébe. Az üreg alján nagy kiterjedésű megszáradt fekete folt volt. Ugyanilyen színű foltot talált a vájat oldalában is. „Alvadt vér" – jutott eszébe elsőnek, majd a következő gondolata Remus Lupin volt. Az aggodalom éles szúrásként jelentkezett a mellkasában. Harry alaposan megvizsgálta az odú oldalán elkenődött vérfoltot.

- Az illető az oldalán sérült meg. Valami szúró, vágó átok találhatta el – morfondírozott félhangosan, majd hirtelen elnémult, és a fatörzshöz lapult. Egy halk pukkanást, a hoppanálás biztos jelét hallotta kicsit távolabbról. Óvatosan, pálcával a kézben kikandikált a fa mögül. Senkit nem látott.

Összeráncolta homlokát, és előrébb hajolt. Önkéntelenül elmosolyodott, mikor egy senkivel nem összetéveszthető fekete alak sziluettjét látta meg egy kopasz cserje mögött.

A férfi háttal állt neki, és a tisztást figyelte. Harry szíve sebesebben vert a gondolatra, hogy a férfi maga jött a keresésére, de egyetlen pillanatig nem felejtette el, hogy az illető nem akárki. Remek párbajozó, mindenre elszánt mardekáros, aki egyetlen pillanatig sem fog tétovázni, hogy elvégezze feladatát, és visszavigye magával Harryt a Roxfortba. Megtehette volna, hogy azonnal hoppanál, de látni akarta a másikat.

Ezért úgy döntött, félredobja minden griffendélességét, és aljasabb dolgokhoz folyamodik.

Gondosan megcélozta a férfi hátát. A sóbálvány átok olyan változatát használta, amely „csak" nyak és térd között bénítja meg az illetőt, így az nem vágódik hanyatt. Kihallgatások alkalmával használták az aurorok.

Jó napot, professzor – köszöntötte halkan a megdermesztett férfit. – Sajnálom – tette hozzá.

A férfi nem felelt, csak sötét pillantással méregette a fiút. Harry nagyot nyelt, és arra gondolt, vajon nem játszotta-e el a férfi bizalmát.

- Tudom, nem voltam túl sportszerű – motyogta -, de nem mehetek vissza a Roxfortba. Még nem… Megkeresem Remust. Tudnom kell, mi lett vele…

- Eressz el, Potter – szólalt meg a férfi.

Harry bizonytalanul rázta a fejét. – Ne kérje...- suttogta. Sokáig néztek farkasszemet, végül Harry elfordította a fejét és beletörődően felsóhajtott. Volt valami a férfi tekintetében, amitől Harry képtelen volt szabadulni. Miután eleresztette az átkot, hátat fordított a férfinek úgy mormogta maga elé.

- Ugye tudja, ha most vissza is visz, az első adandó alkalommal újra megteszem?

Perselus a háta mögé lépett, és a vállára tette a kezét.

- Hova akartál eljutni innen? - kérdezte karcos hangon?

- Belfastba. - Nem láthatta, mekkorára tágultak a férfi szemei.

SSHPSSHP

Fagyos földúton lépkedtek, némán a távolt fürkészve. Jócskán maguk mögött hagyták a nyüzsgő ír város utcáit, és a távolban feltűnő kopott fehér kúria felé igyekeztek.

- Ugye tudod, mi a dolgod? – kérdezte utoljára Perselus Piton. Megvárta, míg a fiú határozottan rábólint. Keze tétován elindult, hogy végigsimítson a fiú arcán, de félúton megállt, és leeresztette. Arca megkeményedett, kimérten bólintott, majd elindult a domboldalon, hogy átlépje a kúria kapuját.

- Köszönöm – suttogta utána Harry, majd bevetette magát a fák közé.

SSHPSSHP

Miközben a lépte alatt megcsikorduló kavicsos úton haladt tovább a ház felé, végig azon tűnődött, hogy most követte el élete legnagyobb hibáját. Vagy is inkább a másodikat. Egyszerűen csak nyakon kellett volna ragadnia és visszavinni oda, ahova tartozik. Oda, ahol nem csinálhat galibát. Ehelyett magával hozta ide, és még arra is hajlandó volt, hogy belemenjen egy ilyen esztelenségbe. Igen ez határozottan az.

