Köszi mindenkinek aki eddig olvasta a sztorit, rengeteg a pozitív visszajelzés és ennek nagyon örülök! Továbbra is várom a kritikákat, jót-rosszat egyaránt! Mivel Nektek írom a sztorit, fontos a visszajelzés, azt akarom, hogy szeressétek, szóval bátran! Ide a sztori alá is írhattok, annak még jobban is örülök, mert akkor itt szépen megmarad. Köszi, puszi, jó szórakozást a 8. fejezethez! :))))
Dean másnap neki is látott az előkészületeknek, és amikor a két angyal már javában beszélgetett odakint, csatlakozott hozzájuk.
Castiel a fa mellett állt. Remiel tőle nem messze járkált fel alá, szélesen gesztikulálva a történethez, amit éppen mesélt. Mikor észrevette Deant, mosolyogva intett felé, és zavartalanul beszélt tovább.
Dean lassan Castiel mellé sétált. Szíve már a torkában dobogott az izgatottságtól. Remiel valamit megérezhetett, mert a következő mondatának a kellős közepén egyszer csak elhallgatott és gyanakodva méregette Deant, aki egy pillanatot se várt tovább. Egyik kezével hirtelen széthúzta a mellén az inget, felfedve a pólójára festett angyalűző pecsétet. Mielőtt Remiel bármit is reagálhatott volna, Dean megragadta Castiel csuklóját, és kezét a jel közepére szorította. Egy pillanatra még hallották az angyal kétségbeesett kiáltását amint vakító fény kíséretében eltűnt a kertből.
Dean győzedelmes kiáltással felnevetett, és elengedte Castielt, aki csak állt, döbbenten meredve arra a pontra, ahol az imént még a testvére volt.
-Dean? Ezt miért csináltad? – kérdezte néhány pillanat múlva, de olyan zord hangnemben, hogy Deannek hirtelen az arcára fagyott a mosoly.
-Eleget rontotta már itt a levegőt! Szeretnék végre... kettesben lenni veled! Kiruccanni valahová!
-És ezt így kell megoldani? Van fogalmad róla milyen fájdalmas, amikor ezt a pecsétet használják rajtad? – szegezte neki a kérdést Castiel felháborodva, de Dean próbálta fel sem venni.
-Teszek rá! –dörmögte az orra alatt, és tekintete megakadt Samen, aki ott állt nem messze tőlük, a ház falának támaszkodva. Arckifejezéséből ítélve elég régóta ahhoz, hogy szem- és fültanúja legyen mindennek, ami az elmúlt percekben történt.
-Igazi seggfej vagy! –vetette oda a bátyjának, majd sarkon fordult, és bement a házba. Dean kezdte rosszul érezni magát.
Castiel dühös volt és csalódott. Teljesen érthető lett volna, ha ő is elviharzik, otthagyva az idősebb Winchestert, de valamiért mégsem tette. Ehelyett megragadta a bal karját, felhúzta rajta az inget, felfedve a hosszú vágást, amiből még mindig intenzíven szivárgott a vér. Castiel arcizmai megrándultak a látványtól. Erősen rászorított Dean karjára pontosan a seb fölött, és húzni kezdte befelé a házba. Meg sem állt vele a fürdőszobáig, ahol fertőtlenítőszert és gézt szedett elő Bobby gyógyszeres dobozából, hogy ellássa és bekötözze a sebet.
Dean meghatódva figyelte, ahogy Cas munkálkodik rajta, gyengéd de biztos kezekkel. Egyáltalán nem okozott neki fájdalmat, még annak ellenére sem, hogy dühös volt rá.
-Cas? Nézd... én... – kezdte békülékenyen, de Castiel közbevágott.
-Dean... Csönd!
Dean pedig hirtelen azon kapta magát, hogy engedelmeskedik, és felhagy a próbálkozással, hogy megtörje a közéjük telepedett kínos hallgatást.
Mikor percekkel később Castiel befejezte a kötözést, Dean ámulva nézte a végeredményt.
-Hogyan tanultál meg így sebet ellátni?
