Sokáig nem voltam netközelben ezért elég későn sikerült felraknom a sztorit, de remélem, még nincs késő. Néhány dolgot viszont le kell szögezni, mielőtt tovább olvassátok. Először is azt, hogy a karakterek nem sajátok, törvény védettek, a történet viszont az enyém, jónéhány utalással az eredeti animére.
Figyelem: LEMON Aki nem tudja, mit jelent a szó, annak elmondom: ebben a részben grafikus szexjelenetet láthattok, két hímnemű karakter közt. Akit ez elrettent, azt kérem, ne olvassa tovább, vagy várjon a harmadik fejezetig. Innentől kezdve ez a ti felelősségetek, nem az enyém. Továbbá erőszakot is tartalmaz ez a rész, aki nagyon szereti Kuramát, annak nem igen ajánlom.
Akinek ezek után sem ment el a kedve, annak jó szórakozást!
Őrületre kárhoztatva
2. fejezet
Másnap reggel Kurama úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Ez olyan szempontból volt jó, hogy nem is próbált meg beszélgetést indítani. Viszont az eddigi arrogancia is visszatért az arcára, amit néhány vágással szívesen helyre igazítottam volna.
Abban a pillanatban, hogy immár száraz kabátomat visszakaptam, eltűntem a házából. Ki kellett szellőztetnem a fejemet. Élveztem a friss, esőtelt levegőt a fülledt szoba után, a fatörzsek és a levelek még mindig nedvesek voltak a tegnap esti égszakadástól. Cél nélkül ugrottam fáról fára, de hamarosan elértem a város melletti erdőbe, ami jó helynek ígérkezett egy kis feszültség-levezető edzéshez. Kabátomat egy közeli tönk tövébe hajítottam, és előhúztam katanámat. Néhány pillanatig a pengére bámultam, amit tegnap a rókaszellem nyakához feszítettem. Egy kis vérfolt még mindig látható volt a szélén, ahol Kurama bőrével érintkezett.
Hirtelen néhány emlék villant be a régmúltból, amikor hasonló okok miatt ázott vérben a kardom a hegyétől a markolatáig. Hasonló okok... Azok egy kicsit más okok voltak, mint a mostani. Más fájdalmak. Nagyobbak. Mélyebbek. De nem csak ezért voltak mások.
Megráztam a fejem. Nem szeretem felidézni ezeket. Ami történt, megtörtént, mostmár csak annyit tehetek, hogy elkerülöm az ilyen helyzeteket. Ahogy tegnap is tettem.
Támadóállást vettem fel és megcéloztam egy tölgyfát. Emberfeletti sebességgel vágtam ketté a törzsét, majd egy újabbnak, majd egy újabbnak. Az eldőlt tönköket megint megtámadtam, egyre apróbb darabokra vágva őket, míg a legtöbből már csak forgács maradt. Ha nagyobb fadarabokat láttam, azokat is szilánkokká szeltem. Egy idő után szűnni éreztem a bennem tomboló idegességet, és egy éles lélegzettel lehuppantam az egyik még épségben lévő fa tövébe.
Elraktam a katanámat és felnéztem az égre. Észre sem vettem, hogy elkezdett sötétedni. A tisztásra, amit kialakítottam, bevilágított a telihold, szinte nappali fényt adva.
Csukott szemmel dőltem neki a fának, és élveztem a hűs esti levegőt. Most nem lesz eső, így akár idekint is aludhatok. Jobb, mint a másik lehetőség.
Felkaptam a fejem és a talpamra ugrottam, újra elővonva a kardomat. Valaki közeledett felém. Egy démon, ebben biztos voltam. Hamarosan megláttam a közeledő alakot a fák közt. Magas volt, és hosszú hajú, rögtön felismertem, annak ellenére, hogy árnyak takarták. Mikor kilépett a tisztásra, a holdfény megcsillant ezüst haján, fülén és farkán. Egyszerű fehér ruhában volt, aranyszínű szemeit pedig rám villantotta.
Youko Kurama.