Perselus Piton idáig jutott gondolataiban, mikor megérkezett az egykor díszes, mára málló vakolatú udvarház bejáratához. Mély sóhajtás, és elméje elcsendesítése után kézbe vette a cifra, megzöldült rézből készült kopogtatót, és bezörgetett.

Egy hajlott hátú, vénségesen vén házimanó nyitott ajtót. Az egyetlen varázslény, amelyet a Sötét Nagyúr Naginin kívül megtűrt a közelében. Hogy ennek mi volt az oka, senki nem tudta.

- Vezess a gazdádhoz – utasította a manót a belépő Perselus Piton.

A manó láthatóan összerezzent, és földig hajolt.

- Mélységesen sajnálom, de a gazda megtiltotta, hogy estig bárki zavarja őt – suttogta a hangjában félelemmel. Ha uraságod megtenné, hogy addig a szalonban várakozik…

Piton leereszkedően bólintott, és követte a görnyedt hátú, lassan csoszogó manót a szalonnak nevezett étkezőbe.

Egy frissítővel a kezében a férfi belemélyedt a napi sajtóba. Nem telt el tíz perc sem, mikor a kétszárnyas ajtó feltárult, és egy idősebb vörös hajú, fáradt arcú nő lépett be az ajtón.

Piton felnézett, és unott arccal biccentett a nő felé. – Fiona…

- Perselus…- A percekig tartó kínos csendet a nő szakította meg.

- Szokatlan, hogy hívás nélkül érkezel…

Perselus felnézett az újságból, de nem válaszolt. Újabb csend következett. Végül a nő felállt az asztaltól és a tűzhelyhez lépett. Néhány pálcamozdulat után előkerült egy lábos és egy elsuttogott aquamenti után a tűzhelyre került az edény. Mágikus tűz gyulladt az edény alatt, majd a nő teafű után kezdett kutatni.

Piton egyszer csak megmerevedett, és mire az ajtó ismét kinyílt, ő már állva, lehajtott fejjel várta az érkező személyt.

- Nagyúr…

A férfi némán intett a kezével és Perselus szó nélkül követte az előtte haladó magas, vékony, sápadt alakot.

- Világosan megmondtam, hogy maradj a Roxfortban – sziszegte összeszorított ajakkal Voldemort, mikor egy apró, puritán berendezésű szobába értek, és a férfi elvégezte a szokásos bűbájokat.

- Nagyúr, Potter eltűnt – vágott bele azonnal mondandójába Perselus, majd rögtön el is hallgatott, mikor meglátta a másik varázsló szemében felgyulladó ádáz gyűlöletet.

- Mikor?

- Valószínűleg 2 nappal ezelőtt – jött a kicsit hezitáló válasz. A másik reagálása nem is késett.

- Crucio!– Voldemort elégedetten nézte az előtte térdelő vonagló alakot, míg meg nem unta és fel nem oldotta a kínzó átkot. – Akkor miért csak most értesültem a dologról?

- Én is csak nem rég tudtam meg. Magam kértem Dumbledore-t, hogy elindulhassak Potter keresésére. Elmentem a Whitehead tisztásra, és megállapítottam, hogy a Potter kölyök járt ott. Van egy olyan érzésem, hogy nem sokára számíthatunk Mr. Potter látogatására.

- Miből gondolod?

- Bementem a kikötővárosba, Larne-ba. Véletlenül megláttam a tegnapi újság címlapját. – Az ajtó felé nézett, mintha meg akarna győződni, hogy Voldemort Nagyúr védőbűbájai elég kitartóak-e. – Gordon Finnigan volt rajta. – Egy pillanatra jól látható volt a Nagyúr szájának megvonaglása, majd a varázsló ismét kontrollálta arcizmait.

- Tovább… - sürgette Perselust.

- Elmentem a férfihez, de nem találtam. Kérdezősködésemre azt a választ kaptam, hogy sürgősen el kellett utaznia, és senki nem tudja, mikor fog visszatérni. Meggyőződésem, hogy Potter járt nála és kifaggatta a „rejtélyes" halálesetekről.

- Még mindig nem látom az összefüggéseket.

