3. fejezet

Deant másnap reggel ismerős, bizsergető érzés ébresztette álmából. Valahogy sejtette, hogy amint kinyitja a szemeit, az első dolog amit látni fog, egy meredten bámuló tengerkék szempár lesz.

-Héj, Cas! –morogta üdvözlésképpen, még mielőtt felé nézett volna.

-Hello, Dean! –köszönt vissza Castiel még mélyebb hangon, mint általában.

Dean megmozgatta elgémberedett nyakát, megdörzsölte a szemeit és végignézett az angyalon. Castiel ugyan úgy feküdt, ahogy tegnap éjjel elaludt, csak közben az oldalára fordult, arccal Dean felé, és valóban őt bámulta.

-Hogy érzed magad? –érdeklődött Dean.

-Jobban, csak... olyan furcsa. – kezdte tétován Castiel azon gondolkodva, hogyan is öntse szavakba, hogy mit érez pontosan. –Amíg aludtam... voltam valahol, pedig... –bizonytalanul végignézett magán – kétlem, hogy valójában elhagytam volna ezt a szobát.

Dean furcsán nézett rá aztán hirtelen megértette, miről beszél az angyal és felnevetett.

-Te álmodtál, Cas! Az gyakran előfordul, ha az ember alszik. Na és öm,... mit álmodtál?

Castiel elgondolkodott, közben nyelvével megnedvesítette az ajkait. Dean szíve megdobbant a látványtól.

-A mennyországban voltam. A testvéreimmel. –Mondta halkan, hangjába szomorúság vegyült. –Olyan jó volt.

-Sajnálom. Sajnálom az egészet... de ugyan akkor mégsem.

Castiel kérdőn felvonta a szemöldökét.

-Tudod... a testvéreid elég nagy pöcsök tudnak lenni.

Castiel szomorúan félrenézett.

-Ők a családom, Dean. Ott van az otthonom.

Most Deanen volt a sor, hogy kedvetlenül félrenézzen.

-Na igen... a családját nem válogathatja meg az ember. És most mit fogsz tenni?

-Ezen még nem gondolkodtam. -sütötte le a szemét. – De nem hinném, hogy a történtek után szívesen látnak majd odafönt.

-Akkor itt maradsz! – Vágta rá Dean talán kicsit gyorsabban is, mint szerette volna.

-Nem akarok... teher lenni.

Dean maga felé fordította Castiel arcát, hogy a szemébe nézhessen.

-Cas! Te sosem leszel teher! Soha! Érted?

Castiel keserűen beharapta az ajkát úgy bólintott. Dean tekintete rásiklott, és elidőzött rajta néhány pillanatig. Aztán az ajkak kissé szétnyíltak és...

-Dean?

Dean gyorsan félrenézett, aztán kinyújtóztatta maga alá húzott lábait.

-Öööm... gyere, ideje felkelni. –Deanben ekkor tudatosult, hogy még mindig fogja Castiel kezét. Ez az angyalnak is feltűnt, mert ő is az összefonódott ujjaikra pillantott, majd kérdőn Deanre nézett.

-Szörnyen horkoltál! Ha fogtam a kezed, abbahagytad. –vont vállat vigyorogva az idősebb Winchester, majd elhúzta a kezét és feltápászkodott a fotelből. Castiel furcsán nézett rá, de nem szólt semmit. Ha Dean mondja, biztosan úgy is van.

Sam ekkor lépett ki a fürdőszobából. Haja még nedves volt a zuhanytól, szájában fogkefe.

Felfüggesztette fogainak sikálását, amikor észrevette Deant és Castielt. Fél mosollyal biccentett feléjük.

-Látom jobban vagy. Ennek örülök. –Mosolygott Castielre, aki felült az ágyon. A takarók lecsúsztak a derekára felfedve csupasz felsőtestét. Éppen készült, hogy felálljon, mikor mindkét Winchester egyszerre ugrott hátra.

Hé.. hé.. hé! –de rémületük alaptalan volt. Mire Castiel fölegyenesedett és a takarók teljesen leestek volna róla, már talpig felöltözve állt ott a jól megszokott öltönyében és ballonkabátjában. Szemöldökét összevonva nézett a testvérekre nem egészen értve a riadalmukat. Sam és Dean összenéztek, elvigyorodtak, aztán hozzáláttak, hogy bepakolják a táskáikat.

-Merre tovább? –Érdeklődött Sam ahogy összecsukta a laptopját.

-Szerintem menjünk Bobbyhoz. Húzzuk meg magunkat egy időre. Ráfér a társaság. És ott Cas is nagyobb biztonságban lesz.

-Oké. Korrekt. –helyeselt Sam, és a vállára vette a táskáját. Kifelé menet finoman megveregette Castiel vállát, aki az ablakon bámult kifelé elgondolkodva. –Gyere. Indulunk! – nézett vissza rá mosolyogva.

