Harry Remus ágyán ült, és halkan beszélgetett a férfivel. Madam Pomfreyra vártak, hogy egy végső vizsgálat után, ha nem is gyógyultnak nyilvánítsa a vérfarkast, de elengedje a gyengélkedőről. Harry már türelmetlenül dobolt a lábával. Mielőbb az iskola falain kívül akart lenni. Távol a sajnálkozó Dumbledore-tól, a furcsán anyáskodó Pomfrey-től, és távol attól, akinek jelenléte ugyan meglehetősen gyakori volt a gyengélkedőn, Harry számára mégsem okozott megkönnyebbülést. Ellenkezőleg. Piton szinte folyamatosan érvényesülő ottléte állandó feszültségforrásként szolgált Harrynek. Annyira, hogy csaknem szétfeszítette belülről. A fiú már-már azon csodálkozott, hogyhogy nem látszik ebből kifelé semmi. Állandóan olyan érzése volt, mint akinek bőre alatt elektromos kisülések, pattogások futnak végig. Mint amikor egy műszálas ruhát viselsz, amely feltöltődik, ám képtelen arra, hogy kisüljön. Folytonosan hűtötte magát, emlékeztette arra, mi történhetne, ha kitörne. És ez pont elég volt arra, hogy lecsillapodjon. Átmenetileg…
Miután Remus átesett az elbocsátó szavakon, és mindketten túl voltak az év utolsó roxforti ebédjén, az igazgatói kandallón keresztül a Grimmauld térre mentek, hogy Remus a további lábadozásának idejét ott töltse, és Harry nyugodtan élvezze a szünetből megmaradt három napját. Már előre borsózott a háta a második félév kezdetétől. A Voldemorttal és a halálfalókkal történt incidens félelemmel töltötte el. Az, hogy ereje, milyen mértékben képes irányíthatatlanná válni, valósággal sokkolta őt. Az utóbbi napok álmait, jobban mondva rémálmait – amelyek az elmúlt három éjszakán szinte állandóan jelen voltak - ezek a képek töltötték ki. Férfiak és nők – álmában nem viseltek halálfalómaszkot – rémült, halálfélelemmel tágra nyílt szemei, a tehetetlenségük, és reménytelenségük, melyek elégedettséggel töltötték el. Látta magát kívülről. Arcáról levált a húsa és a bőre, csak a színtiszta koponya maradt a helyén, és a szemüregéből világító szeme. A sugárzó zöld szeme, átitatva méreggel, gyűlölettel és a gyilkos átok kegyetlen visszafordíthatatlanságával. Általában ez volt az a pont, ahol csapzottan, riadtan és reszketve ébredt fel lidérces álmából. Hiába mondta erejéről Albus Dumbledore megdöbbent mosollyal, hogy végre megvan az erő, amit a Sötét Nagyúr nem ismer, Harry nem értett egyet ezzel. Ezeket az erőket Voldemort jól ismerte. Túlságosan is. Embertelenség, gyűlölködés, félelemkeltés, mások leigázása, kérlelhetetlenség, ez mind Voldemort fő ereje. Harry biztos volt benne, ha ezeket használja, pont azzá válik, aki nem akar lenni. A következő Sötét Nagyúrrá.
Remegve, térdeit mellkasához húzva ringatta magát a sötétben, és várta az elkövetkező hajnalt, amikor ismét elhagyhatta a Griffendél hálótermét, és visszatérhetett a gyengélkedőre, hogy a nappal emberek – legfőképpen Remus Lupin – társaságában töltse.
Pont azért örült annyira annak, hogy csak kettesben lesz keresztapjával. Remus Lupin az elmúlt két évben – Sirius halála óta – egyre közelebb került Harryhez. A férfi igyekezett átvenni mind Sirius Black, mind Harry szüleinek is a helyét. Csendes, biztos támaszként állt Harry mellett, aki mindig tudta, számíthat a vérfarkas támogatására. Remélte, hogy az elkövetkező napokban képes lesz szavakba önteni a férfi előtt kétségeit, és sikerül tisztába kerülni önmagával és a felmerült helyzettel…
HPSSHPSSHPSS
Piton kelletlenül ismerte be még önmaga előtt is, hogy minden alkalmat kihasznál, hogy a gyengélkedőn lehessen. Hosszas megbeszéléseket folytatott a javasasszonnyal a legújabb, sajátfejlesztésű meghűlés elleni kalapkúra bájitalának alkalmazási módjairól, vagy arról az elmenyugtató elixírről, melyet mostanában csakis a fiú számára főzött. Mindezt persze a gyengélkedő kórtermében, ahol időnként röpke pillantást vethetett Harry Potterre. Persze a fiút már eleresztette Madam Pomfrey, de ő idejének legnagyobb részét – gyakorlatilag az alvásidőt leszámítva – a kórteremben töltötte a vérfarkas társaságában. Látta, hogy Harry milyen bizalmas viszonyban van a vérfarkassal, hogy mennyire magától értetődő természetességgel söpört ki egy-egy kósza hajtincset az éppen alvó férfi arcából, vagy hogy csak egyszerűen ült az ágy mellett, fogta a férfi kezét, míg az aludt. Azokon a ritka alkalmakon, mikor Lupin ébren volt, csendesen beszélgettek, vagy Harry felolvasott neki egy könyvből. Piton gyakran eltöprengett, vajon mi lehet a könyv címe, de a fiú mindig úgy tartotta azt – talán szándékosan -, hogy a bájitaltanárnak ne legyen lehetősége rá. Egy-két évvel ezelőtt biztosan megvetően felhorkantott volna a látványtól – még hogy Potter felolvas. Egyáltalán tud ez a kölyök olvasni? -, de mára finoman, de megváltoztatatlanul megfordult benne valami.