Majdnem négy éve láttam utoljára a Makai viadal alatt, és nem gondoltam, hogy pont a halandók világában találkozom vele újra. Lassan leengedtem a kardomat, de nem raktam el.
- Nahát, Hiei! – dorombolta, mintha csak akkor vett volna észre – Micsoda véletlen, hogy találkozunk!
Nem válaszoltam, továbbra is a mozdulatait figyeltem.
- Gondoltam kijövök egy kicsit sétálni – mondta, miközben odalépett egy tölgyhöz és végighúzta a kezét a törzsén. – Megnyugtató idekint a sok fa és növény közt.
A tölgyfa megnyújtotta ágait, és lehajolt, hogy elérje a kitsunét.
- Ezt az alakomat ők is jobban szeretik – duruzsolta, míg a vállára boruló leveleket simogatta. – Talán, mert egy démont közelebb éreznek magukhoz, mint egy embert.
Gondolkozni kezdtem azon, hogy mikor hagyja abba a dumálást, és tér rá végre a lényegre. Abban majdhogynem biztos voltam, hogy nem csak véletlenül járt erre.
- Azt hittem többé nem fogod ezt az alakodat használni – mondtam végül.
- Nem is állt szándékomban, de tudod, a youko-énem eléggé akaratos, és úgy fél éve kikívánkozott az emberi testemből – vállat vont és elhessegette magától a leveleket. – Mit tehettem volna.
- Visszatartod – válaszoltam kézenfekvően, nemes egyszerűséggel.
Egy halvány vigyorral az arcán felém indult.
- Nem olyan könnyű az, mint gondolod - egyre közelebb ért hozzám, de én csupán erősebben fogódzkodtam a katanám markolatába. – Főleg mióta visszajöttél Mukurótól.
Erre letaglóztam. Viszont az a furcsa fény a szemeiben még inkább taszított. Ismerem ezt a nézést, és nem szeretem. Egyáltalán nem.
Amint csak két lépésre volt tőlem, támadásra emeltem a kardomat, hogy mozgásképtelenné tegyem, de meglepetésemre a karom nem mozdult. Mikor oldalra néztem, láttam, hogy mindkét alkaromat vastagon körbenőtték az indák. Mikor fonódtak ezek körém? Nem is éreztem őket! Ennyire óvatlan lettem volna?!
A következő pillanatban éreztem, hogy a tekercsek megfeszülnek, és nekirántanak a fának, aminél az imént ültem. A hátamban éles fájdalmat éreztem az erőtől, ahogy a durva kéregnek ütköztem, a katanám pedig kiesett a kezemből. Egy pillanatig csillagokat láttam. Amint kitisztult a látásom, szemeim rögtön Youkón akadtak meg, aki alig egy lépésre állt tőlem. Megrántottam a karjaimat, de az indák szemernyit sem engedtek. Ismét a kitsunére néztem, akinek a szemében játékos öröm csillant. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, de ezt a tekintetet túlságosan jól ismerem, ahhoz, hogy megnyugodjak.
- Ck, ck, ck – mosolyogva megrázta a fejét, miközben lassan tovább beszélt. – Hiei, Hiei, így kell engem üdvözölni?
- Engedj el! – tovább feszegettem az indákat, de egyelőre nem jártam sikerrel.
- Inkább nem. Tudod, még mindig orrolok rád egy kicsit a tegnapi miatt. Én csak kedves akartam veled lenni – nem hallatszott harag a hangjában, inkább a pajkosság, ami minden fajtája-bélire jellemző.
- Anyáddal legyél kedves! Most eressz! – sziszegtem neki.
Lehajolt hozzám és a nyakamba morgott:
- Az édesanyám nem az esetem.
Éreztem a forró lélegzetét, és azt, ahogy megnyalta a nyakam, amibe beleremegett a gerincem. A legutóbbi találkozásunk óta nőttem egy kicsit, így mostmár Kurama youko-énjének a válláig értem. Így könnyebben le tudott hajolni, hogy játszadozzon velem. Nagyon nem tetszett a helyzet, amiben voltam, ezért mozgolódni kezdtem az érintése alatt, és még mindig karjaim kiszabadításával próbálkoztam. Ő erre, derekamra tette a kezeit, hogy nyugton maradjak. Csak ekkor vettem észre, hogy a lábaim még szabadok.
