Itt a folytatás, gyerekek, remélem előre féltek. Muhahahaaaaaaaaaaaa!

Na jó, viccet félretéve, íme a figyelmeztetések : ebben a részben is várható egy-két durva jelenet, a második rész után semmi új.

A karakterek nem tartoznak hozzám, de a sztori igen, azt jelenleg én alakítom (mindenki balszerencséjére XD)

Most pedig előre a rémségekkel!!!!!!!! Muhahahahaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!

ŐRÜLETRE KÁRHOZTATVA

5. fejezet

Ökölbe szorítottam a kezem, hogy elnyomjam a testem remegését. Ez a rohadék tényleg nagyon sietteti a halálát. Szerencséje, hogy még túl gyenge vagyok ahhoz, hogy megtámadjam. Ha azért jött ide, hogy a gyengeségemen gúnyolódjon, nem adom meg neki ezt az örömet. Továbbra is igyekeztem állni a tekintetét, de a mellkasomat égető szúrás ezt nehézzé tette. Legalább az az átkozott tenyérbemászóan nyugodt kép tűnne el róla. Lekaparnám onnan a katanámmal, ha nálam lenne.

- Hé, Kurama – Yusuke vidám képpel közelebb lépett a kitsunéhez, aki erre rá nézett -, mizújs?

- Semmi különös – válaszolt -, csak erre jártam.

Egész véletlenül mindig arra jár, amerre én vagyok. Újra rám nézett, mintha a sérüléseimet vizsgálta volna. Úgy tűnik, ezt a detektív is észre vette, mert egy rövid magyarázatba fogott:

- Hiei elég csúnyán megsérült. Reggel találtuk meg, de nem mondta el, mi történt vele.

Az emlékek újra megrohamoztak, nem csoda, hogy mégjobban remegni kezdtem. Yukinát egyre jobban feszélyezte a viselkedésem, de nem szólt semmit. A detektív viszont nem volt ilyen.

- Hé, Hiei, mi van veled?

Nem válaszoltam, csak Kuramát néztem. Hogy mi van velem? Érdekel? Ez az előtted álló szadista félember félholtra vert, és megmérgezett! Azután meg úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna! Nem, tényleg nem történt semmi különös! Semmi különös!

- Kérdezd őt! – még mindig csak halkan tudtam beszélni, de igyekeztem elmélyíteni a hangomat.

- Úgy érted, Kuramát?

Yusuke ránézett, a kitsune azonban nem viszonozta a tekintetét, továbbra is engem figyelt. Nincs benned annyi mersz, hogy elmondd nekik? Félted az egódat, igaz?

Yukinának egy kicsivel gyorsabb észjárása volt a detektívénél, ezért ő hamarabb felfogta a dolgot.

- Kurama úrfi, tudod, ki tette ezt Hiei úrfival? Tudod, mi történt vele?

- Négy napja találkoztunk utoljára – kezdte egy kis idő után. – Akkor azt mondta, nem lesz semmi baja.

- Tehát, már akkor is sebesült volt? – kérdezte Yusuke, amire a válasz csak egy kurta biccentés volt. – Harcoltatok egy démonnal? Ki volt az Kurama? Beszélj már!

Igen, Kurama, én is arra várok, hogy beszélj. Kíváncsi vagyok, mit találsz ki ezúttal hazugságként. De nem szólt semmit.

Halkan kuncogni kezdtem, amire mindenki felfigyelt. Végig tartottam a szemkontaktust a kitsunével, ami már könnyebben ment, mint eleinte. Közel a pillanat, amikor nem érdekel semmi csak az, hogy megöljem azt, aki aljas módon meggyalázott.

- Félted a büszkeségedet, Kurama? Nem kell. Mond el nekik, ki volt az, és mit tett! – egy vigyorral az arcomon beszéltem, amire neki csak a szemöldöke húzódott összébb.

- Ennyire gyenge lennél? – kérdezte, halvány megvetéssel a hangjában, amire én is elkomolyodtam.

Gyenge? Gyenge?! Én lennék gyenge? Tudod, egyáltalán, mit jelent ez a szó? Az, aki egy harcképtelent tipor a sárba, ahogy te tetted, az a gyenge!

- Hé, srácok, mondjátok már el, hogy mi történt! – Yusuke kezdett ideges lenni, de egyikünk sem törődött vele.

- Néhány seb és néhány adag méreg elég ahhoz, hogy elveszítsd a fejed? Legyengültél, Hiei.

Kurama szavai ott csengtek a fülemben. Legyengültem? És, ha így van, szerinted, mégis miért? Ó, ha tudnád! Ha tudnád... !

- Nem érted – a hangom halk volt és kifejezéstelen. – Egy kitsune nem is értheti meg. Nem értheti, mit tett.

Kurama erre a megjegyzésre csak mégjobban összevonta a szemöldökét. A jobb oldalamon térdelő Yukina viszont enyhén megszorította a vállam.

- Hiei úrfi, ez ugye nem igaz! – a hangja remegett, úgy tűnt, sírással küszködik. – Hiei, mond, hogy nem Kurama úrfi tette ezt veled! Hiei!

Lehajtottam a fejemet. A sötétség elsodort oda, ahol már minden lényegtelen.

Elborult az elmém.

Yusuke dermedten állt Yukina kijelentése után. Az nem lehet, hogy Kurama volt! Hiszen ő nem bántaná egyik barátját sem! Egyikükkel sem tenne ilyet, főleg nem Hieijel! Hiszen ők mindig jóban voltak! És Kurama különben sem az a fajta, aki ok nélkül támad. Ez egyszerűen képtelenség!

Lassan a rókaszellem felé fordult, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára.

- Kurama – megszólította őt, de a szellem nem nézett rá. – Kurama! Igaz ez?

A kitsune a detektív felé fordította a fejét, de először nem válaszolt. Yusuke megpróbálta kiolvasni a szemeiből az igazságot, de megbukott. Kénytelen volt várni, addig, míg Kurama beszélni kezdett.

- Igaz. És akkor mi van?

Yusukének nem kellett több. Kuramának esélye sem volt a védekezésre, mikor a féldémon ökle egyenesen az arcába talált. Az ütés erejétől a rókaszellem kivágódott a még nyitott ajtón, neki a folyosó falának. Felocsúdni azonban nem tudott, mert egy erős kar szorította nyakánál fogva a falnak.