-Bobby egyik könyvéből. –felelte az angyal, most már kicsit barátságosabb hangon, úgyhogy Dean megkockáztatta a beszélgetés folytatását. Odalépett Cashez, aki éppen visszatette az elsősegély dobozt a helyére, és maga felé fordította.
-Menjünk el valahová! Csak mi ketten! –kérlelte Dean és rámosolygott, de Castiel duzzogva nézett vissza rá.
-Na és hová, Dean?
-Van egy ötletem! De meglepetés! Csak gyere el velem! Mondj igent!
Castiel, szótlanul méregette néhány pillanatig, aztán végül vállat vont.
- Felőlem...
Dean elmosolyodott, és el is indult a szobájukba hogy összeszedje, ami kell.
Pár óra múlva már úton is voltak, de az „elutazás" nem éppen úgy zajlott, ahogyan eltervezte.
Castiel még mindig dühös volt rá, habár próbálta nem mutatni. Valószínűleg Remielért is aggódott, mert Dean sokszor azon kapta, hogy csak bámul kifelé az ablakon nyugtalan arckifejezéssel, mélyen a gondolataiba merülve.
Órák óta egy szót sem szóltak egymáshoz, a helyzet pedig még siralmasabb lett naplemente után, amikor Castiel megállíthatatlanul reszketni kezdett. Dean hiába vette fel a fűtést, hiába adott neki pokrócokat, semmi sem használt. Végül nem bírta tovább nézni, félreállt a kocsival és magához húzta.
- A francba ezzel az egész elutazósdival! – átkozódott Dean, miközben Castiel hátát dörzsölgette. – Az lesz a legjobb, ha visszafordulunk.
- Sajnálom Dean. –vacogta Castiel együtt érzően. – Hová akartál menni?
- Északra. Kanadába.
- Kanadába? – Kapta föl hirtelen a fejét Dean válláról, és kikerekedett szemekkel nézett rá. – Az..., az... iszonyú messze van!
Dean szomorú sóhajjal félrenézett, de Castiel az arcára tette a kezét és gyengéden visszafordította maga felé.
-Miért akartál Kanadába vinni? -kérdezte lágyabban.
-Megnézni a sarki fényt... –sóhajtott Dean szomorúan, aztán kifakadt. –Tudom, baromság! Azóta biztos láttad már milliószor, sőt már meg is untad! Én csak... – nem tudta befejezni a mondatot, mert Castiel egy csókkal belé fojtotta a szót.
Dean szemei elkerekedtek a meglepetéstől, amikor megérezte Castiel ajkait a sajátján, de aztán boldogan olvadt bele a csókba. Fél perc múlva, amikor a meghitt pillanatnak vége szakadt, Castiel rávillantotta a legédesebb mosolyát, ami csak létezik, és visszahajtotta a fejét Dean vállára.
Dean remegő kezekkel szorította magához, és hosszú percekig úgy tartotta, miközben a saját, idiótán vigyorgó képét bámulta, amely visszatükröződött az ablaküvegről.
Mikor Castiel nagyjából felmelegedett, elindultak hazafelé. Az angyal ragyogó mosolyának emléke még hosszú órákig élt benne, és napok óta először, Dean újra boldognak érezte magát.
~.~.~.~.~.~.~
Dean másnap már javában ébren volt, amikor Sam és Bobby éktelen hahotázása hallatszott odalentről.
-Deaaan! Azt hiszem látnod kéne az új kocsidat! – visszhangzott az öccse vidám kiáltása, és Dean gyomrát hirtelen görcsbe rántotta a balsejtelem. Óvatosan kicsusszant a békésen szunyókáló Castiel alól, aki kábán felült és álmosan pislogott utána, amint a lépcső felé igyekezett.
Dean a házból kilépve meglátta Samet, Bobbyval és amint a kocsija felé pillantott arra is rájött, mi az oka a nagy derültségnek.
Az Impala ott állt sértetlenül, ahová éjjel leparkolta, csak éppen egy kissé... megváltozott.
