5. fejezet
-Hová megyünk? –kérdezgette Castiel, hol izgatottan, hol aggódva, de Dean mindannyiszor kitért a válasz elől.
-Meglepetés!- hajtogatta széles vigyorral az arcán, ami Castiel nyugtalanságát csak tovább fokozta.
-Nyugiii! Tetszeni fog! Remélem... – grimaszolt Dean.
Úgy jó két órát autókázhattak mikor Dean egyszer csak befordult egy hatalmas parkolóba és leállította az Impalát. Kiszálltak és Dean előre mutatott.
-Erre!
A parkoló túlsó végében, egy dupla szárnyas, aranyozott kapu díszelgett, fölötte pedig egy tábla volt, amin ez állt: „Heaven"
Ahogy áthaladtak a kapun, egy óriási parkban találták magukat, ami első ránézésre úgy festett mintha egy japán kertet kereszteztek volna egy angyali szoborparkkal.
A park közepén egy díszburkolattal kirakott sétány húzódott, két oldalán több száz egzotikus fával szegélyezve. A gyönyörűen gondozott üde zöld fűben, a legkülönfélébb növények virítottak. Színpompás virágaik szemet gyönyörködtetőek voltak. A park közepén kis tavacska volt, mely fölött egy gyönyörűen faragott kőhíd ívelt. A tó kristálytiszta vizében aranyhalak úsztak, felszínét rózsaszín, lila és fehér tündérrózsák tucatjai borították.
Az embernek már ettől a látványtól is elakadt a lélegzete, de ami a parkot még ennél is varázslatosabbá tette, az a rengeteg angyalszobor volt. Kisebbek, nagyobbak, kőből, márványból. A legkülönfélébb pózokban és öltözetben. Nem is lehetett két egyformát találni köztük. Voltak életnagyságúak, de egészen apró gyermekangyalok is.
Castiel szótlanul nézelődött. Arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, Deannek pedig már a torkában dobogott a szíve az aggodalomtól. Azzal a szándékkal hozta őt ide, hogy örömet szerezzen neki, nem azért, hogy fájó sebeket tépjen fel. Végül nem bírta tovább a csöndet.
-Na? –kérdezte izgatottan Castiel arcát fürkészve, de az angyala nem válaszolt. Helyette odalépett az egyik életnagyságú szoborhoz, amely egy gyönyörű női angyal volt, rózsákkal teli kosárral a kezeiben, Castiel pedig kinyúlt, hogy megérintse és végigsimított a szobor márvány szárnyain.
-Cas, az isten szerelmére mondj már valamit! –csattant fel Dean kétségbeesetten.
Castiel, felé fordult. Tengerkék szemei szinte ragyogtak. Dean megkönnyebbülten sóhajtott, szívéről, pedig hatalmas kő esett le.
-Dean! Ez... ez... csodálatos! –rebegte Castiel és már sietett is a következő szoborhoz, hogy azt is megnézze, megtapogassa. Dean vigyorogva követte és próbálta elképzelni, hogy Cas vajon mit érezhet most.
Ő nem tudta ilyen nagyra értékelni se a szobrokat, se a mesés virágokat. Az ő ízlésének ez a park egy kicsit túl sok volt. Egy nagy tál rózsaszín puncsos puding, ami megpróbálja elnyelni és megfullasztani. De nem számít. Itt most nem róla van szó, hanem Castielről. Érte pedig bármit kibír.
Mikor már kezdett úgy kinézni a helyzet, hogy Castiel odagyökerezett az egyik angyalokkal díszített szökőkút elé, Dean megfogta a csuklóját, és finoman húzni kezdte.
-Gyere! Hagy mutassam meg a másik okot, ami miatt elhoztalak ide. Az angyalokat még utána is nézegetheted.
-Másik ok? –Érdeklődött Castiel izgatottan.
-Egy cukrászda! Egy nagyon de nagyon jó cukrászda!
És valóban, a tó túloldalán, terebélyes fák árnyékában húzódott egy kis épület, hatalmas terasszal. A cukrászda neve megegyezett a park nevével, ennek következtében nem szenvedett hiányt aranyozásban és a park különleges jellegét adó szobrok itt is ugyan úgy megtalálhatóak voltak.
Dean és Castiel kerestek egy üres asztalt, és leültek.
-Most pedig sütizni fogunk. –dörzsölte össze Dean a két tenyerét várakozóan, és ahogy ezt kimondta már melléjük is penderült az egyik pincér.
-Üdvözlöm önöket uraim, mit hozhatok? -kérdezte egy illedelmes, bár kissé unottan csengő férfihang.