- Mi a jó isten ütött beléd, elmondanád? – Yusuke őrjöngött a dühtől. – Hogy jutott eszedbe ilyet tenni?

A detektív hangjára Kuwabara kiszaladt a szobából és Genkai is a folyosóra sétált.

- Yusuke, elmondanád, mégis mit csinálsz?

- Itt nem az a kérdés, én mit csinálok! Hanem, hogy ez a szörnyeteg mit tett! Ő sebesítette meg Hieit!

Genkai a falhoz szegzett kitsunére nézett, aki kissé már elvesztette higgadt arckifejezését.

- Ez nem a te dolgod Yusuke, ne avatkozz közbe!

- Nem az én dolgom, Kurama? Nem az én dolgom?

Yusukét nagyon idegesítette a szellem viselkedése. Jobb mutatóujját Kurama állának szegezte, és gyűjteni kezdte a szellemi erejét, hogy elsüsse a Reigunt.

- Képes lennél megölni engem ezért? Te nem vagy ilyen.

- Nem is akarlak megölni, csak ép akkora ütést kapsz, ami visszazökkent a normális énedbe!

- Yusuke, állj le! Ezzel nem oldasz meg semmit!

- Dehogynem! Én, például sokkal jobban fogom érezni magam!

- Hé, Urameshi, ne durvulj be!

- Te csak fogd be a szád!

Hirtelen minden szó elhallgatott, amikor egy különös démoni erő éledt fel a szobában. Yusuke abbahagyta a Reigun előkészítését, és az ajtóra nézett, ahol Hiei állt, homlokán a vibráló Jagannal.

Különös érzés volt. Mindig az. De ismerős. Ezt már megszoktam. És tetszik.

A testemet átjárta az erő, amit még nem tudtam teljesen megszelídíteni, de amikor a sötétségben jártam, ez mindig könnyebb volt. Akkor voltam igazán erős. Így még egy bénító méreg sem állhatott az utamba. Addig nem, míg ez az erő lobog. Addig nem.

A fájdalmaim elmúltak, legalábbis nem éreztem őket. A sajgás a lábamban, a felsőtestemen, és a fejemben eltűnt. Az idegesítő szúrás, ami a mellkasomat és a torkomat szorította, megszűnt. Csak a hideg maradt. De már nem sokáig. Mikor vége lesz, az is megszűnik majd. Harcoltam, és harcolok most is, de egyre kevesebb az esély. Nem fogom feladni, de… egyre értelmetlenebb… és nem vagyok biztos benne… hogy én is… ezt akarom…

A velem szemben lévő alakokra néztem. A fekete hajú elég meglepett arccal nézett rám. Persze, még nem látott ilyennek. Egyikük sem. Nem ismernek.

A vörös hajú is nagy szemeket meresztett. Nem gondolta, hogy van még erőm. És nem is kevés. És nem is hétköznapi. Egyre élénkebbnek éreztem a lobogást, ahogy azokba a zöld szemekbe néztem. Nem ugyanazok, amik ezt tették velem, de azok is hibásak. Nem is kicsit. Ők szabadították el. Ők tették ezt. Azok a szemek és a tulajdonosuk. Ő tette ezt.

Ő ítélt halálra.

Megtudja, mit tett velem. Az embereknek van lelkiismeretük. Neki is. Csak néha jól leplezi. Majd meglátjuk, mit szól ehhez. Mennyit bír ki belőle. Megismered a szenvedést, amit én átéltem. Megismered. Én átéltem. Csak ez a különbség.

Kurama… miért pont te...?

Közelebb léptem a pároshoz. Lassan felemeltem a jobb kezemet, ami a sárkány miatt meg volt béklyózva. A zöld szemekben félelem csillant. Mások nem látták, csak én. Mert tőlem félt. És attól, amit tehetek vele. Nem, nem ölöm meg, még nem. Arra sem érdemes. Nem jobb a többinél. Rosszabb. Mert több sebet okozott, mint hiszi. Mert játszadozott velem, és azt nem bírom. Feljebb emeltem a karom. A zöldszemű nem mondott semmit. Nem tudott. Csak remegett. Ezt is csak én láttam.

A kezemet a homlokára raktam. Szerintem sejtette, mi következik. De nem tudhatott mindent. Nem tudta, pontosan mi vár rá. Különben már nem lenne itt.

A láncon át, amit a karommal készítettem, behatoltam az elméjébe. Ekkor csak a kiáltozását hallottam.

Amikor Kurama abbahagyta a kiabálást, még mindig fájt a feje, és szédült is. Kinyitotta a szemét, és körülnézett. Egy félkör alakú szobában állt, a hideg kövekből emelt falakon papírtekercsek és pergamenek sorakoztak. A gyér világítás miatt nem tudta kivenni, ami rajtuk van, de a szagból ítélve, amit árasztanak, vérrel írták őket. Azon kezdett el gondolkodni, hogy hogyan került ide, mikor észrevette, hogy nincs egyedül. Az egyenes falnál, egy asztal mögött egy démon ült. Viszonylag emberszerű volt, leszámítva kékes bőrét és a három szarvat, amik közül kettő a halántékából állt ki és leginkább egy bikáéra hasonlított, a harmadik a homloka közepéből szegződött előre. A falon lévőkhöz hasonló pergamenre írt, ahogy Kurama sejtette, vérrel. Meg akarta szólítani, de letett róla, inkább az asztallal szemben lévő ajtó felé fordult, hogy észrevétlenül kislisszoljon. Épp a denevérfejet mintázó kilincs felé nyúlt, mikor kinyílt az ajtó, ő pedig hátraugrott.

Az ajtó túloldalán Hiei állt, és az ismeretlen démonra nézett. Teljesen átnézett Kuramán, de őt nem ez zavarta a legjobban. Hanem az, hogy a tűzdémon homloka teljesen csupasz volt. Semmi nyoma a Jagannak, vagy az azt takaró bandanának. Legjobban viszont az döbbentette le, amikor Hiei át is ment rajta.

- Üdvözletem, Hiei! Gyorsan ideértél.