Perselus elővett egy megkopott fényképet.

- Ezt találtam az íróasztal fiókjában.

Ez természetesen nem volt igaz, a képet Harry adta neki, mikor a TERV-en dolgoztak, de Piton úgy gondolta, hogy a kép még a segítségére lehet.

- Mit gondolsz Perselus, mi oka van rá az ifjú Potternek, hogy tiszteletét tegye itt?

Perselus felnézett a fakó arcú varázsló szemébe, majd óvatosan megvonta a vállát.

- Minden bizonnyal abban a kényszerképzetben ringatja magát, hogy itt fogja megtalálni a drágalátos keresztapját, Lupint. – Figyelmesen nézte, ahogy a másik arca torz mosolyba fordul. - Tehát jól gondolja... - suttogta.

- Hát akkor készüljünk fel, hogy méltóképpen fogadhassuk vendégünket. Perselus, a karodat, ha kérhetném…

SSHPSSHP

Harry hátát egy fának támasztva, feszülten fürkészte a környező tájat. Talárját fázósan húzta össze magán. Piton melegítőbűbájának hatása mostanra már jelentősen lecsökkent. A reggelből dél lett, a délből délután. Hiába volt még fiatal az idő, már kezdett sötétedni. A halálfalók egymás után érkeztek a házhoz a nap folyamán, de Harry meg akarta várni, míg sötétebb lesz. Látta megérkezni Lucius Malfoy, Dolohovot, a Lestrange házaspárt – ők érkeztek elsőnek -, Jugsont, Mulcibert, Craket és Monstrot, és még legalább öt másik embert. Most viszont, hogy már erősen alkonyodott, és Harrynek is erőlködni kellett, hogy lásson valamit. Kezdett elbizonytalanodni. Mi lesz, ha valami balul üt ki? Ha Perselust is bajba sodrom? Ha nem már senki más nem jön? Még most is elcsodálkozott azon, amiért Piton beleegyezett, hogy magával hozza. Be kellett vallania, hogy neki eltartott volna még egy darabig, hogy megkeresse ezt az elhagyatott helyet, itt az isten háta mögött. A nyomokból ítélve már elég régóta nem járt jármű ezen a kietlen és barátságtalan zord tájon.

Legalábbis nem mugli...

Mire önbizalma kellőképpen megcsappant, két pukkanás halk neszét hallotta egymás után a közvetlen közeléből. Óvatosan mögéjük lopózott.

Az egyikük Traverz volt. Már volt vele párszor dolga. A másik egy fiatal, talán a húszas évei elején járó ­hirtelenszőke fiú volt, világító kék szemekkel. Őt még ugyan sosem látta, de akár Draco Malfoy testvérének is elment volna. Arisztokratikus, gőgös tekintet, finom, ízléses ruházat... Harry elfintorodott. Sosem volt oda az öltözködésért, pedig Hermione nem egyszer győzködte, hogy öltözködjön megfelelőbben. Megvárta, míg a két ember a kapuhoz ér, és a láthatatlanná tévő köpenye valamint a kiábrándító bűbáj alatt követte őket. Varázserejét már korábban blokkolta. Szüksége is volt rá, hiszen nagyon is jól tudta, hogy Voldemort ugyanúgy érzi az ő közelségét, mint Harry az övét. Így sem lehetett teljesen biztos abban, hogy teljesen észrevétlen marad. Mégsem volt más választása. Hálát adott minden istenségnek, hogy a talajt nem borította hótakaró. Lábnyomait meglehetősen nehéz lett volna észrevétlenül eltüntetni.

A házba érve megvárta, míg a két halálfaló egy ajtót nyitó társuk kíséretében eltávolodik tőle, csak azután indult az ellenkező irányba.

A falakon lógó régi festményeken levő alakok, akik eddig csendben beszélgettek, egymás után hallgattak el, hogy utána bámuljanak. Bár nem volt látható, úgy látszik, valamit mégis észrevettek. Harry gondolatban megvonta a vállát, majd továbbment. Úgy számította, hogy Remust biztosan valahol a pincében tarthatják fogva, ha itt van. Ebben pedig egyre biztosabb volt. Megmarkolta a nyakában lógó zsupszkulcsot, amit Pitontól kapott. Az apró bájitalos fiolát formázó aranymedál. Jólesően melegítette a nyakát. Biztonságot nyújtott.

