Folytatás ---------------------

Előre mondom, hogy mostanság hosszabb szünetek várhatók a részek közt, tekintve, hogy érettségi, meg minden...De ne aggódjatok, lesz folytatás, a kérdés csak az, hogy mikor.

Figyelmaztetések: Csak a szokásos shounen-ai, Kurama/Hiei párosítás, ezúttal nincs Lemon (és elvileg már nem is lesz... elvileg ). A szereplők még mindig nem képezik tulajdonomat, de trekintve, hogy a történet az enyém, kis bábuk módjára mozgatom őket. Ők nem hiszem, hogy különösen örülnének neki, de én nagyon. XD Ez a rész is tartalmaz erőszakos jeleneteket (de nem lemont!)és talán érthetővé válik, miért is ez a címe a történetnek.

A végén persze szerintem meg fogtok ölni engem...

ŐRÜLETRE KÁRHOZTATVA

6. fejezet

Vakon bámultam ki az ablakokon. Szerintem, olyan két órája ébredtem föl, de még mindig éjszaka volt. Visszaaludni természetesen nem tudtam. A rémálmok a múltamból minden éjszaka kísértettek, főleg egy-egy ilyen őrületi stádiumban. Úgy tűnik, engem mindig megtalálnak a bajok, vagy a szadista démonok.

Az oldalamon feküdtem, és a szobába bevilágító fogyóholdat néztem. A bambulásnál, és a gondolkodásnál jobb elfoglaltságot nem találtam. A gondolataim pedig akaratlanul is Kurama felé tévedtek. Vajon mit csinál az este történtek óta? Remélem, legalább annyira nyugtalan az éjszakája, mint nekem. Lehet, hogy a városban kószál álmatlanul. Én is ezt tenném. Ha lenne elég erőm.

Egyvalami nagyon zavart vele kapcsolatban. Valahogy megtanulta kijátszani a gondolatolvasó képességemet. Amikor az elméjében jártam, olyan furcsa érzelmeket láttam, mint a féltés, aggódás, bánat. Nem illettek a képbe. Nagyon nem. Innen tudom, hogy megpróbált becsapni. Ezeknek az érzelmeknek semmi keresnivalójuk nem volt ott. Félnie kellett volna, megrémülni, vagy undorodni. De a legfőbb érzések mégsem ezek voltak. Össze akart ezzel zavarni, de aztán rájöttem, hogy kijátszott valahogy. Csak azt nem tudom, hogyan. Azt természetesen nem hiszem el, hogy ezek valódiak voltak. Azok után, amit tett… Pedig szeretném…

Ezek után boldog leszek, ha a szellemek elhallgatnak. Akkor végre nyugalmam lesz.

Észre vettem, hogy valaki áll az ajtó előtt. Nem láttam, nem is hallottam, de a hatodik érzékem javult annyit, hogy megéreztem őt. Hamarosan hallottam, ahogy tágra nyitotta a tolóajtót és bejött a szobába. Mivel háttal voltam, nem láthattam, de az idegeim megfeszültek, ahogy egyre világosabbá vált, ki az illető.

Kurama.

Tágra nyílt szemmel bámultam magam elé. Tényleg ennyire meg akar halni?! Nem lehet ilyen ostoba! Azt hittem elég világos voltam. De ő még ebből sem értett. Ha így akarod, ám legyen.

- Hiei – csöndesen beszélt, de hogy miért, nem tudom -, ébren vagy?

Mintha nem tudnád, idióta. Közelebb lépett, a jobb karomba pedig akaratlanul is gyűlt az erő.

- Nem tudom, mit mondhatnék…

Erre van megoldás: fogd be és tűnj el innen!

- …de mégis beszélnünk kell.

Remek, még ilyenkor sem hagy békén. Mástnem ezért ki kellene már nyírnom. Egyre több erő került a karomba. Ezt ő nem érezhette, ahogy más démonok sem. Csak amikor kiengedem. Azt érezni fogja.

- Amit tettem, rettenetes, és el sem tudod képzelni, mennyire sajnálom.

Nem, tényleg nem.

- De Youko nem olyan, mint én. Tett dolgokat a múltban, amiket emberként megbántam, de azokon nem változtathatok. Ahogy ezen sem.

Nekem mondod? Sóhajtást hallottam magam mögött, úgy tűnt nehezére esik a beszéd. Lesz nehezebb is.

- Amikor elkezdődött, nem hittem, hogy ennyire el fog fajulni a helyzet. Egyre nehezebben kontrolláltam az érzelmeimet, és Youko sem könnyítette ezt meg.