Az ismeretlen démon beszélni kezdett, mire Kurama megfordult. Mély, és kissé rekedt hangja volt. Hiei az asztal elé lépett, Kurama pedig mellé. Most, hogy jobban megszemlélte őt, látta, hogy fiatalabb, és kisebb is jelenlegi énjénél. A rókaszellem csak egy dologra tudott gondolni: Hiei az elméjébe és emlékeibe vezette őt. Hogy miért, azt csak ő tudná megmondani.

- A megbízás?

A hangja viszont ugyanolyan. Mély és tiszta, amilyennek Kurama mindig is ismerte.

- A lényegre, mint mindig – mosolyodott el az ismeretlen démon és a falon sorakozó pergamenekhez fordult. Kicsivel lehetett magasabb a szellem Youko alakjánál. Nem volt ismerős, pedig Kurama sok bűnözővel volt kapcsolatban.

- Pedig szerintem ismered.

A kitsune Hieihez fordult, aki még mindig a kékbőrűt nézte. Megesküdött volna, hogy a hangját hallja, de úgy tűnt, nem vesz tudomást róla. Aztán a szellem maga mögé nézett… Hieire. Értetlenül kezdte kapkodni a fejét a fiatal, és a jelenkori tűzdémon közt. Mi a… ?

- Ne játszd az ostobát.

- Hiei, mit tettél velem? – elindult a nyugodtan álló démon felé, de megtorpant, mikor hirtelen fájdalom nyilallt a fejébe.

- Ne merj közelebb jönni – a fájdalom csak pillanatig tartott, így Kurama könnyen kivette a hangszínét. Kifejezéstelen volt.

- Mit tettél velem? – kérdezte újra, s ezúttal nem mozdult. A démon tekintetéből nem lehetett kiolvasni semmit.

- Ezek az emlékeim, de tévedtél, nem az én elmémben vagyunk.

Kurama nagy szemeket meresztett.

- Behatoltál a fejembe?

A jelenkori Hiei bólintott, majd az emlékképre nézett. A rókaszellem követte a tekintetét. Az ismeretlen démon már az ajtó melletti tekercsek egyikénél járt.

- Fárasztó volt a legutóbbi küldetés? – kérdezte, a legkisebb érdeklődés nélkül.

- Nem – válaszolta az emlék-Hiei egyszerűen.

- Látom, nem vagy beszélgetős kedvedben.

- Csak add ide a munkát, hogy mehessek!

A kékbőrű hirtelen álnokul elmosolyodott.

- Szeretem, hogy ilyen lényegre törő vagy – mondta, és megfordult, hogy teljesen szembe nézzen a fiatal tűzdémonnal, és végigmérje. – Akárcsak a testedet.

Kurama Hieire nézett - az igazira – aki ugyanúgy a kékbőrűt nézte, mint múltbéli mása. A szellem mondani akart valamit, de a démon megelőzte:

- A neve Rakul. Így talán ismerős.

Így igen. Túlságosan is. Hírhedt fejes volt a Makaiban, rengeteg bérgyilkosnak, tolvajnak és még sok különféle bűnözőnek adott munkákat. Kurama maga sosem dolgozott neki, mert sok olyan kétes üzlete volt, amibe ő nem akart belekeveredni. Ezen kívül, a jelleme különös keveréke volt a vámpírszerű vérszívásnak, és a szadizmusnak. A Reikai körözést adott ki ellene, mikor még élt.

- Te neki dolgoztál? – kérdezte Kurama.

- Nem egyértelmű? – kérdezett vissza Hiei.

A rókaszellem megint vissza akart szólni, de mikor kinyílt az ajtó, és legalább tíz nagydarab démon lépett be rajta, megtorpant. Reflexszerűen hátrébb lépett és a hajához nyúlt, hogy elővegyen egy rózsát, amikor eszébe jutott, hogy ez csak egy látomás. Épp megnyugodott, mikor Rakul jelzést adott, és a zsoldosok egyszerre vetették magukat Hieire. Egy kicsit azonban elszámították magukat, mert egy másodperc múlva darabokban feküdtek a földön, a tűzdémon pedig egyetlen elegáns mozdulattal visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe. Rakul arcán a mosoly mit sem változott, mikor Hiei beszélni kezdett:

- Ennyi volt az e… ?

Mondandója azonban rövidre fogott volt, mert a teste megremegett, a szeme tágra nyílt ő meg összeesett. Kurama kis híján mellé lépett, mikor eszébe jutott, hogy úgysem tehet érte semmit. Az igazi Hiei rezzenéstelen arccal nézte az egész jelenetet, pedig ő jobban tudta, mi fog történni, mint a szellem.

- Hiei, mi volt ez? – Kurama nem tudta visszafogni kíváncsiságát, de a tűzdémon nem is csillapította azt, végig csöndben volt.

Rakul közben a fekvő démonhoz lépett és mellé térdelt.

- Mikre nem jók a démonbogarak, nem? – kezdett beszélni hozzá, miközben előretartott tenyerére leszállt egy zöldes színű rovar. – Erős bénító mérget termelnek, ami egyetlen pontos szúrással a gerincbe mozgásképtelenné tesz bármilyen szintű démont.

- Ismerős, nem? – a jelenkori Hiei hangja Kuramához szólt, aki nem vette le szemét a jelenetről.

Rakul egyetlen mozdulattal összepréselte a tenyerében pihenő rovart, majd visszafordult a mozgásképtelen démonhoz. Egy darabig szemlélte az arcát és vérvörös szemeit.

- Ha tekintettel ölni lehetne, már nyilván halott lennék – mondta, miközben végigsimított az emlék-Hiei arcán és nyakán, hogy a haját félrevonva megnézze a szúrást. A helyén kissé bekékült a bőr a méreg miatt, s mikor hozzáért, áldozatának teste megremegett a fájdalomtól. – Szerencsére a méreg az erődet is elnyomja, legalább négy napig. Így addig teljesen ki leszel szolgáltatva nekem.

Utolsó mondatára még szélesebbre terült arcán a vigyor. Mikor feltápászkodott két újabb démon jött a szobába, hogy Hieit kicipeljék onnan.

- A második cellába vigyétek! Utána gyertek vissza és takarítsátok el ezeket innen!

