6. fejezet

Deant másnap reggel Castiel kétségbeesett kiáltása riasztotta fel álmából, és érezte, ahogy az angyal szinte kitépi magát a karjai közül.

-Cas... mi a baj? Rémálmod volt? –Kérdezte álmosan dörgölve a szemeit és már nyúlt, hogy visszahúzza, de Castiel eltolta magától és halálsápadtan nézett rá.

-Elaludtam! –rebegte és idegesen a hajába túrt.

-Ez miért akkora baj? Nem ez volt a nagy vágyad?

-Én nem szoktam aludni!

-Nyugi! Biztos csak kimerültél. Tegnap hosszú napod volt.

-Nem! Nem érted! Ez nem így működik! Csökken az erőm!

Dean nem bírta tovább nézni a rettegést a szemeiben. Megfogta, és megpróbálta újra magához húzni, hogy megnyugtassa valahogy, de Castiel lerázta magáról a kezét, és felugrott az ágyról.

-A tegnap este! Nem lett volna szabad! Raphael megmondta! –hadarta, és kétségbeesve járkálni kezdett fel alá a szobában, majd hirtelen megállt és reményvesztetten a kezeibe temette az arcát. -El fogok bukni...

Dean tehetetlenül nézte őt, aztán kikelt az ágyból, és lassan közelebb sétált hozzá. Castiel nem mozdult, csak állt az arcára szorított kezekkel, és zaklatottan kapkodta a levegőt. Dean attól félt mindjárt pánikrohamot kap, úgyhogy gyorsan odalépett hozzá és megfogta a csuklóit, hogy elhúzza a kezeit az arcától, de Castiel hirtelen elfordult tőle.

-Engedj el! –kiáltotta és az ajtó felé indult.

-Cas! Mégis hová mész? –most már Dean is kezdett kétségbeesni. Isten ments, hogy ilyen állapotba elengedje Castielt bárhová is. Megragadta a csuklóját és elkezdte visszarángatni az ágyhoz. Castiel próbált szabadulni, de Dean nem eresztette. Az ágyhoz érve lehuppant, magával rántva a kapálózó angyalt és háttal a mellkasához szorította. Szorosan átölelte mindkét karjával és lefogta a csuklóit.

-Ne! Engedj el! Dean! Enged el! –Követelőzött, de amikor látta, hogy ez nem használ, megtörten hozzátette. –Kérlek...

Dean a füléhez hajolt és megnyugtató hangon beszélni kezdett hozzá.

-Cas! Figyelj rám. Teljesen ki vagy borulva! Ilyen állapotban nem mész sehová! Nem engedem! Sajnálom. Itt maradsz szépen, amíg meg nem nyugszol.

-Kérlek, Dean! Kérlek! –hajtogatta megtörten egy darabig, de mikor látta hogy semmit nem ér vele elhallgatott, és lassan megadta magát, elernyedve Dean karjai közt.

-Csssss... ez az. Jól van. Nem lesz semmi baj. Vigyázok rád!

Dean pár perc múlva Sam lépteit hallotta közeledni, úgyhogy gyorsan elengedte Castielt. Isten ments, hogy az öccse így lássa őket, és magyarázkodnia kelljen neki a történtekről. Mire fölkeltek az ágyról Sam léptei már egész közel voltak, aztán kopogás hallatszott a félig nyitott ajtón és a fiatalabb Winchester belépett.

-Héj, Sammy mi újság?- üdvözölte Dean, egy fél mosolyt küldve felé, amit nagy nehezen sikerült magára erőltetni.

-Csak szólni akartam, hogy Bobbyval elugrunk az egyik vadász cimborájához. Gondja támadt az egyik esettel. Nyugi, semmi komoly! – tette hozzá gyorsan amint észrevette, hogy Dean arckifejezése aggodalmasba megy át. –Némi segítség a fordításban, meg pár összetevő kell neki egy rituáléhoz. Szóval maradjatok csak nyugodtan Cassel. Estére biztos megjövünk.

-Oké, ahogy akarod. De hívj, ha bármi van, rendben?