Ezt mond annak, akit érdekel… Várjunk csak? Érzelmek? Miről beszélsz te?

- Már máskor is éreztem, hogy mit akar a youko-énem, de igyekeztem elnyomni. Nem akartalak bántani.

Mi van?!

- Az utolsó dolog lett volna, hogy a kiérdemelt bizalmadat kihasználom, de ez mégis megtörtént, és nagyon rosszul érzem magam miatta.

Mi van???!!!

- Ezek mind azért történtek, mert a bennem élő kitsune félreértett. Azt hitte, még mindig olyan vagyok, mint régen, és nem tudott mit kezdeni az érzelmekkel.

MI VAN???!!!

Hagyd ezt abba, nem hallod! Fogd be! FOGD BE!

Egy pillanat sem kellett ahhoz, hogy felpattanjak és a kitsunét minél nagyobb erővel a falnak lökjem. Biztos voltam benne, hogy a durvaság miatt, amivel a falnak csapódott, egy pillanatra elvesztette az eszméletét, de ez egyáltalán nem érdekelt. Sokkal jobban érdekelt, hogy a lehető legerősebben szorítsam a nyakát. Kurama erre csak tátogni tudott, de sikerült hangokat kipréselnie magából.

- H-hi-hiei…

- Hallgass! Hallgass, nem hallod!? – üvölteni kezdtem vele, ahogy a bal kezem szorítása is erősödött. – Nem vagyok rá kíváncsi! FOGD BE!

A fehér fénnyel vibráló jobb kezemet hátra húztam, és egyetlen ütéssel a kitsune mellkasába vájtam a karmaimat. Láttam a szemében a félelmet, éreztem, ahogy elakad a lélegzete. A pulzáló erővel megragadtam a lelkét és hívni kezdtem. Ki a testből, el az élettől. El az élettől. A halálba. A halálba. Már nincs sok, csak egy kicsi, csak egy kicsi.

Valami hirtelen megragadott hátulról, és elrántott a vöröshajútól, aki azonnal összeesett, de az eszméletét nem vesztette el. Kiabálásokat hallottam, de a zavarodott elmém nem vette ki a jelentésüket. Mikor magam mögé néztem, égő, mogyoróbarna szemekkel találkoztam. Szóval te is, Yusuke? Mellette állsz te is? Akkor pusztulj! Pusztulj vele együtt!

Hátranyúlva megfogtam a vállát, és egy könnyed rántással a fejem fölött a falnak repítettem, egyenesen a feltápászkodó rókaszellemnek. Mindketten a padlóra estek. Meghaltok mindketten! Megölök mindenkit, aki őt védi! Újra vibrálni kezdett a jobb kezem, ezúttal sokkal intenzívebben. Félelem villant mindkét pár szemben. Mostmár érzik az erőmet. Akkor is fogjátok, amikor kiszívom belőletek az életet. Elpusztítom a lelketeket!

Elindultam feléjük, hogy utolsó ítéletük bírája legyek, de valami a bal oldalamról a falnak lökött. Mikor felnéztem, az idióta tartotta karjaival a nyakamat. Úgy tűnt mondani akar valamit, de nem vártam meg mit, egy balegyenessel a szoba túloldalára taszítottam. Őrajta már meg sem lepődöm. Amúgy sem kedveltem, így legalább lesz ürügyem, hogy végezzek vele. De előbb Kurama. Mikor felé fordultam, Yusuke a földre lökött, és ott tartott, hogy ne mozdulhassak.

- Állj le, Hiei! Nem akarunk bántani!

Pech, mert nekem pont ez a szándékom! Yusukét a nyakánál fogva a balfácán mellé dobtam, hogy ne legyen útban. Mostmár nem csak a kezem vibrált a fehér fénytől. Újra a szellem felé fordultam, aki még mindig ott állt, ahol a falnak taszítottam. Talán a félelemtől gyökerezett a földbe a lába, vagy csak egyszerűen nem akart elfutni, nem tudom, de nem is lényeges. Meg fog halni, és ezen nem változtathat. Még előttem jut a túlvilágra. Ez az egyetlen vigaszom, ha más már nem is lehet. Ahogy közeledtem felé, a szemébe néztem, hogy lássam a rettegést, ami kiütközött az arcára. Hamarosan halott leszel!

