Hehe, én szóltam előre: aki nem kedveli Kuramát, annak nem ajánlom ezt a fanfic-et. . Azzal viszont nem lövök le nagy poént, ha elmondom, hogy később rendeződnek a dolgok.. De most előre a negyedik résszel.
A szereplők nem az enyémek, de balszerencséjükre belekeveredtek az én történetembe. XD
ŐRÜLETRE KÁRHOZTATVA
4. fejezet
Valami az arcomhoz ért. Olyan volt, mint a nedves ruha. Mintha törölgetnék az arcomat. A hátamon feküdtem, talán egy ágyban. Az nem lehet. Legutóbb még az erdőben voltam. Már megint a képzeletem játszik velem. Kezdem unni!
De még mindig kényelmesen feküdtem, és az arcomat is gyengéden törölgette valaki. A mellkasomon és a hátamon kellemes szorítást éreztem, akárcsak a bal karomon. A sebek nem fájtak. A lábam viszont igen, de nem annyira, mint emlékeztem rá. Inkább sajogtak a tagjaim. A légzésem kicsit egyenetlen volt, de tiszta. Csak az zavart, hogy még mindig fázom. Oldalt fordítottam a fejem, amennyire fájó tarkóm engedte, hogy közelebb kerüljek a melegvizes rongyhoz.
- Genkai mester, úgy tűnik, felébredt.
Egy gyengéd gyermekhang szólt. Ismerem ezt a hangot. Akárcsak azt, akit szólongat. De hogy az ördögbe kerültem ide?
- Hiei, nyisd ki a szemed!
Újabb ismerős hang, egy öreg halandó asszonyé. Teljesítettem a kérését. Először nem láttam semmit, de folyamatosan élesedett a látásom. Az első, amit észre vettem, egy vörös szempár volt, hasonló az enyémhez, de nagyobb íriszű. Halvány azúrszín haj keretezte a fölém hajoló lágy gyermekarcot. Őt bármilyen homályos látással felismerném. Yukina!
- Hála az égnek, Hiei úrfi, végre felébredtél! – beszéd közben sem hagyta abba az arcom tisztítását, amiért hálás voltam. Nagyon jól esett hideg bőrömnek. Lassan becsuktam a szemem, hogy tovább pihenjek, de az idős hang megállított.
- Ne, ne aludj el, ébren kell maradnod!
Kelletlenül nyitottam ki a szemem. Miért nem aludhatok? Olyan fáradt vagyok. Ránéztem a bal oldalamon ülő Genkaira. Az öregasszony tekintetében hasonló aggodalom tükröződött, mint amit Yukináéban láttam.
- Tudod, hogy hol vagy most?
Persze, hogy tudom, a templomodban. Lehet, hogy elborult az elmém, de nem vagyok hülye. Csupán bólintottam, mert a beszédhez még nem éreztem magamban elég erőt.
- Tudod, hogy kerültél ide?
Na, ez már fogósabb kérdés. Legutóbb az erdőben voltam, arra emlékszem, de hogy azután mi történt, az egy fehér folt. Megráztam a fejem.
- Yusuke és Kuwabara hoztak ide, miután megtaláltak az erdőben. Eszméletlen voltál és csurom vér, Yukinával láttunk el amennyire tudtunk, de a sebeidet ő sem tudta begyógyítani.
Valami rémlik. Igen, mintha találkoztam volna a két idiótával. Lenéztem magamra. Egy matracon feküdtem. A mellkasom és a karom valóban be volt kötözve, de a nadrágom továbbra is rajtam volt. Ezek szerint mégsem láttak el teljesen. Genkai valószínűleg érezte az értetlenkedésemet, mert megszólalt:
- Meg akartuk várni, míg visszanyered az eszméleted, és aztán folytatni a többi sebeddel. Nem akartuk, hogy közben ébredj fel.
Hirtelen rá néztem. Hogy érti ezt? Mintha tudná, milyen sebeim vannak még. De az nem lehet, nem igaz? Ha eddig nem…
- Yukina analizálta az erejével a sebeidet – mondta halkan.
Ezek szerint tudják. Itt helyben ölne meg a szégyen, ha tehetné. Ráadásul pont Yukina jött rá! Elfordítottam a fejem a jobb oldalamon térdelő húgomtól, és összeszorítottam a szemeimet.
