Albus Dumbledore aggódó arccal, szokatlanul sápadt arccal, némán állt a fal mellett, míg Poppy Pomfrey végső diagnózisára várt. Kék szeme beesettnek tűnt félhold alakú szemüvege mögött. A mellette álló Minerva McGalagony sem volt sokkal jobb állapotban. A mindig szigorú tekintetű nő egy zsebkendővel törölgette könnyes arcát.
- Van már valami eredmény, Poppy? – szakította félbe a kényelmetlenné vált csendet az igazgató.
Poppy felnézett az éppen vizsgált páciensről, és összeráncolta a homlokát.
- Albus, mindent megteszek. – Visszafordult betegéhez. Pálcáját újból és újból elhúzta a férfin szép számmal megtalálható sérülései fölött, hogy az összes sebet meggyógyítsa. Egy tégelyből olajos gélt kent a kezére, és végigdörzsölte vele a férfi felsőtestét. Pálcájával még egy utolsó ellenőrzést végzett, majd végül megkönnyebbülten elmosolyodott, és kiegyesedett.
- Az már biztos, hogy Remus Lupin tetszhalott állapotban van. Szervezetében egyértelműen kimutatható az Élő Halál Esszenciája. Borzasztóan megkínozták, ezért jobbnak látom, ha egyelőre nem is ébresztem fel. Testének szüksége a van a regenerálódásra, és ez ebben az állapotban jobban lehetséges. A sebeket begyógyítottam, és bekentem izomlazítóval. Majd ha felébresztjük, be kell adni neki a rengeteg elszenvedett cruciatus hatását csillapító elixírt is.
- És mi van a többiekkel? Harryvel és Perselusszal? – kérdezte McGalagony, aki időközben odasétált ahhoz az ágyhoz, amelyben Harry Potter feküdt.
A fiú sápadt arccal, mozdulatlanul feküdt az ágyon. Arca majdnem olyan fehér volt, mint a takaró, amely beborította. Haja izzadt tincsekben tapadt fejbőrére. Lezárt szemhéja alatt szinte látni lehetett, hogy szemgolyói őrült táncot járnak, mint aki egy gyorsan mozgó vetítést látna. Szája szorosan összezárult, izmai megfeszült állapotban voltak. Ám attól eltekintve, hogy eszméletlen állapotban volt, külső sérülések nem voltak láthatóak rajta. A mellette fekvő ágyat Perselus Piton foglalta el. Ő már nem volt olyan szerencsés, mint Harry. Mindkét kezét hatalmas fehér kötés borította, és égési sérülések nyomai voltak felfedezhetők fedetlen mellkasán.
- Nem tudom – mondta hezitálva a javasasszony, miközben Perselushoz sétált, és kezébe vette az égéscsillapító kenőcsöt. - Minden jel arra mutat, hogy teljesen kimerültek. Perselus mágiaszintje a nullával egyenértékű. Még sosem láttam ilyet, pedig kezeltem párszor Perselus Pitont. - Miközben beszélt, keze fürge és gyakorlott mozdulatokkal dolgozott a bájitalmester testén. - A külső sérüléseit képes vagyok ellátni és kezelni, de ebből az állapotból neki kell felébredni. Nem lehet siettetni.
- És mi van Harryvel?
- Ő teljesen Perselus ellentéte. Ha nem tartanám képtelenségnek, azt kéne mondanom, hogy ő szívta el Perselus mágiáját. És nem csak az övét. Olyan mértékben pulzál benne a varázserő, hogy képtelenség hozzáérni anélkül, hogy meg ne sérüljön az illető.
- Ez egyáltalán nem képtelenség, Poppy – mondta Dumbledore elgondolkozva, és megsimogatta szakállát. – Igen, ez megmagyarázná Perselus sérüléseit is. Csak arra nem ad magyarázatot, hogy miért szívta magába Perselus erejét. És ha nem csak az övét, akkor vajon még kiét? – Közelebb lépett Rémus Lupin ágyához, és tanulmányozta pár percig a férfit. -Vajon mi történhetett?