Mikor Dean felnézett rá, hogy üdvözölje a lélegzete is elakadt a sokktól. Az aranyparókás fiú, aki ránézésre húsz éves forma lehetett, tetőtől talpig angyalnak volt beöltöztetve, és ahogy Dean körülnézett a teraszon, úgy látta a többi pincér szintén.
A srácnak bokáig érő, királykék ruhája volt, ami alól két aranypántos szandálba bújtatott láb kandikált ki. Hátán a hatalmas szárnyak esetlenül himbálóztak, rajzuk a tollak már jócskán csapzottak és piszkosak voltak a minden napi használattól. Az egyiken Dean még egy barna maszatot is felfedezett... talán csoki torta? Nem tudta volna pontosan megmondani.
Ahogy végigmérte, észrevett egy névtáblát is a fiú mellkasán, melyen arany betűkkel ez állt:„Michael"
Dean teljesen biztos volt benne, hogy ennyire elképesztően röhejes jelenséggel még soha életében nem találkozott.
Castielre pillantott, hogy lássa ő mit szól, de abban a pillanatban összeszorult a torka az aggodalomtól. Castiel kikerekedett szemekkel bámulta a fiút, aztán az ő szemei is megakadtak az arany névtáblán.
Dean már azon aggódott, hogy itt és most fog összeomlani emlékeinek súlya alatt, ám ekkor a leghihetetlenebb dolog történt. Castiel szája fülig szaladt, és hirtelen nevetésbe tört ki. Dean elképedve nézte. Soha nem hitte volna, hogy Castiel képes ilyesmire, de most, hogy nevetni látta azonnal elkönyvelte magában, hogy egyszerűen imádnivaló.
A pincérfiú a szemét forgatva helyezte át a testsúlyát egyik lábáról a másikra, úgy várta türelmesen hogy a nevetés abbamaradjon. Deannek volt egy olyan érzése, hogy ez nem az első ilyen eset volt, és nem is az utolsó. Gyorsan leadta neki a rendelést, hagy szabaduljon a megalázó helyzetből, aztán vigyorogva figyelte Cast, ahogy próbált úrrá lenni az érzelmein. Végül is érthető. Ő az eddigi élete során már meg tanult uralkodni magán. Elrejteni az érzéseit, vagy épp az ellenkezőjét mutatni. Ő remek színész volt. De Castiel aki mindig nyílt és őszinte, akinek az emberi érzelmek teljesen újak voltak, bizony nem volt gyakorlott az ilyesmiben.
Castiel nagyot sóhajtott, és megtörölte az egyik szemét, majd kivörösödve nézett Deanre még mindig vigyorogva.
-Dean... láttad? Láttad, hogy nézett ki?
-Láttam hát. Elég nehéz lett volna nem észre venni. –felelte kuncogva.
Pár perc múlva, amikor a srác visszatért a süteményekkel, Castiel már oda se mert nézni. Akkor fordult csak vissza az asztaluk felé, mikor hallotta, hogy a fiú elmegy.
A tányérokon többféle tortaszelet díszelgett és egy másikféle sütemény, amit Castiel már biztosan tudott, hogy csakis almás pite lehet. Dean kedvence.
-Tessék.- nyújtotta oda neki Dean az egyik villát. -Nem tudtam melyik ízlene neked a legjobban úgyhogy kértem többfélét is. Kóstolgasd csak végig.
Castiel a csoki tortával kezdte, Dean pedig maga elé vette a pitét. Kettőt se harapott belőle, amikor Cas tányérjáról már el is tűnt a csoki torta.
-Ez finom! –hümmögte, lenyalva az egyik ujját, amire véletlenül rákenődött egy kis krém, és már szemezett is a következő „áldozatával". Dean még csak a pite felénél tartott mire Castiel végzett mind a négy tortaszelettel, és nagy buzgón próbált a villájával még némi krémet felkaparni az üres tányér aljáról.
Mikor a sütik utolsó morzsáit is feltakarította és behabzsolta, Dean észrevette, hogy Cas tekintete a pite maradékára siklik, aztán őrá.
-Megkóstolhatom azt is?
-Persze, tessék!- Dean levágott neki egy szeletet és az egyik üres tányérra tette.
Castiel egy pillanat alatt eltüntette, és nagyot nyelve újra a pitét kezdte bámulni.
-Kaphatok... még? –kérdezte vágyakozva, Dean pedig felnevetett. Már nem bajlódott azzal, hogy újabb szeletet vágjon. Egyszerűen középre tolta a tányérját, hogy Cas is kényelmesen elérje, és megeszegették a maradékot.
