7. fejezet

Castiel az ezt követő napokon a szokásosnál is csöndesebb volt. Nem tűnt kimondottan szomorúnak, mint eddig, inkább csak úgy magába fordult. Nem csinált semmit, és nem volt kedve semmihez. Ez önmagában még nem is lett volna akkora baj, de ami Deant igazán aggasztotta az az volt, hogy most már a könyvek sem érdekelték.

Egyetlen dolog tudott csak mosolyt csalni az arcára, ha Sam és Dean ugratták egymást, vagy szokásukhoz híven, vitatkozni kezdtek valami lényegtelen semmiségen. Úgy tűnt, ha olyanjuk van, képesek bármin összeveszni. De persze, ezek sosem igazi veszekedések voltak.

Castiel örült, hogy újra együtt vannak. Szerette figyelni őket, szeretett a közelükben lenni, még akkor is, ha nem csinált semmit. De ha napos idő volt, mindig kiment a kertbe és ott üldögélt. A napfény segített elűzni testéből a hideget, ami napok óta gyötörte. Deantől ugyan kapott egy jó meleg pulóvert, Samtől még egy kabátot is, de a napfény, más volt. A mennyország fényére emlékeztette.

Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Alkonyat után sokszor annyira fázott, hogy mindene reszketett. Ilyenkor aztán magára szedett, amit csak tudott, vagy elmerült egy kád forró vízben. Bobbyék, már azzal ugratták, hogy annyit pancsol, mint egy lány, de Castiel nem bánta. Tudta, hogy csak őt próbálják felvidítani, és jól esett neki a törődés. Ilyenkor gyakran eszébe jutottak Raphael szavai. „Azt hiszed ez a Dean Winchester törődik majd veled? Az erőd nélkül, nem fogsz kelleni neki! Csak púp leszel a hátán!"

Castiel ezt nem így érezte. És bár csökkent az ereje, -sok képességét már most elveszítette- a különleges kötelék, ami Deanhez fűzte, megmaradt. Továbbra is érezte, ha az idősebb Winchester figyeli őt, vagy emlegeti, vagy ha a nevén szólongatva átkozza, mert éppen nem találja sehol.

Sokszor gondolt vissza vágyakozva arra a bizonyos éjszakára is, amikor Dean először csókolta meg, de bármennyire is szeretett volna, nem mert újra ilyen módon közeledni felé. Ahhoz túlságosan félt a következményektől. Egy Deannel töltött szerelmes éjszaka valószínűleg, bukásának utolsó lépcsőfoka lenne.

Így az egyetlen dolog, amit engedett magának, az volt, hogy Dean mellkasán aludjon éjszakánként. Furcsa módon az idősebb Winchester ugyan úgy hatott rá, mint a napfény. Ha őt ölelte kellemes melegség járta át. Testének reszketése lassan csillapodott, végül teljesen elmúlt, így békében tudta átaludni az éjszakákat. Szeretett aludni. Még akkor is, ha nem álmodott semmiről. És szeretett reggel arra ébredni, hogy Dean elmélázva simogatja a haját, miközben kifelé bámészkodik az ablakon.

Élvezte a közös evéseket is. A táplálékot ugyan még mindig nem igényelte a szervezete, de tetszett neki az ételek íze, úgyhogy szívesen evett.

Voltak jobb napjai és rosszabbak. A jobb napokon, inkább a testvérek körül sertepertélt, vagy Bobbynak segített ebben-abban. Szívesen ment el Deannel vásárolni, vagy kaja beszerző körútra. Jobban lehetett vele beszélgetni és mindent összevetve valahogy pozitívabban tudta szemlélni a helyzetet, amiben volt.

A rosszabb napjain pedig, - sajnos ezek voltak többségben - többnyire csak üldögélt valahol, egyedül. Leginkább a kertben, de ha felhős idő volt, akkor odabent az ágyon, paplanokba burkolózva. Ilyenkor Dean nem is nagyon zargatta, de arra ügyelt, hogy valaki közülük, -ez általában ő volt - mindig rajta tartsa a szemét.

Az egyik ilyen napon, amikor Castiel odakint ült a nagy almafa alatt, Dean pedig a konyhaablakból figyelte, egyszer csak egy idegen férfi jelent meg a kertben, és Castiel felé indult. Dean azonnal felugrott és már rohant is kifelé, kezében a démonölő tőrrel, de a látvány ami odakint fogadta, a végsőkig összezavarta. Az idegent, addigra már csak néhány lépés választotta el Castieltől, aki felugrott és arcán olyan ragyogó mosoly terült szét amilyet Dean hetek óta nem látott.