- Hiei úrfi, nincs semmi baj! Nyugodj meg! – hallottam a hangját, ezért igyekeztem még jobban eltávolodni tőle, de egy kéz megállított, a tekintetem pedig találkozott Genkaiéval.
- Elég az önsajnálatból, Hiei! El kell látnunk téged teljesen!
A vén szatyor keze erősen tartott, így kénytelen voltam farkasszemet nézni vele. Méghogy önsajnálat! Összekevered a szégyennel! Nem is kerültem volna ide, ha az a két idióta nem hoz el. Ez pedig azért volt, mert nem akartam, hogy mások így lássanak.
Rájöttem, hogy Genkai a beleegyezésemre vár, ezért bólintottam. Visszatelepedett a helyére és elkezdte kicsomózni az övemet. Óvatosan Yukinára néztem, aki igyekezett megnyugtatóan mosolyogni rám. Hogy juthatott eszébe annak a két marhának, hogy ide hozzon? Így most mindenki értem aggódik! Nekem nincs erre szükségem! Maradtak volna ki inkább az egészből! Behunytam a szemem, hogy megszabaduljak a húgom tekintetétől.
Közben Genkai lehúzta a gatyámat, egészen a térdemig, anélkül, hogy különösebb fájdalmat okozott volna. Hallottam, hogy jobb oldalamon Yukina halkan felkiált. Nyilván meglátta a combjaimra száradt vért. Lehet, hogy analizálta a sebemet, de ez nem készítette fel őt a látványra. Genkai teljesen levette rólam a nadrágot, és rámterített egy takarót egészen a derekamig, kihagyva alóla kirándult lábamat. Végigtapogatta a combom tövét, hogy megtudja, mennyire sérültek az izületek vagy a csont. Kényelmetlenül mocorogni kezdtem, mire Yukina a hajamat simogatta, hogy megnyugodjak. Genkai is abbahagyta, amit csinált, hogy beszéljen hozzám.
- A lábadat vissza kell rántanom a helyére, hogy begyógyulhasson. Nem fog sokáig tartani.
Bólintottam. Tudtam, hogy fájni fog, főleg, hogy sokáig nem láttam el a lábam. Yukina apró keze megfogta és megszorította sajátomat, jelezve, hogy rá támaszkodhatok. Hálás voltam neki ezért.
Genkai megfogta és egyetlen erőteljes mozdulattal a helyére rántotta a lábam. Felkiáltottam a hirtelen fellépő kíntól és az oldalamra fordultam, Yukina kezét meg a mellkasomhoz szorítottam. Lihegtem és remegtem, mialatt a fájdalom lassan alább hagyott. Csak akkor éreztem, hogy az öreg harcművész egy másik nedves ronggyal a combomat törölgeti, hasonlóképpen húgom az arcomat. Egyetlen mély sóhajjal nyugtattam le magam, és meglazítottam szorításomat. Yukina beszélni kezdett hozzám, hogy elterelje a figyelmemet.
- Mostmár minden rendben lesz, Hiei úrfi. Hamarosan meggyógyulsz. Sajnos az erőmet nem tudtam felhasználni arra, hogy enyhítsem a fájdalmaidat, de magadtól is jobban leszel, így, hogy a sebeid nem fertőzöttek. Nemsokára jobban érzed majd magad, Hiei úrfi.
Újra a hátamra fordított, hogy kényelmesebben feküdjem, én meg kinyitottam a szemem, és igyekeztem elég erőt gyűjteni, hogy beszélhessek.
- Csak Hiei.
- Tessék?
Mély lélegzetet vettem, hogy beszéljek, de suttogásnál többre még mindig nem tellett tőlem.
- Hagyd el az „úrfit".
Felderült az arca és bólintott. Szinte láttam, hogy Genkai is elmosolyodik. Higgyenek, amit akarnak, engem idegesített, hogy a saját húgom úrfinak szólít, még ha nem is tudja, hogy rokonok vagyunk. Továbbra is a kezébe kapaszkodtam, mintegy védelemként az őrület ellen. Tisztának éreztem a fejem, és nem akartam visszazuhanni a sötétségbe.
- Yukina, hoznál néhány meleg ruhát, míg befejezem ezt?
Genkai hangjára húgom bólintott és felállt, de én nem eresztettem el őt. Kérlelve néztem rá, mire ő hozzám hajolt:
- Egy pillanat és visszajövök, Hiei, csak néhány ruhát hozok, hogy ne fázzál.
