4. fejezet
A következő napokban Castiel rátalált Bobby könyvtárára és szinte minden idejét olvasással töltötte. Dean jobban szerette volna, ha inkább beszélgetnek vagy elmennek ide oda, de azért nem bánta. A szomorúan és megtörten ücsörgő Castiel látványától ez is jobb volt. Úgy tűnt a könyvek elterelik a figyelmét sanyarú helyzetéről és ez mindenképpen előrelépés volt.
Castielt minden érdekelte. Bármit elolvasott, bármilyen nyelven.
Egyik alkalommal, amikor Bobby rajtakapta, hogy azt a könyvet bújja, amiben főleg arámi nyelven írt feljegyzések voltak, elképedve gurult mellé és kérte Castielt, segítsen neki lefordítani. Castiel pedig segített. Órákon át görnyedtek az asztal fölött, Castiel fordított, magyarázott és letűnt korokról mesélt, Bobby pedig elbűvölve hallgatta, szorgosan rajzolva és jegyzetelve közben. Dean szíve minden alkalommal elfacsarodott, ha rájuk nézett.
Castiel az éjszakákat is olvasással töltötte. Dean örült ennek, tudva, hogy legalább nem unatkozik, amíg ők alszanak. Szerette, ha Cas mellette maradt a nagy francia ágyon és ott olvasgatott az éjjeli lámpa fényénél, de előfordult az is, hogy az angyal a könyvtárszoba kanapéján ragadt, mélyen elmerülve valamelyik ősi kódexben. Olyankor Dean hidegnek és üresnek érezte az éjszakát, és legtöbbször pokolbéli rémálmai is visszatértek.
Egyik éjjel, amikor Castiel éppen a konyha asztalnál olvasott, Bobby gurult keresztül a helyiségen elgyötört arckifejezéssel.
-Minden rendben? –nézett fel Castiel a könyvéből.
-Áhhh... csak lüktet ez az átkozott seb. – dörzsölte meg a hasát azon a ponton, ahová a démonölő kést döfte néhány nappal azelőtt. - Be kell vennem a bogyóimat. Az majd segít elaludni. –morogta, azzal odagurult a polchoz és egy kis sárga üvegből pirulákat vett ki. Bekapott kettőt, majd leöblítette némi Jack Daniel's-el ami a konyha pulton felejtett pohár alján árválkodott.
Castielt újra elöntötte a szomorúság, hogy Bobby meggyógyítására tett kísérlete nem járt sikerrel, és bánatosan horgasztotta le a fejét.
-Ne hajolj olyan közel ahhoz a könyvhöz fiam, mert elromlik a szemed! –vetette oda neki Bobby, ahogy elhaladt mellette, és Castiel meg mert volna esküdni, hogy mosolyt látott az arcán, amint kifordult a konyhából és beleveszett a folyosó félhomályába.
~.~.~.~.~.~.~
Amikor Dean reggel felébredt, keserűen tapasztalta, hogy Castiel ismét nincs mellette. Kikászálódott az ágyból, és elindult, hogy megkeresse. Miután megnézte a konyhát és a nappalit, a könyvtár felé indult. Belépett a szobába és egy pillanatra szinte a szíve is megállt az elé táruló látványtól.
Castiel a földön feküdt nem messze a kanapétól a hasára fordulva. Feje mellett szétnyílva hevert a könyv, amit valószínűleg az éjszaka folyamán olvasott.
-CAS? – rohant oda hozzá és óvatosan a hátára fordította. Végignézett rajta, és hatalmas kő esett le a szívéről, amikor meglátta, hogy lélegzik. A pulzusa is rendben volt. Vérnek vagy sebnek nyoma sem volt a testén.
-Cas! Castiel! Ébredj! –ütögette meg az arcát először finoman, aztán egyre erősebben ahogy az aggodalma nőtt, de Castiel nem reagált. Dean tanácstalanul térdelt mellette, amikor hirtelen Bobby dühödt kiáltása töltötte be a házat.
-NEM LÁTTA VALAKI AZOKAT AZ ÁTKOZOTT BOGYÓKAT? Esküdni mernék, hogy itt hagytam a konyhában!
Dean felkapta a fejét. Felpattant a földről és keresgélni kezdett. Megnézte a kanapé melletti szekrényt, a kanapét. Körülnézett a szőnyegen, benézett az ágy alá, aztán visszatérdelt Castiel mellé. Töprengett pár pillanatig majd elkezdte átkutatni az angyal zsebeit, egyiket a másik után, míg végül a ballonkabátjában megtalálta Bobby gyógyszeres üvegét. Üres volt.
-Francba! –Átkozódott Dean, majd felnyalábolta Cast a földről és fölfelé indult vele a szobájukba. Ott lefektette az ágyra, mellé kuporodott, és a kezeibe temette az arcát. Agya sebesen járt.
