Az emlékezetes estét követő napom a tagadás jegyében telt. Bármennyire is vártam a szerelmet, az érzést, mely hideg szívembe életet lehel, mégsem azt kaptam, amire számítottam. Más lehetőségem nem lévén, tagadtam, hogy első pillantásra rabja lettem egy férfinek. Nevetséges volt még a gondolat is, hiszen életemből ez a találkozás pusztán két percet tett ki. Mégis olyan zavart hagyott maga után, amit még soha nem tapasztaltam.

Egész este az ágyamban forgolódtam, mikor pedig végre álomba merültem, abban sem volt köszönet. Fáradtan, égő szemmel ébredtem, de addigra elhatározás született bennem. Hiszen egy Malfoy nem adja meg magát harc nélkül. Elutasítottam még a lehetőségét is, hogy valamiféle Harry mély benyomást gyakorolhatott rám.

Ezen elhatározás szellemében rögtön fényes nappal fel is kerestem szeretőmet. Az sem gátolt meg ebben, hogy már véget akartam vetni a kapcsolatunknak, és emiatt jó ideje nem is időztem társaságában. Ez az apróság nem érdekelt akkor, abban az állapotban, hiszen jól tudtam, mivel engesztelhetem ki. Elérhető személy kellett, és ő az volt. Mit akartam ezzel az egésszel? Pusztán bizonyítani, hogy a Ginnyvel való fiaskóm nem az én hibámból eredt.

Megérkezve az előre sejtett rutinban részesültem. Megjátszott, durcás tekintet, lebiggyesztett vöröslő ajak. Szó nélkül ragadtam magamhoz a kezdeményezést, remélve, nem vallok kudarcot, mint legutóbb. Hiszen valaha kívántam ezt a karcsú testet, és még akkor is vonzónak tartottam Pansyt, mikor beléptem az ajtón. Mi lett az eredménye kitartásomnak?

Oh, a vágy felhorgadt bennem, és ezt kellő hálával is fogadtam. Annak viszont már kevésbé örültem, hogy Pansy helyett egy magas, zöld szemű férfit képzeltem karjaim közé. Ennél a pontnál lett elegem, és hagytam magam mögött a veszettül átkozódó némbert. Eme kísérletemet teljes kudarcként könyveltem el. Azonban még mindig nem adtam fel.

Hazaérve úgy döntöttem, megpróbálkozom egy másik módszerrel, aminek eredményeképp piszkosul berúgtam. Az egyedüli dolog, amit végül elértem, hogy másnap meg akartam halni, annyira hasogatott a fejem. Sajnos, még ebben a pokoli állapotban is csak rá tudtam gondolni. Tehát végül bárhogy akartam tagadni az igazságot, az nem engedte magát feledni.

Délutánra, mikor újra embernek éreztem magamat, elfogadtam a lehetőségét annak, hogy bennem lehet a hiba. A tökéletes magyarázatom is megvolt: egyszerűen túlzottan beleéltem magamat a tagadásba, és ezzel pont az ellenkező hatást értem el. Eme eszmefuttatás tökéletesen megnyugtatott. Egyedül a bizonyítás volt hátra, miszerint, ha újra találkozom vele, akkor kiderül, mindez egy nagy tévedés.

Egyszerűen csak az elkeseredettségem miatt jutottam el idáig. Túl vad hévvel kerestem az ideális társat, emiatt estem egyik végletből a másikba. Ahhoz pedig, hogy ez bebizonyosodjon, újra kell találkoznom vele, normális körülmények között. Ott pedig rögtön nyilvánvalóvá fog válni, hogy egy hagymázos képzet ragadott magával. Rögtön a tettek mezejére is léptem volna, viszont úgy véltem, állapotom miatt egy napot még igazán várhatok.

Erőmből annyi telt, hogy egy levelet küldtem Ronnak, amiben elkértem a herceg elérhetőségét. Be nem vallottam volna, de izgatottan vártam a választ.

Kézhez kapva mohón bontottam fel a borítékot. Természetesen, nem egészen azt kaptam, amit reméltem.

Draco!