Lefejtette magáról ujjaimat és kiszaladt a szobából. Csend telepedett ránk, amit Genkai hamarosan megtört.
- Elmondod, mi történt veled?
Az öregasszonyra néztem, aki továbbra is lábaimat tisztogatta.
- Azt hittem, tudod – csak suttogni voltam képes, de így is hallható voltam.
- Csak sejtésem van – rámnézett és úgy folytatta. – Az eredményt látom, amiből következtetni tudok, de csak remélhetem, hogy nem az történt, amire gondolok.
A részleteket tehát nem ismeri. Nem is tőlem fogja megtudni. Befejezte a combom tisztítását, és rám terítette a takarót, majd mellém ült.
- Meddig voltál egyedül odakint? – kérdezte.
- Azt se tudom, mióta vagyok itt.
- A fiúk reggel hoztak el ide. Most épp alkonyodik.
Tehát majdnem egy napja vagyok itt. Azt viszont nem tudom, mennyi ideig voltam egyedül.
- Elvesztetted az időérzéked?
Bólintottam. Fogalmam sincs, mióta volt, hogy Kurama…
Remegni kezdtem az emlékre. Az a rohadék kitsune azt is meg fogja bánni, hogy egyáltalán a világra jött! Csak azt remélem, hogy nem fog semmi sem visszatartani, mikor meg fogom ölni. Nemcsak félholtra sebesített, de még rá is kényszerített, hogy élvezzem az egészet. Amit tett… Amit tett, bizonyíték rá, hogy ő sem jobb a többinél. Én meg azt hittem…
Genkai a vállamra tette a kezét, hogy lecsillapítson. Mikor rá néztem, beszélni kezdett.
- Ha beszélni akarsz, mi mindannyian itt vagyunk. Jobb, ha ezt észre veszed.
Horkantottam, és elfordítottam a fejem. Mintha erről lehetne beszélni. Yukina visszatért, sötétkék yukatával a kezében. A vastag anyagból készült kimonószerű ruhát nehéz volt felvennem, még segítséggel is, mert a végtagjaim nehezen mozogtak. De mikor végre sikerült belebújnom, kényelmesen feküdtem a takaró alatt. Végre nem fáztam annyira. Yukina megint megfogta a kezemet, amit a mellkasomon nyugtattam, és szépen lassan elaludtam.
Yukina azután sem engedte el Hiei kezét, hogy a tűzdémon álomba merült. Gyengéden simogatta a haját, hogy elűzze a rossz álmokat, amik eszméletlensége alatt is megtámadták. Nem tudta, pontosan mi történhetett vele, csak annyit, hogy a traumát nem volt képes kiheverni. Bár leplezni próbálta, látszott rajta, hogy a történtek nagyon megviselték. Végül is érthető. A démoni ereje egyáltalán nem tért vissza, nem is értették, hogy hogyan élhet még. Ha egy démonnak elapad a démoni ereje, akkor meghal. Márpedig Hieinek elapadt. Az életereje is gyenge, szinte nem is érezhető.
Amikor Yukina biztos volt benne, hogy a démon mélyen alszik, Genkaihoz fordult.
- Genkai mester, mondott Hiei valamit, míg kint voltam?
A harcművész megrázta a fejét.
- Csak annyit, hogy nem tudja, mennyi ideig volt sebesült. De ismered – hirtelen elmosolyodott – önmagától nem nyílik meg. De talán idővel.
Yukina újra a békésen alvó démonra nézett.
- Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy tudott így életben maradni – szólalt meg kis idő után Genkai.
Yukina felkapta a fejét. Addig nem akart szólni, míg Hiei ébren volt, most meg teljesen elfelejtette. Akkor vette észre, amikor először a mellkasához szorította a kezét fájdalmában.
- Genkai mester – szólította meg halkan a harcművészt -, jöjjön közelebb egy pillanatra.
Az idős asszony teljesítette kérését, mire Yukina szabad kezével megfogta az öregét és a tűzdémon mellkasára tette. Genkai először nem értette, mit akar ezzel a hótündér. A démon melle egyenletesen emelkedett, míg aludt, a szíve pedig ritmusosan dobogott…
Genkainak elkerekedett a szeme. Yukinára nézett, aki bólintott:
- Ez talán ad némi magyarázatot.
