2. fejezet

Két órával később, Sam sietve lépett be a motelszoba ajtaján és fújtatva ledobta táskáját a közeli ágyra.

- Na, találtál valamit? – ugrott fel Dean, Castiel mellől, idegesen szemlélve amint testvére feltépi a táska zipzárját, és előhúz belőle egy kisméretű flexet.

- Ennek működnie kell!

Dean döbbenten meredt a szerszámra.

- Ugye most csak viccelsz?

- Dean! Jelenleg semmi mást nem tudok, ami keresztülvisz egy majd három centi vastag acélkarikát. Kézi fűrésszel egy örökkévalóság lenne átvágni és az sem veszélytelenebb.

- De... de... ez a cucc szikrázik!

- Majd letakarjuk a fejét valamivel!

- És... mi lesz a súrlódással? Ettől percek alatt tűzforró lesz az egész bilincs!

- Akkor majd megállunk és lehűtjük. Vagy alábélelhetjük az egészet vizes ruhákkal.

Dean idegesen húzta végig a tenyerét az arcán és a fejét csóválta.

- Nem tudom Sammy... túl veszélyes. Egy óvatlan mozdulat és akár a nyakába is belevághatunk!

Sam együttérzően bátyja vállára tette széles tenyerét.

- Sajnálom, nincs jobb ötletem – vonta meg a vállát. - Meg kell próbálnunk. Majd vigyázunk.

Dean a távolabbi ágy felé pillantott, amin Castiel feküdt, csendesen pihegve. Dean szíve elfacsarodott a látványtól. Eleget szenvedett már. Nem akarja még ő is bántani.

Tekintete rásiklott az ormótlan bilincsre Castiel nyaka körül. A hideg, szürke acél éles kontrasztot alkotott az angyal fehér bőrű mellkasával, ami gyorsan emelkedett és süllyedt nyugtalan légzésének hevében.

Dean állkapcsa idegesen megfeszült, visszafordult Sam felé, és megadóan sóhajtott.

- De te csinálod! – Jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – És ne merj hibázni!

Sam ingerülten nézett bátyja után amint az beviharzott a fürdőszobába, hogy törölközőket és hidegvizet hozzon, de legbelül azért jól esett neki a bizalom. Amíg Dean az ágy mellé készítette a beáztatott törölközőket ő még egyszer ellenőrzött mindent a kis gépen, majd bedugta a konnektorba, és próbaképpen egy pillanatra beindította. A szerszám felzúgott de a következő pillanatban már el is csendesedett, a vágókorong forgása pedig lelassult, majd megállt.

Castiel szemei kinyíltak a hirtelen támadt zajra és kissé kábán körülnézett.

- Héj, Cas! – üdvözölte Dean egy halvány mosolyt küldve felé, ahogy újabb törölközőket dobott az ágy szélére, de Castiel tekintete addigra már továbbsiklott, és a Sam kezében lévő flex gépen állapodott meg. Álomittas kék szemei abban a pillanatban szélesre tágultak, az arcára pedig kiült a rettenet. Hirtelen felkönyökölt és megpróbált távolabb menekülni, de a takarók, amikbe a testvérek csavarták, lelassították annyira, hogy Dean gyorsan el tudta kapni, és szorosan átfogta a karjaival.

- Hé, hé, hé, Cas! Minden rendben! Nyugodj meg! Nem akarunk bántani! – a pólóján át is érezte a Castiel testéből áradó kellemes meleget amint az angyal csupasz háta a mellkasához préselődött. Állát finoman Castiel fején nyugtatva, szelíden csitítgatta, mint egy rémült gyereket. – Cssss... jól van. Semmi baj.

- Dean... – nyögte rekedten Castiel, és kétségbeesetten kapaszkodott az idősebb Winchester karjaiba, mintha attól félne, hogy mindjárt köddé válik, és ő ott marad egyedül.

- Itt vagyok! Semmi baj – duruzsolta az angyal kócos hajába, aki lassanként megnyugodni látszott.

Dean akkor elengedte, és gyengéden maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen.