Mi a fene üthetett Castielbe, hogy ilyet tett? Egy angyalt nem lehet megölni gyógyszerekkel. Igaz ő most le volt gyengülve valamennyire, de attól még ugyan úgy angyal volt. Nem! Cas nem akarhatott öngyilkos lenni, az teljesen kizárt. Talán fájdalmai voltak? De mitől?- Dean akár hogy töprengett nem tudott rájönni. Annak minden esetre örült, hogy nem volt komoly veszélyben. Pár óra és biztosan fel fog ébredni.
Dél körül járhatott már, amikor Castiel egyszer csak nyöszörögve megmozdult.
-Cas? – Dean azonnal reagált. Két tenyere közé fogta az angyal arcát, úgy várta, hogy végre kinyissa a szemeit. –Cas! -szólongatta reménykedve és végigsimított kócos haján.
-Cas! Mért csináltad? Mi ütött beléd? Halálra rémítettél!
Castiel szemei lassan kinyíltak. Úgy nézett körül, mint aki nem tudja, hogy hol van. Mikor végül Deanre siklott a tekintete, lesütötte a szemeit, és megpróbálta elfordítani a fejét, de Dean nem hagyta.
-Miért csináltad? Mondd el! –kérlelte szelídebb hangon.
Cas megnedvesítette az ajkait mielőtt megszólalt volna.
-Sajnálom Dean. –nyögte halkan. - Nem akartam rád ijeszteni.
-Cas! Miért? -Jött újra a kérdés, ezúttal türelmetlenebbül.
- Én... én csak... álmodni akartam. –lehelte végül a választ alig hallhatóan.
Dean értetlenül nézett rá, de aztán rájött.
-A mennyországról?
Castiel bólintott, és egy könnycsepp gördült végig az arcán.
Dean ahogy ezt meglátta, olyan fájdalom nyilallt a mellkasába mintha egy tőrt döftek volna belé.
-Ne... ne... Ezt ne! -hüvelykujjával letörölte a könnycseppet, és lehajolt, hogy magához szorítsa Castielt. –Csss... jól van. Semmi baj! Minden rendben lesz. Majd meglátod! Csak nyugodj meg. Semmi baj. -csitítgatta miközben ujjaival a hajába túrt. Érezte, hogy Castiel kétségbeesetten belékapaszkodik, és csak szorítja és szorítja, mintha az élete függne tőle.
~.~.~.~.~.~.~
Másnap ébredés után Dean nekiindult a szokásos Castiel felkutató körútjának. A konyhába érve összetalálkozott Sammel, aki az asztalnál ülve pötyögött a laptopján.
-Héj, Sammy! Nem láttad, Cast? -kérdezte miközben kivett egy sört a hűtőből.
-De igen! Kocsit most odakint. –válaszolta, fel sem nézve a monitorról.
Dean meglepetésében majdnem kiköpte a sörét.
-Hogy micsinál?
-Bobby úgy gondolta itt az ideje, hogy levegőzzön egy kicsit. –vont vállat Sam.
Dean az ablakhoz trappolt, hogy kinézzen. Mikor megbizonyosodott róla, hogy testvére valóban nem viccel lecsapta a sörét az asztalra és kiviharzott a ház elé. A látvány, ami odakint fogadta, felbecsülhetetlen volt, és minden akaraterejét latba kellett vetnie, hogy ne kezdjen el hangosan hahotázni.
Castiel reményvesztetten ácsorgott az öreg camaro mellett. Egyik kezében egy kefe a másikban a slag, amiből széles sugárban folyt el a víz a földre. Ballonkabátjának mindkét ujja, könyékig el volt már ázva, akárcsak a kabát alsó része. Amint észrevette Deant, elzárta a slagot és zavartan próbálta a háta mögé rejteni a karjait, mintha csak szégyellné előtte ügyetlenségét. Dean mosolyogva sétált oda hozzá.
-Mivel fenyegetett meg, hogy ilyesmire vetemedtél? –kérdezte vigyorogva.
-Elvette a könyvemet! – morogta Castiel kedvetlenül. – Azt mondta, csak akkor kapom vissza, ha lemostam a kocsiját.
Dean nem bírta tovább és felnevetett.
-Tudod, Bobbynak igaza van. Ideje előbújni a csigaházadból. Ennyi olvasástól már bárkinek kisült volna az agya. A végén még olyan leszel mint... Sam.
-HALLOM ÁM! – kiabált ki a fiatalabb Winchester a nyitott konyhaablakon át, Dean pedig felnevetett.
-De nekem tetszett az a könyv! – tiltakozott Castiel.
-Cas, ha az aranyoldalakat nyomnám a kezedbe, neked az is tetszene.
Castiel ingerülten félrenézett, Dean pedig odalépett hozzá és a vállaira tette a kezét.
-Na gyere! Szerezzük vissza a könyvedet! Segítek.
Castiel arcáról hirtelen eltűnt a dacosság és reménykedve pillantott Deanre aki mosolyogva végignézett rajta.