Yusuke és Kuwabara reggel óta nem mozdultak ki a templomból. Az alacsony asztal melletti párnákon ültek akkor is, amikor a hótündér és az öregasszony kijöttek a folyosó végén lévő szobából. Yusuke azonnal talpra ugrott és kérdezni akart valamit, de Genkai egy legyintéssel elhallgattatta.
- Mielőtt megkérdeznéd, most alszik – válaszolta, mire mindkét suhanc fellélegzett.
- Én meg már azt hittem, valami komolyabb baja van – nevetett Yusuke. – Jól megijesztett minket.
A hirtelen beálló csönd lett gyanús mindkettőjüknek. Yukina elfordította a tekintetét.
- Yukina kisasszony – Kuwabarát meglepte az apró démonlány szomorú tekintete, de igyekezett nem a legrosszabbra gondolni. A lány felemelte vörös, könnyáztatta szemeit, ami viszont mindkét huligánt megdermesztette.
- Hiei démoni ereje teljesen eltűnt – mondta szipogások közt -, őmaga pedig nagyon legyengült. Ha nem hoztátok volna ide…
Nem tudta folytatni arcát a tenyerébe temette, hogy visszatartsa könnyeit. Kuwabara azonnal mellétérdelt és átölelte. Yusuke Genkaira nézett, de nem merte megkérdezni, amit akart.
- Még mindig válságos az állapota – válaszolta meg az öreg a kimondatlan kérdést. – Nem mondhatok semmi biztosat.
- De mégis, mi a fene történt vele?
- Nyugodj le Yusuke! Idegességgel nem segítesz rajta.
- Semmivel sem tudok segíteni rajta! – a féldémont kezdte nagyon kiakasztani az öreg nyugodtsága.
- De igen – Genkai egyben Kuwabarához is beszélt, aki továbbra is a már megnyugodott Yukinát ölelte. – Maradjatok mellette. Most nagy szüksége van a társaira, még ha nem is ismeri be.
Yusuke az ajtóra nézett, ami mögött Hiei pihent.
- A sérülések? – bár már nem voltak egy csapat, úgy tekintett barátaira, mint csapatkapitány, akinek tisztában kell lennie az őket ért támadásokkal.
- Sebek végig a mellkasán, a hátán és a bal karján. Törött csukló, kirándult bal láb. Fognyomok a tarkóján, amiktől kis híján megrepedtek a csigolyái. Megsérült a Jaganja is, amit le kellett béklyóznunk, hogy begyógyulhasson. Nagy mennyiségű idegbénító méreg kering a vérében, ami elszívja a démoni erejét, és nem engedi, hogy teljesen begyógyuljanak a sebei. Továbbá egyéb sebek, amikre inkább nem térnék ki, nem beszélve a lelki sebekről.
- Lelki sebek? – Yusuke alig hitt a fülének. – Hiei az, akiről beszélünk. Rajta az ilyenek nem hagynak mély nyomot.
- Ez más, mint a harcok – Yukina újra megszólalt, gyenge, kicsit még szipogó hangon. – Megalázták őt.
- Akkor sem értem – Yusuke fel-alá kezdett járkálni. – Egy démon nem veszi magára a dolgokat, az meg lehetetlen, hogy pont Hiei tegye ezt.
- Sokkal kevesebbet tudunk róla, mint hittem – Genkai, hirtelen elcsöndesült és Yusukére nézett. – Te tudod, mit jelent egy démonnak a benne lévő mag, ugye?
- I-igen – egy kicsit meglepte a kérdés, és megállt. – Az a mag tartja fenn a démon energiáját, és segíti, hogy akármilyen kegyetlen dolgot akár szemrebbenés nélkül megtegyen. Abból a magból származik a démoni erejük. A démonok főleg amiatt elég érzéketlenek is, ellentétben az emberekkel, akiknek a szívük, nem viselné el a hasonló dolgokat – Yusuke megállt, gyanút fogva. – Miért kérdezed?
Genkai egy pillanatig nem válaszolt, a gondolataiba merült.
- Hieinek nincs démoni magja. Neki démonszíve van.
- MIIIIII??? – kiáltott fel Yusuke.
Az öregasszony bólintott:
- Yukina vette észre, amikor Hiei lábát helyre tettem.
- Az lehetetlen! Egy démon képtelen élni démonmag nélkül!