Bánatosan nézett egyik ágyról a másikra, majd visszasétált Harry ágyához. Kezét a fiú teste fölé helyezte, és néhány latin szót mormogott. Szavainak hatása azonnal megmutatkozott. A fiút kékes derengéssel valamilyen erőtér vette körül, amely erősen vibrált és lüktetett, mintha a fiú felgyorsult szívverését adná vissza látható formában.
- Hát nem érdekes? – Dumbledore úgy vizsgálgatta a jelenséget, mintha mindennap találkozna vele. – Bevallom, Harry mindig képes volt meglepni valamivel. Kérem, Poppy, azonnal szóljon, ha a derengés alábbhagy, vagy netán megszűnik.
- Természetesen, igazgató úr.
- Talán jobb lenne, ha elkülönítenénk egymástól Perselust és Harryt – jegyezte meg Minerva. – Ez a két ember határtalan ellenszenvvel viseltetik egymás iránt, és nem lehet tudni, mi történik köztük, ha véletlenül akkor térnek magukhoz, amikor nincs mellettük valaki.
- Ó, igen, az tényleg szomorú lenne. Tekintettel arra, hogy kétlem, Perselus képes lenne magát megvédeni a jelenlegi állapotában – mondta szomorkás mosollyal Albus Dumbledore, majd elővette pálcáját, és Perselus ágyára bökött. A következő pillanatban az ágy felemelkedett, és előkelő lassúsággal a kórterem legtávolabbi vége felé úszott. Perselus ágyát paravánnal vették körbe, míg Harry és Remus egymáshoz közelebb került.
- Ennél többet ma már nem tehetünk. Holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy felveszem a kapcsolatot egy ismerősömmel a Szent Mungóból. Remélem, lesz valamilyen ötlete
HPSSHPSSHPSSMég alig hajnalodott, mikor a jelzőbűbájok jeleztek a kórteremből. Madam Pomfrey korát meghazudtoló fürgeséggel pattant ki az ágyból, hálóruhája fölé kapta köntösét, és futtában indult a kórterem felé.
A jelzés Perselus ágya felől érkezett. Az ágyban fekvő férfi hevesen reszketett, és dobálta magát az ágyban. Poppy villámgyorsan cselekedett. Pálcájával felszította a tüzet a kandallóban, hopp-port szórt bele, és az igazgató lakosztályát szólította. Mire megfordult, hogy visszatérjen a betegéhez, a Harry állapotát ellenőrző jelzőhang is beindult. Poppy Pomfrey egyre jobban elkerekedő szemmel kapkodta a fejét a szoba két végén lévő ágy között. Időközben csatlakozott hozzá a narancssárga hálóköntöst viselő Albus Dumbledore is.
- Mi történt, Poppy? – kérdezte, majd a következő másodpercben már ő is megdöbbenve bámulta a szeme előtt zajló jelenetet.
A két ágyon fekvő férfi remegett és hánykódott, mintha egymásról másolnák mozdulataikat. Teljesen szinkronban mozogtak. Az egyetlen különbség kettőjük között a Harry körülvevő kékes derengés volt, amely most még erősebben pulzált, és színe halvány kékről intenzív sötétkékké változott.
- Még sosem láttam ilyet – mormogta Dumbledore elgondolkodóan.
- Én sem. Azonnal hívok valakit a Szent Mungóból – indult a kandallóhoz a javasasszony.
- Várjon egy pillanatot, Poppy – állította meg Dumbledore. Visszalebegtette Perselus ágyát Harry mellé, és az eredmény meglepő volt. Minél közelebb került egymáshoz a két ágy, annál jobban csökkent a két férfi testét rázkódtató heves remegés. A két ágy végül teljesen egymás mellé csúszott, így a távolság a két férfi között kevesebb, mint fél méterre csökkent. A hánykódás minimálisra redukálódott. A javasasszony enyhén elnyílt szájjal nézte, ahogy az idős férfi szemébe visszatér a szokott csillogás, sőt valami ifjonti huncutság is vegyül mellé. Odalépett az ágy Perselus Piton felőli vége felé, és óvatosan addig mozdította a férfi bekötözött kezét, míg az a lehető legközelebb nem került a Harryt körülvevő sötétkéken pulzáló fényhez. A fiú remegése csökkent, bár nem szűnt meg teljesen, míg a bájital tanáron átfutó remegés teljesen alábbhagyott, majd megszűnt. A javasasszony megvizsgálta a professzort, és megkönnyebbülten felsóhajtott. A férfi keze megrebbent, majd ösztönösen Harry felé mozdult volna, ha Dumbledore nem nyúlt volna azonnal utána, és meg nem akadályozza.