-Remiel? – nézett rá Castiel hitetlenkedve, majd odalépett hozzá és... megölelték egymást!

Dean elképedve szemlélte a jelenetet, az ölelés láttán, pedig olyan maró féltékenység lett úrrá rajta, hogy majd eszét vesztette. Most már abban is biztos volt, hogy az illető egy angyal, ami gyorsan növekvő gyűlöletét, csak tovább fokozta.

Remiel, -ahogy Cas nevezte- nem volt egy szokványos kinézetű angyal. Ő valahogy, -tudja Isten miért - nem érezte szükségesnek, hogy hétköznapi ruhákba rejtse magát, ahogy a testvérei tették. Ehelyett, egy habfehér aranyszegélyes, leginkább tógához hasonlatos lepel borította a testét, ami tulajdonképpen illet is hozzá.

Ahogy Dean jobban megnézte, arra lett figyelmes, hogy szem- és hajszíne, árnyalatra pontosan megegyezett Castielével, arca viszont szőrtelen volt, majdhogynem nőies, haja pedig hullámos tincsekben hullott alá, keskeny vállaira.

-Wow, öregem! Úgy nézel ki, mint akit a Notre Dame homlokzatáról szalajtottak! – Mérte végig Dean gúnyos arckifejezéssel.

Castiel, felé fordult, és a mosoly lehervadt az arcáról. Komoran ráncolta a szemöldökét, és már arra gondolt, figyelmezteti Deant, hogy több tisztelettel bánjon a testvérével, de rájött, hogy teljesen fölösleges lenne. Az idősebb Winchester úgyis kizárólag csak azt tiszteli, akit ő akar. De leginkább senkit.

-Dean, ő itt Remiel. –nyögte ki végül, kissé bizonytalanul.

Dean arcán önelégült vigyor terült szét.

–Mondom én, hogy francia! * (*- Remiel - amellett, hogy angyalnév, egy francia név is egyben.)

Castiel a szemeit forgatta, és sóhajtva helyezte át súlyát egyik lábáról a másikra, de Remiel csak mosolygott. Közelebb lépett Deanhez, és fejét enyhén oldalra billentve alaposan végignézett rajta. -A mozdulat olyan átkozottul ismerős volt.- Azután ragyogó kék tekintetét Deanébe fúrta.

Dean szeretett volna gyorsan félre nézni, amint megérezte a lelkéig hatoló pillantást, de képtelen volt. Lenyűgözve bámulta a Castielére oly kísértetiesen hasonlító tengerkék szemeket. Remiel néhány pillanatig fenntartotta vele a szemkontaktust, majd barátságos mosolya hirtelen kiszélesedett.

-Tudom, mi bajod van! –mondta, szinte már vigyorogva, de Dean mintha valami mást is látott volna a mosolyában bujkálni. Örömöt? Elismerést? Nem tudta volna pontosan megmondani.

Azon kapta magát, hogy lesüti a szemeit és az arcát elöntő forróságból tudta, hogy elvörösödött.

-Rohadt angyalok! –Morogta, miközben fenyegető pillantást küldött Remiel felé, azután duzzogva elviharzott.

Remiel még mindig vigyorogva nézett utána, amikor Castiel odalépett hozzá, és boldogan mosolyogva maga felé fordította.

-Mondd, hogy kerülsz ide? Én... nem is reméltem, hogy valaha még látjuk egymást! Ezer éve! Pontosabban, több ezer éve!

Két, ragyogó, tengerkék szempár találkozott, amikor Remiel visszafordult felé.

-Elég nagy híre kelt odafönt annak, ami történt. Amikor megtudtam mit tett veled Raphael, azonnal jöttem, hogy segítsek, de... –mosolyogva végigmérte Castielt –úgy látom, már elkéstem. Örülök, hogy jól vagy! Mit tettél, hogy ennyire magadra haragítottad az arkangyalt?

-Azt hittem Raphael már elmondta. –jegyezte meg keserűen Castiel, és lehajtotta a fejét. Remiel hátrált néhány lépést, és leült a fa melletti padra.

-Igen, elmondta. De azt hiszem, én inkább meghallgatnám a te verziódat. –azzal összefonta karjait a mellkasán, és türelmesen várt.