A démonok bólintottak és eltűntek. Rakul lehajolt az egyik megölt szörnyhöz, és egyik ujját a sebébe nyomva megkóstolta a vérét. Az emlékkép lassan elmosódott, ahogy az ajtó becsukódott a démon mögött. Kurama azonnal Hieihez fordult:

- Miért mutattad ezt nekem?

- Még nincs vége – mondta rezzenéstelen arccal a tűzdémon, mire körülöttük a sötétség egy újabb helyszínt kezdett kibontakoztatni. A szoba kicsi volt, a falai nedvesek, s terjengett benne a dohszag. Az ajtó egyetlen vaslapból készült, ablak nem volt, a fény forrásaként egy apró fáklya szolgált. Egy alakot lehetett látni, a fal tövében pihenve, Hieit, akit a démonok ebbe a börtöncellába vonszoltak. Két csuklóját egy hosszú, vastagszemű lánc tartotta megbéklyózva, ami a falon lévő fémkarikába volt belefűzve. Így, míg Hiei az oldalán pihent, jobb karja a fal mentén lógott, a másik maga mellett feküdt. Míg Kurama nézte, látta, hogy a levegőben lévő karját néha megrántja, hogy a lánc erősségét próbálja. Mikor a fejét akarta felemelni, hogy ránézzen a karikára, szemeit összeszorítva feküdt vissza.

- A méregnek elég fájdalmas utóhatásai voltak – kezdett beszélni Hiei, továbbra is kifejezéstelen hangon. – A szúrás égette a tarkómat, egyéb mozdulatra pedig alig voltam képes.

- Még mindig nem mondtad el, miért mutatod ezt nekem – ismételte meg előző kérdését Kurama.

Hiei kis ideig csöndben maradt, mikor megszólalt, halkan beszélt:

- Ő volt az első.

A szellem a kék yukatában lévő tűzdémonra nézett. Első? Első mi? Nem kérdezett semmit, mert volt egy olyan érzése, hogy nemsokára választ kap. Egy pillanattal később kattant a vasajtó zárja és Rakul lépett be rajta. Először csak a csukott ajtónak támaszkodva szemlélte a rabot, de azután mellé lépett.

- Remélem nem túl kényelmetlen a fekvőhelyed.

- Mit akarsz?

A válasz egy rövid kuncogás volt. Rakul Hieihez térdelt, és lassan levette róla a nyakában lévő fehér sálat. Hiei szeme a kékbőrű kezére meredt, jól látszódott rajta, hogy nem tetszik neki, amit csinál. Közben a félvámpír félredobta a kendőt, és elkezdte lefejteni a tűzdémon kabátját, hogy az alatta lévő póló is felszabaduljon. A tűzdémon kezét a feje fölé tolta, hogy a lánc ne legyen útban, utána meg visszatért a pólóhoz. Egy nem túl kellemes mozdulattal leszakította azt Hiei testéről, aki erre összeszorított fogakkal kezdett vicsorogni fogvatartójára. A félvámpírnak azonban valami más ragadta meg a tekintetét.

- Ez egy hirui-kő – két ujja közé vette a gyöngyöt, mire Hiei élesen morogni kezdett.

- Vedd le róla a mocskos kezed!

Rakul egy pillanatra megállt, majd újból elmosolyodott.

- Szóval sokat jelent neked? – egy ideig még forgatta a követ az ujja közt, majd leszakította Hiei nyakából. A válasz csupán egy vészjósló morranás volt. – Akkor elveszem.

Nadrágjának egyik zsebébe csúsztatta a hirui-követ, és szemeit újra Hiei izmos testén kezdte legeltetni. Egyre éhesebbnek tűnt a tekintete.

- Különben is, jobb, ha magad miatt aggódsz. Mondtam már, hogy tetszik a tested – morogta Rakul, miközben karmaival simogatta a tűzdémon felsőtestét, mire ő remegni kezdett. A kékbőrű mosolygott, és erősebben szorította karmait a bőrhöz, néhol vékony vércsíkot serkentve. A vörös folyadék látványára mormolni kezdett – A véred illata isteni, kíváncsi lennék, milyen őseid vannak.

Erre a sebekhez hajolt, és belenyalt a vérbe, megkóstolva azt. Hiei megint megremegett, ezúttal jól láthatóan. Rakul felemelte a fejét, és félig nyitott szemeken át nézett le a remegő démonra.

- Az íze még jobb, mint az illata – mondta és Hieire dőlt, hogy elérje a nyakát, aki erre mozgolódni kezdett.

- Ne merj hozzám érni!

Rakul kicsit visszahúzódott, hogy áldozata szemébe nézzen.

- Egy kissé elkéstél már a fenyegetőzéssel, nem gondolod?

Ezzel visszatért eredeti szándékához, és a tűzdémon nyakához hajolt. Először csak a szemfogaival karcolgatta a bőrt, hogy megtalálja az ütőeret. Hiei jól láthatóan egyre kényelmetlenebbül érezte magát, de nem tehetett más, mint újból mocorogni kezdett. Rakul aztán megtalálta az eret, amit keresett, és azonnal átharapta a bőrt. Hiei erre megdermedt, és összeszorította a fogait és szemeit, hogy visszatartsa magát a kiabálástól. A kékbőrű egyre erősítette harapását, ahogy szívni kezdte a tűzdémon vérét. Hiei hátravonta a fejét, folyamatosan nehezedett a fájdalomszülte kiáltások visszatartása. Rakul a jobb öklébe szorította a démon haját, hogy a helyén tartsa őt. Közben az ütőérből szivárgó vér végigfolyt a padlón, s mikor a félvámpír visszavonult a sebtől, a fal is vörös lett.

Hiei csukott szemekkel levegő után kapkodott, miközben a kékbőrű a száján maradt vért nyalogatta le. A vörös folyadék miatt szinte extázisba került, így mostmár ha akarna sem állhatott volna meg. Karmos kezét lándzsaként a démon hasába szúrta. A hirtelen fellépő kíntól, Hiei kiáltozni kezdett, Rakul pedig anélkül nyalogatta a sebből ömlő vért, hogy kezét kihúzta volna onnan. Hiei légzése egyenetlenné és remegővé vált, nyöszörgött a folyamatosan tartó fájdalomtól.