Nem beszélt azóta a fiúval. Nem tudta, mit mondjon, hogyan viselkedjen. Szívesen szóba elegyedett volna vele, elmondta volna, hogy örül, amiért nem esett baja, de nem tette. Az nem ő lenne. És Harry elutasító viselkedése sem tette mindezt könnyebbé. Így csak egy kurta biccentéssel köszöntötte, ha összeakadt tekintetük, és válaszul egy ugyanilyen bólintást, és egy gyorsan elforduló arcot kapott. Látta, milyen feszült a griffendéles fiú, és az az egyetlen megkönnyebbült félmosoly sem maradt rejtve előtte, amely akkor tűnt fel Harry arcán, mikor végül Lupin elhagyhatta a gyengélkedőt. Furcsa volt végignézni, hogy Harry karonfogva lép be a Nagyterem ajtaján Lupin társaságában. Lassan lépkedtek, a vérfarkas még mindig gyenge volt. Hálásan mosolygott keresztfiára, aki kihúzta a székét, és megvárta, míg leül. Nem kerülte el figyelmét, hogy a fiú még mindig csak turkálja az ételt. Éppúgy, mint szünet előtt. Harry ritkán nézett fel a tányérjából. Udvariasan válaszolt ugyan a mellette ülő házvezető tanárának, de válaszai rendszerint csak egyszavasak voltak. Igen, nem, persze, természetesen. Furcsa üresség maradt benne, mikor az ebéd végeztével a két griffendéles Albus társaságában távozott, hogy a szünet további részét a Roxforton kívül töltsék.
HPSSHPSSHPSS
- Harry, azt a tojást ott a tányérodon megeszed? – kérdezte Ron Weasley.
Harry halványan elvigyorodott. – A tied – tolta barátja elé a tányérját, amin a reggeli kezdete óta ott árválkodott két darab főtt tojás. Odáig még eljutott, hogy meghámozza, de azóta még csak hozzá sem nyúlt.
- Harry, alig eszel mostanában – dorgálta meg Hermione a fiút, aki csak megvonta a vállát.
- Mostanában nem tudom, mi ütött Dobbyba. Folyton tízórais és uzsonnás pakkokkal lohol utánam, és addig el sem mozdul, míg meg nem győződik róla, hogy legalább egy részét megettem a becsomagolt mennyiségnek.
- Fúúú, egy ilyen élő ételhordó nekem is jól jönne olykor – jegyezte meg Ron teli szájjal, majd hirtelen elkomolyodott. – Vajon mi üthetett ebbe a manóba? – töprengett, miközben bekapta Harry tányérjáról a másik tojást is. - Talán Dumbledore adott neki utasítást. Végül is ő a Roxfort egyik házimanója – okoskodott a fiú.
Hermione elgondolkodva bólintott. – Hát, lehet, hogy neki is feltűnt, milyen keveset eszel mostanában. Ne nézz rám ilyen szemmel, Harry. Nekem is szemet szúrt. Még akkor is, ha nem teszem folyton szóvá, attól még van szemem, és használom is. Alig eszel, ellenben hajtod magad, búskomor vagy, és – odahajolt a fiúhoz – nem varázsoltál több mint két hete. Mióta visszajöttünk a szünetről – súgta a fülébe úgy, hogy csak ő hallja.
Harry megmerevedett, majd a következő pillanatban ismét ellazult, és hangosan – túl hangosan – felnevetett.
- Rémeket látsz, Hermione. Nem tudom, honnan veszed. Ez butaság. Egyébként meg indulnunk kéne – terelte el a lány figyelmét -, mert bűbájtan óránk lesz. Flitwick biztos kiosztja a múlt heti dolgozatokat. Kíváncsi vagyok, mi lett a három per bé kérdés helyes válasza.
A csel bevált. Hermionével ezután a tanterem ajtajáig másról sem lehetett beszélni, mint a néhány nappal ezelőtt írt dolgozat kérdéseiről.
Az óra első fele Harry várakozásainak megfelelően alakult. Az apró félkobold tanár valóban kiosztotta a kijavított dolgozatokat, és azzal telt az óra, hogy megvitatta a tanév első felében tanult tananyagból összeállított kérdéssort. Ron elégedett mosolyra húzta száját, mikor meglátta a tekercs alján virító „V"-t.
- Várakozáson felüli – súgta oda boldogan Harrynek.