Dean legnagyobb döbbenetére Baby, a jól megszokott éjfekete színe helyett, metál-rózsaszínben pompázott. Ez már magában is sokkoló látványt nyújtott, de akkor ráadásként ott volt még az autó belsejét borító kárpit, a műszőrme üléshuzatokkal melyek szintén rózsaszínűek voltak. A kormánykereket is ugyan ez az anyag borította, rajta apró cica-tappancs nyomok díszelegtek körben, ezüst cérnával hímezve. Ha pedig ez nem lett volna még elég nagy „Istenkáromlás", mindezek megkoronázásaként egy rózsaszín, szivárványos sörényű „My little pony." lógott vidáman a visszapillantó tükörről.
Dean feje kezdett olyan árnyalatot ölteni, ami már-már természetellenes, aztán egyszer csak őrjöngve rugdosni kezdte a kocsi kerekét.
-TE ROHADÉK! TE ROHADT SZEMÉT! ESKÜSZÖM KINYÍRLAK CSAK KERÜLJ MÉG EGYSZER A SZEMEM ELÉ! – Üvöltötte teli torokból az ég felé, ekkor pedig már Castiel is megjelent a ház ajtajában. Mikor észrevette az Impalát, hirtelen fülig szaladt a szája. No persze nem Dean kárán mulatott, sokkal inkább azon, hogy Remiel jól van, és hát... humoránál van, mint mindig.
Mintha csak Castiel gondolata lett volna a végszó, úgy jelent meg Remiel, a kocsi mellett, vidáman vigyorogva. Egyetlen érintésével visszaváltoztatta az Impalát eredeti állapotára, aztán Dean elé röppent, olyan közel, hogy az orruk hegye majdnem összeért.
-Csak próbálj meg még egyszer eltüntetni, és a kocsid örökre rózsaszín marad! – vetette derűsen, a meglepett Dean szemei közé, de fenyegetésnek nyoma sem volt a hangjában.
Remiel felemelte a kezét, és ujjait egy pillanatra Dean halántékához érintette, Dean pedig a legrosszabbtól tartva összeszorította a szemeit, de meglepetésére semmi sem történt. Elsőre legalább is így gondolta, de aztán arra lett figyelmes, hogy nem érzi többé az alkarján lévő vágás kellemetlen lüktetését. Gyorsan feltűrte az ingujját, félrehúzta a kötést, és sejtése beigazolódott. A seb eltűnt.
Mire magához tért az ámulatából, Remiel már Castiel mellett állt, onnan nézett vissza rá kissé komolyabb arckifejezéssel.
- Most pedig ha megbocsátotok, beszédem van a testvéremmel. –jelentette ki tárgyilagosan, azzal Castiel homlokának nyomta az ujjait és mind a ketten eltűntek.
~.~.~.~.~.~.~
Dean, egész nap dúlt fúlt. Sam és Bobby, próbáltak beszélni vele, csillapítani, de semmit sem ért.
- Kigyógyul az angyal, meghülyül a másik! – zsörtölődött Bobby, aztán végül úgy határoztak, jobb ha békén hagyják.
Este felé járt már, amikor Dean egyszer csak a két angyal nevetgélését hallotta beszűrődni a kertből.
- Azt hitték, te is pincér vagy! – ismerte föl Castiel vidám tónusát.
- Ne is mondd! Ekkora sértést! – kacagott Remiel is, majd sóhajtva hozzátette. – De a sütemény isteni volt, meg a park is. Köszönöm, hogy megmutattad.
A beszélgetés elhalt, hamarosan pedig közeledő léptek zaja hallatszott odakintről, és Castiel benyitott a házba.
Deant a konyhaasztalnál ülve találta egyedül, háttal az ajtónak, és az idősebb Winchester még csak felé sem fordult.
Castiel mosolyogva mögé sétált, hátulról átölelte, és egy kis csomagot tett elé, amin a Heaven cukrászda logója díszelgett, de amikor Dean még erre sem mozdult, Castiel megkerülte és aggódva nézett rá.
- Dean...?
- Remélem jól szórakoztatok! - csattant fel félig dühösen, félig sértődötten, Castiel pedig hirtelen nem is tudott mit reagálni.