-Oké! Mellesleg, hogy sikerült a tegnap délutáni kiruccanásotok? –Kérdezte Sam vigyorogva, és Castielt kezdte keresni a tekintetével, emlékezve arra, hogy az imént még ott állt nem messze az ajtótól.

-A ROHADÉK! - csattant fel Dean, amint neki is feltűnt az angyal hiánya. Félrelökte Samet az útból és rohanni kezdett lefelé a lépcsőn. Kirontott a házból, ki a kertbe, és kétségbeesve fürkészni kezdte a tájat.

Az angyalt nem volt nehéz észrevenni a sötétkék pólóban, amint a kert mögött elterülő rét felé igyekezett. Dean hálát adott az égnek, amiért nappal volt, és gyorsan futásnak eredt. Castiel, mintha csak megérezné ezt, szintén futni kezdett anélkül, hogy egyáltalán hátranézett volna. Elég jó tempót diktált, de hamarabb fáradni kezdett, mint Dean, így az idősebb Winchester nemsokára beérte, hátulról rávetette magát, és leteperte a földre.

-Nem tudsz elzeppelni, ahogy szoktad, mi? Úgyhogy elrohansz? Ezt megszívtad angyalom, ugyan is remek futó vagyok! –kiabálta dühösen. Megpróbálta Castielt a hátára fordítva leszorítani a földre, de az nem hagyta magát. Minden erejét latba vetve próbált szabadulni, vagy legalább elfordulni Deantől.

Bensőjében rengeteg érzelem kavargott, erőteljesebben, mint valaha. Félelem, harag, kétségbeesés, szeretet, aggodalom, szégyen. Az egész annyira új volt még. Nem volt gyakorlata, hogy megbirkózzon velük. Nem tudta, hogyan kell. El akarta rejteni Dean elől. Erős akart lenni. Vagy legalább annak látszani.

Dean mindig erős volt. Minden helyzetben. De ő..., neki még ez is kihívást jelentett. Elbukott, mint angyal. Elbukott, mint ember. Érezte, hogy könnyek marják a szemeit, úgyhogy összeszorította őket. Nem! Akkor sem fog sírni! Dean előtt nem!

A küzdelem hevében, utat engedett inkább a haragnak. Még erőteljesebben próbált szabadulni. Ökölbe szorította a kezét, és már emelte a karját, hogy megüsse Deant, amikor hirtelen tudatosult benne, hogy mire is készül. NEM! Ezt nem! Őt nem! Akkor inkább a megszégyenítő sírás, de Deant nem fogja bántani.

Castiel hirtelen abbahagyta a harcot, és bár mindennél jobban szeretett volna elmenekülni, elbújni a világ elől, inkább hagyta, hogy Dean a hátára fordítsa, és leszorítsa a földre.

A változás olyannyira váratlanul történt, hogy Dean már azon aggódott, Castiel esetleg elájult, de aki eszméletlen az nem kapkodja ilyen gyors ütemben a levegőt.

-Cas?

Kérdésére az angyal kinyitotta összeszorított szemeit és felnézett rá. Dean megenyhült, amint meglátta a nedvesen csillogó, tengerkék szempárt. Pár pillanatig csak nézték egymást, aztán Castiel elfordította a fejét.

Dean látta az érzelmeket kavarogni benne, furcsa módon talán még érezte is.

-Cas? –kérdezte ismét, de ezúttal olyan halkan, mintha csak attól félne, hogy a hangjával megijeszti az angyalát. –Nem kell egyedül megbirkóznod mindezzel. Itt vagyok veled. Mondd el, mitől rettegsz ennyire és miért?

Castiel visszanézett rá. Állkapcsa összeszorult, ahogy próbálta magában tartani a válaszokat. Most sikerült egy pillanatra uralkodni az érzelmein azáltal, hogy nem gondolt semmire, de tudta, amint beszélni kezd róluk, az csak olaj lesz a tűzre.

Dean szemeibe nézett, melyekben meglátta a saját, elgyötört tükörképét. A látvány szánalmas volt. Dean tekintetében viszont nyoma sem volt megvetésnek. Az idősebb Winchester olyan szeretettel és megértéssel nézett le rá, ami megtörte az ellenállását.