Haladó bűbájtanon magas volt az elvárási szint, így senki nem lepődött meg, hogy a haladó csoport tizenöt tagjából mindössze három „K" született. Draco Malfoyé, Hermione Grangeré, és senkit nem lepett meg, hogy a harmadik diák Harry Potter volt. Inkább az volt a meglepő, hogy mindhárom eredmény maximális pontszámot ért el.
.
- Nagyszerű eredmények születtek – lelkendezett az íróasztalon levő könyvkupac tetején álló tanár. – Nincs is más hátra, minthogy írásbeli tudásukról a gyakorlatban is be tudjanak számolni. Kezdjük talán a legjobb végeredményt elért tanulókkal. Mr. Potter. Kérem, mutassa meg, hogy változtatja a vizet borrá.
Harry arcán ártatlan mosollyal állt fel.
- Nagyon szívesen, tanár úr. Az egy nagyon hasznos kis bűbáj – vigyorgott még szélesebben -, de nem lenne talán célravezetőbb, ha azokkal kezdené, akiknek a dolgozata kevésbé sikerült? Így lehetőségük jutna a mielőbbi javításra.
Flitwick koboldarcán széles mosoly tűnt fel. – Ez kitűnő és roppant önzetlen javaslat, Mr. Potter. – Egy pillanatra leguggolt, és szemügyre vette a jegyzeteit, amelybe felvéste diákjainak pontszámait.
- Miss Braun – egyenesedett fel. – Meg tudná nekem mutatni… - a mondat további folytatása Harry számára elúszott, mint nem lényeges. Haladékot nyert. Ezúttal szerencséje volt. Pont akkor került volna rá a sor, amikor megszólalt az óra végét jelző csengőszó.
- Legközelebb Önnel kezdjük, Mr. Potter – ígérte sajnálkozó arccal a pöttöm tanár.
Harry tudta a lelke mélyén, hogy nem húzhatja a végtelenségig, és előbb-utóbb másoknak is feltűnhet az, ami barátjának, Hermionének. Az, hogy nem varázsol…
Való igaz, az utóbbi hetek Harry számára jóformán mugliként teltek. Igen, használta a hopphálózatot, amikor eljutott a Grimmauld térre és onnan a szünet végével vissza, de sem ott, sem azóta nem használta a pálcáját varázslásra. Érezte is ennek a hatását. Rosszkedvű volt – amelyet egyre nehezebben palástolt -, és egyre jobban érezte a bőre alatt feszülő szikrákat, amelyek a kitöréssel fenyegettek. Ez még inkább aggodalommal töltötte el. Tudta ő, hogy nemsokára muszáj lesz varázsolnia, de olyan helyen akart akkor lenni, ahol nem veszélyeztet másokat, de nem is hozza senki tudomására. Mindezt a saját érdekében kell megtennie. Már csak egy megfelelő helyet kéne találnia. Kissé bosszankodva gondolt vissza rá, hogy mégis inkább a Kóbor Grimbusszal kellett volna visszatérnie az iskolába – dacára Dumbledore és Remus intelmének -, és akkor lett volna lehetősége, hogy még a kapu és a Roxfort védőbűbájain kívül megtegye. De akkor még az a gondolat is elborzasztotta, hogy a pálcáját a kezébe vegye.
Töprengéséből Hermione hangja riasztotta fel.
- Hé, Harry hova mész? Most átváltoztatástan óránk lesz.
SSHPSSHPSSHP
- Á, Perselus, már vártalak. Foglalj helyet, barátom. Minden a várakozásnak megfelelően alakult?
Piton belépett az igazgatói irodába, úti köpenye porlepte volt, és fáradt ám elégedett arccal rogyott az íróasztal előtt álló fotelek egyikébe.
- Igen. Miután halálfalóinak nagy része néhány nap leforgása után visszanyerte varázserejének legnagyobb részét, a Nagyúr maga is úgy gondolja, hogy csak tudattalan, és egyben megismételhetetlen varázslat volt Potter részéről, így nem is tanúsít neki túlzott jelentőséget.
Az igazgató elgondolkozva simogatta szakállát. – Pont, ahogy gondoltam. Nincs is más dolgunk, minthogy tovább képezzük Harryt. Biztos vagyok benne, hogy kellő összpontosítással és a legilimencia tudásának összekombinálásával képes lesz erejét kellő mértékben összesűríteni, és egy adott személyre kivetíteni, amely alól nem lesz menekvés.
- Mindössze egy apró hiány mutatkozik jól felépített tervedben, Albus – jegyezte meg csendesen Piton. – Potter.