Fájdalom! A fenébe is, mi ez? Valami elszívta az erőmet, én meg a földre estem. Körbepillantottam, hogy lássam, ki tette ezt velem. Ki volt az? A szemem megakadt az öreg harcművészen, aki épp akkor vette le kezét egy varázsigéről, amit a falra tett. Három másikat is láttam, közülük kettő a hozzám közelebbi két sarokban volt elhelyezve, a harmadik az ajtó mellett a falon, a vén szatyor az azzal szemben lévő előtt állt. Hogy meri?! Hogy mer bebörtönözni?! Megrohamoztam, hogy a szuszt is kiverjem belőle, de a tekercsek teremtette akadály megállított. Felkiáltottam a hirtelen fájdalomtól, amit okozott.

- A helyedben nyugton maradnék, Hiei – idegesített a hangja, aminek hatására még inkább ki akartam törni innen.

- Szedd le! – morogtam neki figyelmeztetően, és egyet beleütöttem az akadályba, nem törődve az az okozta fájdalommal.

- Nem veszem le, és azt ajánlom nyugo…

- Unom már, hogy mindenki azt szajkózza, nyugodjak le! – üvöltöttem és újból rávágtam a láthatatlan falra. – Szedd le azonnal! Szedd le!

Mindkét öklömmel ütöttem az akadályt, de ezzel csak azt értem el, hogy kezeim irtózatosan zsibogni kezdtek. Mikor már nem bírtam tovább térdre estem, és onnan villongattam gyilkos tekinteteket fogvatartóimra. Észre sem vettem, hogy az ökleim vérzenek, míg Yukina ezt szóvá nem tette. Közelebb akart jönni, hogy begyógyítsa őket, de én elmásztam előle, egészen a hátam mögött lévő falig. A húgommal semmi bajom nincs, a többiekkel viszont annál inkább. A sebek két pillanat múlva úgyis begyógyultak, ezért segítségre nem is lett volna szükségem. Már kezdtem nagyon rosszul érezni magam, amiért egy ilyen kis félszobányi területre voltam bezárva, szinte észre sem vettem, hogy a többiek beszélnek.

- Mi az ördög volt ez? – kérdezte Yusuke, aki először látott ilyennek.

Genkai, ahelyett, hogy válaszolt volna neki, a kitsunéhez fordult:

- Mi történt?

Kurama nem válaszolt azonnal, előbb felém pillantott, de csak rövid ideig állta a tekintetemet.

- Bejöttem, hogy beszéljek vele, de megtámadott. Utána Yusukét és Kuwabarát is, akik nekem akartak segíteni.

- Akart neked segíteni a fene! – válaszolta élesen a féldémon. – Csak Hieit akartam leállítani. Úgy viselkedett, mint valami vadállat, mint egy… mint egy…

- Őrült?

Halk kérdésemre minden szem rám szegeződött, én meg oldalra döntött fejjel néztem vissza rájuk. Talán a hirtelen kicsapongás utáni nyugodt hang lepte meg őket.

- Hiei – Yusukétől ez a csöndes hang az aggodalomra utalt, és nagyon ritkán lehetett hallani. Nem akarom, hogy bárki is aggódjon értem. -, mi történt veled?

- Már tudod.

- Nem, nem arra gondoltam! – kicsit felemelte a hangját, míg Kurama felé intett. – Úgy értem… A francba, sosem láttalak ilyennek! Egyikünk sem látott!

- Nem, mert a legutóbbi negyven éve történt.

- A legutóbbi?

- Utoljára akkor voltam ilyen állapotban.

- De mi volt az? – kérdezte megint a detektív. – Az a fehér fény, ami körülvett.

Láttam, hogy Kurama a mellkasához teszi a kezét. Még mindig érzi. Érzi, ahogy a lélek szép lassan elhagyja a testét. Újra rám nézett, kérdő tekintettel. Nem hiszed el, igaz? Hogy megtenném. Pedig… megtenném…

Egyfajta válaszként megint felizzítottam a vibrálást a karom körül, mire Kurama felkapta a fejét. Ezúttal azonban a fény terjedni kezdett a levegőben a szellem felé. Szép lassan. Végül is nem kell sietni. Én ráérek. Még néhány napig.

A kitsune feszülten állt, míg a fény elérte az akadályt. Mikor azonban beleütközött a falba, megtorpantam, mert a hirtelen fájdalom így is elérte a testem. El kell ismerni, az öreg jó munkát végzett. Még ezt az erőt is képes visszatartani a varázslat. Visszahívtam a fényt, és ezúttal nyugton maradtam. Most, mikor már nem hevített a harag, ismét fázni kezdtem.

- Szóval mi ez? - Yusuke egyre türelmetlenebbnek tűnt. Semmi köze hozzá, miért mondjam el neki?