-Nem akarok elbukni... –nyögte végül elcsukló hangon, de sikerült visszaszorítania, kitörni készölő könnyeit.

-Az nagy kár, mert én ugyan vissza nem engedlek azokhoz akik ezt tették veled! –mondta kissé indulatosabban, mint szerette volna. –Raphael meg akart ölni! És ha nem érünk oda időben, vagy nem találunk meg, sikerül is neki.

Castiel ezt hallva meglepetten pislogott Deanre, de Raphael említésére szomorúan félrenézett.

Dean elengedte az egyik csuklóját, és megfogta az állát, hogy visszafordítsa maga felé.

-Ennyire szörnyű lenne itt maradni a földön? Velem? -kérdezte szomorkás mosollyal, félig viccelődve, de valójában komolyan gondolta.

Castiel furcsán nézett rá a kérdés hallatán, aztán elgondolkodott.

-Nem.. nem tudom. Itt minden olyan idegen. Olyan érthetetlen.

-Ugyan. Pikk-pakk belejönnél. Segítenék. –Mondta legyintve, de Castiel csak még jobban elszomorodott.

-Hogyan, Dean? Amikor sokszor még téged sem értelek. Olyan furcsa dolgokat szoktál mondani. Aminek minden szavát értem... de még sincs értelme az egésznek. És azt sem értem mért mondasz nekem olyan dolgot, amit nem értek?

Dean mosolya egyre szélesedett, ahogy hallgatta Castielt. Lassan feltápászkodott róla, és segített neki is talpra állni.

-Ezek csak... utalások, vagy idézetek egy filmből vagy ilyesmiből. Egy rossz szokás. Emiatt ne érezd magad rosszul. Majd... igyekszem nem mondani ilyesmiket, jó? –magyarázta békülékenyen, és átkarolta Castielt, hogy visszainduljon vele a házhoz. Megértette, hogy Casnek frusztrálóak lehetnek az ilyen helyzetek, de legbelül azért sajnálta, hogy fel kell hagynia a szokásával. Az a végsőkig összezavarodott kifejezés az angyal arcán, annyira mókás tudott lenni.

-Cas... és nem kell szégyenkezned az érzelmeid miatt. Mindenkinek vannak. És mindenki küzd velük, a maga módján. Még én is. Emiatt nem kell... elmenekülnöd.

-Nem... én csak... egyedül akartam lenni. Csak gondolkodni.

Dean megállt, Castiel vállaira tette a kezeit és gyengéden maga felé fordította.

-Hát persze. –mosolygott -Én meg csak aggódtam. Tudod, ha valaki kétségbeesik, hajlamos olyan dolgokat tenni, amit higgadt fejjel nem tenne. Szeretnél még egyedül lenni?

Castiel bólintott.

-Jó. Rendben. Akkor elmegyek. De ígérd meg, hogy nem szöksz el, és nem csinálsz semmi meggondolatlanságot.

-Megígérem. –mondta Castiel egyenesen Dean szemeibe nézve, és Deannek ennél nem is kellett több. Tudta, hogy így lesz.

Dean bement a házba, elővett egy sört, leült a konyha asztalhoz, és onnan kezdte figyelni Castielt az ablakon át. Persze nem azért mert nem bízott benne, csak úgy saját maga megnyugtatására. Csak, hogy lássa, minden rendben van e vele. De hát semmi sem volt rendben. Hiába a sok próbálkozás, a kirándulás a Heavenbe... A helyzet rosszabb volt, mint eddig bármikor. Ő pedig, kezdett kifogyni az ötletekből.

Eszébe jutottak a tortaszeletek a hűtőben. Az édesség talán újra felvidítaná Cast egy kicsit, de most inkább nem akarta zavarni. Még ezzel sem. Hagy legyen csak egyedül egy kicsit. Talán jobban lesz tőle.