- Mi van Harryvel? Hiszem, hogy megvan benne a kellő képesség, és a varázserejében még te sem kételkedhetsz, Perselus – rótta meg szelíden az igazgató a tanárt. – Teljesen bizonyos vagyok benne, hogy-
- Én nem Potter képességéről beszélek – vágott közbe a bájitaltan tanár -, hanem a személyéről. Kétlem, hogy a fiú belemenne egy ilyen terv véghezvitelébe. Megnézted őt egyáltalán közelről mostanában, Albus? A kölyök rágja magát, szinte semmit nem eszik a nagyterembeli étkezések alkalmával, és ha jól megfigyelted, akkor neked is fel kellett, hogy tűnjön, hogy a híres aranytrió feloszló félben van. A tanórákon és az étkezéseken kívül szinte nem is lehet őket együtt látni. Potter folyton magában kóborol. És a szünet óta én még nem láttam, hogy varázsolt volna. Még akkor sem használta a pálcáját, amikor a minap Draco belekötött. Egyszerűen félrelökte, és otthagyta. Albus, te szinte mindent tudsz, ami az iskolán belül történik. Meg tudod mondani, hogy varázsolt-e Harry Potter az utóbbi két hétben? Mert ha nem, akkor bizony fogalmam sincs, mivel győzöd meg, hogy részt vegyen ebben az őrült, és egyértelműen griffendéles tervedben.
Albus Dumbledore egy pillanatig csak nézett maga elé, és amikor ismét felnézett, szemében halvány szomorúság csillant.
- Harry kénytelen lesz együttműködni. Még akkor is, ha nem tetszik neki. Amikor kérésére felvettük a Rend tagjai közé, feltétel nélküli engedelmességre esküdött. A Főnix Rendjének tagjaként engedelmeskednie kell az utasításoknak. Terheit ugyan enyhíthetjük, de át nem vehetjük őket. Épp ezért tölt el örömmel, hogy ha láthatatlanul is, de ott állsz mögötte a háttérben. Öröm látni, hogy végre kijöttök egymással, és segítesz neki. Akkor is, ha a segítség egy gondos házimanó képében bukkan fel.
Piton arcán végigfutott egy halvány rózsaszín pír, de a bájitaltan tanár hamar úrrá lett pillanatnyi zavarán, és egy másodperccel később már ismét régi önmaga volt.
- Nem tudom, miről beszélsz, Albus – morogta bosszúsan.
- Perselus, vén kecske vagyok már, de a szemem még a régi, akkor is, ha szemüvegre van szükségem. Látom, hogy fontos számodra Harry. Ne szólj közbe – emelte fel a kezét, mikor Piton szólásra nyitotta a száját. – És azt is látom, hogy te is fontos vagy neki. Mindannyiunk érdeke, hogy ez a háború mielőbb véget érjen, és mindenki megtalálhassa a nyugalmát, és a vágyait. Továbbléphetne. Elfelejthetné a múltat, és új életet kezdhetne. Egy olyan életet, amely elhozhatná számára a megérdemelt boldogságot.
- Én azt nem érdemlem – suttogta Perselus lesütött szemmel. –Egész életemben vezekelnem kell a múltbeli hibámért. Ne mondd nekem, hogy vár rám egy jobb jövő. Én a múlt foglya vagyok.
- Aki teljesen feladja a múltért a jelenét, talán a jövőt is elveszíti – mormogta maga elé félhangosan az igazgató. – Jól vigyázz Perselus, van még mit veszítened. Felkészültél rá?
Piton még a lakosztályába vezető rövid úton is az igazgató halvány ígéretén tűnődött, mely szerint beszélni fog Harryvel mind a kényszerű további különórákról, mind a varázshasználatról.
El is határozta, hogy a maga módján ő is a kezébe veszi a dolgokat. Azzal kezdve, hogy tesz róla, Harry Potter másra is használja a pálcáját, mint porfogónak.
HPSSHPSSHPSS
Harry rossz érzéssel készült a reggelit követő első két órájára. Bájitaltan. Több mint két hete nem beszélt a férfivel. Ez akár még meglepő is lehetett volna, ha ez a korábbi években történik. Ám, ami még az előző év vége felé meglepő volt, mely szerint ez a Perselus Piton és Harry Potter nem marja egymást úton-útfélen, azt a diákok mostanra már többé-kevésbé megszokták. Az, hogy Harry óráról órára készült, és az, hogy Piton már nem tudott belekötni annyira, elvette a tanár kedvét a további piszkálódástól. Legalábbis mindenki számára ez volt a kézenfekvő magyarázat. Harry számára viszont eddig azt jelentette, hogy a férfi meg van elégedve a munkájával, mostanában pedig jóval inkább azt, hogy így próbál neki egy kis visszavonultságot biztosítani. Ezt nagyra értékelte, és mélyen remélte, hogy a mai nap is az eddigiekhez hasonlóan fog eltelni, még ha ez lesz két hét után az első gyakorlati óra. Remélte, hogy – mint mindig, most is – Hermionével és Ronnal alkotnak egy csoportot, így nem lesz senki számára sem feltűnő, hogy a ráolvasást és a bűbájolást Hermione végzi. Ő pedig jól el lesz azzal, hogy zúzzon, szeleteljen, aprítson, vagy éppen porítson attól függően, mit kell majd kotyvasztaniuk. Mert bár kénytelen volt megtanulni a bájitalkészítést, attól még meg nem tudta szeretni. Vegyes érzésekkel lépett a terembe, ahol meghökkenten vette észre, hogy szokásától eltérően Piton már a teremben volt, és a tanári asztalnak támaszkodva elégedett mosollyal figyelte, ahogy diákjai sorra megmerevednek az ajtón belépve, mielőtt tovább araszolnak a tanterem belsejébe. Már kezdtek volna mindannyian a szokásos helyükre szállingózni, amikor a tanár zengő mély hangja megállította a diákokat.