Észre sem vette, hogy még akkor azt szorongatta, amikor már bejárta a folyosók többségét. Persze hiába. Lejárót a pincébe egyet sem talált. Pedig minden érzékszervét kiterjesztette, hátha megérez valamilyen rejtett bűbájt vagy csapdát. De semmi. Az is furcsa volt, hogy senkivel nem találkozott. Kétségei ismét előjöttek. Csapdát sejtett. Valahogy meg akarta találni Pitont. Neki biztos van valami használható ötlete. Átkozta magát, hogy nem kérdezte ki a férfit töviről hegyire, mit tud az épületről.

Hangokat hallott, és behátrált egy szobába, amit nem olyan régen ellenőrzött. Megállt az ajtó mögött, és fülelni kezdett. Két ember beszélgetett egymással. Lépteik egyre közelebbről hallatszottak, majd pont annál az ajtónál haltak el, amely mögött ő rejtőzködött.

- Tudod, mi a parancs? – hallotta az egyik hangot közvetlenül az ajtaja elől.

- Persze – válaszolta a másik. – A Nagyúr világosan megmondta, hogy tartsuk nyitva a szemünket. Potter bármikor feltűnhet a házban.

- Így van. Csak arra lennék kíváncsi, mire alapozza ezt a Nagyúr. Nem is léphet a házba, ha nincs a karján a jel.

- Kételkedsz a Sötét Nagyúrban? – Ez már egy harmadik – éppen akkor odaérkező - hang volt. Harry összerázkódott az éles hang hallatán. Jól ismerte. Bellatrix Lestrange hangját ezer közül is felismerte volna.

Pálcája már régen a kezében volt, és csak nehezen tudta visszafogni magát, hogy ki ne ugorjon az ajtó mögül, és ne átkozza hülyére a boszorkányt. Mélyet lélegzett, és megpróbálta lecsendesíteni elméjét. Ebben a pillanatban éles fájdalom nyilallt bele a homlokába. Elkésett… Elég volt egy félpillanatnyi kihagyás, hogy Voldemort megérezze. Már hallotta is elméjében a sziszegő hangot. –Itt van! Keressétek meg, és hozzátok elém.

Az ajtó előtt álló három ember egyszerre kapott bal alkarjához, és szisszent fel. Sietős léptekkel indultak vissza arra, amerről érkeztek, és a folyosó pár pillanattal később ismét némaságba burkolózott.

Harry fellélegzett. Ám azt is tudta, hogy megpróbáltatásainak még korán sincs vége. Még csak most kezdődik. A hajtóvadászat megkezdődött, és neki minden áron meg kell találnia Remust. Vagy legalább Pitont. Hirtelen nagyon rossz érzés vett erőt rajta. Már tudta, hol van Remus Lupin. Az egyetlen olyan helyen, ahol eddig nem nézte. Voldemort Nagyúr mellett…

SSHPSSHP

Perselus Piton csöndben átkozta magát, hogy önként kitette magát egy ilyen szituációnak. „Mi ütött belém? Teljesen elvesztettem a józan ítélőképességemet? Hogy keverhettem magam egy ilyen képtelen helyzetbe? Úgy viselkedem, mint egy ostoba griffendéles…" Megrázkódott, hogy megtisztítsa a fejét. Voldemort Nagyúr jobbján állva szenvtelen arccal nézte a terem közepén térdelő, sebektől hemzsegő, vérrel és kosszal borított elkínzott arcú férfit, akin rongyokban lógtak amúgy is kopott ruhái. Haja csimbókos, és ragacsos volt, rátapadt a fejbőrére. Teste reszketett az elszenvedett átkoktól, de fejét büszkén felszegve dacos képpel nézett szembe vele. Borostyán színű szeme most szokatlan sötét tűzzel égett. Gyűlölettel és megvetéssel… - igen ez volt a legrosszabb… hogy őt nézte ilyen hévvel, és nem a Sötét Nagyurat… Látni az árulást és a fájdalmat a szemében…
Kezét a talárjába rejtette, így senki nem tudta, milyen erővel szorítja ökölbe azt. Arca kiolvashatatlan maradt, és úgy nézte Remus Lupint, mintha valami új bájital hozzávalóit tanulmányozná.