- Figyelj most rám! Sammel megpróbáljuk levágni a nyakadról a bilincset. Oké? Ha ügyesen csináljuk, semmi baj nem lesz, és fájni sem fog. De ehhez, neked is segítened kell. Semmi más dolgod nem lesz, mint mozdulatlanul feküdni. Teljesen mozdulatlanul! – Dean mindkét kezét Castiel vállaira tette miközben még erőteljesebben nézett a szemeibe, hogy nyomatékosítsa szavait. – Hangos lesz, rémisztő és el fog tartani egy darabig, de bármi történjék is nem mozdulhatsz meg! Oké?

Castiel némán bólintott de a szemeiben jól látható volt az aggodalom.

- Ugye megbízol bennünk?

Újabb bólintás. Ezúttal kicsit határozottabb, mire Dean elmosolyodott.

- Jól van! Minden rendben lesz..., vigyázok rád! – az utolsó két szót olyan halkan mondta ki, hogy csak Castiel hallja. Jobb keze elszakadt az angyal vállától, hogy gyengéden végigsimítson az arcán.

Sam halkan megköszörülte a torkát, mire Dean hirtelen visszahúzta a kezét, és kissé zavartan megvakarta a tarkóját.

- Oké! Hát akkor őőő... lássunk hozzá! - azzal kihúzott a vizes edényből egy törölközőt és valamennyire kicsavarta. – Ezeket betömködjük a bilincs alá, hogy ne tudja megégetni a bőrödet, ha a fém átforrósodna vágás közben. Ez most egy kicsit hideg lesz – figyelmeztette Dean, majd gondosan elkezdte alábélelni a fémövet, ami szerencsére elég tág volt ahhoz, hogy ezt könnyedén meg is tudja tenni.

Castiel összerezzent, ahogy a vizes ruha a bőréhez ért, és megborzongott, amikor apró vízcseppek gördültek végig a testén a nyakától, le egészen a derekáig, hogy ott elvesszenek a csípője köré csavarodott pokróc alatt.

Dean végigkövette az egyik vízcsepp útját a tekintetével, amint az hirtelen végigszaladt az angyal mellkasán, le a lapos hason, hogy aztán eltűnjön Cas alhasának selymes bőre és a takaró redője közti sötétségben. Dean lélegzete egy pillanatra elakadt a látványtól. Hirtelen kedve támadt volna odahajolni, hogy lecsókolja a csillogó cseppeket az angyal márványszín bőréről. Nagyot nyelt a gondolattól és megpróbálta a figyelmét visszaterelni arra mit éppen csinált. Furcsa érzés kerítette hatalmába, és tudta, hogy Castiel őt nézi. Megérezte, mint ahogy megérzi a jelenlétét is minden alkalommal amikor megjelenik, még azelőtt hogy hallani lehetne hatalmas szárnyainak suhogását.

- Köszönöm, hogy értem jöttetek – rebegte Castiel alig hallhatóan és lesütötte a szemét, mintha csak szégyellné, hogy bajba került.

- Hát persze, hogy érted mentünk! – felelte szelíden Dean, majd megfogta Castiel állát és finoman megemelte a fejét. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Dean kis híján elveszett a nagy kék óceánban, de gyorsan megtörte a szemkontaktust, lenyúlva egy újabb vizes törölközőért. – Emeld föl a fejed – mondta rekedten és nagy hévvel elkezdte begyömöszölni a vizes ruhát Castiel torka és az acél közé. A mozdulat némi köhögésre ingerelte az angyalt, ahogy fogyott a hely a nyaka és a bilincs között.

- Bocs – vetette oda Dean halkan, aztán körbeszemlélte a munkáját. – Oké. Ez kész. Kapsz levegőt?

Castiel próbaképpen halkat sóhajtott, majd bólintott, jelezve, hogy minden rendben.

- Remek – konstatálta Dean, és kihúzta az utolsó két törölközőz a vízből. Az egyikkel betakarta Castiel hátát, és a vállait, a másikkal elkezdte bevizezni a haját. Elmosolyodott a gondolattól, ahogy elképzelte, hogyan húzódik össze az angyal szemöldöke a tipikus „Castiel nem érti" arckifejezésbe, habár ő valójában rezzenéstelenül tűrt mindent. Deant megindította az a feltétel nélküli bizalom, ami sugárzott belőle. – A szikrák miatt – magyarázta halkan, és az utolsó törölközőt körbetekerte a bilincs fölött, hogy befedje vele Castiel tarkóját is.