- Miután elméleti tudásukról az előző hetekben már számot adtak, itt az ideje, hogy a gyakorlatban is bebizonyítsák, nem olyan fafejűek, mint amilyennek én gondolom a diákjaim nagy részét. Ma mindenki önállóan dolgozik. Aki a nevét hallja, leül oda, ahova én mutatok, és elkészíti a számára kijelölt bájitalt.
A diákok többsége önkéntelenül összenézett. Hermione kihúzta magát, és szokás szerint égett a bizonyítási vágytól, hogy megmutassa a hét év alatt megszerzett tudását. A mellette álló Anthony Goldstein sem maradt le sokkal mögötte. Harry ki nem állhatta a hollóhátas fiú fennhéjázó stílusát, még ha tudását kénytelen-kelletlen elismerte ugyan. A haladó bájitaltan-csoport többi három hollóhátas tagja Michael Corner, Mandy Brocklehurst és Terry Boot kissé különállva várakozott. A négy Mardekáros Draco Malfoy, Pansy Parkinson, Theodore Nott és Blaise Zambini szintén külön csoportot alkottak, ahogy a griffendéles hármas is: Hermione, Ron, és Harry. Hozzájuk csapódott a hugrabugos Ernie Macmilan De abban a tizenkét tanuló egyike sem különbözött a másiktól, hogy enyhén feszülten várták, mit talált ki mára feladatképpen rettegett tanáruk.
- Draco Malfoy – szólalt meg ismét Piton. – Ide – mutatott az első sor jobb szélső székére. Draco peckesen a kijelölt székhez sétált, és várakozóan nézett tanárára, aki önelégülten elmosolyodott. – Béke elixírje – közölte, és a szőke hetedéves mosolyogva rábólintott.
- Miss Brocklehurst – hívta a következő tanulót, és mutatta a neki szánt helyet a első sor közepén. – Sebzáró kenőcs. – A hollóhátas lány láthatóan fellélegzett.
- Weasley – csattant most a tanár, mire a vörös hajú fiú önkéntelenül is összerezzent.
Piton az első sor bal szélére mutatott. – Százfűléfőzet. – Ron Weasley megkönnyebbülten felsóhajtott, és széles mosoly terült szét arcán. Ezt meg tudja főzni – árulta el Harry számára barátja vigyora.
A következő három kijelölt Anthony Goldstein, Hermione és Pansy Parkinson volt. Nekik Amortencia, Veritaserum és Fecsegés főzet volt az elkészítendő bájitaluk.
A harmadik csoportban foglalt helyet Harry, Ernie Macmilan és Theodore Nott társaságában. Az ő feladatuk Élő Halál esszencia, Zagyváló főzet és Dudorragasztó szirup elkészítése volt. Míg a két társa elégedett volt a kapott bájitallal, Harry arcáról leolvadt minden eddigi erőltetett mosoly, és halálos sápadtság lepte el. Nem, nem – mondogatta magában kétségbeesetten. Ez biztos csak valami tévedés. Ő nem készítheti el az Élő Halál eszenciáját. Az képtelenség. Túl azon, hogy elkészítése rémesen bonyolult, és Harryben még mindig mélyen benne élt a főzet áldozatán kifejtett hatása, rengeteg ráolvasást tartalmazott, amelyhez nem elég a szecskázás, és a bájital hozzávalók felkaszabolása. Ehhez bizony használnia kellene a pálcáját. Tekintete összetalálkozott a tanáréval, és segélykérően nézett rá. A férfi néhány pillanat múlva azonban elfordította a fejét, és nem vett tudomást Harry néma könyörgéséről.
Már az utolsó három ember is a helyén ült, akik az Észbontó kompót, a Zagyváló főzet és az Erősítő energiafőzet elkészítését kapták feladatul, mikor Harry még mindig a terem közepén állt, mint aki még mindig nem hiszi el, amit hallott.
- Mire vár, Mr. Potter? Talán fogjam meg a kezét, és vezessem a helyére?
Harry felrezzent kábulatából, és a helyére vánszorgott.
- Most, hogy Mr. Potter is volt olyan nagylelkű, hogy testben és talán lélekben is csatlakozott hozzánk, akkor lássanak hozzá. – Kuncogás hangzott fel, és Harrynek fel sem kellett hozzá néznie, hogy tudja, a mardekárosok nevettek Harry kárára.
Harry nem mozdult, meredten ült a helyén, és továbbra is merőn nézte a tanárt, valamilyen módon jelezni akart neki, hogy változtassa meg a számára megszabott munkát, de Piton feltűnő módon nem figyelt rá. Harry végül feladta, és mélyet sóhajtott. Talán húzhatja még egy ideig – gondolta magában. Előrement a szertárba, hogy összeszedje a hozzávalókat. Üröm, aszfodéloszgyökér, nadálytő, fátyolka, gőteszem… - sorolta magában.