A meglehetősen különös leveled láttán némileg aggódni kezdtem. Három oldalon keresztül részletezni, miért szükséges találkoznod Harryvel, kicsit sok volt. Viszont miután a küldöncöd felvilágosított másnapos állapotodról, némileg megnyugodtam.

Bár így meg főleg elég lett volna két mondat, hogy miután az első találkozásotok után „sürgős" ügyek miatt távoztál, ezúttal hivatalosabb körülmények között akarod üdvözölni. Megjegyzem, emiatt Ginny elég rosszul érezte magát, és azóta sincs jól. Az elmúlt napokban mintha árnyéka lenne önmagának. Tehát mielőtt hivatalos látogatásra mész a herceghez, azt ajánlom, keresd fel húgomat. Utána pedig majd beszélünk a többiről.

Malfoy, komolyan nem értem, miért ragaszkodik annyira hozzád, de téged akar. Eljegyeztétek egymást, szóval tegyél úgy, ahogy egy aggódó vőlegény tenne.

Ron Weasley

Leendő sógorom több, mint bosszantó volt, és feleslegesen erőlködött az ostoba feltételével. Teljesen félreismert, de ezen meg sem lepődtem. Az emberek a külsőségeket veszik észre, ilyenkor az látják, amit akarnak. Engem pedig Lord Lucius Malfoy fiaként vettek számba. Felesleges lett volna bizonygatnom, hogy én én vagyok, és nem az apám. Képes vagyok aggódni, félni... csak éppen jobban titkoltam ezt, mint az átlag. A kezdetektől fogva belém nevelték, hogy a túlzott érzelmesség oktalanság. Hideg környezetben nőttem fel, így nem csoda, ha többet akartam ennél.

Olvasva Ginnyről még a levél vége előtt tudtam, hogy először őt fogom felkeresni. Fejfájásom ellenére is bűntudat kerített hatalmába, mert valóban piszkosul bántam vele az utolsó találkozásunk alkalmával. Igaz, magának köszönheti ridegségemet, mivel erőltette a házasságot. Viszont, bár ezt szintén nem sokan hinnék el, soha nem okozott külön élvezetet számomra, ha kegyetlen voltam másokkal.

Purfleet elmegyógyintézet, 1862. augusztus 12.

Ginnyt meglátogatva két dolog nyilvánvalóvá vált: sürgősen másik orvost kell találnunk, mert akit otthagytam a házban, nem ér semmit; valamint nem ártana, ha egy elmeorvos is ránézne. Ez ügyben talán nekem is elkél a segítség. Az elsőbbség azonban Ginnyé volt.

Szerencsére az utóbbival rögtön elő is tudtam rukkolni, emiatt is mentem keresztapámhoz, ki a szakma koronázatlan királya volt. Higgadtan fogadott, hiszen volt alkalma hozzászokni váratlan felbukkanásaimhoz.

– Ezúttal mi a gond, ami ide vezetett? – érdeklődött némileg unottan. – Talán mérsékelni kéne a látogatásaidat, mert egyre gyanúsabb a sok itt töltött idő – jegyezte meg figyelmeztetőleg.

– Kit érdekel, hogy mit pusmognak?! – kiáltottam fel türelmetlenül, lehuppanva egy bőrfotelbe.

– Apádat – érkezett azonnal a válasz.

– Ezt most hagyjuk. Ginnyről van szó...

– Hiszen mindig róla van – vágott közbe gúnyosan.

– Most nem az elhibázott jegyességem miatt jöttem. Pár napja mintha nem lenne önmaga.

Szavaimra végre halovány érdeklődés csillant meg koromfekete szemében.

– Ezt hogy érted?

– Néhány napja ágynak esett, és az orvos azt mondja, egyszerű vashiányról van szó. Ez pedig egy nagy ostobaság, mert három nappal ezelőttig semmi gondja nem volt, ami miatt most literszám kellene tejet innia.

– Keress másik orvost – ajánlotta segítőkészen a megoldást.

– Ezt is fogom tenni – közöltem vele elhatározásomat. – Azonban szükség lesz rád is.