- Merlin hozott ismét közöttünk, Perselus – mondta halkan a felnyögő férfinek. – Nagyon megijesztettél minket.
Perselus lassan nyitogatta a szemeit.
- A fejem – nyögte, és kezével felnyúlt, hogy megmasszírozza sajgó halántékát. Ám félúton megszakadt a mozdulat, amikor épp a szeme elé került a hófehér gézbe bugyolált keze.
- Mi ez? – mordult, és látása azonnal kitisztult. – Azonnal vegye ezt le rólam. – Körülnézett, és szemével Poppyt kereste. Miután rátalált, követelőn nyújtotta felé bepólyált kezét. Megpróbált felülni, de a javasasszony visszatartotta, és szigorúan megrázta a fejét.
- Szó sem lehet róla, Perselus. És a kötés reggelig a kezén marad.
- Már reggel van – mutatott az ablakra férfi. Odakinn alig volt világosabb mint éjjel. – És most, ha kérhetném… - A bájitalmester szúrós szemmel, ellentmondást nem tűrve nyújtotta előre a kezeit. Albus Dumbledore halkan kuncogott.
Poppy Pomfrey zúgolódva engedelmeskedett a felszólításnak. Közben Perselus a tiltás ellenére megpróbált felülni, de nyögve visszazuhant. Meghökkenve és méltatlankodva hallgatta a mellette álló Albus Dumbledore jókedvű kuncogását.
- Azt, hiszem, Poppy megmondta, hogy szó sem lehet róla. Én a helyedben nem ellenkeznék barátom.
Perselus a szemét forgatta, de magában elismerte, hogy a nőnek ez egyszer igaza van. Zúgott a feje, forgott vele a szoba, és nagyon gyengének, és furcsán üresnek érezte magát. Mi történt velem?– tűnődött magában.
- Mi történt velem? És hol van Ha… Potter? – kérdezte fennhangon, kissé összezavarodva.
Dumbledore intett a fejével, és Perselus lassan megfordította a fejét. Csak nehezen tudta kontrollálni arcvonásait, de a szeme így is tágra nyílt. Alig fél méterre tőle feküdt a fiú, aki még mindig enyhén remegett, és valami erőteljesen vibráló kék fény vette körül.
Kezével óvatosan megközelítette a fényt, majd döbbenten kapta vissza a kezét.
- Mi történt vele? És mi ez a fény?
Szeme elsötétedett, ahogy emlékek sokasága rohanta elméjét. Egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét, hogy erőt vegyen magán.
Mikor felnézett, Dumbledore aggodalmaskodó szemével nézett farkasszemet.
- El tudnád mondani, mi történt, Perselus?
- Hol van Lupin? – kérdezte a válasz helyett. Szeme ismét a kórtermet kutatta, míg rá nem talált a kérdéses személyre.
- Miért van még mindig ebben az állapotban? Minden bizonnyal megállapítható volt, hogy Lupin tetszhalott, vagy tévednék? – hangja, bár gyenge és enyhén rekedtes volt, de a szokásos gúnnyal telített.
- Igen, Perselus – válaszolta enyhén megsértődve Madam Pomfrey -, még én is képes voltam megállapítani, hogy a szervezetében jelen van az Élő Halál Esszenciája. Ám az is kétségkívül megállapítható volt, hogy Lupin annyi kínzó átkot és fizikai erőszakot viselt el az utóbbi időben, hogy szervezete igényli a teljes pihenést.