Ráérősen, bár precízen látott neki az alapanyagok előkészítéséhez. Rézmozsárban porrá őrölte a gőteszemet, és csomómentesen összekeverte az apróra vágott fátyolkával, mely rengeteg levet eresztett. Nehéz szívvel vette elő talárja alá nyúlva nadrágja farzsebéből a Grimmauld térről elhozott gyufát – valahogy sosem gondolt rá, hogy került oda – és miután alaposan körülnézett, az üstje alá gyújtott vele.
SSHPSSHPSSHP
Perselus Piton szokásától eltérően már korán a tantermébe sietett, és kíváncsian várta a betóduló hetedévesek reakcióját. Este, ágyának csendes magányában volt ideje átgondolni a másnapi óra menetét. Még akkor is megéri – gondolta -, ha emiatt át kell szerveznie a tanmenetet.
Jól szórakozott a belépő nebulók megtorpanásán. Még Draco arcán is jól látta az elbizonytalanodást. Alaposan átgondolta, kinek milyen feladatot fog kiosztatni, egyedül Harry esetében töprengett néhány pillanatig. Tudta, hogy a fiú képes elkészíteni, ugyanakkor annak is tudatában volt, hogy ez az a bájital, mely Pottert végigkísérte az első évétől kezdve, mellyel legelső együtt töltött órájukon nevetségessé tette, és megalázta diáktársai között, és ez az a bájital, mely nem is túl régen előhozta belőle azt a reakciót, melynek kis híján végzetes következménye lett. Még is úgy gondolta, megéri a kockázatot. Ha létezik bájital, mely képes kizökkenteni a kölyköt abból az apátiából, amelybe mostanában süllyedt, akkor ez az. Ráadásul elég bonyolult az elkészítése ahhoz, hogy folyamatos odafigyelést, koncentrálást, és nem utolsósorban pálcahasználatot követeljen. És a többieknek sem tűnhet fel, miért pont Potter kapja a „megtisztelő" feladatot.
Ettől függetlenül mégis kellemetlen szúrást érzett belül, mikor szembetalálkozott Harry elárultságtól csillogó szomorú tekintetével, és csak néhány pillanatig tudta viszonozni. Ő volt az, aki végül elfordult, és a továbbiakban már csak lopva nézett a fiú irányába. Végig magán érezte a másik szemét, miközben kiosztotta a megmaradt három diáknak is az elkészítendő bájitalt, és csak akkor nézett ismét rá, mikor már mindenki a helyén ült rajta kívül.
- Mire vár, Mr. Potter? Talán fogjam meg a kezét, és vezessem a helyére?
Szinte várta a felcsattanó választ, ami nem érkezett meg, csak néhány csoszogó lépés, és egy beletörődő sóhaj. Ez valahogy rosszabb volt, mint a fiú időnként szemtelen válaszai.
Figyelte, milyen gondosan válogatja össze az alapanyagokat, milyen aprólékosan porít, aprít, szeletel, és titokban büszkén húzta ki magát a gondolatra, hogy mégis sikerült néhány dolgot megtanítani a griffendéles fiúnak. Míg a többiek már javában az üstben fortyogó főzethez adagolták a többi hozzávalót, és kavargatták, Harry láthatóan még mindig magát próbálta győzködni. Piton bosszankodva vette tudomásul, hogy még a pálcája sem került elő. Mikor a fiú lopva a talárja alá nyúlt, valami győzedelmesen felkacagott benne, hogy 'na majd most'… Annál nagyobb volt a meglepetés, mikor csak egy mugli segédeszköz került elő, és kevés híján felcsattant, amikor rádöbbent, a gyufával kíván begyújtani az üstje alá. Uralkodott ugyan magán, de csak azért, mert jól tudta, előbb vagy utóbb mindenképpen elő kell kerülni a pálcának is, amikor le kell csendesíteni a tüzet, és el kell kezdeni a ráolvasást.
Körbejárt, kritikus szemmel ellenőrizte a többiek munkáját is. Mély megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy Weasley százfűléfőzete eddig szinte tökéletesen alakul. Összehúzott szemöldökkel hajolt a vöröshajú fiú üstje fölé, és mélyet szippantott a gőzölgő főzetből. Szó nélkül fordult tovább, egy ajakbiggyesztéssel honorálta Brocklehurst főzetét, de Dracónak elégedetten bólintott, Továbbfordult a következő sorba. Hermione főzetét hosszasan vizsgálta, de nem tett megjegyzést. Belenézett a többiek üstjébe is, és mindenki meglepetésére senkinek semmilyen módon nem reagálta le a készülő művét. Végül némi kihagyással elért Harry asztalához. Megállt a fiú háta mögül, és összeszűkülő szemmel nézte diákja munkáját. Keze összeszorult a látványtól, és nem túl nyájasan megszólította a diákját.