- Miért? – kezdett értetlenkedni Kuwabara. – Hé, Urameshi, elmagyaráznád bővebben?
Yusuke a barátjára nézett. Persze, Kuwabara nem tud túl sokat az ilyenekről. Annyi tiszta neki, hogy a démonoknak szív helyett egy pulzáló magjuk van, de egyebek nem.
- Egy démonnak teljesen másmilyen a teste és a lelke, mint egy embernek – kezdett bele a magyarázatba. – Még ha emberien néznek is ki, van valami, ami megkülönbözteti őket az egyszerű halandóktól. Az egyik ilyen a mag, ami egyben a démon lelke is. Emlékszel, amikor másodszorra meghaltam?
Kuwabara megremegett az emléktől, és bólintott.
- Akkor a lelkem nem hagyta el a testemet, mert a mag visszatartotta. Így bár a szívem leállt, nem haltam meg teljesen, mert a mazoku-mag pulzálása életben tartott. Bár később a szívem megint elkezdett verni, a mag is megmaradt, és tartotta a lelkemet.
- Tehát neked is van szíved! – kiáltott Kuwabara egyre értetlenebben. – Miért baj az, hogy Hieinek is van?
- Ő teljesen démon, én csak félig. Én eleve embernek születtem tehát természetes, hogy van szívem, viszont később kialakult a mazoku- formám is, s vele együtt a mag. De ha Hieinek nincs magja, az azt jelenti, hogy szívvel született, akárcsak én. Viszont ő teljesen démon, ezért ő, ellentétben velem, nem élhetne mag nélkül.
- De miért? – kérdezte megint Kuwabara.
- Te nem figyelsz rám? – Yusuke kezdett egyre idegesebb lenni barátja értetlenkedésétől. – Egy démonnak a démoni ereje és a lelke egyben a mag!
Kuwabara kis idő után kezdte érteni a dolgot.
- De, ha neki nincs magja…?
Yusuke bólintott.
- Hol van a lelke, és honnan szerzi az erejét? – fejezte be helyette a kérdést, majd Genkaira nézett – Kapcsolatban lehet ez a gyengeségével?
- Pont ellenkezőleg – rázta meg a fejét az öreg -, a szívének köszönheti, hogy él. Mikor a démoni ereje elapadt, meg kellett volna halnia, de a szíve életben tartotta a testét.
- És a lelke?
- Azt nem tudom.
Yusuke lehajtotta a fejét.
- Egy démoni lélek nem képes a testében maradni, ha azt egy szív irányítja. Már rögtön a születése után meg kellett volna halnia.
- Na és Kurama? – kérdezte Kuwabara – Ő is démon, egy szívvel működő testben.
- Az egy emberi test – válaszolt Genkai – és az újjászületésénél a lelke is emberi tulajdonságokat vett fel, ezért rajta ez nem tükröződik.
- Belefájdul a fejem ebbe a sok gondolkodásba – mondta Yusuke, miközben tarkóját kezdte dörzsölni – nem nekem való ez.
Egy elfojtott kiáltást lehetett hallani a szobából, mire mindannyian megdermedtek. Yukina azonnal az ajtó előtt termett és kinyitotta azt. Hiei a matracon feküdt, kíntól eltorzult arccal, nyögdécselve, remegve. Megint megtámadták a rémálmok.
Sötét van. Végül megint magával ragadott a sötétség. Persze, gondolhattam volna, hogy a tiszta elme csak átmeneti.
A sötétben mozgó alakokat nem tudtam kivenni, de egyre közelebb értek hozzám. Karmok és fogak mélyedtek egyszerre a testembe. Összeszorítottam a szemem és ordítani kezdtem, de a fájdalom nem szűnt meg. Tovább marcangolták a testemet, egészen addig, míg egyetlen ép porcikán sem maradt. Csak remegni tudtam miközben a régi sebeket is folyamatosan felszakították.
'Hagyjátok abba! Nem volt még elég? Elég legyen!'
Az árnyak visszavonultak, csak azért, hogy újra támadjanak. Nem éreztem magamban erőt, hogy elűzzem őket, mozogni sem tudtam a sebektől. Megint felkiáltottam.
'Állj! Állj! Elég!'
'Hiei úrfi! Hiei!'
Valaki szólongat?
Éreztem, hogy újra képes vagyok mozogni. Mikor kinyitottam a szemem, felültem és meglendítettem a karomat, hogy az első lényt, akit látok, megöljem. De hirtelen megdermedtem.