– Ugyan miért? – nézett vissza meglepetten. – Szavaidból úgy veszem ki, hogy a kis hölgy elkapott valamit, ez pedig nem igényel lelki segítségnyújtást. Vagy van valami, amit még nem mondtál el?

– Van – értettem egyet fáradt sóhajjal. – Letámadott.

Piton arcán ritka tünemény a mosoly, a nevetés pedig mint a fehér holló. Azonban, ahogy kimondtam az utolsó szót, a képembe röhögött. Lenyugodva némileg csúfondárosan tette fel a kérdést:

– Draco, csak nem azt mondod, hogy eddig tiszta és szűzies életet éltél?

– Persze, hogy nem! Azonban eddig még soha nem akartak egy darabot kiharapni belőlem!

– Tessék?

– Jól hallottad! Az én beteg kis kedvesem – magyaráztam vehemensen –, amint kettesben maradtunk és fölé hajoltam, lerántott az ágyra. – Az emléktől kellemetlen borzongás futott végig rajtam. Volt valami sötét, gonosz abban a pillanatban. – Először csábítani akart...

– Ami mindig hatástalan volt, nem? – szólt közbe érdeklődve.

Eddig – értettem egyet vele némán. Viszont még soha nem láttam Ginnyt olyannak, mint akkor. Undorodtam tőle, mégis megkívántam – ismertem el magamban.

– Nem sok híja volt, hogy sikerre vigye ma a vágyait – válaszoltam fahangon. – Ha nem láttam volna meg a fogai villanását, talán észre sem veszem, mit akar. Időben meg tudtam fékezni a rohamot. Ellöktem magamtól.

– Mi történt ezután?

– Pár percre elveszítette az eszméletét, és mikor magához tért, nem emlékezett rá, mit tett.

– Értem. Talán mégis csak jó volt, hogy ma eljöttél – állapította meg ironikus éllel a hangjában. – Este nyolckor találkozzunk a Hillingham-háznál. Nem árt, ha te is ott vagy.

– Mindenképpen ott lennék, ezt nem kell hangsúlyoznod.

– A viselkedésed alapján azt hittem, Miss Weasley sorsa nem túlzottan érdekel.

– Az egy dolog, hogy nem vele akarom leélni az életemet, és a kötendő házasságunk gondolatától is rosszul vagyok, az pedig egy másik, hogy segítségre van szüksége.

– Miért pont te akarsz segíteni? – érdeklődött.

– Most mi van? Elemezgetni akarsz? – csattantam fel védekezően. – Nincsen hőskomplexusom, bármennyire szeretnéd!

– Mondtam én egy szóval is ilyet?

– A betegeid utálnak, ezt látatlanban is megmondhatom – válaszoltam erre. – Nézd, a szülei vidéken élnek a többi Weasleyvel együtt. Igaz, Ron itt van, de rá még egy növényt sem bíznék. Ginny nénikéje pedig köztudottan már csak egyféleképp távozhat a szobájából. Tehát maradtam én, mint megoldás – fejeztem be keserűen.

– Amúgy jól vagy?

– Csodásan! – kiáltottam kifelé menet

Az intézményt magam mögött hagyva már szálltam is be várakozó kocsimba, ami azonnal elindult. Sajnos, a napok óta tartó szerencsétlenségem még ide is követett. Ahogy kiértünk a főútra, egy éles reccsenés jelezte a bajt. Kiszállva, a hajtóval közös egyetértésben megállapítottuk, hogy eltört a tengely. Életemben először vágytam arra, hogy levetkőzzem jeges felsőbbrendűségemet, és haragomat kimutatva káromkodjak egy tisztességeset. A városba vezető út kocsin röpke félóra, gyalog ennél jóval hosszabbnak ígérkezett. Kétségbeesés szélén álltam, mikor az úton feltűnt egy koromfekete kocsi, mely sebesen közeledett felénk. Hajtóm egyből integetni kezdett, hogy álljanak meg. Utólag bántam buzgóságát, mert az ablakon kitekintő arc ismeretségünk óta szüntelenül álmaimban kísértett.

– Üdvözlöm, Mr...

– Kérem, szólítson Harrynek – vágott közbe.