- Elárulná, Mr. Potter, vajon hogy lehet az, hogy ennyire le van maradva a diáktársai mögött? Gondolom, nem akarja, hogy az óra végén értékelhetetlennek minősítsem a főzetét?
HPSSHPSSHPSS
Harry a szeme sarkából figyelte, ahogy tanára hiéna módjára kering diákjai körül, megszemlélve a készülő bájitalokat, de nem kommentált egyet sem. Remélte, hogy vele sem tesz kivételt, még ha magában jól tudta, ennek az esélye gyakorlatilag a nullával egyenlő. A tanár a háta mögül közeledett, és közvetlenül mögötte megállt.
Harry összerezzent, de nem nézett fel a tanárra. Megpróbálta felvértezni magát a férfi minden bizonnyal pillanatokon belül bekövetkező kitörésére. Nem sok sikerrel. Érezte, ahogy bensője reszketni kezd, és kénytelen volt lehunyni a szemét, hogy erővel kényszerítse nyugalomra magát.
- Elárulná, Mr. Potter, vajon hogy lehet az, hogy ennyire le van maradva a diáktársai mögött? Gondolom, nem akarja, hogy az óra végén értékelhetetlennek minősítsem a főzetét?
Vagy esetleg úgy gondolja, ha úgy tesz, mintha az ön feladata nehezebb lenne, mint a többieké, akkor mindenki szíve megesik magán?
Harry mély lélegzetet vett, hogy válaszoljon, de nem kapott rá esélyt.
- És annak vajon, mi az oka, hogy még a pálcáját sem vette elő? Megtudhatnám, mivel kevergette akkor eddig a főzetet?
Harry már meg sem próbált magyarázkodni, csak némán felmutatta a gőteszem porításához használt mozsártörő rudat, és egy pillanatra a férfi szemébe nézett. Az abban látott mérhetetlen csalódottság láttán ismét lehajtotta a fejét.
- Várok, Potter. – Piton hangja egyre türelmetlenebb volt. – Vegye már elő a pálcáját, és kezdjen végre hozzá a feladatához.
Harry számára most jött el a mindent eldöntő feladat. Két ujjal nyúlt talárja zsebébe, és húzta elő a szívének máskor olyan kedves magyalfa pálcát.
- Hogy fogja azt a pálcát, Potter? Nem kényes kisasszony maga. Fogja meg normálisan azt a fadarabot, és mutassa meg végre, mit tud. Most nem az elméleti tudására vagyok kíváncsi.
Harry, aki eddig szó nélkül tűrte a férfi szidalmait, összerázkódott. A benne levő feszültség egyre jobban ki akart törni, és a tizenéves fiúnak minden akaraterejére szüksége volt, hogy visszafogja magát. Nagyot nyelve próbálta lecsendesíteni a feltörni készülő vulkánt, de érezte, hogy most vesztésre áll.
- Ki… kell… jutnom… innen… - nyögte halkan. Felemelte szemét, és Piton döbbenten hátrált egy lépést. Nem a fiú arcán jól látható halálos sápadtság lepte meg, nem is a sápadt arcon is jól látható megfeszített erőlködés, hanem a fiú szemének változása. A mindig élénkzölden csillogó szempár ezúttal nem zöldként tündökölt. Vörös volt…
Harry már nem két ujjának hegyével fogta pálcáját. Rámarkolt, és bár a föld felé tartotta, egész tartása fenyegetővé vált, reszketett, mint a nyárfalevél.
- Eresszen – sziszegte az időközben közvetlenül előtte álló férfinek. Piton készen állt rá, hogy lefogja a minden ízében remegő fiút, de az hirtelen sarkon fordult, elrobogott a tanár mellett, feltépte az ajtót, és kirohant. A termet döbbent, halálos csend töltötte be, amelyet néhány másodperc múlva Piton hangja váltott fel.
Harry csak futott. Annyit érzett csupán, hogy ki kell jutnia. Érezte, hogy csak percei vannak, és robbanni fog. Szinte szó szerint. Nem akarta, hogy mindez egy bájitalokkal teli osztályteremben történjen. A kapu felé iramodott. Sosem száguldott gyorsabban. A főbejárat előtti lépcsősoron mégis megtorpant. Nem fog túljutni a Roxfort védőbűbájain. Ez egyértelmű. Egy képtelen ötlet jutott eszébe. Futva indult vissza a lépcsők felé, fel az első, a második, harmadik emeletre. Balra fordult. Egy sarok, még egy sarok, egy hosszú folyosó… hol van már… A folyosó végén megtorpant, és feltépte az ajtót.
A mosdók felé fordult, és azonnal meglátta a kígyófejjel díszített csapot.
- Sshesszasssza! – sziszegte, és alighogy megnyílt a lejárat, már ugrott is. Futva nyitotta ki a többi ajtót, és kifulladva ért el a céljáig. Pálcáját a magasba emelve egy artikulátlan kiáltásra futotta.
A termet vakító fényesség, és hatalmas robaj rázta meg, amely úgy tűnt sosem ér véget. Majd hirtelen ismét sötét lett és csend. Harry a földre rogyott, és megszűnt számára a világ.