Mivel a tekercsek elég erősen tartottak, mindkét lábamat fel tudtam emelni a földről, és hasba rúgtam Youkot. Nekiütődött a tisztás másik felén lévő fának, legalább akkora erővel, amivel a kacsok engem tartottak. Arra számítottam, hogy az indák azonnal elengednek, ennek ellenére a lábaim köré is fonódott jó néhány társuk. A karjaimat most a fejem fölött a fa oldalához kötözték. Így még kiszolgáltatottabbnak éreztem magam.
A következő pillanatban Youko újra előttem volt, a testét pedig teljesen az enyémhez préselte, hogy ne mozduljak. Bal kezével megszorította a nyakamat, karmait a húsomba vájta.
- Hmm, ez tetszik – duruzsolta, és kezével felemelte fejem, hogy a szemembe nézzen. – Szeretem, ha harcolnak egy kicsit az áldozataim – ezután oldalra hajtotta saját fejét, úgy suttogott – Az sokkal mókásabbá – megnyalta a fülemet és ugyanolyan mély hangon folytatta, - és izgatóbbá teszi a dolgokat.
Bizonyítékként csípőjét az enyémhez dörgölte és morogni kezdett, és ha eddig nem is, most már értettem, éreztem, mire készül. Eluralkodott rajtam a páni félelem! Nem is tudja, hogy azzal, hogy saját vágyait akarja kielégíteni egyben a végrendeletét is megírja.
Démoni erőmet igyekeztem bal karomba összpontosítani és elégettem vele az indákat. A még mindig lángoló öklömmel pedig egyenesen a kitsune fejére vágtam, ő azonban elrántotta magát az ütésem elől, valószínű megérezte az aktivizált erőmet. Szabad kezével elkapta a csuklómat és visszarántotta a fának. Éreztem, hogy az ütés erejétől eltörik a csont a csuklómban. Maga a fájdalom nem volt nagy, csupán elfintorodtam, és nehezebben lélegeztem miatta, de tudtam hogy bal kezem onnantól kezdve használhatatlan. A nyakamon a szorítás megerősödött, a fájdalommal együtt. Kapkodni akartam a levegőt, de a kitsune nem engedte, így csak néma tátogásra tellett tőlem.
- No-no, azért ölésre ne menjünk! – lassan végighúzta karmait a karom belső felén, utat vájva magának a húsomban. Az elégetett indákat újak váltották fel, hogy sérült karomat a helyén tartsák. – Nem szándékozom megölni téged, de, ha okot adsz rá, megteszem – a pajkos vigyor továbbra sem tűnt el az arcáról, ahogy hozzátette, - miután eljátszogattam veled.
A keze kissé elernyedt, én meg mohón levegőt szívtam a tüdőmbe. Mialatt oxigénért küzdöttem, Youko jobb kezével a hajába nyúlt és elővett egy magot, majd a növény felvette eredeti alakját. A gyökerei, ha lehet azokat annak nevezni, a rókaszellem alkarjára tekeredtek, kezében pedig ott maradt a gumószerű szár, ami egyetlen hegyes tüskében végződött. Nyakamnál fogva előrébb húzta a fejemet, a tüskét meg a gerincembe szúrta. Éles fájdalom áramlott szét egész testemben és végtagjaimban, a torkomból feltörő kiáltást csak úgy sikerült elfojtani, hogy ráharaptam alsó ajkamra. De a testemen végigfutó kínnal teli remegést nem tudtam elrejteni. Ködös elmémen keresztül csak a kitsune hangját hallottam.
- Ez a növény megbénítja a szervezetedet, úgy, hogy a gerinceden át az idegrendszeredbe juttatja a mérgét, így nem tudod sem a démoni, sem a testi erődet használni ellenem. Mostantól csak annyit tehetsz, hogy megpróbálod élvezni az egészet. Hidd el, jobban jársz!