Castiel összerezzent az érintésétől és visszatért a jelenbe. Tekintetével Deant kereste, és őmellé szegődve sétált ki az Impalához. Beült hátra, Sam pedig az anyós ülésre, és elindultak.

Késő délután volt, mire Bobbyhoz értek, aki kigurult a fogadásukra kissé még ügyetlenül irányítva újonnan kapott tolószékét. Arcán fél mosollyal üdvözölte őket.

-Héj, Bobby! Egyre jobb vagy! – vigyorgott rá elismerően Dean.

-Gyűlölöm ezt a vacakot! Soha nem arra megy, amerre én akarom! –morgott Bobby a bajusza alatt.

Castiel odalépett hozzá és két ujját a homlokához érintette. Bobby összeszorította a szemeit, aztán pár másodperc múlva kinyitotta az egyiket, hogy az angyalra sandítson. Castiel visszahúzta a kezét. Arca sápadt volt és zavarodott.

–Nem megy. Sajnálom. Nem... nem értem! –dadogta. Látszott a tekintetén, hogy kezd eluralkodni rajta a pánik.

Dean azonnal mellette termett, és megszorította a kezét.

-Héj, nyugi! Talán csak ööö... idő kell neki, hogy visszatérjen az erőd. - vigasztalta.

-Igen, talán igazad van, Dean. – motyogta gépiesen, és fájdalommal telt szemekkel pillantott vissza Bobbyra, aki hanyagul vállat vont.

-Rá se ránts! Volt már rosszabb is. –sóhajtott, megpróbálva leplezni csalódottságát. Castiel már így is úgy nézett ki, mint egy kivert kutya, nem akart még ő is rontani a helyzeten. Cas nem tehet semmiről. – Cuccoljatok le a fönti szobákba! – vetette oda nekik amint megpróbált káromkodva keresztülmanőverezni a küszöbön. Sam már indult, hogy segítsen neki és betolja a házba, de Bobby olyan gyilkos tekintettel nézett rá, amitől Sam azonnal megtorpant és megadóan felemelte a kezeit.

-Meg! Ne! Próbáld! – sziszegte Bobby a fogai közt, aztán mintha csak megtáltosodott volna, hirtelen mégis sikerült átjutnia a küszöbön.

Sam mosolyogva csóválta a fejét és utána indult.

Az emeleten két helyiség funkcionált vendégszobákét, ha a fiúk Bobbynál időztek. Az egyikben egy régi franciaágy volt a másikban csak egy heverő. Dean besétált a franciaágyasba és ledobta a táskáját a sarokba. Castiel követte őt szótlanul, letörten, és a szobába érve lerogyott az ágy szélére. Deannek szinte már fájt, ha ránézett. Annyira szerette volna valahogy megvigasztalni, de tudta, hogy bosszantó közhelyeken kívül aligha tudna mondani olyat, amitől jobb kedvre derülne. Így aztán csak letelepedett mellé, gyengéden a vállára téve a kezét, így üzenve némán: „Itt vagyok veled!"

Sokáig ültek így egymás mellett, aztán Dean volt az, aki végül megtörte a csendet.

-Próbálj meg aludni. Attól jobban leszel.

Castiel bólintott és hagyta, hogy Dean levegye róla a kabátot és a zakót. Mindketten elhelyezkedtek ki-ki a saját térfelén. Dean rásegítette a takarót aztán ő maga is bebújt a paplan alá és leoltotta a villanyt.

-Jó éjt, Cas. –suttogta bele a félhomályba.

-Jó éjt, Dean. – jött a válasz Castiel felől, aztán csönd lett.

Dean már majdnem félálomban volt, amikor mocorgást hallott az angyal felől és megérezte, hogy Castiel ujjai az övébe kulcsolódnak. Dean szemei hirtelen kinyíltak és meglepetten nézett rá.

-Hogy ne zavarjon a horkolásom. –Vont vállat Castiel, szomorkás mosollyal az arcán.

Dean elvigyorodott. Megszorította a kezet, amelyik az övébe kulcsolódott, és jobbját pedig a kézfejére vonta. Percekkel később amikor elaludt, Castiel úgy látta a mosoly valahogy ott ragadt az idősebb Winchester szája sarkában.

Az ő szemeire viszont nem jött álom, úgyhogy ennél fogva nem is lett jobban. Bár a tény, hogy nem tud aludni, azért valamennyire megnyugtatta, azt sugallva, hogy mégsem akkora a baj, mint azt először hitte. A Grace-je megvolt még, ezt tisztán érezte, de koránt sem pulzált olyan erővel, mint azelőtt. Remélte, hogy Deannek lesz igaza és csak több időre van szüksége a regenerálódáshoz.

Szeretett hinni és bízni mindenben, amit az idősebb Winchester mondott. Az ő szavai mindig biztos pontot jelentettek, amikor az egész univerzum fejre állt körülötte.

A kezére pillantott, amely Dean két keze közt pihent és némi megnyugvás töltötte el. Bárhogy is lesz, tudta, hogy nincs egyedül, és ez jó érzés volt.