Nagyot kortyolt a söréből, aztán felcsapta Sam laptopját, hogy addig is csináljon valamit. Aztán rájött, hogy ő Sam laptopján legfeljebb pornóoldalakat szokott nézegetni, ahhoz viszont most a legkevésbé sem volt kedve. Magában elmosolyodott a dolog iróniáján, és tovább töprengett, hogy mit kezdhetne magával. Talán rákereshetne a „Mi a teendő, ha az angyalunkat súlyos depresszió gyötri" címszóra.

Két ujjával masszírozni kezdte az orrnyergét, és nagyot sóhajtva lecsukta a laptop fedelét. Öklével megtámasztotta a fejét, és kinézett az ablakon.

Castiel az almafa tövében ült. Hátát a törzsének vetve. Pont úgy ahogyan ő tette előző nap. Sokáig üldögélt ott, szinte mozdulatlanul, aztán úgy két óra múlva, amikor Dean kínjában már a fegyvereit kezdte tisztogatni, egyszer csak megjelent a konyhában.

Dean annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor bejött a házba, csak arra lett figyelmes, amikor már ott állt mellette. Ijedtében ugrott egyet és a szemeit forgatva lecsapta a pisztolyt az asztalra.

-Nem hiszem el, hogy még a szárnyaid nélkül is a frászt tudod hozni az emberre. – zsörtölődött, de aztán mosolyogva nézett fel Castielre, aki valami bocsánatkérés félét dörmögött az orra alatt.

-Hogy vagy? Meguntad az egyedüllétet?

-Fázok. – mondta Castiel halkan és leült az asztalhoz Deannel szemben. Dean levette magáról a pulóvert és odanyújtotta neki.

-Tessék! Vedd csak fel.

Castiel hálás tekintettel nyúlt érte, gyorsan bele is bújt, aztán átölelte magát a karjaival.

Dean mosolyogva nézett végig rajta.

Castiel furcsán festett farmerben, és a kapucnis pulóverben, de tulajdonképpen jól állt neki. Valahogy megfiatalodott bennük.

-Holnap elmehetünk és nézhetünk neked pár kényelmes ruhát. Úgy látom, amióta odaadtam neked ezeket, nem nagyon fűlik a fogad az öltönyhöz. –kuncogott Dean, de Castiel lesütötte a szemeit.

-Szeretek ezekben lenni. Nem akarok újakat. –mondta halkan és kérlelő szemekkel pillantott Deanre.

Dean csak nézett rá egy ideig, aztán megértette, hogy miről is van szó, és felnevetett.

-Akkor veszünk nekem újakat, hogy elég legyen mindkettőnknek. – mondta vigyorogva, és odatolt Castiel elé egy üveg sört. –Kérsz?

Castiel elvette és beleszagolt. Rögtön felismerte az illatáról. Ugyan az a keserű, habos ital volt, amit a bordélyházban is ivott, amikor Dean elvitte oda.

A szájához emelte az üveget, és belekortyolt. A sörnek nem volt olyan finom íze, mint a barackos teának, amit a megtalálása napján kapott, de Dean valami miatt szerette, Castiel pedig rá akart jönni, hogy miért, így derekasan iszogatta tovább.

Dean közben folytatta a fegyverek pucolását. Már éppen elkészült vele, amikor Castiel egyszer csak benyúlt az egyik zsebébe, kivett belőle valamit és némán felé nyújtotta. Dean elvette tőle, és szétnyitotta a tenyerét, amiben a nyaklánca hevert.

Kérdőn nézett Castielre, aki csak szomorúan lehajtotta a fejét.

-Azt hiszem erre már nincs szükségem.

-Cas! Nem adhatod fel ilyen könnyen! - tiltakozott Dean a fejét csóválva.

-Most már az erőm sem elég, hogy keresni tudjam. Fölösleges...

-Akkor majd megtalálod máshogy! –csattant fel Dean, és visszanyomta a kezébe a láncot. –Elkérted, mert célod van vele! Szóval, ne merd most csak így visszaadni!

Castiel elképedve nézett rá.

-Dean... te... nem is hiszel Istenben!

-De te igen! –mondta lágyabban, azzal rácsukta Castiel ujjait a láncra.