Voldemort Nagyúr egy óriási égerfából készült trónusszerű székből szemlélte a két alakot. Alaposan megfigyelte Perselus Piton arcát, mikor megparancsolta, hogy hozzák elé a foglyot. Elégedetten látta, hogy a szánalom legcsekélyebb jelét sem fedezi fel szolgája arcán. Helyette az általa is jól ismert kárörvendő gúnyos mosoly tűnt fel a bájitalmester arcán, amely Voldemortot még nagyobb megnyugvással töltötte el.

- Látom, nem fertőzött meg a vén muglibolond állandó közelsége – mondta hangosan, Perselus felé fordulva. – Miért nem köszöntöd méltóképpen vendégünket, Perselus? Hisz jól tudom, milyen régóta ismeritek egymást. És… talán… van némi elszámolnivalótok is egymással…

Perselus Piton lehajtott fejjel hallgatta ura szavait, de most felkapta fejét. Szemében megcsillant valami, majd szinte azonnal ki is hunyt. Kezét kihúzta talárja zsebéből. Már a pálcája is benne volt.

Megpöccintette pálcáját, és a térdelő férfi felé suhintott vele. Átka nyomán újabb vérző sebek tűntek fel a férfi nyakán, vállán és karján. Harapásnyomok…

Lupin felordított, és karjával nyaka felé kapott.

Voldemort megvetően húzta el a száját.

- Remek – sziszegte. – Azt kapja, amit fajtársaitól is megérdemelt volna. Amit te is elszenvedtél volna, ha Potter nem áll közétek… Mondd, Perselus, milyen érzés lekötelezettnek lenni? Mutasd meg neki, Perselus! Gyerünk, tudsz ennél jobbat is!

Piton elvicsorodott, arca elsötétült az emlékektől. Ó, hogy gyűlölte az összes tekergőt! És most itt van előtte az utolsó, aki mindenért megfizethet. Még védekezni is képtelen. Csak vinnyog, mint egy állat… Ismét felemelte a pálcáját, majd hirtelen kijózanodott… „Ez Lupin… Harry keresztapja… Harryé, aki itt van valahol. Talán látja is… Mit szólna…"

Voldemort Nagyúrra nézett, aki vérszomjra éhezőn, rubinvörös szemmel, várakozón nézett rá. Ismét leszegte a fejét, összeszorította a száját, még erősebben megmarkolta pálcáját. Felemelte… majd leeresztette…

Bal kezével a talárjába nyúlt, és előhúzott egy fiolát. Felmutatta a zöld színű bájitalt.

- Közelebb lépett a férfihez, és súgott neki valamit. Úgy hogy senki más ne hallhassa. A férfi résnyíre húzott szemmel, gyanakvóan hallgatta, majd élesen felnevetett, mikor végighallgatta Piton javaslatát.

- Csináld – egyezett bele. Piton fellélegzett, ajka keskeny, gúnyos mosolyra húzódott, és a halkan ziháló, földön fekvő Lupinhoz lépett.

- Nyisd ki a szád, vérfarkas – parancsolta. Lupin megrázta a fejét, és megpróbálta elfordítani. Piton nem tétovázott. Egyik kezével hátrafeszítette a férfi nyakát, és a szájához nyomta az üvegcsét. Úgy fordult, hogy háttal legyen Voldemortnak, mikor lehajolt, és Lupin fülébe suttogta.

- Idd meg, Lupin. Harry itt van, hogy megmentsen, de ha meglátja, hogy téged kínoznak, fel fogja adni magát. Ezt akarod? Tanúja akarsz lenni, hogyan kínozza, és öli meg őt a Sötét Nagyúr?

Remus Lupin szemében eddig soha nem látott páni félelem villant meg, és még vadabbul rázta meg a fejét. Fél kezével Piton talárjába kapott, és halkan hörögte.