- Sajnálom, hogy csak úgy... eltűntünk, de nem csak... szórakoztunk. – hebegte zavarodottan, és amikor látta, hogy Dean arckifejezése nem változik, folytatta. – Képzeld... Remiel azt mondta, segít megkeresni Istent. – mosolyt erőltetett az arcára, hátha az oldja kicsit a feszültséget, de Dean csak horkantott.
- Azt mondta, van pár ötlete. Néhány út, amin el tudna indulni, de szeretné elkérni hozzá a nyakláncot.
Dean erre felkapta a fejét, és összehúzott szemekkel nézett rá.
- Azt már nem! Neked odaadtam, de hogy tovább add annak a bájgúnárnak? Felejtsd el!
Erre már Castiel is összezavarodott. Legutóbb Dean, azért förmedt rá, mert fel akart hagyni Isten keresésével. Most itt volt a lehetőség, még segítséget is talált hozzá, erre most meg Dean az, aki elvágja őt a továbbjutástól. Ez sehogyan sem fért a fejébe, úgyhogy kissé ingerültebben folytatta.
- Dean! Reminek szüksége van a...
- Áh, szóval most már „Remi"? – pattant fel Dean az asztaltól, hevesen gesztikulálva a karjaival. Hangja csöpögött a gúnytól, ahogy a másik angyal becenevét kiejtette.
Castiel levegőt vett, hogy folytassa a mondatot amibe belekezdett, de Dean reakcióját látva elakadt a szava, és a homlokát ráncolva elképedve nézett rá.
-Dean... mi bajod van?
-Semmi! – köpte szinte azonnal és kiviharzott a konyhából, becsapva maga mögött az ajtót.
Castiel lesújtva bámult utána. Agya sebesen járt, ahogy próbálta átgondolni, hogy mit tett vagy mondott, amivel ennyire feldühítette az idősebb Winchestert, de sehogyan sem tudott rájönni. A gondolat viszont, hogy Dean haragszik rá olyan erővel mart belé, hogy szinte fájt.
Egy kéz gyengéden megérintette a vállát, és ahogy hátrafordult, Samet pillantotta meg maga mögött.
-Ne is törődj vele! Majd lehiggad. – mondta együtt érző mosoly kíséretében, és leült az asztalhoz a laptopja mellé.
-De... miért ilyen mérges? Haragszik rám! – mondta szomorúan és olyan elgyötört tekintettel nézett Samre, hogy annak majd megszakadt a szíve a látványtól.
- Héj... Nem haragszik rád! Csak... tudod... ő csak... féltékeny.
- Féltékeny?
- Igen.
- De hát, miért?
- Remiel miatt. Nem bírja elviselni, hogy vele több időt töltesz.
- De... én... – kezdte volna tétován Castiel, de Sam, felemelt kezekkel félbeszakította.
- Nekem nem kell magyaráznod! Több ezer év után visszakapsz egy elveszettnek hitt testvért, teljesen világos, hogy örülsz neki, és vele akarsz lenni, főleg, ha ilyen jó hatással is van rád. Én megértem. Dean viszont, most túlságosan is a saját érzelmeivel van elfoglalva, ahhoz, hogy ezt felfogja. Nem tehet róla. Kedvel téged. Jobban, mint bárkit az eddigi élete során.
Castiel már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de Sam ismét közbevágott.
- Láttam, hogyan néz rád. Hogy hogyan tartott a karjaiban, miután rád találtunk. Hogyan szorongatta a kezedet, amikor aludtál.
Castiel szégyenlősen lesütötte a szemeit.
-Semmi baj, Cas! Tényleg. –vont vállat mosolyogva. –Dean szeret téged, és ezért fáj neki, ha mással vagy, és nem vele.
Castiel az emelet felé pillantott, aztán visszanézett Samre, aki bíztatón mosolygott rá és bólintott. Összeszedte hát minden bátorságát, és Dean után indult, azon gondolkodva, hogy mit mondjon neki. Eddig bármit hozott szóba, csak még jobban feldühítette.