- Egy biztos, nem démoni erő – vette át a magyarázat fonalát Genkai. – A varázsigéken belül nem tudná használni, ha az lenne. Ez valami más, de ahhoz hasonló.

Félig igaz, félig nem.

- Szellemi erő? – kérdezte gyanakodva Yusuke.

Idióta. Démon vagyok.

- Idióta, ő egy démon. A démonoknak nincs szellemi erejük.

- Akkor? – a detektív rám nézett, és amikor látta, hogy halvány vigyorra húzódik a szám értetlenkedése miatt, megdühödött. – Hé, te, mond már el, hogy mi a fene ez, a jó életbe!

A csönd mégjobban idegesítette a féldémont, én meg nem szóltam, mert mondanivalóm nem volt. Ha meg is értenék, nem hinnék el egy szavamat sem.

- Ezzel a támadással Hiei képes elszívni mások lelkét, és elpusztítani azt.

A lényegretörő választ Kurama adta, önkéntelenül is a mellkasát fogva. Pedig még csak meg sem támadhatom, míg ez a fal elválaszt tőle. Mindenki döbbenten bámult rá, legelőször az idióta találta meg a hangját, már amennyire lehet azt annak nevezni.

- Le-le-le… - kimondja valaha azt a szót? – Lelkeket pu-pusztít el??!!

- Kurama, még a révészek sem pusztíthatnak el lelkeket – Genkai, a józanész hangja. De én nem vagyok révész. – Ha engedélyt kapnak rá, elválaszthatják azt a testtől, de nem tehetik semmivé.

- A saját szememmel láttam – mondta ismét a szellem. – Bár nem értem, nem kételkedem a hatékonyságában.

- Hogy-hogy láttad?

Yusuke kérdésére Kurama először nem válaszolt. Ha nem ismerném, azt hinném, megrázta a dolog.

- Hiei mutatta tegnap este – mondta halkan -, az egyik emlékében történt.

- Tegnap? – a féldémon a tarkóját kezdte dörzsölni. – Abban a két másodpercben, mikor hozzád ért?

Erre felkapta a fejét. Akkor nem tűnt fel neki? Bár ő talán óráknak érezte az egészet, nem volt az több néhány másodpercnél. Csak az elméje érezte hosszabb időnek.

- Még valami - ez sosem fogy ki a kérdésekből? -, ha Hieinek tényleg ilyen ereje van, mért nem használta eddig?

Önmagától nem tud rájönni?

- Ezzel a technikával csak ölni lehet – mondtam halkan. – Én azonban harcolni szoktam.

Ez alapján, ha nem értik meg, többre nem is számíthatnak. Éreztem, hogy egyre álmosabb leszek a varázsigék miatt. És a tekintetem sem volt már olyan éles. A szobában lévő hat alak is kezdett homályosodni… Hat? A fenébe. Már megint kezdődik. Reméltem, hogy legalább a szellemeket megúszhatom. De a sarokban álló magas alak nem erre utalt. Főleg az a gyilkos, bosszúálló tekintet, amivel rám nézett. Most kezdődnek majd a legrosszabbak. Remélem, a halandók nem látnak majd ilyennek. Mikor lecsukódott a szemem, hallottam, hogy Genkai kitessékeli a többieket a szobából. Szinte azonnal elaludtam, de sejtettem hogy nem fogok nyugodtan ébredni.

Hirtelen ébredtem, s mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy már reggel van. A rémálmomtól, ami még ott kísértett a tudatalattimban, zsongott a fejem, de nem tudtam ellene mit tenni. Majd elmúlik. Felültem, hogy kicsit kilazítsam elgémberedett tagjaimat. A körülöttem lévő varázsigék miatt gyengének éreztem a démoni erőmet, de ez ellen nem tudtam mit tenni. Ha megpróbálom leszedni a feliratokat csak újabb fájdalmat okoznának, amihez most nem sok kedvem volt, ezért inkább nyugton maradtam.

Halk kopogtatás után kinyílt a tolóajtó és Yukina lépett be rajta, kezében egy tálcával. Mikor meglátta, hogy őt nézem, egy pillanatra megállt és elmosolyodott.

- Hiei, nem gondoltam, hogy ébren vagy – újra elindult, és előttem, de még az akadályon kívül megállt. – Hoztam neked reggelit.