-Albus – hagyta figyelmen kívül a nő válaszát -, azonnal fel kell ébreszteni. Potter azt hiszi, hogy meghalt. Azt hiszem, jelenlegi állapotáért nagyban felelős ez a tudat.
- Perselus, azt hiszem, tartozol nekünk némi magyarázattal. Harry jelenleg azért van ilyen állapotban, mert a szervezete nem képes megbirkózni azzal a felgyülemlett mágikus erővel, amelyet valamilyen oknál fogva magába szívott. El tudnád mondani, mi történt?
Piton nagyot nyelt. Már rájött, miért is érzi magát annyira üresnek. Szeme lecsukódott, és elfordította fejét az igazgatótól.
- Kaphatnék egy pár percet egyedül? – kérdezte válasz helyett. Dumbledore némán bólintott, és Poppy Pomfreyt maga előtt terelgetve távoztak a gyengélkedőről.
Perselus némán meredt maga elé. Mindenre emlékezett. Harry Potter kétségbeesett, majd dühtől elkeseredett arcára, a Sötét Nagyúr széles jókedvére, a halálfalók kacajára. Majd, ahogy Harry tombolása erősödött, úgy változott a kacaj sikítássá, a jókedv elkeseredett dühvé, majd félelemmé. Piton felidézte az érzéseit. Tudta, ha nem tesz valamit, mindnyájuknak vége. A fiú körül álló halálfalók időközben térdre roskadva próbáltak átkokat szórni rá, de pálcájukból csak apró szikrák röpködtek. Érezte, hogy egyre gyengül saját ereje is, pedig még elő sem vette pálcáját. Nem akart hinni a saját szemének. Harry egyszerűen olyan dühős volt, hogy már nem volt ura tetteinek. Mindig kusza haja égnek állt, bőréből szikrák pattogtak elő, és magába szívta a körülötte levők varázserejét. Ilyet még sosem látott. Még Albus Dumbledore sem volt rá képes. El sem akarta hinni, ilyen véget szán számára a végzet. Nem bánta volna, hogy meghal, ha láthatja, hogyan pusztul el a mellette álló szörnyeteg, és az összes halálfaló, akit egykor barátjának mondott. Ám nem tudta elviselni, hogy vele pusztul az előtte álló tizenéves fiú, aki előtt még ott áll az élet, és aki ekkora erő birtokában van... Sosem volt érzelgős alkat, ez a gondolat mégis olyan elviselhetetlen volt, hogy összeszorult a gyomra, és tudta, hogy tennie kell valamit. Harry már nem volt képes arra, hogy abbahagyja. Nem tudta megszüntetni a saját maga keltette mágikus örvényt. Megközelítette hát a fiút, akit akkor már olyan erőtér vett körül, hogy minden erejét latba kellett vetnie, hogy a közelébe kerüljön. A keze az erőtérhez ért, és még most is felszisszent, hogy eszébe jutott az égető érzés, ahogy felperzselt tenyere sistergett. Miközben hátulról, teljes csendben közelített, úgy próbált átjutni az erőtéren, hogy két kezét maga előtt tartva lépkedett egyre közeledve, miközben varázserejét két kezébe összpontosította, hogy elterelje figyelmét egyre erősödő fájdalmáról. Közben érezte, hogy mind jobban veszít fizikai erejéből, és vele együtt mágiaszintjéből. Tudta, egyetlen esélye van, hogy megtörje a fiú önkéntelen varázslatát. Biztos volt benne, hogy a fiatal varázslótanonc nincs tudatában annak, mit cselekszik. Nem törődött saját fájdalmával, sem azzal, hogy ezzel voltaképpen megmenti Voldemort Nagyúr életét is, csak egyetlen cél lebegett szeme előtt. Mielőbb elérni Harry Pottert, és eltűnni erről a helyről. Utolsó erejével, négykézláb vánszorogva érte el Harryt, aki akkor már szintén térdepelt, és két kezével a mellkasát markolászta. Térde előtt ott hevert Remus Lupin. Piton hátulról ölelte át Harryt, hogy a nyakán levő medál után kutasson. Mihelyt rátalált, utolsó erejét felhasználva Lupin után nyúlt, a másikkal Harry kezét a sajátja mellé szorítva rámarkolt a medálra, és kimondta az aktiváló szót: Roxfort. Aztán minden elsötétedett…
Nem érezte a mindig jelen levő mágiát. Nem volt ott. Elveszett. Elvették tőle…
Az érzés félelmet keltő, ijesztő jövőt festő volt. Nem tudta, mit is kéne éreznie pontosan.