~.~.~.~.~.~.~

Estefelé Sam és Bobby is hazaértek.

Castielt kicsit jobb kedvre derítette a társaságuk, és a dupla sajtos, baconos hamburger is, amit vacsorára kapott tőlük.

„Gondoltam, amit Dean szeret, azt te is szeretni fogod." Jegyezte meg Sam vigyorogva, amikor meglátta, hogy Cas milyen örömmel veti rá magát az ételre. Mikor aztán még a Heaven-ből hozott tortaszeletek is előkerültek a hűtőből, Castiel egy kis időre el is feledkezett minden bánatáról.

Vacsora után nem sokkal viszont kimentette magát, és fölment az emeletre. Dean nem akart azonnal ráakaszkodni, inkább maradt még egy kicsit odalent, Sammel és Bobbyval.

Éjfél körül mikor aztán ő is fölment, Castielt az ablaknál állva találta, mezítláb, az egyik paplanba burkolózva. Homlokát az üvegnek nyomva figyelte, hogyan villámlik a távolban.

Dean elvigyorodott, ahogy meglátta, és odasétált hozzá.

-Hát te mit csinálsz itt a sötétben?

-Olyan szép. –mondta Castiel rekedtes hangon, lehelete egy pillanatra elhomályosította az üveget az arca előtt.

-A villámlás? –Érdeklődött Dean mosolyogva, mire Cas csak bólintott. Eltolta magát az üvegtől, és Dean vállára hajtotta a fejét, amikor megérezte, hogy az átkarolja.

-Szeretem az éjszakákat. A mennyországban soha nem volt sötét. Ott nem látszódtak a csillagok. Sosem villámlott. Emlékszem, amikor fiatal voltam, annyira szerettem volna látni ezeket. Egy idősebb testvérem mesélt róluk, én pedig el sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet az amikor, vízcseppek hullnak az égből. Vagy lemegy a nap, narancssárgára, és vérvörösre festve az egész tájat. Vagy hogy milyen lehet egy forgószél. –mesélte halkan, Dean pedig némán hallgatta.

-A mennyben örök fényesség van. A fény, pedig meleget ad. –Castiel szünetet tartott és szomorúan felsóhajtott. -Úgy fázok Dean.

Dean maga felé fordította és a homlokára tette a kezét.

-Még mindig? -kérdezte, és aggódva nézett rá. Castiel bőre kellemes tapintású volt. Se nem hideg se nem meleg. Mondhatni teljesen normális. A teste viszont enyhén reszketett, ami valóban azt bizonyította, hogy fázik. Dean számára így már világossá vált, hogy miért burkolta be magát a paplannal.

-Talán vehetnél egy forró fürdőt. –javasolta segítőkészen, és lehuppant az ágyra, de Castiel megrázta a fejét.

-Már próbáltam. Jó is volt. De csak egy kis ideig.

Dean a fejét vakarta, aztán vállat vont.

-Hát... ha akarsz, bújj ide hozzám. Majd én melegítelek. –ajánlotta, azzal lerúgta a cipőjét és bebújt az ágyba.

Castiel tétován nézte néhány percig, aztán végül mégis odafeküdt mellé. Dean most nem tett semmilyen tolakodó mozdulatot. Nem akarta elijeszteni. Egyszerűen csak a mellkasára húzta, betakarta mind a két paplannal, és szorosan átölelte, remélve, hogy sikerül felmelegítenie valahogy, vacogó angyalkáját. Belecsókolt kócos hajába, és a paplanokon át a hátát dörzsölte, pont úgy, mint akkor, amikor Sammel elhozták őt félig megfagyva az erdőből.

Dean elkomorult a gondolattól. Vajon Castiel lesz még valaha boldog? Dean most már bármit megtett volna, csakhogy ezt megadhassa neki.

Lenézett rá, és egy kósza villám fényénél meglátta, hogy Cas szemei már csukva vannak. Arca nyugodt, légzése lassú szuszogássá halkult. Dean elmosolyodott, és gyengéden végigsimította az arcát.

-Aludj csak, Cas. Álmodj szépeket...