Letette a tálcát, ekkor láttam, hogy egy tányéron sült húst és gyümölcsöket, valamint egy pohárban innivalót hozott nekem. Előre tolta a tálcát annyira, hogy a varázslaton belülre kerüljön, de ő maga ne érjen hozzá. Néhány lépést hátrált és letérdelt, nem ment ki a szobából. Talán meg akarja várni, hogy megegyem. Felálltam és az étel mellé telepedtem, de nem nyúltam hozzá. A húgomról nem feltételeznék semmi rosszat, de… Mi van, ha az étel mérgezett...? Nem bízhatok másokban, mikor ilyen gyenge vagyok. Yukinára pillantottam, aki a maga ártatlan tekintetével nézett vissza rám.

Elrántottam a tekintetemet, a tálcát pedig a falhoz hajítottam.

Nem kell! Nem kell semmilyen étel!

Yukina az ijedtségtől talpra ugrott és nem mozdult. Kezeit az arcához emelte.

- Hiei, napok óta nem ettél, vissza kell szerezned az erődet!

Rámeredtem.

- Ugyan minek? – nem tudom, hogy Yukina a kérdésen, vagy a hideg hangomon lepődött meg. – Bezártatok ide és nem tehetek semmit. Mi értelme, ha rab vagyok?

- Ha jobban leszel, kiengedünk…

- Igen? – Felálltam, hogy szemmagasságban legyek vele, úgy beszéltem hozzá. – Tudod, mit fogok tenni miután kiszabadultam innen? Megölöm őt, Yukina! Megölöm Kuramát! Így is azt mondod, hogy kiengedtek? Így is?

A húgom remegni kezdett a hirtelen agresszívvá vált hangomtól, a szemei pedig egyre jobban tágultak.

- De nem csak őt! Mindenkit, aki segít neki! Mindenkit! Kitekerem a nyakát a féldémonnak is! Az öregnek is! Ha kell, megölöm az idióta emberfattyút is! Széttépem őket, hallod? Amint kikerülök innen! Hallod?!

Újra ütni kezdtem az akadályt, bár tudtam, hogy nem érek el vele semmit. A varázserő kék szikrákat hányt az öklöm alatt. Az utolsó kép, amit ekkor láttam Yukina könnyáztatta arca volt, s ahogy remegő léptekkel szaladt ki a szobából. Négy darab apró hirui-kő koppant halkan a padlón. Néhány lépést hátrálva a földre zuhantam és bambán bámultam a gyöngyöket. Fénylő, halványarany színű kövek. Tiszták. Ironikus, hogy a legmélyebb bánat és legnagyobb félelem szüli a démonvilág legtisztább értékeit.

…Yukina… én nem ezt…

Hirtelen csatakiáltásszerű ordítást hallottam a falak túloldaláról. Elvigyorodtam. Valaki most mérgesnek tűnik…

Egy magas alak rontott tajtékzó dühvel, narancsszínben vibráló szellemkarddal a szobába. A melák vicsorogva meredt rám miközben artikulálatlanul kezdett üvölteni:

- Mi a bús bánatot tettél, te szörnyeteg? Amiért bántottad Yukina kisasszonyt, most kitaposom a beledet, törpe!

- Higgadj le Kuwabara!

- Idióta melák, állj le!

Úgy tűnik, a hígagyút követve mindenki bejött a szobába. Hirtelen milyen nagy lett a forgalom.

- Nem állok le! Még az sem érdekel, hogy harmatgyenge és nem tudja használni az erejét! Darabokra szaggatom! Derékban vágom ketté! Felszakítom a torkát!

A vigyor még szélesebbre húzódott az arcomon.

- Felszakítod a torkomat? Nem is olyan rossz ötlet.

A levegő szinte megállt a szobában, én meg felemeltem a jobb kezemet és széttártam az ujjaimat. Mindenki rémülten meredt rám, miközben egy lassú, de erőteljes mozdulattal a nyakamba mélyesztett karmaimmal feltéptem a saját torkomat. A számban éreztem a vérem ízét, de a fájdalom csupán tompa volt. A vér azonnal ömleni kezdett a sebből, vörösre festve a yukatát, amit viseltem. A döbbent kiáltásokon és Yukina halálra rémült sikolyán kívül mást nem hallottam. A fájdalom ekkor nyilallt belém, de homályos látásomon át még mindig fogvatartóimra vigyorogtam. A húgom egy lépést tett felém, azzal a szándékkal, hogy a sebemet megvizsgálja és meggyógyítsa.

Nem!

Anélkül, hogy felálltam volna, a falhoz hátráltam, jelezve, hogy ne jöjjön közelebb. Az akadály belsejébe amúgy sem lett volna tanácsos bejönnie.

Ne gyere közelebb!