Talán haragudnia kéne, őrjöngenie, de nem volt rá képes. Nézte a mellette fekvő, reszkető, vibráló fényben fürdő, felszínesen lélegző fiút, és képtelen volt rá. Volt valami furcsán intim, ahogy itt feküdt közvetlenül Harry Potter mellett, és szinte érezte, hogy ott van a közvetlen közelében a saját varázsereje. Felismerte, mégsem tudta visszavenni. Ugyanakkor tudta azt is, hogy Harry nem képes uralni a magába szívott mágiát, amely képes elpusztítani. Ujja hegyével közelítette meg a vibrálást. Maga is meglepődött, hogy akadály nélkül hatolt át a fényen, és Harry arcához. Felkönyökölt, hogy jobban lásson. Harry arca kékes fényben tündökölt, és Perselus egyre közelebb húzódott Harry Potterhez, egészen addig, míg azt vette észre, hogy a fény mindkettejüket teljesen beborította.
- Bocsáss meg, Harry – suttogta a fiú fülébe. - Lupin él. Hallod, Harry? Remus Lupin él. Engedd őket el. Hagynod kell távozni. Nem tarthatod meg. Tönkretesz téged, és elpusztít.
Nem tudta, vajon Harry hallja-e, amit mond, de számára jó érzés volt, és ez nagyon megnyugtatta. Mivel még ettől a kis mozgástól is kimerült, egy röpke ideig Harry vállára hajtotta fejét, és becsukta szemét. Arra már nem is emlékezett, mikor fűzte össze ujjait a fiúéval, ahogy arra sem, hogy a kékes derengés miként halványodik, majd szűnik meg teljesen. Ő addigra gyógyító mély álomba zuhant.
Albus Dumbledore halkan nyitotta ki a gyengélkedő ajtaját, majd egy halk elégedett sóhajjal ugyanolyan halkan vissza is hajtotta.
HPSSHPSSHPSS
Poppy Pomfrey szokásos reggeli vizitjéhez készülődött. Miután elintézte szokásos dolgait, a különszobában fekvő három páciensét készült felkeresni. Magához vette a főzetet, mellyel fel lehet ébreszteni Remus Lupint, és benyitott a terembe. Elsápadt, és szája elé kapta kezét. Életében sok furcsaságot megélt már, de az elé táruló látvány mégis megdöbbentő volt. Visszahátrált a másik terembe, majd a kandallóhoz lépett.
- Albus! Kérem, jöjjön át.
HPSSHPSSHPSS
Albus mosolyogva nézte a szívében mindig különleges helyet elfoglaló két férfit.
Perselus Piton az ágyon ült, hátát a falnak támasztotta, karját összefonva köszöntötte a belépőket.
- Poppy meglehetősen aggódó hangon kéretett, de én úgy látom jobban vagy, barátom. - Kérdő szemmel nézett a javasasszonyra, aki csak megrázta a fejét. Nem óhajtotta fennhangon elmesélni, milyen látvány fogadta beléptekor.
Perselus csak egy bólintással jelezte egyetértését, és erőt kellett gyűjtenie, hogy Madam Pomfrey szemébe nézhessen. Pontosan tudatában volt, mi rémiszthette meg annyira a mediboszorkányt, hogy az igazgató után kiáltson. Emellett valóban jól volt, és elégedettnek érezte magát. Harry békésen aludt a szomszédos ágyon, arcáról eltűnt a halálos sápadtság, és a remegés is teljesen megszűnt.