- Megöllek, ha baja esik. – Miközben beszélt, Piton könyörtelenül leerőltette a bájitalt a torkán. – Ezzel már elkéstél... – mondta neki válaszul. A férfi köhögni kezdett, élesen felsikoltott, szabad kezével a torka felé kapott. Mintha valami láthatatlan ellenséggel birkózna, megpróbálta lefejteni az ott sem levő kezet, hogy egy korty éltető levegőhöz jusson. Több mint egy perc is eltelt, mikor Remus szeme egyszer csak fennakadt, és teste elernyedt. Piton talárját szorító keze nagyot koppan a kövön. A férfi szenvtelen arccal vizsgálta meg a pulzusát, elrendezte végtagjait. Elégedett arccal állt fel, talárjában megtörölte a kezét, és visszalépett Voldemort jobbjára.

- Vége - jelentette ki nyugodt hangon.

Ugyanekkor szólalt meg Voldemort is.

- Itt van! Fogjátok el! Élve hozzátok elém!

Perselus szeme csészealj nagyságúra tágult ki a félelemmel vegyes döbbenettől.

SSHPSSHP

Harry immáron nem törődött azzal, hogy ne varázsoljon. Voldemort úgyis tudja, hogy itt van. Nesztelen léptekkel, pálcáját előretartva indult arra, ahonnan Voldemort jelenlétét érezte. A teremben sokan voltak. Harry megmerevedett, mikor meglátta, ki áll Voldemort jobbján. Varázserejét teljesen levédte, és hála a magán viselt bűbájnak és láthatatlanná tévő köpenynek, senki nem figyelt fel rá, ahogy a halálfalók között araszolt a terem felé. Voldemort hangjára azonban megállt, és feszülten figyelni kezdett.

- „Miért nem köszöntöd méltóképpen vendégünket, Perselus? Hisz jól tudom, milyen régóta ismeritek egymást. És… talán… van némi elszámolnivalótok is egymással…" - hallotta Voldemort szájából, és öklét a szájába tömve figyelte, ahogy a mellette álló Perselus Piton kihúzza pálcás kezét a talárjából, és a keresztapja felé int. Nem hallotta sem a varázsigét, és nem ismerte a kézmozdulatot sem. De látta a hatást, amit okozott. És nem tetszett neki. Igen, megtanulta, hogyan rejtse el az érzelmeit... Megtanulta, hogy ne mutassa ki azokat. De egyáltalán nem volt könnyű élesben végrehajtani, akkor, amikor azt látta, milyen állapotban van a keresztapja, és mit tesz az az ember, aki szintén fontos a számára. Nem bánta meg, hogy ökle már a szájában van. Anélkül biztosan felsikoltott volna a keresztapjával együtt. Elborzadva nézte a földön fekvő férfi sebeit, amelyekhez most újabbak csatlakoztak. Tisztességes távolból figyelte, ahogy Perselus egy előhúzott bájitalos fiolával a kezében Voldemort fölé hajol, és súg neki valamit. Látta Voldemort jóváhagyó fejbiccentését, és a hangosan kimondott „Csináld" szóra némán felnyögött. Legszívesebben felfedte volna magát, és végigátkozott volna mindenkit, de tudta, hogy akkor minden elveszne. És lelke mélyén tudta azt is, hogy bíznia kell Pitonban. De a szívében érzett fájó szúrások, mint megannyi mérgezett nyíl égett. Látni, ahogy Piton a keresztapja fölé hajol, és súg neki valamit. Amire Remus amúgy is sápadt arca tovább halványodik, és szeme a rémülettől óriásira nyílik. Harry elfordította az arcát, és nem szégyellte, hogy könnyek lepik el a szemét. Legszívesebben a fülét is befogta volna, hogy ne hallja Remus fájdalmas sikoltását. Aztán minden elnémult.

Visszafordult.

Perselus ismét elfoglalta a helyét.

És kimondta: Vége

És akkor valami megszakadt benne. Már csak távolról hallotta, hogy Voldemort elkiáltja magát: Itt van! Fogjátok el! Élve hozzátok elém!

Soha ilyen gyűlöletet nem érzett még, és minden porcikája bosszúért kiáltott.

--------------------

Mindenkitől elnézést kérek, aki eddig várt a fejezetre. Remélhetőleg a következő már nem tart ilyen sokáig. Már nincs sok vissza. Talán 2 vagy 3 fejezet.