Kurama elfordította tekintetét a morbid jelenetről, de az igazi Hiei ezt nem engedte:

- Végignézed!

Láthatatlan kézként vonta vissza szemeit Hiei akarata a megrázó képre, onnantól kezdve nem tudott mást tenni, csak nézni.

Mikor a kéz eltűnt a hasából, a fájdalom akkor sem enyhült. Hiei a fejét forgatta oldalra tehetetlen dühében. Dühös volt a félvámpírra, amiatt, amit tett, de mindenekelőtt dühös volt önmagára, amiért ilyen kiszolgáltatott lett. Érezte, hogy valami a nadrágjának az öveit babrálja, ezért felnézett. Rakul már ki is csatolta azt és egyetlen rántással leszedte a démonról. Hiei szemeiben félelem villant. Igyekezett elmászni a vámpír elől, de az bal kezét újra a sebébe vájta, hogy a helyén tartsa őt, míg saját gatyáját lehúzta a derekáról. Hiei remegett és a láncait feszegette, bár tudta, hogy hiába. A hasát égető fájdalmon és a félelmen kívül semmit sem volt képes érezni. Bár gondolta, hogy a legrosszabb még hátra van.

Rakul kiszedte kezét a sebből, hogy a démon lábait kitárja, és közéjük helyezkedjen. Azután áldozata fölé hajolt és egy hirtelen mozdulattal beléhatolt. Hiei üvöltött az ismeretlen fájdalomtól, az eddigi legrosszabbtól, amit átélt. Kínozták őt már kis híján halálra, de ilyet még nem érzett. A benne mozgó tag miatt újabb adag vér ömlött a combjaira és a padlóra. Gyors és durva tempójából mit sem vesztve a félvámpír megint Hiei nyakába harapott, tovább fokozva fájdalmát. Az egyre erőteljesebb döfések mind elviselhetetlenebbé tették azt.

- Elég! Elég… ! Hagyd… abba…! Aaaaahhhh!

A kép elsötétült, Kurama pedig a háborgó gyomrából feltörő rosszullét ellen küzdött. Látott már vért és brutalitást is, de ez mégis meghagyta rajta a hatását.

- Akkor vesztettem el az eszméletemet, ezért nem folytatódik az emlék – Hiei hangja még mindig kifejezéstelen volt.

- Hogy tudsz ilyen nyugodtan beszélni erről? – egy pillanatra meg kellett állnia, hogy egy mély lélegzettel elnyomja öklendezését. – Hisz te átélted… ?!

- Ahogy mondtam, ő volt az első. De nem a legrosszabb.

Kuramának ismét nagyra tágultak a szemei. Mégis mennyien lehettek? Hányan tehették ezt a barátjával?

Barát… Vajon van egyáltalán joga Hieit a barátjának nevezni? Azok után, amit ő tett vele? Nem volt benne biztos. Ahogy abban sem, hogy ezek után mihez kezd majd. Ismét elárulta a tűzdémont, méghozzá a lehető legrosszabb módon. Pedig ő megbízott benne. Talán nem minden szemszögből, de bízott benne. Hiszen viharos éjszakákon is nála keresett menedéket. Kurama nagyon is örült neki, hogy legalább olyankor láthatja őt, és igyekezett a legkevésbé kihasználni a helyzeteket, de egy különösen piszkos fantáziájú youko-énnel ez nehéz volt. Végül Youko előtört, és elment Hieihez, és… és…

Kuramának megint háborogni kezdett a gyomra, ezért megpróbálta elhessegetni a gondolatait.

- Két nappal később elengedett – Hiei hangja vésőként hatolt a tudatába, és ránézett. A tűzdémon visszanézett rá – Akarod látni, mi történt?

A szellemnek nem volt ideje, hogy megrázza a fejét, vagy nemet kiáltson, a dohos cella képe visszatért köréjük. Egy különbség volt csak az előző kép és a mostani közt. Az egész padló és a fal, amihez Hiei oda volt kötözve sötétvörös volt a vértől, akárcsak a tűzdémon teste. Kurama megint émelyegni kezdett az átható vérszagtól és a látványtól. Bele sem akart gondolni, hogy mi történhetett az emlékben eltelt két nap alatt. Hiei szemei nyitva voltak, és a semmibe meredtek. A rengeteg vérvesztés miatt homályos lehetett a látása.

- Rakul néhány perccel ezelőtt ment ki a cellából – kezdett beszélni Hiei. Mire a mondat végére ért, a félvámpír visszatért, s az ajtót nyitva hagyva odament foglyához, aki csupán a szemeit mozgatta, hogy ránézzen. A kékbőrű leoldotta Hieit a láncról, aki először gyanakodva szemezett mind a démonnal, mind az immár szabad kezeivel. Lassan felemelte magát a földről, de csupán térdelő helyzetbe, onnan a sarkaira ült. Még nem érzett magában elég erőt, hogy teljesen feltápászkodjon. Némelyik sebéből még mindig szivárgott a vér, de igyekezett nem törődni velük, és hang nélkül tűrni a fájdalmat.

- A méreg még mindig dolgozik a testedben – fogott magyarázatba Rakul, s közben a szemét végig a tűzdémonon tartotta -, s bár a démoni erődet még nem tudod használni, mozogni képes vagy. Így még van esélyed az életben maradásra.

Hiei erre a megjegyzésre sem nézett rá. Megkereste a nadrágját, és megpróbálta anélkül felvenni, hogy lábra állt volna. Mikor becsatolta az övét, a félvámpír megint beszélni kezdett:

- A kapuőrök átadják majd a kardodat, mikor, elhagyod a kastélyt – az ajtó felé fordult, de eszébe jutott valami és megtorpant. A kabátja belső zsebében kotorászott egy darabig, majd elővett egy bőrerszényt, és Hiei elé dobta. A tartalma halkan csörrent, mikor padlót ért.

- A fizetséged – mondta Rakul, mikor a tűzdémon mozdulatlanul bámult a kis zsákra. – Vedd úgy, hogy ez volt az utolsó megbízatásod. Többé ne gyere ide.