Ajkát az enyémhez nyomta, jelezve dominanciáját, újra a fatörzshöz szorított a testével, karmai pedig még mindig a nyakamat tartották. Csípőjét ritmikusan az enyémhez dörgölte, kétségtelen milyen szándékkal, és éreztem a mellkasából előtörő mély morranásokat, ahogy egyre jobban kezdi élvezni, amit tesz. Igyekeztem elfordítani a fejem, de a keze erősen tartott, és minden önuralmamat latba kellett vetnem, hogy a testem ne reagáljon úgy a mozdulataira, ahogy elvárja. Megint összpontosítani akartam a démoni erőmet, de a szikráját is alig találtam meg. Csak nagyon hosszú idő alatt tudnék egy támadásravalót összegyűjteni belőle, a baj viszont pont az, hogy nem tudom, Youko mikor fog komolyra fordulni. Ráadásul a bennem uralkodó pánikot is le kell küzdenem, különben elvesztem.
Végül visszavonult az erőszakos csókból, én meg ismét levegőért kapkodtam. Láttam, hogy elégedetlen, amiért nem tudott reakcióra bírni, de akkor egy gonosz vigyor terült szét a képén. Ez mégjobban megrémített, de igyekeztem egy „megöllek" arcot erőltetni magamra.
- Látom, keménykedsz - mondta. – De nem baj, nekem így is jó. A végén úgyis az lesz, amit én akarok.
A jobb oldalamon egy újabb növény jelent meg, hasonló az előzőhöz, de ennek a szára élénkvörös volt, és három tüske állt ki belőle. Youko elengedte a nyakamat, mire a tüskék belém fúródtak. Ez nem járt akkora fájdalommal, mint az előző, de kellemetlen volt, főleg, hogy nem tudom, mi a fenét juttatott belém.
- És most – ezúttal az államat vette karmos kezébe, - hol is tartottunk?
Megint az enyémhez nyomta a száját, szétfeszítve és tartva állkapcsomat. Éreztem, ahogy a nyelve a sajátomat kezdi támadni, hogy mozgásra bírja, de még mindig igyekeztem neki ellent mondani. Az ágyéka továbbra is táncot járt a reakció reményében. A testem lassan elárult engem, amint az elmém kiáltásai ellenére, élvezni kezdte a kitsune minden egyes mozdulatát. Akaratom ellenére ringattam saját csípőmet a rókaszelleméhez. Hallottam az elégedett morranást Youkótól és szabad kezével dörzsölni kezdte a mellkasomat a pólómon át. Mostmár csak hangokra várt, amit a testem ugyancsak megadott neki, mély, gyenge morgásokkal.
'Elég legyen! Nem akarom ezt! Elég!' A testem nem hallgatott rám! Az egyetlen, amit ebben a helyzetben még irányítani tudtam volna cserbenhagyott, nem reagál a parancsaimra. 'Elég! Legyen vége! Elég!' Az elmém elkezdett lassan a sötétség felé sodródni, amikor már minden és mindenki lényegtelen volt.
'Ne! Még ne! Nem akarom ezt! Még harcolok! Még nem visszafordíthatatlan!'
Az árnyaktól egyelőre megmenekültem, igyekeztem kitisztítani az elmémet, de nagyon jól tudtam, mi akadályoz meg benne.
Youko ismét eltávolodott a csóktól, mindketten levegőveszteségtől lihegtünk. Végignyalogatta a nyakamról a vért, amit még a karmai okoztak, de miután eltüntette azt, sem hagyta abba akcióját. Igyekeztem visszafojtani a torkomból feltörő nyögéseket, és beszédre ösztönözni a csóktól zsibbadt számat.
- Rohadék… Nnh… af-afrodi…ziákumot…ah-adtál…Naahn.
- Hmm – a nyakamon éreztem, ahogy elvigyorodik, de nem húzódott el. – Látom, az agyad még jól jár. Csak rásegítettem arra, ami ígyis-úgyis bekövetkezett volna.
- Rohadt dög… ezért még… megöllek…
- Majd meglátjuk.