Madam Pomfrey – hogy elfoglalja magát – Remus Lupin ágyához lépett, és elővette a köpenye zsebéből a bájitalt. Pöccintett egyet pálcájával, mire a dugó kiugrott a helyéről. Az idős boszorkány a vérfarkas orra alá tartotta a párolgó bájitalos fiolát, amelynek tartalma Remus minden lélegzetvételével csökkent, majd teljesen elpárolgott.
Néhány perc elteltével a vérfarkas megmozdult, és szeme megrebbent. Lassan nyitogatta szemét, míg végül sikerrel járt. Kerekre tágult borostyán szeme rémülettel vegyes csodálkozással bámulta a fölé hajoló boszorkányt, aki éppen vizsgálta.
- Mi történt? – kérdezte. Meglepődött saját hangjának rekedtségét hallva.
- Minden rendben van Remus, nyugodj meg, kérlek – lépett hozzá közelebb Dumbledore. – Örülök, hogy ismét köztünk vagy. Megijesztettél.
Perselus Piton enyhén elhúzta a száját, amikor meghallotta, hogy az igazgató szinte ugyanazokkal a szavakkal köszönti Lupint, mint őt. Közben Harryre pillantott, és lopva végigsimított a fiú haján, majd készülődni kezdett. Alig várta, hogy ismét a pincéjében lehessen az ismerős, szeretett falak között. Amúgy is dolga volt. Bájitalt kellett főznie. Olyat, amilyet csak ő volt képes elkészíteni.
A székhez lépett, magához vette a ruháit, és elvonult a fürdőszoba felé. Utálkozva vette magára ruháit, és eldöntötte, hogy a tűzbe veti, mihelyt ismét saját szobája magányában lesz. Kilépett a fürdőből, minél előbb maga után akarta tudni a gyengélkedőt. Útközben némán biccentett Lupin, Albusnak és Madam Pomfreynek, még egy futó pillantás vetett Harry ágya felé, majd távozott.
Örült, hogy szünet lévén az iskola elég kihalt volt ahhoz, hogy senkivel nem találkozzon.
HPSSHPSSHPSS
Harry álmában megfordult, és az eddig jelenlevő biztonságot és megnyugvást nyújtó melegséget kereste. Kezével oldalra nyúlt, és csukott szemmel tapogatott maga körül. Mikor nem találta kinyitotta fél szemét, és csalódottan állapította meg, hogy biztosan csak álmodott.
Álmában egy sötét szörnyeteg karmai között vergődött, és a hosszú harc felemésztette teljes erejét. Akarata egyre gyengült, kezdte megadni magát, szinte már várta a végső megsemmisülést. A mindent elborító sötétséget. Aztán valami történt. Egy ismerős hangot hallott elméje legmélyén. Egy olyan hangot, amely azt ígérte, minden rendben lesz. Megnyugvást hozott, és erőt nyújtott. Biztonságot adott. Melegséget, szeretetet. Igen, csakis álom lehetett.
Lassan felült, és körülnézett. A szoba másik végében valaki még volt. Meg sem kellett erőltetnie magát, hogy tudja, ki fekszik még ott. Szíve hevesen megdobbant. Remus… Majd ugyanolyan hevesen össze is rezzent. Remus… szökés… Perselus… halál… kétségbeesett kiáradó, mindent elborító düh, és gyűlölet… amit nem tud uralni… nem is akarta. Éppen ellenkezőleg. Büntetni akart. Elvenni… Mindent, ami fontos a másiknak. A legfontosabb…
Félelemtől reszketve kelt fel az ágyról, és botorkáló léptekkel keresztapja ágyához lépett.
Óvatos kézzel nyúlt az alvó férfi nyakához, és az élet jeleit kutatta. El sem akarta hinni, mikor keresztapja meleg tekintetével találta magát szemben. Teljesen elfeledkezve magához az ágyra hajolt, és keresztapja nyakába borult.
- Élsz, élsz, élsz… - hajtogatta eufórikusan.
- Igen élek – mosolygott Remus. – Mégis mi mást hittél?
- Én… láttalak meghalni… Láttalak… - Harry reszketni kezdett a feltörő emlékek miatt.