Hiei lehajtotta a fejét, így nem látszódott az arca. Kurama látta már őt ilyennek, közvetlenül az előtt, hogy Yusuke kiütötte volna őt a szobából. Amit viszont akkor nem látott, az a halvány, fehér vibrálás a jobb kezén. Ezt Rakul sem vehette észre, mert akkor már az ajtó felé fordult. Az volt a veszte.

Hiei egy pillanat múlva ott állt közvetlenül a félvámpír előtt, jobb tenyerét a démon mellkasához tartva. A kékbőrű megpróbált ellépni tőle, de a tűzdémon gyorsabb volt. Egy erőteljes ütéssel az ujjait a vámpír mellkasának közepébe vájta, vér csordult a sebből, de a sérülés maga nem volt súlyos, sem fájdalmas. Rakul mégis felkiáltott, inkább a meghökkenéstől, mint a kíntól. Mikor Hiei visszarántotta a kezét, fölfelé tartotta a tenyerét, és megszemlélte, ami benne volt. Kurama egy kékesfehér gömböt látott a tűzdémon tenyerében, ami ugyanolyan ritmusban vibrált, mint a karja körüli fény. Mikor a szellem rájött, mi az, elakadt a lélegzete.

Rakul démoni magja! Hiei kiszedte a testéből a démoni magját!

Hogy az ördögbe volt erre képes? Az a gömb egyben a lelke is, amit kiszakított a testéből. De ez csak akkor lehetséges, ha a démon halott.

Valószínű Rakul is hasonló dolgokon gondolkodott a pánik mellett. A mellkasán lévő apró sebeket tapogatta, majd a tűzdémon tenyerében lévő magjára nézett. A tekintete közöttük cikázott, míg Hiei csak a rendületlenül vibráló gömböt figyelte, majd hideg szemekkel a félvámpírra nézett. Amikor a tekintetük találkozott, Hiei összeszorította a tenyerét, füstté omlasztva a magot. Rakul egyetlen üvöltést hallatott, mielőtt a szeme fennakadt és összeesett. Többé nem mozdult.

Azonnal meghalt.

Kurama remegni kezdett. Még sosem látott olyat, hogy egy démonnak elpusztították volna a magját. Elpusztították volna a lelkét. Még a démonokért is eljönnek a révészek, hogy az Ítélet Kapujához kísérjék őket. De ha a lélek elpusztul, az azt jelenti, hogy semmissé lesz! Mintha nem is létezett volna!

Hiei egy darabig a vámpír élettelen testét nézte, majd mellé lépett. Mikor a fejéhez ért, rálépett, és egy rúgással betörte a koponyacsontját. Kurama felszisszent, és igyekezett visszatartani magát az öklendezéstől, de a szemét nem tudta elfordítani. A félvámpír feje alatt vér- és agyvelőtócsa gyűlt.

Hiei hirtelen térdre esett, és remegve kotorászni kezdett a hulla nadrágjának zsebében. Mikor megtalálta a hirui-követ, jobb öklével a mellkasához szorította. Másik kezével átkarolta a vállát és önmagát ringatta, légzése felgyorsult, csuklásszerűvé vált. Kuramának összeszorult a torka. Hiei közel állt a síráshoz, de egy könnycseppet sem hullatott. A szellem azon gondolkodott, vajon őmiatta is ilyen állapotban volt-e a tűzdémon.

A kép elsötétült, majd eltűnt. Kurama csak ekkor vette észre, hogy a jelenkori Hiei szembefordult vele és őt nézi. A kitsune félve tekintett rá.

- A te sorsod is ugyanez.

Kuramának a szívverése is elállt. Ezért mutatta volna neki mindezt? Hogy megismerje a sorsát? Hogy megtudja, mit tesz majd vele?

- Hiei, ne…

- Miért ne?

- Én… én nem akartam…

- Akkor nem úgy tűnt.

Hiei mögött a sötétségben megjelent egy kép, és egyre közeledett. Kurama először nem tudta kivenni csak a színeket. Barna és zöld. Talán egy erdő. Aztán a kép tisztulni kezdett. Tényleg egy erdő volt, benne két alakkal…

- Ne…

Kurama nem tudta elfordítani a fejét, mert Hiei akarata még mindig uralta. Kénytelen volt nézni, ahogy egy magas fehérhajú alak egy alacsonyabb fölé hajol. Azonnal felismerte a jelenetet.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyi erő maradt még benned. Ahogy azt sem, hogy a harmadik szemed nem közvetlenül az idegrendszeredhez kapcsolódik.

- Semmit sem tudsz rólam.

Kurama remegni kezdett. Ez történt az öt nappal ezelőtti éjszakán.

- Hiei, kérlek, ne!

- Lehet, így viszont külön kell kiiktatnom a Jagant.

- Hiei, állítsd le!

Velőtrázó üvöltést lehetett hallani, amire Kurama összerezzent, és összeszorította a szemét. Most, sokkal rosszabb volt hallani, mint akkor. Sokkal rosszabb. Mikor a kiabálás elhalt, a rókaszellem mély hangját lehetett hallani.

- Hiei, megijesztettél. Azt hittem, kiütöd magad, még mielőtt befejeznénk a kis mókánkat.

Mikor Kurama kinyitotta a szemét, az emlék nem csak kép volt. Mint az előzőekbe, ebbe is bekerültek. Youko a véres testű és homályos tekintetű Hiei fölé hajolt, aki a fejét rángatta, hogy megszabaduljon. Azután egy hirtelen rúgással eltaszította magától a kitsunét. Indák tekeredtek köré, Youko pedig a lábába vájta a karmát és kirántotta a helyéről a combcsontját. A kiáltás ezúttal elfojtott volt, és nyöszörgésbe fulladt.

- Meddig akarsz még harcolni? Hiszen, ha nem tévedek te magad is élvezed ezt. Legalább annyira, mint én.

- Szemétláda…

- Hmm, most mondd azt, hogy nincs igazam!

- Hiei… - Kurama hangja remegni kezdett. – Kérlek, állítsd le!

- Maradsz, Hiei, mostmár nem szöksz meg.

- Hagyd abba… Hagyd abba… Engedj el… Hagyd… abba…

- Hiei, állítsd le! Nem akarom látni!

- Te sem hallgattál rám. Én miért tenném?