-Először is, ez a vén kocsi nem érdemli meg, hogy ünneplőbe öltözve mosd. –mondta, azzal levette Castielről a kabátot meg a zakót, és kiterítette őket a napra száradni. Leoldotta a nyakkendőjét, aztán felhajtogatta mindkét karján az ingujjat, ami valamilyen csoda folytán még úgy ahogy száraz volt.
-A nyomokból ítélve, az előmosással már végeztél, akkor jöhet a samponozás. –Dean kivette a kefét Castiel kezéből, és sikálni kezdte vele a kocsi tetejét. –Mindig felül kell elkezdeni. Aztán, haladunk lefelé. Utoljára marad a kocsi alja, és a dísztárcsák, mert azok a legpiszkosabbak. Onnan már nem szabad újra felvinni a kefét, mert árt a fényezésnek. Öööm... ennek a kocsinak persze már édes mindegy, -javította ki magát hirtelen.- de egy jó állapotban lévő autónál ez fontos dolog.
Castiel elbűvölve hallgatta. Nem az nyűgözte le amit mondott, hanem ahogy mondta. Minden szavából sütött az autók iránt érzett mérhetetlen tisztelete és szeretete. Hogyan képes valaki ennyire szeretni egy dolgot, ami csak egy rakás fém és kárpit? És ha ennyire szeretni, akkor vajon mennyire szeretheti azokat a dolgokat, amelyek még ennél is fontosabbak?
Gondolataiból egy jéghideg vízsugár riasztotta fel, ami a mellkasába csapódott. Ijedtében összerezzent és megrökönyödve nézett Deanre, nem értve, hogy ezt vajon miért csinálta.
Dean vigyorogva állt, kezében a slaggal.
-Héj, figyelsz te rám egyáltalán?
-Igen Dean, figyelek. –bólintott Castiel és lerázta magáról a vizet.
Dean a kezébe nyomta a slagot. –Gyerünk tigris, te jössz. Leöblítheted! Gyere távolabb, akkor nem csapódik rád a víz.
Castiel úgy tett, ahogy Dean mutatta, és szépen elkezdte lemosni a sampont a kocsiról. Deanre pillantott, aki az autó orra előtt guggolva épp a rendszámot tisztogatta. Aztán a kezében tartott slagra nézett, majd vissza Deanre, és egy hirtelen ötlettől vezérelve ráirányította a csövet. A víz egyenest az arcába csapódott eláztatva szinte mindenét, és valóban volt valami mókás abban, ahogy az idősebb Winchester meglepetésében kis híján hanyatt esett. Most Deanen volt a sor, hogy döbbenten nézzen fel Castielre, elázott szempillái alól, aztán hirtelen nevetésbe tört ki. Erre már Castiel is elmosolyodott, büszkén arra, hogy ekkora derültséget okozott.
Bobby éppen akkor gurult ki az ajtón, hogy ellenőrizze Cas teszi e a dolgát.
-Idióták! – Morogta az orra alatt, de a bajusza mögött mosoly bujkált. Megfordult, és visszagurult a házba.
Dean feltápászkodott a földről és kiköpte a vizet, ami a szájába és az orrába került.
-Na, most aztán jól elintéztél. –nevetett még mindig prüszkölve. Ezt már aligha szárítja meg a nap. Gyere, menjünk be átöltözni.
A szobájukba érve Dean elővett a táskájából egy farmert meg egy pólót és Castielnek nyújtotta.
-Tessék, vedd csak fel, amíg megszárad a te cuccod. –Castiel lenézett a ruhákra és meghatódva elvette őket. Hálás tekintettel pillantott Deanre, és a hasához szorította a kis csomagot. Dean odakapott és elhúzta Castiel átázott ingétől.
-Ömm... így ezek is vizesek lesznek ám! – jegyezte meg vigyorogva.
Castiel zavartan elmosolyodott, és el is kezdte levenni az ingét. Dean elfordult és visszament a táskájához, hogy magának is keressen valamit. Ledobta a pólóját, és elkezdett megtörölközni, amikor ismerős bizsergést érzett. Mozdulatlanná dermedt és tudta, hogy Castiel nézi.
-Cas? – A kérdésre közeledő léptek halk nesze volt a válasz. Mikor Castiel mögé ért finoman a vállába égett tenyérnyomra helyezte a kezét, Dean pedig egész testében megborzongott.
-Sajnálom. Meg kellett volna gyógyítanom.
Dean, megfogta kezét, és a sebhelyre szorította.
-Ugyan! Úgysem engedtem volna!- mondta halkan és szembefordult az angyalával. Mélyen a szemeibe nézett, mosolyogva, végtelen szeretettel.
Castiel agya sebesen járt. Látszott rajta, hogy átérzi ennek a kijelentésnek a súlyát, de még nem érti teljesen. Dean szerette volna egyértelművé tenni a számára, ott és akkor, de mielőtt bármit tehetett volna, Sam lépteit hallotta közeledni a lépcsőkön. Gyorsan ellépett az angyaltól, közben gyengéden megpaskolta a kézfejét.
-Öltözz hamar! Van számodra egy meglepetésem! Elviszlek valahová!