Akaratlanul is levegőért kapkodtam, nem túl sok sikerrel. Ha ember lennék, már meghaltam volna. A nagydarab idióta visszavonta a kardját és dermedten bámult rám. Erőtlenül nevettem és a torkomba tódult vértől torz hangon beszélni próbáltam.

- …Mi van? … Azt hittem… meg akarsz… ölni…

Erre mintha hirtelen mindenki észhez tért volna, a féldémon detektív és a melák mellém rohant és két oldalról lefogták a karjaimat. Egyetlen ütéssel löktem el őket magamtól.

Elég!

Ettől azonban nem tántorodtak meg. Yusuke a többieknek hátrakiáltott kötszerért, majd újra rám vetette magát. Baljával lefogta jobb csuklómat, mire én felé lendítettem még szabad kezemet. Az azonban sosem érte el őt, mert a másik oldalamon térdelő balfácán magam mellett a padlóhoz szorította azt. Továbbra is rángatóztam, hátha ki tudom szabadítani magam. A detektív a szabad alkarját a mellkasomnak feszítette, hogy nyugton maradjak. Ekkor már csak a rúgással próbálkozhattam volna, de a lábaimat szintén lefogták, így alig tudtam mozdulni.

Eresszetek! Hagyjatok!

Gyilkos tekinteteket meresztettem rájuk, míg levegőt próbáltam juttatni a tüdőmbe és megfeszítettem izmaimat.

Hagyjatok békén!!!

Egy harmadik alak térdelt közvetlenül elém, kezében egy ládával. Felismertem őt, amint rápillantottam.

- Fogjátok erősen! – mondta Kurama, mialatt kinyitotta a dobozt és gyolcsot vett elő belőle.

Rángatózni kezdtem, de a két, nálam nagyobb ember erősen fogott, mozdulni alig tudtam. Feszülten figyeltem a vöröshajú minden mozdulatát, ahogy egyre magasabb szintet ért el bennem a félelem. 'Ne! Ne gyere a közelembe! Mit akarsz csinálni?!' Amikor a tekintetünk találkozott, nem tudtam kiolvasni belőle az érzelmeket. Pedig ezúttal ott voltak, és nem rejtegette őket. Én mégsem tudtam őket kiolvasni.

Mert nem érdekeltek!!!

Ismét kapálózni kezdtem, de még mindig nem jártam sikerrel. 'Eresszetek!' Kurama elővett egy üvegcsét, amiből egy tiszta kendőre valami égő szagú folyadékot öntött. 'Megint meg akar mérgezni?! Ne engedjétek! Mit akarsz?! Ne gyere közelebb!'

- Csak be akarjuk… kötni a… sebedet! – mondta a detektív, miközben próbált visszatartani.

- Nem kell a segítségetek! – sziszegtem, amennyire a torkom engedte, s rántottam egyet a jobb karomon, ami majdnem kicsúszott a szorításából. Kurama közben a kendőt akarta a sebemhez nyomni, én azonban elrántottam előle a fejemet, de azonnal meg is bántam, mert a fájdalom belémhasított. A rókaszellem ezt a pillanatot használta ki, hogy a rongyot a nyakamhoz nyomja, ami még inkább nem tetszett. A fogaimat összeszorítva szisszentem fel az égető kíntól. Ez a fájdalom adott erőt, hogy bal karomat kiszabadítva a balfácán fogásából egy erős ütéssel eltaszítsam magamtól Kuramát, aki a lendülettől hátra esett. Neki is rontottam volna, ha nem fognak le újra.

- Engedjetek!

- Hiei, nem veszed észre, hogy jót akarunk neked?

- Hagyjatok!

- Maradj már nyugton, törpe!

Ekkorra már Kurama is észhez tért, és egy újabb gyolcsot vett elő. A fájdalmam ellenére nem engedtem, hogy hozzáférjen a sebhez. Nem kell a segítségük! Pláne nem az övé! Yusuke a mozgolódásomat megelégelve a jobb karjába vette át a csuklómat, baljával pedig a homlokomnál fogva a falhoz nyomta a fejemet, amit így már tényleg nem tudtam mozgatni. Megfeszítettem a testemet, de ezúttal nem rángatóztam. Tudtam, hogy egyelőre úgysem érek el vele semmit. Amikor Kurama szemébe néztem, igyekeztem a tekintetemben lévő félelmet gyűlöletté változtatni. Észrevette, ebben biztos vagyok, de nem tántorodott meg. A fura folyadékkal eláztatott kendőt a seb egyik szélénél újra a nyakamhoz nyomta, s újra éreztem a szúró fájdalmat. Sziszegéssé fojtottam a kiáltásaimat. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy ismét halljon kiabálni! Nem! Minden izmom megfeszült, mialatt a sebet végigáztatta az égő szagú folyadékkal, s a másik kezében lévő gyolcsot ráfektette, majd körbekötötte.