Castiel ránézett, aztán nagyot sóhajtva letelepedett a fa tövébe, és mesélni kezdett. Elmondott mindent, töviről hegyire, úgy ahogy megtörtént. A hogyanokkal és a miértekkel együtt. Dean kiszabadításától kezdve, egészen a büntetéséig, testvére, pedig figyelmesen hallgatta, még csak közbe sem szólt. Amikor aztán Castiel végzett a történetével, és azon kezdett gondolkodni nem felejtette e ki valamit, Remiel elismerően bólintott felé.

-Helyesen cselekedtél! Atyánk, büszke lenne rád!

Castiel nem akart hinni a fülének. Értetlenül nézett fel rá, mintha nem lenne biztos abban, hogy jól hallotta, amit hallott, így a másik angyal folytatta.

-Atyánknak az emberek mindennél fontosabbak. Sok angyal közülünk, ezt sosem tudta elfogadni. Raphael sem. Te, túl tudtál lépni ezen. Melléjük álltál, segítettél nekik. És ez nemes dolog volt! –Remiel, Castiel arckifejezését látva felnevetett. –Jaj, ne vágj már ilyen képet! Te magad is jól tudod, hogy helyesen döntöttél! Ha újra kéne csinálnod, ugyan így tennél. Akkor miért érzel mégis bűntudatot?

Castiel elgondolkodott. Nem is tudott volna hirtelen konkrét okot mondani, inkább több kisebb dologból tevődött össze az, ami miatt rosszul érezte magát, de azok közül is, ami legjobban aggasztotta, a bukás volt.

-Csökken az erőm. Elindultam a bukáshoz vezető úton. –mondta halkan, és félrenézett. –Ez pedig nem éppen olyan dolog, amire a magunk fajta büszke szokott lenni. Lucifer óta jól tudjuk, mit jelent elbukni. Ez volna hát a jutalom, amiért helyesen döntöttem? Ezt kétlem.

Remiel kifürkészhetetlen arccal nézett rá.

-Igen. Én is. De talán, ez egy állomása az útnak, amely végén a megérdemelt jutalom vár.

Castiel elképedve nézett fel rá, és majdnem felnevetett.

-Mindig te voltál az optimistább kettőnk közül. Látom ez nem változott. Akkor azt mondd meg nekem, ha az a sorsom, hogy az emberek oldalán álljak, nekik segítsek, Isten miért veszi el az erőmet? Anélkül, hogyan vagyok jó bármire is? –magyarázta egyre növekvő indulattal a hangjában. –Még csak Bobbyt sem tudtam meggyógyítani!

Remiel jól látta milyen heves érzelmek emésztik Castielt. Nem akarta, hogy tovább hergelje magát, így megpróbálta inkább oldani a helyzetet, és elmosolyodott.

-Szerintem te sem akarod, hogy előjöjjek az „Isten útjai kifürkészhetetlenek" maszlaggal.

Castiel nem szólt semmit csak mérgesen horkantott, és a tenyerébe temette az arcát.

-Dühös vagy. Majd elmúlik. –mondta Remiel színtelen hangon.

Castiel, szárnyak erőteljes suhogását hallotta maga előtt, és mire újra felnézett a barátját már sehol sem látta.

Újra körülölelte az undok hidegség, ahogy hirtelen egyedül maradt, és szörnyen megbánta, hogy olyan indulatosan viselkedett Remiellel. Meg kell tanulnia uralkodni az érzelmein, különben mindenkit elüldöz magától. Épp kezdte volna teljesen átadni magát az önutálatnak, amikor Remiel hirtelen visszatért, vigyorogva megállt előtte, és a ház felé nézett, mint aki vár valamire.

Abban a pillanatban Bobby és Sam rontottak ki a hátsó ajtón, Castiel pedig döbbenten ugrott fel a földről, hitetlenkedve nézve Bobbyt, amint feléjük igyekszik, teljesen egészséges lábakkal.

-... de hát... hogyhogy?

-Én is ezt szeretném tudni, fiam! Ez az alak, –a szélesen vigyorgó Remiel felé bökött – egyszer csak megjelent a konyhámban és meggyógyított. Azt mondta, tekintsem úgy, hogy te csináltad, aztán köddé vált. Mégis mit jelentsen ez? Remélem, nem adtad el neki a lelkedet csak, hogy rajtam segíts vagy ilyesmi... –ráncolta Bobby a homlokát, rosszat sejtve, de Castiel már nem is figyelt rá. Boldogan mosolyogva fordult a testvére felé, aki csak szerényen vállat vont.