- Harry, kérlek, nyugodj meg. – Minden rendben. Nem az történt, ami látni véltél. Gondolkodj!
Harrynek elnyílt a szája, és mélységesen elpirult.
- Élő halál esszenciája – suttogta. – A francba. Ez eszembe sem jutott… - A kezébe temette a fejét. – Hogy én mekkora ökör vagyok…
Remus elmosolyodott, és felült. – Nincs semmi baj. Madam Pomfrey beadta az ellenszert, és már sokkal jobban vagyok. Inkább az a kérdés, te hogy vagy? Ugye tudod, hogy nagy butaságot követtél el azzal, hogy utánam jöttél?
Harry lehajtotta a fejét. Nem akart most erről beszélni. Ez még nagyon közeli volt. Csak bólintott, és remélt hogy ezzel megelégszik Remus.
Remus megérezte Harry visszahúzódását, és finoman a karjára tette a kezét.
- Ugye tudod, hogy mindig meghallgatlak, és melletted állok?
Harry ránézett, majd elfordult, és alig hallhatóan válaszolt.
- Igen.
Hosszú hallgatás következett. Harry egy idő után nem bírta tovább, és megkérdezte a számára legfontosabbat.
- Piton professzor jól van?
- Amennyire én tudom, semmi baja. Reggel felkelt, és távozott a gyengélkedőről. Én nem láttam rajta semmi sérülést. Bár, most, hogy így visszaemlékszem, talán kissé meglepő volt, hogy szó nélkül távozott. Általában nem hagyja ki az ilyen alkalmakat, és ne mondjon valami maróan gúnyosat.
Harry nagyot nyelt. Ő is tisztában volt Perselus Piton alaptermészetével.
Mindketten az ajtóra néztek, amelyen akkor lépett be Madam Pomfrey.
- Mr. Potter! Megtudhatnám, mit keres az ágyán kívül? Tegnap még szinte a halálán volt, és most ismét a sorsát kísérti?
- Jól vagyok asszonyom – bizonygatta Harry, de a javasasszony szigorú tekintete láttán jobbnak látta engedelmeskedni, de nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze.
- És mikor mehetek el?
Remus halkan felkuncogott, de gyorsan el is hallgatott, mert a nő roppant csúnyán nézett rá.
- Előbb megvizsgálnám, ha lehet…
A néhány perces vizsgálat után Madam Pomfrey egy fejcsóválás után közölte, hogy másnap reggeli után távozhat.
- Szólna az igazgató úrnak, hogy beszélni szeretnék vele? Nagyon fontos lenne…
- Szívem szerint szigorú ágynyugalmat és alvást írnék fel, de mivel az igazgató úr is kérte, hogy jelezzem, mihelyt ébren van, így megteszem.
Poppy Pomfrey enyhén feldúlt arccal, és morcosan távozott. Helyét néhány perccel később Albus Dumbledore váltotta fel.
Az igazgató szeméből most teljes mértékben hiányzott a jókedvű csillogás. Szomorú csalódottság vette át. Szavai is erről árulkodtak.
- Mélységesen csalódtam benned, Harry. Elhiszem, hogy nagyon aggódtál Remus miatt, de az, hogy szó nélkül, titokban elhagytad az iskola területét, hogy egymagad kutasd fel, nélkülöz minden józanságot.
Harry némán hallgatta az igazgató szavait.
- Most jövök Perselustól, aki mindent elmondott. Az, hogy most köztünk vagy, nagyrészt neki köszönheti. Ezt is neked küldi – vett elő egy sötétkék színű folyadékkal telt fiolát. – Üzeni, hogy egyiket még vacsora előtt vedd be.
- Hogy van Piton tanár úr? – kérdezte lesütött szemmel. – Mit mondott? Hogy kerültünk ide?
Dumbledore igazgató beszélgetésünk folyamán most először mosolyodott el első ízben.