Az öklöm centiméterekre állt meg Yukina arcától. Rémület látszódott vörös szemeiben, amint lebéklyózott kezemre bámult. Csak hallucináltam, s közben kis híján megütöttem őt.
Majdnem megöltem a saját húgomat!
Visszarántottam a karom, és remegve igyekeztem eltávolodni Yukinától. Nem lehettem ennyire óvatlan! Majdnem megütöttem! Majdnem megütöttem! Őt sosem bántanám, most mégis majdnem… majdnem…
- Hiei úrfi, nyugodj meg! – megpróbálta megfogni a vállam, hogy megnyugtasson, de én nem engedtem. – Hiei, nincs semmi baj, nyugodj meg!
Megpróbáltam távolabb mászni tőle, a sebeim miatt azonban meg kellett állnom. Fájni kezdtek hirtelen mozdulataim miatt. Yukina a pillanatot kihasználva átkarolt.
- Minden rendben, Hiei. Csak egy rossz álom volt.
Álom? Biztos a hallucinációra gondol. Lassan kezdtem megnyugodni az ölelésében, a remegésem kicsit alább hagyott. Mikor már a légzésem is egyenletessé vált, elengedett és visszatuszkolt a takaró alá. Amikor már feküdtem, a sebeim egyre jobban kezdtek fájni. Eddig nem éreztem őket, csak most, amikor már kényelmesen ledőltem. Yukina megtörölte az arcomat a melegvizes ronggyal, én meg ránéztem. A rémület úgy tűnik, csak pillanatnyi volt, mostmár ő is megnyugodott, s el is mosolyodott, amikor észre vette, hogy figyelem.
- Hé, Hiei, öröm téged megint ébren látni!
Az ajtó felé néztem, ahonnan a hangot hallottam. Yusuke és az idióta éppen akkor jöttek be a szobába. Megpróbáltam felülni a matracon, de Yukina megfogta a vállam és visszatolt, a volt detektív pedig mellém telepedett, barátjával együtt.
- Nyugi, nyugi! Maradj csak fekve! Akkor hamarabb gyógyulsz – kezdett megint beszélni Yusuke.
Elfordítottam a fejem és horkantottam.
- Jól vagyok.
Az idióta idegesen nevetni kezdett:
- Persze, azért feküdtél vérbe fagyva, mint egy húscafat.
Erre felkaptam a fejem. Tényleg ennyire rosszul néztem ki?
- Kérdeztelek, Balfácán?
- Ó, te kis…
- Higgadj le Kuwabara! – a féldémon igyekezett lecsillapítani barátját. – Ha kötözködik, az azt jelenti, jobban van – megint felém fordult. – Meddig voltál így odakinn?
- A halandónak is megmondtam, hogy nem tudom.
- Csak mert tényleg nagyon rossz bőrben voltál, amikor rád találtunk. Először nem ismertél fel minket, és kiabáltál, hogy ne érjünk hozzád, meg mitt'omén. Viszont miután rájöttél, hogy mi vagyunk azok, kiütötted magad.
A plafonra néztem. Nagyon kómás lehettem, ha még a hígagyút is démonnak véltem.
- Hiei – megint Yusukére néztem, aki különösen nyugodt hangon beszélt hozzám. – Az, aki ezt tette veled, rosszabbul járt, mint te, ugye?
Elfordítottam a fejem, vissza a plafonhoz.
- Mert, ha nem, szívesen megöljük, csak mond meg, ki volt az.
- Nem – láttam, hogy válaszomra a detektív szeme elkerekedik -, én fogom megölni.
Erre viszont már megnyugodott és el is vigyorodott. Kétlem, hogyha tudná, ki volt az illető, tényleg bántaná-e. Elvégre rá is hatással volt a kitsuneaura.
- Látom, már tényleg jól vagy – mondta, miközben azon gondolkodtam húzódhat vajon még szélesebbre a szája. – Különben is, Kuwabara biztos nem segített volna, úgyhogy egyedül kellett volna mennem.
- Mii? Urameshi! Azt hiszed gyáva vagyok, vagy gyenge?
- Nem hiszem, tudom.
- Na várj csak, kitaposom a beled, te féreg!
Egymásba gabalyodva gurultak a földön, miközben ütötték-rúgták egymást. Yukina felállt mellőlem.