-Szívesen! Egyel kevesebb dolog, ami miatt utálnod kell magadat.

Castielt, Sam türelmetlen hangja térítette magához ámulatából, amint a becenevén szólítja. Gyorsan feléjük fordult, és megköszörülte a torkát.

-Sam, Bobby, ő itt Remiel.

Az angyal odalépett, és barátságosan a kezét nyújtott a két döbbent vadász felé.

-Cas, és ömm..., benne kit tisztelhetünk? –Kérdezte Sam, miközben kezet rázott Remiellel.

-Hát ő... olyan... tulajdonképpen...

-Egy régi barát. –segítette ki Remiel, átkarolva Castiel vállát, aki rápillantott és halvány mosollyal az arcán lesöpörte magáról a kezét.

-Wow, Cas! Sosem említetted, hogy ... vannak barátaid. –dadogta Sam zavarodottan, egy félmosoly kíséretében.

-Én sem tudtam róla. Mostanáig. –vakarta Castiel a fejét, miközben Remielt nézte. – Tudjátok, mi ketten, ugyan abban az időben lettünk teremtve, és hát úgyszólván, együtt nőttünk fel. Ahogy ti mondanátok. De több ezer éve volt már, amikor utoljára láttuk egymást.

-Oh, hagyd el Castiel, még a végén elérzékenyülök. –bökte oldalba Remi, vigyorogva.

-Hát, az jól látszik rajtatok, hogy ugyan abból a... „szériából" vagytok. –Nézett Bobby még mindig döbbenten hol az egyikre, hol a másikra. –De bizonyára a Jóisten küldött, ha mosolyt tudtál csalni ennek a savanyú uborkának az arcára. –mondta morogva, Castiel felé biccentve, de a szemeiből szeretet áradt. - Már a puszta látványától is rosszul voltam!

Remiel meghatódva nézte az öreg vadászt, aki oldalba bökte a fiatalabbat, és elindult vele vissza a házba.

-Gyere Sam. Hagyjuk őket. Biztos sok beszélnivalójuk van.

~.~.~.~.~.~.~

A két angyal az egész délutánt együtt töltötte.

Dean, miután elviharzott tőlük, az egyik emeleti ablakból figyelte őket. Remélte, hogy lát majd Remielen valamit, ami miatt nekieshet, de még a legrosszabb indulattal sem talált semmi gyanúsat a viselkedésében, és ez szörnyen bosszantó volt.

Castiel a nap végére teljesen fel volt villanyozva.

Dean nem tudta kiverni a fejéből azt az örömteli mosolyt, amivel Remielt fogadta. Ő hetek óta gürizik, hogy valahogy feldobja az angyalát, aki még jó kedvében sem volt az a mosolygós fajta, ennek meg elég egyszerűen csak megjelennie, és puff, Cas vigyorogva omlik a karjaiba.

Dean elszégyellte magát. Tulajdonképpen örülnie kéne. Bobby meggyógyult. Cas jókedvű. Ez, hatalmas dolog mind a kettő, de, hogy annak a jelmezes bohócnak köszönhető, ez egyszerűen megőrjítette.

Mindenesetre megfogadta, hogy nem fogja elrontani Castiel örömét a gyűlölködésével. Ha szereti Castielt, márpedig szereti, akkor az ő érdekeit kell előtérbe helyeznie, bármilyen nehéz is.

Egészen sötétedésig figyelte őket, de mikor Remiel még akkor sem mutatott semmi hajlandóságot a távozásra, Deannek elege lett, és a szobájukba ment, hogy lefeküdjön.

Éjfél is elmúlhatott már, amikor egyszer csak megébredt álmából, és egy ismerős angyalt látott maga mellett, amint reszketve lapul a paplanja alatt. Dean odanyúlt, hogy megsimogassa az arcát, Castiel szemei, pedig kinyíltak.

-Héj... gyere ide! –dörmögte Dean, álmosan mosolyogva, és közelebb csúszott, hogy magához húzza. –Miért nem bújtál oda hozzám?

-Nem akartalak felébreszteni. – suttogta Castiel, vacogó fogain keresztül, és jóleső sóhajjal simult Dean meleg bőréhez.

-Lelépett a haverod?