-Remélem egy angyal nem tud gyomorrontást kapni. Mert ha igen, akkor megszívtad. –Vigyorgott Dean, miközben megtörölte a száját.
-Nem hinném. Hiszen tudod, nekem mindenből nagyobb dózis kell mint az egyszerű embereknek. Biztos vagyok benne, hogy ez a süteményekkel sincs másképp. –Mondta tudományosan, Dean pedig felnevetett.
-Persze, persze. De többet akkor sem kaphatsz! Nem szeretném viszontlátni a tortákat az Impala kárpitján. Legfeljebb, veszek még és elvisszük. Ha nem lesz semmi bajod, holnap megeheted. Melyik ízlett a legjobban?
-Az amelyikben azok a piros savanyú golyók voltak! –vágta rá gondolkodás nélkül.
-A meggyes? –nevetett Dean. –Oké! – azzal intette a pincérnek és kért pár szelet tortát Casnek, meg néhányat Samnek és Bobbynak is.
Castiel újból nevetni kezdett ahogy „Michaelt" meglátta, de ezúttal próbálta a kezeivel takarni derültségét, Dean pedig úgy érezte elég szép borravalót kell adnia majd a srácnak, hogy ezért kárpótolja valahogy. Vagy inkább... megjutalmazza.
Késő estig a parkban maradtak. Castiel annyira jól érezte magát, hogy Deannek nem volt szíve siettetni.
Már jócskán sötét volt, amikor hazaértek, a házban pedig csönd honolt. Dean hűtőbe tette a sütiket, aztán felsétáltak a szobájukba. Az ágyon ott hevertek Castiel ruhái, immár szárazon, rajtuk pedig a könyv, amit Bobby reggel elvett tőle. Castiel szeme felcsillant ahogy meglátta, és már nyúlt volna, hogy kézbe vegye, de akkor Dean hirtelen felkapta és a háta mögé dugta.
Castiel értetlenül nézett rá, és amikor látta, hogy az idősebb Winchester elvigyorodik, megértette, hogy ez is valamiféle játék akar lenni, mint amilyen a slaggal locsolás is volt.
Dean akkor úgy tett mintha vissza akarná neki adni a könyvet, de mikor az angyal érte nyúlt Dean újra elrántotta, és hátrálni kezdett.
-Dean! Add vissza! –mondta követelőzően.
-Itt van, vedd csak el! –felelte Dean még mindig vigyorogva, és a falhoz hátrált.
Castiel követte. Megfogta a könyvet tartó kezét és próbálta kihúzni a háta mögül. Dean érezte, hogy nem fejt ki akkora erőt mint amekkorát tudna, és ennél fogva nem is sikerült neki visszaszereznie kincsét. Tanácstalanul nézett Deanre.
-Kérlek, add vissza! –Próbálkozott újra, ezúttal szépen kérlelve, Dean pedig figyelmeztetően emelte fel az ujját.
-Héj! Csak semmi kölyökkutya nézés! Azt tiltják a szabályok!
Castiel még jobban összezavarodott, félrebiccentette a fejét, úgy nézett Deanre.
-De akkor mit tegyek, hogy visszaadd? Talán... mossam le a te kocsidat is?
Dean elvigyorodott a gondolattól, ahogy elképzelte Cast, babyvel, aztán vállat vont.
-Mondtam már. Vedd el!
-De... nem akarlak bántani. –mondta halkan, és szeretettel nézett Dean szemeibe.
Dean megadóan sóhajtott.
–Jól van... itt van tessék! De nem ingyen.
Az angyal türelmesen várt, hogy megtudja, mit kell adnia cserébe, amikor Dean hirtelen magához rántotta és megcsókolta.
Dean egész testét forróság öntötte el, a gyomra pedig összerándult, ahogy megérezte Castiel puha ajkait a sajátján. Az érzés, szédítő volt. Rájött, hogy ez az, amire vágyott már nagyon-nagyon hosszú ideje.
De a varázs nem tartott sokáig. Érezte, hogy Castiel egész teste megfeszül, ajkai szorosan összepréselődnek, és próbál szabadulni Dean öleléséből, aki hirtelen kétségbeesett, hogy hibát követett el. Castiel nem akarta őt.
Elengedte az angyalt, aki a meglepetéstől kerek szemekkel bámult rá és hirtelen azt érezte, hogy menekülnie kell, különben megfullad.