Összeszorítottam a szemem és felkiáltottam fájdalmamban, amikor a mellkasomba vájta karmait. Lassan, nagyon lassan végighasította bőrömet és húsomat egészen a hasamig, ronggyá szabdalva ujjatlan pólómat. Alig tudtam lélegezni, a bensőm égett. Félig nyitott szemekkel néztem le magamra. A kitsune karmai még mindig a hasamban pihentek, a sebekből ömlött a vér. Miután kihúzta belőlem ujjait mindegyiket végignyalogatta.
- Az afrodiziákum még mindig a véredben kering. Hmm… isteni…
Most a testemről kezdte nyalogatni, szívni a vért, minden egyes izmom fölött, a bőröm minden egyes négyzetcentiméterén végighaladva. A belsőm továbbra is égett, de nem csak a fájdalomtól. Nem tudtam visszatartani a morranásokat és nyögéseket, amik elhagyták a torkomat. Én nem akartam ezt, azt akartam, hogy álljon le ő is, a testem is, hagyjon engem békén, tűnjön el, vagy egyszerűen dögöljön meg! Dögöljön meg!
Míg a testemet nyalogatta, átkarolta a derekamat és a hátamba is sebeket karcolt. Igyekeztem visszatartani a kiáltásokat, amik kikívánkoztak belőlem, de ebben is megbuktam, miután a mellkasomon a szájával rátalált az egyik bimbómra és csókolgatni, nyalogatni kezdte. Behomorítottam a hátamat, hogy még közelebb kerüljek a szájához, ami annyira tetszik a testemnek, mire ő még erősebben ostromolta azt.
Veszélyes határokig izgatott fel az érintése, a szája, a nyelve. Tudom, mit akart ezzel elérni. Azt, hogy ne küzdjek, és a karjaiba omoljak. Nem jött össze neki. Az elmém még nem adta fel a harcot! Bár a testem igen és afelett el is vesztettem az irányítást, az elmém még teljesen ép. Igaz, pontosan nem tudom meddig, de van esélyem. Merthogy az egyik legjobb fegyveremet nem a testemmel irányítom. Már csak egy kis idő kell, hogy elég erőt összegyűjtsek. És akkor Kurama meghal! Nincs más választásom.
Közben lejjebb haladt a felsőtestemen, megállt a köldökömnél, hogy azt is körbenyalja, amikre én halk, elfojtott nyögésekkel válaszoltam. Egyik kezét derekamról a nadrágomhoz emelte és az izgalomtól már felálló végtagomhoz szorította. Erre én egy fél-kiáltást, fél-nyögést hallattam, és a keze felé kezdtem ringatni ágyékomat, mire ő belevigyorodott a hasamba és a saját ritmusomnak megfelelően dörzsölt engem. Rókafarkát ekkor a lábaim köré tekerte, a bal kezével pedig a nadrágom övét kötötte ki. Ekkor szólalt meg bennem a vészharang.
'Most! Ha most nem cselekszem, elvesztem az utolsó esélyemet!'
Az összes démoni erőmet, amit csak össze tudtam hívni mérgezett testemből, egyszerre engedtem ki és egész testemet bíborfekete aurába borítottam. Ez az erő egyszerre égette el az összes indát és taszította el tőlem a Youkot. Ez azonban azzal is járt, hogy lihegve térdre estem, most, hogy nem tartott semmi a lábamon. A méreg maga is meggyengített, de a hirtelen energiakibocsátás is sokat kivett belőlem. Csak térdeltem ott félmeztelenül remegve a gyengeségtől, égő homlokkal a vibráló Jagan miatt. De siettettem magam, hisz el kell tűnnöm innen, mielőtt a Youko ismét magához tér, vagy elvesztem az eszméletemet.
Hirtelen ismerős szúrást éreztem a nyakam hátulján, és éles fájdalmat a gerincemben és egész testemben. Egy kiáltással előrebuktam a forgácsborított földre. Nem tudtam megmozdulni. Két kar fordított meg durván, félig nyitott szemeimen át Youkot láttam fölém hajolni, még mindig kezében a bénító mérget tartalmazó növénnyel.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyi erő maradt még benned – lihegte. Úgy tűnik a támadás eltalálta őt, de nem okozott rajta komoly sérüléseket. A növényt lassan a fejem fölé irányította, - ahogy azt sem, hogy a harmadik szemed nem közvetlenül az idegrendszeredhez kapcsolódik.