Gondterhelten lépkedett fölfelé, és már majdnem elérte a szobájukat, amikor hirtelen eszébe jutott, mennyire boldoggá tette Deant az, amikor legutóbb a kocsiban megcsókolta. Talán ilyesmiket kellene tennie most is. Az biztosan segítene, de ahogy erre gondolt, a gyomra összeszorult a félelemtől. Ha megteszi, egy lépéssel ismét közelebb kerül a rettegett bukáshoz.
Talán, inkább mégis megvárhatná, amíg Dean lenyugszik magától, de nem akart már tovább várni.
A teste kezdett ismét reszketni az éjszaka hidegétől. Minden vágya csak az volt, hogy Dean karjaiban lehessen, úgyhogy nem gondolkodott tovább, hanem elszántan benyitott a szobába.
Dean az ablaknál állt, háttal neki. Castiel idegesen nyelt egyet, és lassan felé indult. Amikor mögé ért, hátulról átölelte, esetlenül a nyakába csókolt, és némán imádkozott, hogy ezúttal ne taszítsa el magától.
Dean megborzongott, lassan szembefordult vele, és szótlanul nézett rá, szomorú, megbántott szemekkel.
-Kérlek... ne haragudj rám. – suttogta Castiel, aztán gyengéden a két keze közé fogta Dean arcát, lassan hozzáhajolt, és bátortalanul megcsókolta.
Dean először nem mozdult, Cas pedig már kezdett aggódni, hogy ez a terve is kudarcba fullad, de akkor megérezte, hogy Dean átfogja a karjaival, és szorosan magához öleli.
Castiel szívéről hatalmas kő esett le. Hirtelen magabiztosabb lett, szétnyitotta az ajkait és a nyelvével megpróbált Dean szájába hatolni. Dean engedte, ennek következtében, pedig nyelveik egymásra találtak, összefonódtak, csókjuk pedig elmélyült és szenvedélyessé vált.
Castiel merész kezdeményezésétől Dean is felbátorodott. Lassan az ágyuk felé tolta az angyalt, hanyatt lökte rá, fölé térdelt, és úgy csókolta tovább. El sem akarta hinni, hogy ismét a karjai közt érezheti. Olyan boldogság lett úrrá rajta, hogy minden haragját száműzte.
Egy pillanatra elszakadt Castiel ajkaitól, hogy mosolyogva a szemeibe nézhessen, és szeretettel végigcirógatta az arcát. Cas boldogan simult a tenyerébe, és lehunyta a szemeit. Dean odahajolt hozzá, apró csókot lehelve a homlokára, a szemhéjára, az orra hegyére, így haladva lassan lefelé, hogy végül ismét az ajkain állapodjon meg.
Dean teljesen belefeledkezett a pillanatba, és kezdett egyre féktelenebb lenni. Kezével hirtelen Castiel hajába markolt, és hátrahúzta a fejét, hogy jobb hozzáférése legyen a nyakához, amit csókolni és finoman harapdálni kezdett. A selymes, fehér bőrön át, megérezte angyalának heves szívverését, és elmosolyodott.
Gyorsan megszabadította Castiel felsőtestét a ruháktól, utána pedig minden figyelmét a gyorsan emelkedő és süllyedő, hófehér mellkasnak szentelte. Keze eközben már az angyal farmerral borított csípőjére vándorolt, de abban a pillanatban Castiel egész teste megfeszül.
Dean megállt, felemelte a fejét, hogy az arcára pillantson, és legnagyobb döbbenetére azon semmi mást nem látott, csak rettegést.
Castiel összeszorított szemekkel feküdt, fogaival az alsó ajkát harapdálta idegességében. Ujjai olyan erővel markoltak a lepedőbe, hogy a bütykei már elfehéredtek, és Deannek arra kellett rádöbbennie, hogy amit ő eddig izgalomnak vélt, az nem volt más, mint félelem. Castiel félt. De akkor miért nem szólt? Miért nem állította meg?