-Sajnálom... hiba volt! Sajnálom... –dadogta, majd elejtette a könyvet és kirohant a szobából.
-Dean! –kérlelte Castiel, amint összeszedte magát annyira, hogy meg bírjon szólalni, de az idősebb Winchester addigra már leért a lépcsőn, és kirontott az udvarra, ő pedig egyedül maradt. Fájdalmasan egyedül. A földön meglátta a könyvét, ami újra csak az övé volt, de valahogy most ennek sem tudott örülni.
Az ajtó felé indult, hogy Dean után menjen. Fogalma sem volt róla, hogy mit mondhatna neki, de már ez sem tartotta vissza. Legfeljebb akkor nem mondd semmit, de vele akart lenni. Egész nap együtt voltak, és milyen szép nap volt. Az ilyen szép napok, nem érhetnek így véget.
Deant hátul találta meg a nagy almafa alatt. A fűben guggolt, hátát az öreg fa törzsének vetve, állát összekulcsolt ujjain nyugtatta. Feldúltnak tűnt.
-Dean... – szólította meg halkan, de az idősebb Winchester kifakadt.
-Sajnálom... tényleg! Nem tudom mi ütött belém! Én csak... én...
Castiel leguggolt mellé, és a kezébe vette a kezeit.
-Dean. Gyere vissza. Nem bánok semmit. Csak legyél most velem! – kérlelte szomorúan, és megborzongott, ahogy a hűvös éjszakai szellő megcsapta csupasz karját.
Deannek nem kellett kétszer mondani. Nagyot sóhajtva nézett Castielre, feltápászkodott, és visszament vele a szobába. Fáradtan hanyatt dőlt az ágyon. Cas mellébújt, ujjait Dean kezébe kulcsolta. Sokáig feküdtek így. Szótlanul.
-Sajnálom Cas. –szólalt meg egy idő után Dean, látszólag még mindig azon tipródva, amit tett.
-Dean! Hagyd ezt abba! Nem tettél semmi rosszat! Nem bántottál, vagy ilyesmi. Én csak... én csak meglepődtem. Ennyi az egész. –fakadt ki Castiel, majd halkabban hozzátette. –Váratlanul ért és... tudod... engem soha senki nem csókolt még meg azelőtt.
-Na és, hogy tetszett? –kérdezte, izgatottan várva, hogy Castiel vajon mit fog válaszolni.
-Nem tudom. Annyira... hirtelen történt... de egy valamiben biztos vagyok. Jó volt téged ilyen közel érezni magamhoz.
-Szeretnéd újra? –kérdezte Dean halkan, és vágyakozva pillantott rá.
Cas nem válaszolt. Helyette izgatottan nyelt egyet, és kissé megnyálazta az ajkait, mintha már a csókra készítené elő őket.
Dean ezt igennek vette. Felült, Castiel fölé hajolt, és a szemeibe nézve lassan közeledett hozzá.
-Hunyd le a szemed. – suttogta halkan, és Castiel úgy is tett. Dean sajnálta, hogy nem láthatja tovább a gyönyörű, tengerszín szempárt, de azt szerette volna, hogy Castielnek semmi másra ne kelljen figyelnie csak az ő ajkainak érintésére.
Bal tenyerét lágyan az angyal arcára tette, hogy megtámassza a fejét, aztán hozzáhajolt és gyengéd csókot lehelt a bőrére, nem messze a szája sarkától. Aztán még egy csókot és még egyet, egyre közeledve a célhoz. Ezúttal nem akart ajtóstól rontani a házba. Lassan haladt, centiről centire, Castiel légzése pedig kezdett felgyorsulni.
Mikor a csók már a szája sarkát érte, Dean észrevette, hogy lélegzete a tüdejében rekedt, és ki már nem fújja.
Dean eltávolodott kissé, hogy végignézzen az arcán, és annyira gyönyörűnek találta így, ahogy feküdt, mozdulatlanná dermedve, izgatottan várva az első, igazi csókját. Az ő csókját. Kisimított egy rakoncátlan tincset Castiel homlokából, mire az angyal lehunyt szemei picit megrebbentek. Aztán két keze közé fogta az arcát, és bevégezte, amit elkezdett. Ajka puhán ért célt Castielén, elidőzött rajta néhány pillanatig, majd lassan elszakad tőle, Dean pedig mosolyogva felkönyökölt és várt.
Castiel szemei kinyíltak, a levegő pedig, amit idáig bent tartott, hirtelen kiszabadult a tüdejéből, melegségével kényeztetve Dean arcát.