- Mit gondolsz Sam, jó lesz így?

A fiatalabb Winchester épp azzal volt elfoglalva, hogy még egyszer meghúzogassa a szerszámon a csavarokat, illetve ellenőrizze a vágókorongot. Dean hangjára felemelte a fejét és rájuk nézett. Ahogy meglátta Castielt, komoly erőfeszítésbe telt visszafogni magát, nehogy nevetésbe törjön ki.

Az angyal siralmas látványt nyújtott, ahogy ott kuporgott az ágyon vizesen, törölközőkkel a nyakán, türelmesen várva a sorsára. Nedves haja tincsekbe tapadva állt szanaszét a szélrózsa minden irányába.

Sam az ágyhoz lépett, hogy közelebbről megszemlélje.

- Jónak tűnik - állapította meg, majd visszalépett az asztalhoz és idegesen fújtatva kézbe vette a flexet.

Castielen ismét úrrá lett a nyugtalanság. Állkapcsa összeszorult, ahogy Sam az ágy felé közelített, de abban a pillanatban Dean megfogta, és az ölébe húzta.

- Nyugi! Minden rendben lesz! – mondta, majd megfogta Castiel fejét és arccal a mellkasához szorította. – Tartalak, oké? Te csak feküdj nyugodtan és lazíts. Ha bármi baj van jelezz a kezeddel és megállunk.

Castiel fészkelődött egy kicsit, hogy kényelmesebben feküdjön, karjaival pedig átfogta Dean törzsét. Amikor mozdulatlanná vált, Dean bólintott az öccsének, hogy kezdheti.

Sam, egyik karját finoman megtámasztotta Castiel hátán és beindította a gépet. Lassan közelített vele az acélpánt felé, majd gyengéden hozzáérintette.

Dean lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a tárcsa belemart a fémbe, és abban a pillanatban érezte, ahogy Castiel teste megfeszül, ujjai kétségbeesetten markoltak bele a pólójába a hátán. Dean, érezve Cas rémületét még erősebben szorította magához. Ruhája addigra már nyirkosan tapadt a bőrére, ahogy átnedvesedett a törölközőktől. Talán meg is borzongott volna, ha nem érzi folyamatosan Castiel forró lélegzetét, pontosan a szíve fölött. Ez az érzés, és az angyal karjainak kétségbeesett szorítása, olyan melegséggel töltötte el amit még az átázott ruháinak hidege sem tudott elűzni.

Sam biztos kézzel tartva a gépet, megvárta amíg a vágókorong árkot váj a fémbe, azután kezdte csak erősebben nyomni. A szikrázás szerencsére minimális volt. Lassan haladt előre milliméterről milliméterre, miközben homlokán izzadtságcseppek ültek ki az erős koncentrációtól. Lélekben felkészült arra is, hogy azonnal elrántsa a fűrészt, ha Castiel esetleg mégis megmozdulna.

Hosszú percek teltek el mire a tárcsa olyan mélyre jutott a fémben, hogy már nem sok kellett hozzá, hogy teljesen átvágja. Sam akkor csökkentett a fordulatszámon és kissé visszavett az erejéből is. Fél perc sem telt el mire a korong teljesen átvágta az anyagot, Sam pedig éles reflexel azonnal elrántotta a gépet, és leállította.

Mindannyian szinte egyszerre fújták ki visszatartott lélegzetüket. Sam a kézfejével megtörölte a homlokát, Dean pedig elhúzta Castiel fejét a mellkasától, hogy lássa, jól van e.

- Héj... minden rendben?

Castiel, felé fordította az arcát, ami vörös volt és verejtéktől csillogó. Pihegve bólintott.

- Remekül csináltad! A felén túl vagyunk – mosolygott rá Dean és gyengéden kisimította nedves haját a homlokából.

Pár percet pihentek, amíg Sam kinyújtóztatta elgémberedett tagjait és a gép vágókorongját is újra cserélte.

- Oké, jöhet a másik oldal.