- Semmit nem tudsz rólam – morogtam erőtlenül.
- Lehet, így viszont külön kell kiiktatnom a Jagant.
Félelem villant át az agyamon, ahogy egyre közelebb tartotta a növényt a homlokomhoz. 'Bele akarja szúrni a szemembe? Komolyan bele akarja szúrni azt az izét a szemembe?'
Erőtlenül mocorogni kezdtem, már nem törődtem azzal, hogy az arcom mutatja-e az érzéseimet, vagy sem. Csak a tüske hegyére meredtem, amit felém közeledett. Oldalra fordítottam a fejem, hogy elkerüljem azt, de a karmos kéz ismét megragadott és a helyemen tartott. A szúrás azonban elmaradt. Csupán néhány csepp hagyta el a tüske hegyét. Azonban ez is elég volt ahhoz, hogy mint a sakál, üvöltsek a fájdalomtól, és kirántsam magam a kitsune fogásából.
Csípett! Égett! Fájt! Nem bírom! Nem bírom! A saját üvöltésemet is csak távolról hallottam, bár a szemeim nyitva voltak, nem láttam semmit. Úgy éreztem a homlokomnál fogva ketté szakadok.
Azután elmúlt a fájdalom, csak gyenge zsibbadás maradt utána. Rémlett, hogy még mindig a hátamon fekszem, de fáztam. Ez kicsit fura volt, mert tűzdémon mivoltomnak köszönhetően mindig meg tudtam változtatni a testhőmérsékletemet, a körülményeknek megfelelően. Most viszont fáztam. Ez utalt arra, hogy rettenetesen nagy bajban vagyok.
Újra kezeket éreztem végigbarangolni a testemen, karomon és lábamon. Visszatérve pillanatnyi eszméletvesztésemből, rémülten tapasztaltam, hogy teljesen meztelen vagyok, akárcsak az alak, aki fölém hajolt.
- Hiei, megijesztettél – mondta, az aggodalom legkisebb szikrája nélkül. – Azt hittem kiütöd magad, még mielőtt befejeznénk a kis mókánkat.
Lehajolt, és nyalogatni kezdte a nyakamat, a kulcscsontomat, majd a mellkasomat, megállva egy bimbónál és támadást indítva neki. A kezei addig megtalálták a még mindig fájdalmasan izgult tagomat, és simogatni kezdték. Nem tudtam mást tenni, mint a fejemet ráztam, hogy megszabaduljak az érzésektől. Harcolnom kell, egészen addig, míg mozdulni tudok.
Kipróbáltam izmaimat, a lábaimat megfeszítettem, majd a ballal megrúgtam Youkot, amilyen erősen csak tudtam. Erre nyilván nem számított, mert meghökkenve szállt le rólam, és igyekezett lefogni engem, de nem járt sikerrel. Újra körém tekeredtek a már jól ismert indák, de lazábban. Még mindig kapálóztam, de Youko a karmait bal lábam tövébe eresztette, és erőteljesen megrántotta, kirántva combcsontomat a helyéről. Halk kiáltásom szánalmas nyöszörgésbe fulladt, amint megpróbáltam megmozdítani lábamat, amit szinte nem is éreztem. Amit éreztem belőle, csak a szúró fájdalom volt.
A kitsune kuncogni kezdett.
- Meddig akarsz még harcolni? Hiszen ha nem tévedek, te magad is élvezed ezt – egyetlen ujjával végigsimította péniszemet.- Legalább annyira, mint én.
- Szemétláda… - hangom csak gyenge suttogásként hagyta el száraz torkomat.
- Hmm, most mond azt, hogy nincs igazam!
Csak megráztam a fejem, és felnéztem az égre. A telihold még mindig rávilágított a tisztásra, s vele együtt meztelen testünkre. Majdnem elragadott a sötétség. Révületemből egy ujj ébresztett fel, ami durván belém hatolt. Igyekeztem elhessegetni magamtól, vagy elmászni előle, de túlságosan legyengültem.