- Kazuma úrfi, kérlek szépen, ne verekedj!
- Ááá, Yukina kisasszony! Nem tehetem, meg kell védenem a becsületemet, mert én, Kazuma Kuwaba…
Sejtelmem sincs, mit akart mondani ezután a melák, mert egy Yusukétől érkező jobbegyenes visszaterelte őt a harchoz, és tovább fetrengtek a földön, miközben a húgom próbálta lecsillapítani őket. Nos, itt legalább nem változott semmi.
Genkai, miután a gyerekek bementek a szobába, nem ment utánuk. Úgy gondolta, jobb lesz, ha egy kicsit beszélgetnek. Inkább kiment az udvarra, s seperni kezdte a templom lépcsőit. Gondolatai a sérült démon felé terelődtek. A méreg, ami a testében dolgozik, analizálhatatlan volt még Yukina számára is. Nem tudják mikor fog eltűnni belőle, vagy, hogy van-e ellenszere. Márpedig így nem tudják meggyógyítani Hieit, sem ő önmagát.
Az öregasszony meglátott egy alakot a lépcsőkön felfele lépkedni. Elmosolyodott, de nem hagyta abba a söprögetést, míg az illető közelebb nem ért hozzá.
- Jó estét, Genkai mester!
- Jó estét, Kurama! – az öreg rátámaszkodott a seprűnyélre. – Sétára volt kedved?
- Úgy is mondhatjuk – a vöröshajú udvariasan mosolygott, majd kis idő múlva folytatta. – Emlékszik, miről beszéltünk néhány nappal ezelőtt?
Genkai bólintott. Sejtette, hogy megint ezért jött.
- Járt itt Hiei azóta?
Újabb bólintás.
- Tulajdonképpen most is itt van.
Kuramának egy pillanatra elkerekedett a szeme, de azonnal visszanyerte higgadt arckifejezését, és a templomra nézett. Genkai jól tudta, mit csinál. Megpróbálja bemérni Hiei démoni erejét.
- Biztos, hogy itt van? Nem érzem őt – Kurama Genkaira nézett, aki ismét bólintott. A rókaszellem arcán erre egy megkönnyebbült kifejezés ült. – Ezek szerint jól van, ha képes elrejteni a démoni erejét.
- Tévedsz – mondta az öregasszony. – Azért nem érzed őt, mert az ereje eltűnt.
- De hát, akkor…
- Nem, még mindig életben van – folytatta Genkai és ő is a templomra nézett -, de nem tudom, meddig.
Csönd állt a beszélgetésbe. Kis idő után az öreg harcművész Kuramához fordult:
- Akarod őt látni?
Újabb hosszú csönd követte a kérdést, de mikor Kurama bólintott, Genkai a templomba vezette a kitsunét.
Ezek sosem adják fel? A meláknak már csupa véraláfutás az arca, mégis a féldémonra veti magát. Röhej.
Mikor befejezték, Yusuke barátja vállát veregette:
- Add fel Kuwabara! Semmi esélyed ellenem!
- Ne is álmodozz, Urameshi! Egyszer úgyis legyőzlek!
- És még én álmodozok!
Tovább is hallgattam volna a veszekedésüket, de ekkor valami az elmémben megszólalt. Nem, az nem lehet! Mi a fenét keres ő itt?
Hirtelen felültem a matracon és az ajtóra meredtem. Erre a veszekedés is abbamaradt, mindenki engem figyelt.
- Hé, Hiei, mi van veled?
- Hiei, kérlek, feküdj vissza!
Yukina megpróbált visszafektetni, de elég mereven tudtam tartani magam, így ez nem sikerült neki. Hamarosan lépteket is lehetett hallani, ami már a többieknek is feltűnt. Alig láthatóan remegni kezdtem, amit csak a húgom vett észre, mert kezeit még mindig vállaimon nyugtatta.
Kopogtatást lehetett hallani, majd az ajtó kinyílt, s Kurama vöröshajú alakja lépett be rajta. Igyekeztem csillapítani a remegésemet, de ez nehéznek bizonyult, miközben itt állt, tőlem néhány méterre. Ráadásul olyan átkozottul nyugodt képpel nézett rám, hogy legszívesebben ott helyben darabokra szaggattam volna.
- Hello, Hiei!
Kurama, készülőben a halálos ítéleted.
Éreztem, hogy az elmém lassan megint elborul.