- Haladjunk akkor sorjában. Piton tanár úr jól van. Szüksége van egy kis időre, hogy feldolgozza a vele történteket, de teljesen rendbe fog jönni. Meglehetősen szűk szavúan nyilatkozott a történtekről, a szavaiból mégis azt vettem ki, hogy valami olyat művelt, amitől elveszetted az önuralmad, és önkéntelenül varázsoltál. Varázslatod olyan erősre sikerült, hogy magadba szippantottad a közvetlen közeledben levők varázserejét. Te nem voltál képes megállítani a saját varázserőd, és ez már az egészségedet veszélyeztette. Perselusnak valahogy sikerült a közeledbe férkőzni, és a zsupszulcsa egyenesen ide szállította mind a hármotokat. Óvatosan megérintette a még mindig Harry nyakában levő nyakláncot. Elképzelheted, mekkora meglepetésben volt része Madam Pomfreynek, mikor egyszerre három páciense is akadt.
Harry még mindig az előbbi mondaton rágódott. Magába szívta a közelében levők varázserejét.
- És a tan- tanár úr varázsereje? – dadogta ijedten.
- Hát ez nagyon érdekes kérdés, Harry. Visszakapta. Vagy visszaadtad neki. Mikor visszaérkeztél a Roxfortba, nem voltunk képesek hozzád érni. Csakis varázslattal voltunk képesek levetkőztetni, és ágyba juttatni. Úgy véltünk, jobb lesz, ha Remust és Piton tanár urat a tőled legmesszebb helyezzük el, de nem reagáltál rá túl jól sem te, sem Perselus. Csakis akkor állt be javulás az állapototokban, amikor egymás közvetlen közelében helyeztünk el titeket. Valamiért ő volt az egyetlen, aki képes volt megérinteni, és úgy tűnt, ez számára is megnyugvást okoz. – Harry elpirult a szavak hallatán. - Ma reggel távozott a gyengélkedőről.
- Beszélhetnék vele, uram?
- Hagyj neki időt, Harry. Várj még vele pár napot. És adj időt magadnak is.
- Talán jobb lett volna, ha ott és akkor minden véget ér – mormolta maga elé. Hirtelen nagyon szerencsétlennek érezte magát. – Biztosan nagyon haragszik rám.
- Harag legnagyobb gyógyszere az idő, Harry, ezt ne feledd.
Miután az igazgató elköszönt Harry ismét magára maradt. Remus még mindig gyenge volt, és ismét aludt, így Harrynek nem maradt más, mint az emlékezés, és az önvád. Nem bánta volna, ha elveszi Voldemort erejét, mágiáját, mindenét. Azt sem bánta volna, ha vele együtt veszik összes követőjének varázsereje. De sosem akarta elvenni Perselus Pitonét. Nem akarta átélni, azt, hogy milyen érzés elveszíteni azt. Mióta tizenegy éves korában megtudta, hogy varázsló minden boldogságát ez a tudat jelentette. Bele sem akart gondolni, mi történne, ha mindez egy pillanat alatt elveszne. Vagy még inkább elvennék tőle. Sosem bocsátaná meg. Talán igaza van az igazgatónak, hogy jobb, ha későbbre halasztja Perselus Pitonnal a beszélgetést. Legjobb lenne örökre. Tisztában volt vele, hogy a férfi sosem lesz képes megbocsátani a tettét, mégis egy része elé akart állni és el akarta mondani, mennyire sajnálja, amit tett. Mégha az csak átmeneti állapot volt is. Nem emlékezett rá, hogyan adta vissza, illetve a másik hogyan vette vissza a varázserejét, de nem is volt lényeges. Az, hogy pont azzal a személlyel tette, aki fontos volt számára, megbocsáthatatlan volt. És nem mentség rá, hogy dühős volt, és bosszúszomjas. Éppen ellenkezőleg. Jól emlékezett Voldemort hideg, elégedett kacajára, és fülébe csengett a férfi sziszegése: Pont olyan vagy, mint én.
Azzal teszi Pitonnak a legjobbat, ha minél távolabb tartja magát tőle - határozta el magát. Mélyet sóhajtva, önmagát sajnálva hajtotta álomra a fejét.