-Dean... én..., én... Csináld még! –kérlelte, és kötelességtudóan visszacsukta a szemeit.
Dean elvigyorodott, és boldogan tett eleget a kérésének. Gyengéden végigcsókolta először a felső, majd az alsó ajkát, aztán nyelve hegyével végigsimított rajtuk. Castiel felsóhajtott, ajkai széjjelebb nyíltak, Dean pedig előrenyomult. Nyelve türelmetlenül kutatta Castielét, és boldogan fonódott rá, amikor végre megtalálta. Dean keze, ami eddig az angyal arcán nyugodott, most hátracsúszott a tarkójára, jobbjával pedig a hajába túrt. Erre már Castiel kezei is megmozdultak, szorosan magához ölelte Deant. Csókjuk egyre szenvedélyesebbé vált, ahogy utat engedtek érzelmeiknek.
Dean ágyéka fájdalmasan görcsbe rándult a vágytól. Castiel közelsége egyszerűen szédítő volt. Ajkainak íze. Selymes hajának és forró bőrének az érintése. Az illata, ami a saját illatával keveredett, hiszen még mindig az ő ruháit viselte. Dean sok partneren túl volt már, de ilyet még egyikkel sem élt át. És ez még csak egy csók volt.
Keze lassan elvált az angyal tarkójától, és lefelé indult. Végighaladt a nyakán, a mellkasán, majd az oldalán, amíg végül el nem érte azt a pontot, ahol be tudott férkőzni Castiel pólója alá, hogy ott tevékenykedjen tovább. Cas izmai összerándultak, ahogy Dean a hasához ért, és végigsimított rajta. A bőre elképesztően bársonyos volt. Hirtelen azt érezte, hogy látnia kell.
Megszakította percek óta tartó csókjukat, és lehúzta Castielről a pólót, aki nem ellenkezett. Fátyolos szemekkel pillantott Deanre, Dean pedig boldog volt, hogy az angyal ennyire megbízik benne.
Cas felsőteste szinte teljesen szőrtelen volt. Hófehér bőre majdhogynem világított a félhomályban. Dean odahajolt, hogy szájon csókolja, de most nem időzött ott sokáig, inkább lefelé vette az irányt. Apró csókokkal borította el a nyakát, és a mellkasát, ujjaival közben a hasát cirógatta. Castiel teste megborzongott, és a fejét hátravetve sóhajtott.
Mikor már egy négyzetcentiméter sem maradt az angyal felsőtestén, amit ne érintett volna valamilyen módon, újra visszatért az ajkaihoz.
Castiel emelte a kezeit, hogy viszonozza a kényeztetést, de Dean nem hagyta neki. Azt akarta, hogy ez az este, csak róla szóljon. Megfogta a csuklóit, és gyengéden lenyomta őket a lepedőre az angyal fejének két oldalán, aztán ujjait az ujjaiba kulcsolta. Mellkasuk összepréselődött a mozdulattól, és Dean elmosolyodott, amikor megérezte Castiel szívének heves zakatolását a saját mellkasán. Cas türelmetlenül emelgette a fejét, hogy elérje Dean ajkait, Dean pedig egy hirtelen mozdulattal átfordította magukat, hogy Castiel lehessen fölül, és pontosan az történt amire számított. Cas átvette az irányítást, hozzáhajolt és csókolni kezdte.
Sokáig csókolták egymást, hol gyengéden, hol szenvedélyesen, végül Dean a mellkasára, húzta és szeretettel átölelte. Az angyal pár percig feküdt, aztán hirtelen fészkelődni kezdett, majd felült. Dean kérdőn nézett rá, de ő felelet helyett egyszerűen csak megfogta és lehúzta róla a pólót. Úgy feküdt vissza rá, immár elégedetten simulva Dean csupasz bőréhez.
Dean halkan kuncogott, és óvón átölelte. Egyik kezével a hátát, másikkal a haját simogatta és határtalan boldogság járta át. Azt kívánta bárcsak így maradhatnának örökre.
Castiel is hasonlóan érzet, ahogy Dean ölelő karjaiban lapult. Mosolyogva hallgatta a szívverését, feje együtt emelkedett és süllyedt a mellkasával, ahogy lélegzett. Olyan békesség járta át, amit már nagyon régóta nem tapasztalt. Dean véget nem érő simogatásától lassan elálmosodott és lecsukódtak a szemei. Álmában újra a mennyországban volt, de ezúttal abban, amelyik a földön van. Tortaszeleteket habzsolt, és szüntelen kacagott Michael csokoládéfoltos szárnyain.