SSHPSSHPSSHP
Mikor Harry kifordult mellette, és kiszáguldott a teremből, Piton keserűen vette tudomásul, hogy terve kudarcot vallott. És vele párhuzamosan érezte, hogy nagy valószínűséggel elveszítette a fiú minden bizalmát is. Fájdalmas ráébredés volt, de sokáig nem tétlenkedhetett. Meg kellett állítani a fiút, aki minden bizonnyal ki akart jutni a Roxfort területéről.
- Weasley, azonnal menjen az igazgató úrhoz, és tájékoztassa a történtekről. – Ron azonnal az ajtóhoz rohant, és kivágtatott rajta. Piton végignézett a csoport többi tagján. - Draco, Miss Granger, maguké az osztály!
Az ajtón túl érte utol a futásnak eredő Weasley fiút.
- Közölje az igazgató úrral, hogy Potter elrohant a teremből. Erősítse meg a védőbűbájokat, és a kaput. Én utána mentem. – Ezzel otthagyta a döbbent hetedévest.
Egyenesen a kapuhoz futott, amikor eszébe jutott, hogy nem adta meg az igazgatói irodába vezető jelszót. Bosszankodva, csak annyi időre állt meg, hogy útjára indítsa patrónusát Albushoz, majd feltépte a bejárati ajtót, és szaladt tovább. Látta, hogy Rubeus Hagrid éppen a Tiltott Rengeteg szélén tart órát a negyedéveseknek. Ha Potter erre ment, a vadőrnek látnia kellett. Nyugalmat erőltetve magára, hosszú léptekkel sétált a Legendás Lények Gondozása tanár felé.
- Jó napot! Segíthetek Piton professzor? – kérdezte Hagrid, a közeledő tanártól. Piton közelebb intette a vadőrt, és hogy a többi diák ne hallja, halkan kérdezte.
- Nem láttad véletlenül Pottert erre elszaladni néhány perccel ezelőtt?
- Nem szaladt erre senki – tárta szét két hatalmas lapátkezét a félóriás. – Csak nincs valami baj, professzor? Harry bajba került? Segíthetek? – Hagrid hangjában őszinte aggodalom csendült.
Piton határozott 'nem'-et intett a fejével, és felemelte hangját.
- Köszönöm, professzor – mondta jól érthetően, biccentett a bozontos szakállú férfi felé, és elindult Roxfort főkapujához. Valamiért úgy érezte, Harry nem távozott Roxfortból, és ez melegséggel töltötte el. Ellenőrizte az ódon kovácsoltvas kaput, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy nem próbálták kinyitni az utóbbi huszonnégy órában. Egy gyors kereső bűbáj azt is megmutatta, hogy Harry nincs a közelben. Visszatért az iskolába, és egyenesen az igazgatói irodába sietett. Nagyon remélte, hogy Albus már meg is találta az esztelen fiút.
Ám még a délután sem hozott eredményt. Albus szétküldte a kísérteteket, hogy nézzenek szét mindenhol, minden festményt maga kérdezett ki, de nem lett okosabb.
Az igazgatói irodában ott ült Perselus Piton és Minerva McGalagony mellett Hermione Granger és Ron Weasley is.
Albus Dumbledore szakállával megtörölte félhold alakú szemüvegét.
- Sehol nem találjuk. Senki nem látta. Az az egy biztos, hogy az iskola területén van. Egyetlen festmény sem találkozott Harryvel, mióta felrohant a lépcsőn, és befordult a harmadik emeleten.
- A harmadikon? – kérdezte egyszerre Ron és Hermione. – Kikérdezték már Hisztis Mirtylt? Mondott valamit? – vágtak egymás szavába izgatottan.
- Mit mondhatott volna? – csattant fel bosszúsan Piton. - Az a Mirtyl nevű hisztérika ki sem tette a lábát abból a helységből már hónapok óta. Minden éjjel hallom a nyávogását, amikor járőrözés közben elmegyek a mosdó előtt.
Hermione és Ron sokatmondóan nézett egymásra. Ron kimondottan élvezte a helyzetet.
- No, lám. Van valami, amit mi tudunk, és a tanárok egyike sem? – kérdezte kuncogva, majd látva a három tanár elbizonytalanodását, elkomorodott. - Van egy óriási gondunk. Harry egyetlen helyen lehet ebben az iskolában. A baj csak az, hogy oda rajtunk kívül csak egy valaki tudná követni. Voldemort… - A hírhedt név hallatán McGalagony összerezzent, Piton összeráncolta homlokát, Dumbledore pedig megrángatta hosszú szakállát.
--
Ezúton is elnézést kérek a hosszú kihagyás miatt. Azt ígértem, hogy már csak 1-2 rész van hátra a befejezésig. Nos, kicsit tovább húzódik a történet, mint eredetileg terveztem. A következő részből bár 8 oldal kész, de még nincs meg teljesen. Az lesz az utolsó előtti. Tehát ezen kívül még vissza van 2 rész. Lassan nem merek ígérni semmit, de azért igyekszem.