Dean megfordította Castielt a karjaiban és visszahúzta a fejét a mellkasához. Elhelyezkedtek ugyan abban a pozícióban, amiben eddig is voltak, csak ezúttal fordítva.

Sam beindította a gépet és nekilátott a vágásnak a bilincs jobb oldalán is, most már kissé magabiztosabban.

Castiel ujjai sem kapaszkodtak már olyan görcsösen Dean pólójába mint azelőtt, de, hogy ez a megnyugvástól volt, vagy csak a kimerültségtől ezt Dean nem tudta volna megmondani.

Amikor a bilincset már csak pár milliméternyi anyag tartotta össze, Sam félredobta a gépet. Levette Castiel vállairól a törölközőt, megfogta vele a felforrósodott karikát és egyszerűen eltörte. A pánt belső oldalán jól látszódtak az enochian szimbólumok, amik Castiel erejét hivatottak blokkolni.

Dean gyengéden letette az angyal fejét a párnára, aki csak zihált kimerülten mintha órákon át futott volna.

Sam éppen felemelkedett az ágyról, hogy helyet adjon nekik, amikor Castiel kinyúlt, és elkapta a csuklóját. Sam megtorpant és lenézett rá.

- Köszönöm... köszönöm, Sam! Köszönöm... – rebegte alig hallhatóan, mire Sam elmosolyodott és megpaskolta a kézfejét.

- Szóra sem érdemes. Most pihenj egy nagyot! Rád fér.

Dean óvatosan leszedegette a vizes ruhákat Castielről, és örömmel állapította meg, hogy a bőre teljesen sértetlen maradt. Az egyik törölközővel finoman felitatgatta az angyal arcáról, és homlokáról az izzadtságot, de Castiel ebből már mit sem érzett.

Amint visszahúzta a kezét Sam csuklójáról, pillanatok alatt mély álomba zuhant, mintha csak az ő parancsára tette volna.

Dean gondoskodón betakarta és fülig szaladt a szája amint meghallotta a hortyogását.

- Óh... hát nem egy igazi kis angyal? - jegyezte meg derűsen. Erre Sam is elmosolyodott és a fejét csóválva forgatta a szemeit.

Dean bedobta a törölközőket a fürdőszobába, majd kifelé jövet vállon verte a testvérét és rávigyorgott.

- Héj, Sammy... tudod mit? Király vagy!

Sam válaszként csak mosolygott, de látszott rajta, hogy jólesett neki bátyja elismerése. Mert ez az volt. A létező legnagyobb, amit csak Deanből ki lehet csikarni.

- Jutalmul alhatsz te az ágyon! - nyögte Dean ahogy leroskadt a Castiel melletti fotelre.

- Biztos? – kérdezte Sam, miközben lerúgta a cipőjét és bemászott a takaró alá.

- Biztos! Úgysem vagyok álmos! – és ez valóban így is volt.

Furcsa érzések kavarogtak a fejében, amik nem hagyták nyugodni. Arra gondolt milyen volt Castielt a karjaiban tartani. Magához szorítani. Hogy mennyire meg akarta védeni. Megvédeni a félelemtől a fájdalomtól, és mindentől, ami csak fenyegetést jelenthet rá a világon. Megszokta már ezt a fajta érzést, ha Sammyről volt szó, de hogy ugyan ezt kezdte érezni Castiellel kapcsolatban is, ez meglepte.

Képes lett volna Raphaelt megfojtani egy kanál vízben, csak mert ezt merte tenni az angyalával. Igen... az ő angyalával. Castiel az övé!

A gondolattól dacosan összeszorult az állkapcsa, és azon kapta magát, hogy jobb keze felvándorolt a ball vállára, hogy a tenyérnyomon állapodjon meg, amit Castiel hagyott a bőrébe égetve, örök bizonyítékául annak, hogy ők ketten összetartoznak.

Dean sóhajtott egyet, majd ráhajtotta a fejét a fotel karfájára, betakarta magát a kabátjával, és megpróbált elaludni.

Castiel keze a párnán nyugodott néhány centire az arcától. Dean odanyúlt, gyengéden belekulcsolta az ujjait, és lehunyta a szemét.

Percekkel később hármójuk békés hortyogása töltötte be a sötét szobát.