-Ühüm. –bólintott Castiel, és Remiel említésének hallatán, elmosolyodott.

-Idegesítő a srác.

-Miért érzel így iránta? Meggyógyította Bobbyt!

-Hát éppen ez az. Feltűnik, aztán puff, egy csapásra ő lesz a „superheroe No.1" aki mindent megold, mindent rendbe hoz. Az angyaloknak nem ilyennek kéne lenniük. Minden angyal egy pöcs!

-Dean... én is az vagyok!

-Te is egy pöcs voltál! Az elején! –ugratta Dean kuncogva, és belecsókolt a hajába. Castiel csak horkantott.

- Remiel más! Majd meglátod. –dünnyögte álmosan Dean nyakába, és föntebb húzta magán a takarót.

Dean nem szólt, csak a szemeit forgatta a félhomályban és hálás volt érte, hogy Castiel nem látja. Ez a "nem fogok utálkozni" dolog mégsem ment olyan jól, mint ahogy eltervezte.

~.~.~.~.~.~.~

Remiel másnap is megjelent. És harmadnap is. Úgy tűnt, kezd részévé válni a mindennapi életüknek, Dean pedig gyűlölte. Eleinte bátran hangoztatta is a véleményét, de miután Bobby és Sam lehurrogta, elhordva őt mindenféle hisztis, féltékeny libának, már csak magában fortyogott tovább.

Általában távol maradt a két angyaltól, de a negyedik napon elege lett és csak azért is Cas közelében akart lenni.

Leparkolt az Impalával, nem messze Castieléktől, és elhatározta, hogy bütykölgetni fogja egy kicsit. A sebváltóra úgyis ráfér. Rükvercben elég fura hangokat adott már ki egy ideje.

Cas és Remi örültek, hogy csatlakozott a társaságukhoz, rögtön közelebb is mentek hozzá, Remiel pedig érdeklődve vizsgálgatta az autót.

-Szép járgány! –hallatszott a háta mögül Remiel dicsérete, és Dean meglepődött attól az őszinte lelkesedéstől, ami a hangjában csendült. Nem csak azért mondta, hogy mondjon valamit. Tényleg tetszett neki. Össze is ráncolta a szemöldökét, amikor meglátta, hogy Dean szerszámokat vesz elő a csomagtartóból.

-Talán, valami baja van?

-Ja. Valami zűr lehet a sebváltóval. – kezdte Dean, aztán felsőbbrendű vigyorral hozzá tette. -Bár ezt neked, aztán magyarázhatom.

Remiel nem szólt semmit. Helyette odalépett a kocsihoz, két ujját a karosszériához érintette, behunyta a szemeit és koncentrált.

Deanben egy pillanatra meghűlt a vér, és már éppen készült rákérdezni, hogy mégis mi a fenét művel, amikor Remiel kinyitotta a szemeit, ellépett a kocsitól és Deanre mosolygott.

-Most már nincs semmi baja! Próbáld csak ki!

Dean tátott szájjal bámult rá, aztán beszállt babybe és beindította. Egyből tolatáshoz állította a sebváltót, és kipróbálta. Fékezett, visszaváltott egyesbe, és ment előre is pár métert, majd újra visszatolatott. Döbbenten pislogva ült a kormány mögött. A kocsi egyszerűen tökéletes volt. Nem csak a kuplung, minden!

Lassan kikászálódott belőle, és egyszerűen megszólalni sem tudott.

Remiel csak mosolygott rá, aztán köszönetet sem várva sarkon fordult, és visszament Castiel mellé.

Dean csak állt tovább, egy helyben. Örült neki, hogy az Impala ilyen szuper lett, de akkor most mi a fenét csináljon a kocsi-szerelés helyett, amivel Castiel közelében tud maradni?

Tétován szétnézett a kertben, aztán megakadt a tekintete a gazos füvön. A fűnyírás egyiküknek sem volt a kedvenc elfoglaltsága. Nem is bajlódtak vele szinte soha, de ez most pont kapóra jött.

Elindult a sufni felé, hogy előhozza a fűkaszát, de mire visszafordult a kert felé a fű... eltűnt! Pontosabban, lenyíródott. Frissen vágott fű illata töltötte meg az orrát, a gaz pedig takaros kupacban hevert a kert végében.

Elképedve fordult az angyalok felé.

Remiel csak vigyorgott, de Castiel nem tudta visszafogni magát és nevetésben tört ki.