Eddig nyugton maradtam, de egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a két halandó szorításában. Minden erőmet a karjaimba vezetve előrerántottam azokat az emberekkel együtt, akik a lendülettől elengedtek és kis híján a szemben lévő falig repültek, magukkal sodorva a kitsunét is. Felálltam, hogy ha kell megöljem őket, de a vérveszteségtől kicsúszott a lábam alól a talaj, térdre estem. A karjaim remegtek, amiért olyan sokáig megfeszítettem őket. Minden egyes levegővétellel tompa fájdalmat éreztem a nyakamon, de a lihegésemet nem tudtam csillapítani. Felnéztem a három harcosra. Mindannyian az akadályon belül voltak, a melák még mindig a földön ült, de a többiek már feltápászkodtak.

- Honnan van ennek a törpének ekkora ereje! – kiáltozott hitetlenül a balfácán. – Azt hittem még mindig gyenge a sérüléseitől!

- Nem veszed észre, hogy csak segíteni akarunk?! – a detektív nem törődött hibbant barátjával.

- Be kell gyógyítanunk a sebedet, Hiei, különben elvérzel és meghalsz!

Pont te mondod ezt, Kurama?! Pont te?!

- Akkor mintha nem érdekelt volna, hogy elvérzek-e vagy sem! Hirtelen milyen törődő lettél! De tudod, mit?! Nem kell a segítséged!!! Dögölj meg azzal együtt!!!

A hangos beszédet a torkom még nem bírta, vér folyt a számba és köhögni kezdtem. Mikor ismét felnéztem, a rókaszellem egy lépéssel közelebb jött hozzám, de én nem mozdultam.

- Mélyen megbántam a dolgot, és mindannyian azt akarjuk, hogy jobban legyél.

- Ezzel nem értek el semmit! – a kiáltozás megint irritálta a torkomat, ezért halkabban folytattam. – Csak az időtöket pocsékoljátok! Nincs jobb dolgotok?

- Mit akarsz ezzel mondani? – úgy tűnik, a detektív még mindig lassú felfogású.

A torkomon lévő kötésre tettem a saját véremtől vörös kezemet, hátha könnyebben megy a beszéd, de nem sokat segített.

- Vagy ettől a sérüléstől, vagy egy másiktól… vagy ma vagy holnap… de ígyis-úgyis meghalok!

A kijelentésemet döbbent csönd követte, amit csak a saját nehézkes légzésem hangja tört meg. Én már beletörődtem ebbe, ahogy sok másba is az életem során, de nem tudom, hogy ők mit szólnak hozzá. Biztos nem hiszik egy szavamat sem. Mikor feléjük néztem, láttam, hogy a detektív úgy tátog, mint aki szavakat keres, hogy beszéljen. És ő találta meg őket először.

- Miféle őrültséget hordasz itt össze? Nincs az a seb, ami olyan súlyos lenne, hogy belehalj! Ismerlek már annyira, Hiei!

Mindig is túl nagy rabja voltál a reményeidnek, detektív. De nem érted, mit akarok mondani.

- Tudom, hogy észrevettétek és beszéltetek róla – a nyakamról leeresztettem a kezemet, és ökölbeszorítottam a szívem fölött a véres yukatát. - Ez az átkozott húscafat a mellkasomban… ez ítélt halálra, még azelőtt, hogy megszülettem… ennek köszönhetem minden gyengeségemet… de… - feltápászkodtam a földről, bár beletelt egy kis időbe, hogy biztonságosan álljak a lábamon. Fekete foltokat láttam és ájulás kerülgetett, de felnéztem. Egyenesen Kurama smaragdzöld szemébe. Gyenge vigyorra húzódott a szám. – Te… te voltál… aki megadta a kegyelemdöfést.