Újabb kiáltás, amire Kurama megint remegni kezdett. Hiei alatt, a forgácsos földön immár jókora vértócsa gyűlt össze, s a combjainak belső felét is vörösre festette.

- Hát jó. Térjünk a lényegre.

Youko a hasára fordította Hieit, és a derekánál fogva térdre állította. Kurama ekkor láthatta, hogy a tűzdémon háta is véres, és piszkos az alatta lévő földtől. Kurama kérlelve tekintett a kék yukatában mellette álló Hieire, aki ezúttal végig őt nézte és nem a jelenetet.

- Elég! Állítsd le!

- Ha lazítasz kevésbé fog fájni. Bár a kétféle méreg miatt a tested automatikusan meg fog feszülni, azért még próbálkozhatsz.

- Ne… Hiei…

A kiáltások folytatódtak, de ezúttal fájdalmas nyögések és állatias hörgések vegyültek közéjük. Kurama gyomra ismét háborogni kezdett, és megpróbált nem odafigyelni a jelenetre. Emlékezett rá ő is, hogy mit tett, de mivel a szörnyeteg róka szempontjából léteztek az ő emlékei, nem érezte azokat ennyire rossznak. Akkor az üvöltésekre sem figyelt oda, most viszont más nem is jutott el a tudatáig.

- Hiei… nem akarom hallani… kérlek…

Kurama gyomra egyre jobban háborgott. Mikor a kiáltások néhány újabb üvöltés után elhaltak, és a kép elhalványult, a rókaszellem rosszulléte odáig fokozódott, hogy nem tudott odafigyelni semmire. Egyetlen hang hatolt csupán a tudatába, ami immár korántsem volt kifejezéstelen:

- Kurama, miért pont te? … fázom… nagyon…

Mikor hátrább léptem, és megszakítottam a láncot a vöröshajú tudata és az enyém közt, a szellem azonnal térdre esett és öklendezni kezdett. Szánalmas. El is okádta magát, amire a detektív udorodva elfordult. A kitsune lehajtott fejjel, remegve térdelt, és nem mozdult. Nem tudom, mi ment végbe a fejében, mert akkor már nem voltam kapcsolatban az elméjével, de sejtettem, hogy egy darabig nem lesz képes tisztán gondolkodni. Mikor felemelte a fejét, nem nézett azonnal rám, de láttam, hogy a rémülettől kerekre tágultak a szemei. 'Félsz, mi? Tudod, hogy mit tehetek veled mindazért, amit elkövettél, ugye?'

'Fájdalmasak az emlékek, ugye?'

Megtörölte a száját és rám nézett. Ha lehetett, most mégjobban remegett. Teljesen kifejezéstelen arccal néztem le rá.

- Most ki a gyenge, Kurama? – kérdeztem. – Te még a látványt sem bírod.

Nem tudta állni a tekintetemet, ezért lehajtotta a fejét. Elfordultam tőle, hogy visszamenjek a szobába. A Jagan jótékony hatása nem tartott sokáig, már éreztem, hogy a fájdalom kezd visszatérni. Egyébként állni sem tudnék. El kell tűnnöm a közeléből, mielőtt összeesem a fáradtságtól.

- Hiei, várj!

Hallottam a hangját, elfojtott volt és reszkető. Nem fordultam meg. Bőven elég volt, hogy hallhattam, mennyire legyengült. Nem volt elég erőm, de ha még egyszer a közelembe jön, az történik vele, mint a vérszívóval. Kimondanom azonban ezt nem kellett. Ő is nagyon jól tudta.

- Hiei, kérlek, várj!

Nem álltam meg. Nem voltam kíváncsi a mondandójára. Kicsit késő már a bocsánatkérésre, meg minden egyébre is. Azt hittem törődik velem, pedig csak erre kellettem neki. Megalázott. Pedig azt hittem, benne bízhatok. Az érzéseim megtévesztettek, és fájdalmas leckében részesítettek. Nagyon fájdalmasban. Túl sem fogom élni. A hideg bőröm a bizonyíték.

Mikor bementem a szobába, Yukina azonnal mellettem termett. Mikor látta, hogy jól vagyok, becsukta mögöttem az ajtót, engem meg a matrachoz vezetett. Legalább ő velem van. Kimondhatatlanul hálás voltam neki ezért. Segített befeküdnöm a takaró alá. Ekkor már visszatértek a fájdalmaim, de legjobban a fejem zúgása zavart. Yukina megvizsgálta az idő közben becsukódott harmadik szememet, majd újra bekötözte, és lebéklyózta. A fejfájásom kicsit csillapodott, de nem múlt el.

- Mi történt, Hiei?

Yukinára néztem. Homályosan láttam őt, de ki tudtam venni a kissé rémült tekintetét. Válaszolni akartam neki, vagy csak megnyugtatni, hogy semmiség az egész, de nem tudtam beszélni. Csak tátogtam, hang nem jött ki a torkomon. 'Annyira fáradt vagyok.'

- Semmi baj – mondta, miközben bal kezével megsimogatta az arcomat. – Aludj csak.

Jobb oldalra fordítottam a fejem, hogy arcomat mégjobban a tenyerébe fúrjam. Ekkor még eszembe jutott valami, beszédre erőltettem magam.

- Vigyél neki gyógyszert.

Láttam a meglepett tekintetét. Nem kell félre érteni, nem sajnálom a kitsunét. Annyi az egész, hogy tiszta fejjel talán nagyobb lesz az ő fájdalma is. De nem tudtam magyarázatba fogni. Pillanatok alatt elaludtam.

Miután Kurama megmosakodott a fürdőszobában, a nappali sarkába ült le. Semmi kedve nem volt az asztalhoz telepedni Yusuke és Kuwabara mellé. A két fiú a gondolataikba merült, Genkai a konyhában volt, Yukina pedig még nem jött ki Hiei szobájából.

Kurama enyhén szólva pokolian érezte magát. Mielőtt ide jött, csak Hieit akarta látni, hogy a démon még egyben van-e. De nem gondolta volna, hogy ilyen állapotba került. Nem értette, miért hagynak rajta ennyire mély nyomot a történtek. Ezért beszélt úgy, ahogy. Azt hitte, a tűzdémon elég erős, hogy hasonlókat kibírjon.