Deant elöntötte a méreg. Duzzogva visszalökte a fűkaszát a sufniba, és idegesen bevágta a bódé ajtaját. Most már fogalma sem volt mi mást találjon ki, ami odaköthetné egy kis időre.

A két angyal szinte egyszerre komorult el és vonta össze értetlenül a szemöldökét, ettől a látványtól pedig, most Dean volt az, aki majdnem felnevetett.

Remiel felkelt a padról, közelebb sétált hozzá, és mélyen a szemébe nézett.

-Miért vagy dühös rám, amiért segítettem? –kérdezte zavarodottan, de mielőtt Dean bármit is mondhatott volna, a lelkébe pillantva meglátta a választ. Elhátrált tőle egy lépést, elmosolyodott, és halkan megszólalt, úgy hogy csak Dean hallja.

-Örülnénk, ha csatlakoznál hozzánk. Akkor is, ha nem csinálsz semmit. Gyere! –mondta kissé hangosabban, és egy üveg jéghideg sört nyomott Dean kezébe, ami egy pillanattal azelőtt még biztos, hogy nem volt ott.

Deannek ez már sok volt. Szó nélkül követte Remielt, vissza az almafához és leroskadt a fűbe.

Az angyal, visszaült a padra Castiel mellé, és folytatták a beszélgetést, Dean pedig csendben hallgatta őket. Egy idő után arra kellett rájönnie, hogy teljesen elvarázsolja, amiket hall.

Cas és Remiel olyan dolgokat emlegettek fel, amelyeknek hétköznapi ember aligha lehet fültanúja. Történeteket meséltek egymásnak a saját életükből, vagy közösen megélt kalandokra emlékeztek vissza nevetgélve.

Dean a sztorikon keresztül, Castielnek egy teljesen új oldalát kezdte megismerni. Egy vidám, laza, fiatalos Castielt.

-Emlékszel, amikor elloptuk a Mennyország kulcsát? – kuncogott Remiel.

-Mi az, hogy ellop-tuk? Ellop-tad! – bökött a mellkasába vádlón Castiel, mire a másik angyal, védekezőn felemelte a kezeit.

-Csak miattad csináltam! Hogy láthasd a sarki fényt. –vágott vissza Remiel. –Ez volt a mániád. –tette hozzá szem forgatva.

-Ez akkor is túlzás volt! –csóválta rosszallóan a fejét Castiel.

-Semmi baj nem lett volna, ha te nem veszíted el!

-Én? De hát nálad volt!

-Nem! Elkérted, hogy megnézhesd, aztán nálad is maradt!

-Nem! Tisztán emlékszem, hogy visszaadtam!

-Nem adtad vissza! Nálad maradt!

-Igenis visszaadtam!

A veszekedés kezdett kicsit nevetségessé válni. Ezt a két angyal is érzékelte, mert mind a ketten szinte egyszerre nevették el magukat.

-Bárhogy is volt, azért jó móka volt. – legyintett vigyorogva Remiel, miután kikacagta magát, de Castiel újra kifakadt.

-Jó móka? Miattad majdnem kivágtak minket a Mennyből! Szent Péter őrjöngött! Michael a haját tépte!

Remiel újra nevetésben tört ki.

-Kívül rekedt az újonnan érkezett lelkekkel! Bárcsak láthattam volna az arcát!

-Egy hétig, földön és égen, minden angyal a kulcsot kereste. –folytatta Castiel, de most már ő is nevetett.

-Mi pedig, keresés helyett bejártuk az egész földet, és megnéztünk mindent, amiről azelőtt csak álmodozni mertünk. –fejezte be Remiel, és ábrándos mosollyal az arcán sóhajtott.

-Életünk legszebb egy hete volt. -tette hozzá Cas, hasonló kifejezéssel az arcán.

Ilyen, és ehhez hasonló történeteket hallgatott Dean egész délután. Sokszor azon kapta magát, hogy már ő is együtt nevet a két angyallal, de a lelke mélyén azért mégiscsak bosszantotta, hogy Cas ilyen boldog és felszabadult valakivel, aki nem ő. Szeretett volna végre kettesben lenni vele. Remiel nélkül! De ezt persze, nem merte megmondani neki. Viszont, lassan egy terv kezdett körvonalazódni a fejében. Hiszen nem is ő lenne Dean Winchester, ha nem lenne minden problémára, azonnal egy megoldása.