Dean agya sebesen járt, ahogy próbálta megérteni a helyzete, aztán hirtelen összeállt neki a kép, és szörnyen elszégyellte magát.
Cas, csak miatta csinálta az egészet. Hogy kiengesztelje, mert ő haragudott rá. Ráadásul olyan dolog miatt, amiben tulajdonképpen nem is vétkes.
- A francba! Mekkora seggfej vagyok! – morogta, miközben legördült Castielről, hogy fölé hajolva a tenyerébe fogja az arcát.
- Cas? –szólította lágyan és az angyal szemei kinyíltak.
- Annyira sajnálom! Sajnálom ezt az egészet! Hogy olyan bunkó voltam. Hogy kiabáltam veled! Hogy... ilyen helyzetbe kényszerítettelek.
- Semmi baj, Dean. – mosolyodott el megkönnyebbülten Castiel, és megszorította a kezét. - Most már tudom, hogy miért tetted. Jobban kellett volna figyelnem rád... én csak...
- A francba Cas! A saját érzelmeid is újak még neked, hogyan is várhatnám el, hogy értsd a másokét is? – magyarázta Dean, miközben felült, és hátát az ágy támlájának vetette.
- Magyarázd el nekem, és akkor érteni fogom. – ajánlotta Castiel, amint közelebb csúszott hozzá, és a mellkasához bújt. - Mondd el, mit érzel. – nógatta kedvesen, és átfogta a törzsét a karjaival.
Dean odahúzta az egyik paplant, hogy beburkolja vele. Lehajolt, és egy gyengéd csókot nyomott a csupasz vállára, mielőtt befedte volna azt is a takaróval.
- Hátööö... nem vagyok túl jó az ilyesmiben, de rendben, megpróbálom. Tudod, nem minden napi dolog az, hogy az embernek egyszer csak egy angyal pottyan az életébe, mint ahogy te pottyantál az enyémbe. Eleinte persze a francba kívántalak a hülye próbáiddal és küldetéseiddel együtt, de aztán... megváltoztak a dolgok. Később már örültem ha jöttél, és rohadtul idegesített hogy mindig olyan hamar és szó nélkül léptél le. – magyarázta elmerengve, miközben Castiel hajával babrált, az angyal pedig, mosolyogva hallgatta. Egy perc szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait, aztán folytatta.
- Kihoztál a pokolból. Összeköt minket ez a furcsa kötelék. Jól esett azt gondolni, hogy csak az enyém vagy, és szemét dolog tudom, de örültem, hogy végre nincs elég erőd ahhoz hogy kereket oldj amikor csak úgy tetszik. Aztán megjelent ez a... Remiel, és te hirtelen olyan boldog lettél, mint még soha azelőtt. Én akartam lenni az aki segít rajtad! Az én feladatom lett volna, nem az övé! - sóhajtott szomorúan, de Castiel felnézett rá és hálásan megsimogatta az arcát.
- Dean. Megmentetted az életemet! Ez a legnagyobb dolog mit csak tehettél értem. Remielt pedig nem kellene hibáztatnod. Ő a testvérem. Persze, hogy ő is segíteni próbál. Mint ahogy te is segítenél Samen, ha ő kerülne bajba.
-Tudom, most már... megértem, csak úgy utáltam a gondolatot, hogy valakivel ilyen jó kis kalandjaid voltak, meg ilyen boldog voltál.
-Jobban tetszene az a gondolat, hogy az egész létemet magányosan és szomorúan töltöttem el?
Dean , ahogy ezt a lehetőséget végiggondolta, hirtelen elkomorult. Belecsókolt Castiel hajába, és az állát a fején nyugtatva magához szorította.
- Nem... azt hiszem egyáltalán nem tetszene.
Néhány percnyi csend telepedett a szobára mielőtt Dean újra megszólalt volna.
- Szörnyen önző voltam veled. Bocsáss meg nekem. És... add csak oda a láncot ... Reminek. – mondta mosolyogva, és felderült a szíve, amikor meglátta, hogy Castiel szája fülig szalad.
- És... korábban elfelejtettem ugyan mondani, de... Köszi a pitét!