- Maradsz, Hiei! Mostmár nem szöksz meg.
Tovább mozgatta bennem az ujját, egy kis idő múlva egy újabbat adva hozzá. Remegtem a fájdalomtól.
- Hagyd abba… – csak nyögdécselni tudtam. – Hagyd abba… Engedj el… Hagyd… abba…
Újból kiáltásba fulladtam, amint a karmok végigszántották a bensőmet, éreztem, ahogy vér csurog végig a combomon.
- Hát jó. Térjünk a lényegre – duruzsolta Youko, miközben a hasamra fordított.
A megrándult lábam fájt, akárcsak a hátam és a mellkasom, ahol a sebekbe immár piszok és faforgács vegyült. A homlokomon a Jagan zsibbadtan lüktetett, a fejem zúgott. Youko lassan fölém hajolt, és a fülembe suttogott, míg felhúzta térdeimet, hogy hátsóm a levegőben legyen.
- Ha lazítasz kevésbé fog fájni. Bár a kétféle méreg miatt a tested automatikusan meg fog feszülni, azért még próbálkozhatsz.
Kicsit visszahúzódott, hogy pozícióba állítsa magát, majd egy erőteljes és gyors mozdulattal belém hatolt. Már nem tudtam harcolni sem a kiáltások és nyögések, sem a fájdalom, sem Kurama ellen. Mozogni képtelen voltam, akárcsak lenyugtatni feszült izmaimat.
Youko rögtön a behatolása után egy gyors és brutális tempóval indított, ami egyre több sebet szakított fel mind a testemben, mind a lelkemben. A lökések majdhogynem kettészakítottak, a fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált a vérem heves lüktetése pedig csak fokozta a kínt. A testem a méreg miatt még ezt is élvezte. Hallottam mögöttem a rókaszellem hörgéseit és állatias üvöltéseit, ahogy egyre közelebb kerül vágya kiteljesedéséhez. Teljesen ráhajolt a hátamra, fogait pedig a tarkómba mélyesztve szívni kezdte a véremet. Tempóján nem vesztve karmolta tovább mellkasomat, miközben a másik keze megkereste felálló péniszemet, és hasonló durvasággal pumpálni kezdte. Kínnal telt üvöltéseim és Youko hörgései visszhangot vertek az erdőben.
Látásom egyre homályosodott, ahogy közelebb kerültem az elélvezéshez. Még elmenetelem is fájdalmas volt, izmaim szorosabbá feszültek a kitsune végtagja körül, miközben még néhány durva döfés után egy állatias üvöltéssel adott hangot saját orgazmusának. Fölöttem esett össze a hirtelen legyengülése miatt. Megpróbáltam egyenletessé tenni lélegzésemet, de mindenem annyira fájt, hogy erőtlen szuszogásnál többre nem voltam képes.
Youko a jobb oldalamra gördült, és ott mellettem el is aludt. Ha meg tudtam volna mozdulni, megöltem volna. Ahelyett csak elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen rá néznem.
Nem mozdultam, alig lélegeztem, a látáson egyre jobban homályosulni kezdett. 'Fázom. Nagyon.' A lelkemben felszakadt sebeket meglehet, újból nem tudom begyógyítani, a körém emelt fal pedig utat engedett a sötétségnek, ami elnyelni készült. Újra át fogom élni mindazt, ami elől menekültem. De most sokkal rosszabb lesz. Mert most az érzelmeim nem hagynak nyugtot nekem, egészen addig, míg vissza nem építem magam köré a burkot, vagy el nem hagyom ezt a világot. 'Kurama, miért pont te?'
'Fázom. Nagyon.'
A sötétség lassan ellepi, elemészti a lelkem, s elsodor oda, ahol már minden és mindenki lényegtelen. S akkor nem leszek más, mint egy üres test. Lehet, hogy már most is az vagyok.
'Fázom… Nagyon…'
Haldokoltam.
R&R Várom a véleményeteket. Folytassam, vagy ne?