Aztán kiderült, hogy igaza van. Történtek vele már ilyenek, és eddig mindet kibírta. Ezt is. Csak nehezen. Mikor Hiei hozzáért, hogy behatoljon az elméjébe, Kurama kis híján átsiklott a tényen, hogy milyen hideg a démon keze. Normális az, hogy egy tűzdémonnak ennyire hideg bőre legyen? Az az apró, fájdalmas mondat is ott visszhangzott még a fejében:

'… fázom… nagyon…'

Kurama a tenyerébe temette az arcát. Hogy lehetett ennyire vak? Hogy nem látta, mennyire sok fájdalmat okozott a démonnak? Kihasználta Hiei bizalmát! És ez lett az ára.

'Kurama, miért pont te?'

'Inari, segíts! Mit tegyek most?' Hiei halk, kétségbeesett hangja még mindig kísértette az elméjét. Akárcsak a velőtrázó üvöltések, amik megfagyasztották benne a vért. Beismerte magának, hogy többet akart a démontól, mint amennyit kapott. De mostmár azt is elvesztette, amije eddig volt. Hiei meg akarja őt ölni. Gyűlöli őt. Ez a lehető legnagyobb büntetés, amit kaphat.

Nem tudta, mihez fog kezdeni.

Mikor felemelte a fejét, észrevette, hogy Yukina áll előtte, s egy csészét tart elé.

- Idd meg!

Kuramát annyira meglepte a mindig kedves hótündér hangjában érezhető hidegség, hogy eleinte válaszolni is elfelejtett.

- Köszönöm, de nem kérek.

Nem volt benne biztos, hogy le tud erőltetni bármit is a torkán, a gyomra még túlságosan háborgott. Yukina azonban tántoríthatatlan volt.

- Idd meg! Gyógyszer a rosszullét ellen.

Nem hitte, hogy hatni fog, de azért félszegen elvette a csészét.

- Köszönöm.

- Nem kell – mondta Yukina, és a konyha felé fordult. – Ha rajtam múlik, nem kapsz belőle. Hiei mondta, hogy adjak, bár nem tudom, miért.

'Hiei… mondta...?' Kurama a csészét szorongatta, remegő kezekkel. Rosszabbul már nem is érezhetné magát. 'Istenem, Inari, mit tettem? Mit tettem?'

Belekortyolt az orvosságba, hogy ne érezze a torka égését. A folyadék íztelen volt, ezért könnyen le tudta nyelni. Mikor kiitta a tartalmát, akkor is tartotta a csészét. Miért nem volt képes türtőztetni magát? Akkor talán minden rendben lenne. Ezen már változtatni nem lehet. Sajnos jóvátenni sem.

Yukina két tányérral az asztalhoz ment, hogy vacsorát adjon az ott ülő fiúknak. Genkai egy jóval kisebb tányérral a kitsunéhez lépett.

- Érzel magadban annyi erőt, hogy egyél?

Kurama az öregasszonyra nézett. Azt hitte, ő is olyan hideg hangon fog hozzá szólni, mint a hótündér, ahelyett úgy beszélt hozzá, mint máskor is. Kérdésére válaszolva, a rókaszellem megrázta a fejét. Genkai a válasz ellenére mellé fektette a tányért, a csészét pedig elvette tőle.

- Gondolom tudod, Hieinek mennyire súlyos sérülései vannak – mondta Genkai, mire Kurama bólintott, - és ezalatt nem csak a fizikai sérüléseket értem.

A kitsune összerezzent és bólintott.

- Mennyit tud a történtekből, Genkai mester?

- Eleget, mivel Yukina és én láttuk el Hiei sebeit. A részleteket azonban nem mondta el.

Kurama lehajtotta a fejét. Nem csoda, hogy nem beszélt, biztos nagyon megalázónak tartja a történteket.

- Kurama – az öreg harcművész szólítására a szellem újra felkapta a fejét -, tudod, mit jelent, ha egy démonnak van szíve?

Meglepte a kérdés, de válaszolt:

- Igen, de eddig nem sok olyannal találkoztam. A legtöbbjük belehal az ismeretlen érzelmekbe - Kurama megtorpant, amikor rá jött, mit akar sugallni ezzel a mester, és tágra nyíltak a szemei. – Ugye nem azt akarja ezzel mondani, hogy Hieinek démonszíve van?

Genkai csupán bólintott. 'Ó, Inari, csak ezt ne!' Kurama ismét remegni kezdett. Így már nem az a meglepő, hogy Hiei így reagált a történtekre, hanem az, hogy egyáltalán életben maradt. Ennél rosszabb már nem is lehetne.

- Milyen mérget adtál neki?

Genkai hangjára a szellem igyekezett összeszedni magát, és ismét normálisan gondolkodni.

- A hegyi frúzia nevű makai-beli növény mérgét. Elzárja a démoni erőt, de nagy dózisban akár halálos is lehet.

- Milyen gyorsan veszti el a hatását?

- Egy hét. Öt napja… - itt Kurama egy pillanatra megtorpant, de egy mély lélegzet után folytatta – öt napja került a szervezetébe.

- Tehát még lenne hátra két nap – mondta Genkai, mire Kurama bólintott. – Akkor mi volt az a jelenet az előbb?

Most, hogy Kurama belegondolt, őmaga sem értette a dolgot.

- Úgy tűnik, sok furcsaságot tartogat ez a fiú – mondta az öreg a gondolataiba merülve. Kurama nyugtázta a dolgot. Sok furcsaságot és sok rettenetes emléket. Vajon mekkora erő rejtőzhet a démon testében. Kurama akaratlanul is a jelenetre gondolt, amikor Hiei végzett Rakullal. Az is egy rejtély a sok közül. Mikor az öregasszony kezét érezte a vállán, Kurama felnézett. – Neked is azt mondom, amit a többieknek: maradj mellette. Kell neki a baráti támogatás.

Kurama összerezzent.

- De… én…

- Hidd el, szerintem rád van a legnagyobb szüksége.

Kurama ismét mentegetőzni akart, de Genkai elhallgattatta. Végül kelletlenül, de bólintott.

- Előkészítek neked egy szobát – mondta, miközben megfordult, és a folyosó felé indult. A kitsune ismét egyedül maradt a gondolataival.