A vöröshajú szeme kitágult. Szinte összeforrt a tekintetünk, míg bizonytalan léptekkel közeledtem felé. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, a nyaka felé emeltem véres kezemet. Már csak egy karnyújtásnyira voltam tőle. De megálltam. A tekintete…

- Ha most… nem lenne körülöttem a… varázsbéklyó… - egyre nehezebben tudtam összeszedni a szavakat, de tovább beszéltem, - egy pillanat alatt… megölhetnélek…

Nem szólt semmit, csak mozdulatlanul állt ott. Tudta jól, hogy ilyen állapotban nem jelentek túl sok gondot. A kezem megremegett, a lábaim pedig többé nem bírták el a testem súlyát. A padló felé zuhantam, de nem értem el azt. Nem is igazán az a két vékony kar tűnt fel, ami átkarolt és térdre eresztett, hanem a már szinte émelyítő rózsaillat. Homályosodó látásommal a vörös haj keretezte aggódó tekintetbe néztem. Aggódó. Ez már szinte biztos. De nem értem. Nem értem! Ezt teszed velem, utána meg…?!

Lehet, hogy mégsem hazudott…

Ismét felemeltem a jobb kezemet, hogy a vállába kapaszkodjam, de felemelni magam nem tudtam. Már nem láttam őt, mikor erőtlenül suttogva szóltam hozzá.

- Ne halj meg…!

Yusuke nem mozdult, mikor Hiei Kurama felé lépdelt, sem akkor, mikor a rókaszellem, esését csillapítva átkarolta a tűzdémont. De a feszült csönd nagyon idegesítette.

- Hiei?

- Elvesztette az eszméletét – Kurama csöndes hangját alig lehetett hallani. Yusuke mellé lépett, hogy ellenőrizze sebesült barátját. Valóban úgy tűnt, elájult. Kurama behunyt szemmel ölelte szorosan magához a démont, mintha nem akarná elengedni.

- Kurama – Yusuke szólítására csak a szemeit nyitotta ki résnyire, jelezve, hogy figyel -, mondott valamit?

Talán csak a képzelete játszott vele, de a detektív úgy látta, mintha az ölelés szorosabbra vonódott volna.

- Nem, semmit.

A kitsune óvatosan felnyalábolta a mozdulatlan démont és a matracra fektette. Ellenőrizte a nyakán lévő kötést, majd ráterítette a takarót is. A féldémon minden mozdulatát követte. Szokásos jeleit mutatta a bűntudatnak, ahol tudott, igyekezett segíteni Hieinek. Bár Yusukének fogalma nem volt arról, mi történhetett kettőjük között, azt biztosra vette, hogy nem egy egyszerű harcról volt szó. Hiei ahhoz túlságosan… önmagából kikeltnek tűnt. Igen, talán ez a jó szó rá.

A detektív hátranézett társaira. Kuwabara már felkelt a földről és kilépett az akadályból. Yukina mellett állt, aki rendületlenül a matrac felé nézett, távolról Hiei állapotát vizsgálva. Genkai inkább Kuramát figyelte, s egy pillanatra találkozott a tekintete a detektívével. Kiolvasni azonban a huligán semmit sem tudott belőle. Visszafordulva látta, hogy a rókaszellem még mindig a matrac mellett térdel, s egyik tenyerével a tűzdémon arcához ér. Még mielőtt bármi rosszra gondolhatott volna, a vöröshajú megszólalt:

- A teste jéghideg. Mennyire veszélyes ez egy tűzdémonnál?

A kérdés Yusukében is megfogalmazódott, amikor Kuwabarával együtt lefogták őt, de akkor nem tudott kíváncsiságának hangot adni, nagy erőfeszítésbe telt visszatartani az erejét. Ez a másik fele! Honnan a francból volt ezek után is annyi erő benne, hogy így harcoljon ellenük? Hiszen kicsivel utána kiütötte magát! Ennyi éve vannak együtt vele, s mégis alig tudnak róla valamit. Bambán nézte démonbarátja gyermeteg arcát, amint lassan oldalra fordítva fejét, Kurama tenyerébe fúrja azt. Mintha a testmeleg felé húzódna.

Az utóbbi napokban túl sok kérdés és furcsaság merült fel Hieijel kapcsolatban, ami egyáltalán nem tetszett Yusukének. Miután detektívként elfogta őt és egy csapatba kerültek, sikerült megtudnia róla pár dolgot tapasztalatból és Koenmától, aki a három világ minden lényét számon tartja. Akkor azt hitte, ez több mint elég. De most nagyon idegesíti, hogy ilyen kevés dolgot tud a barátjáról.

Egy dühös mozdulattal megfordult és az ajtó felé vette az irányt. Véget vet a titkoknak és talányoknak, ha kell, erőszakkal. Mindenki szemmel követte az útját a szobán át, de Kuwabara szólalt meg először:

- Hej, Urameshi, hová mész?

- Megkeresem az adóvevőt, és kifaggatom Koenmát arról, mi a fene történik Hieijel!