– Harry – ismételtem meg a nevet akaratlanul.

– Gyere velem – ajánlotta közvetlenül, mire magam sem tudtam, miként reagáljak.

– Nem szükséges – tiltakoztam menekülésképp. – Egyszerűen visszamegyek a kór...

– Ugyan, minek? – vágott közbe. – Komolyan megsértesz, ha visszautasítasz. – Szavai nyomán arcának szép vonásai elkomorodtak. – Talán ellenedre van a külföldi származásom?

Én, akire soha nem lehetett hatni semmi fortéllyal, ott, akkor elgyöngültem, ahogy a zöld szemei bánattól csillantak meg. Makrancoskodó szívem összeszorult, és mielőtt felfogtam volna, mit teszek, már ott is ültem mellette. Kettesben a félhomályban. Ez határozottan nem volt egy jó döntés a részemről. A közöttünk feszülő csendet túl intimnek éreztem, pedig egy mozdulatot sem tett felém. Egyszerűen csak nézett, de már ettől különös izgalom fogott el. Kezdtem félni, mert egyre jobban hatalmába kerített egy eddig ismeretlen, édes őrület. Önmagammal küzdve próbáltam beszélgetést kezdeményezni, megtörni ezt a kínzó légkört. Mivel barátian közelített felém, én sem adhattam alább.

– Tehát, megvetted a Carfax birtokot. Elég különös helyet választottál otthonodnak. Mások inkább a város szívében kerestek volna házat.

Közben megkíséreltem ránézni, de mikor pillantásunk találkozott, nem sok híja volt annak, hogy gyáva módon elkapjam tekintetemet. Komoly nehézségek árán kitartottam, és büszke lehettem magamra, mert önuralmam még ebben a helyzetben is segítségemre sietett.

– Transylvania, az otthonom, csendes vidék, és kastélyom messze esik a város zajától. Jobban kedvemre van a várostól való kis távolság.

– Miért jöttél ide, ha ennyire idegen neked ez a környezet? – tettem fel akaratlanul az udvariatlan kérdést.

Szomorú, lemondó mosoly jelent meg arcán, miközben a távolba révedve válaszolt:

– Egy letűnő világ gyermeke vagyok. Őseim harcosok voltak, bátran védték hazájukat, szerelmüket. Nem féltek semmitől. Ennél alább én sem adhatom. Hiábavaló bujkálni a változás elől, előbb-utóbb elér hozzánk. Habár hazám esetében inkább utóbb – javította ki magát lágyan, miközben engem hangjának varázsa egyre jobban magával ragadott. – A kihívásokra soha nem vártam, jobban kedveltem elébük menni.

– Jelenleg milyen kihívás felé igyekszel? – Gúnnyal próbáltam palástolni éledező zavaromat.

Szavaimra nem bántódott meg, sőt, kedélyesen válaszolta:

– Úgy hallottam, a mozgóképszínház igencsak látványos szórakozást biztosít. A nap további részére van már valami programod?

A váratlan váltás miatt gondolkodás nélkül böktem ki az igazságot:

– Nincs, estig szabad vagyok.

– A mai napra lennél az idegenvezetőm? – kért lágy hangon, s nem lehetett visszautasítani.

Némán bólintottam, és közben úgy éreztem, mintha önmagam halvány mása lennék. Hol volt a nagy elhatározás? Az undor, amit éreznem kellet volna? Eltűnt minden ellenérzésem, mit felhoztam ellene. Lehet, ha ismét magam leszek, újra felbukkannak a kételyek. De itt, most ezek nem számítottak.

– Persze – válaszoltam végül a biztonság kedvéért, hogy ne tűnjek teljesen idiótának. – Az első találkozásunk után ez a minimum – nevettem fel némileg erőltetetten.

A sápadt arcon egy szórakozott mosoly tűnt fel.

– Miért, mit történt akkor?

Meglehetősen kellemetlen volt boncolgatni ezt a témát.

– Egyszerűen csak leléptem – ismertem be kényszeredetten.

– Én is – vallotta be bizalmasan, közelebb hajolva. – Az estből egyedül egy dolog maradt meg.

A fülemnél éreztem leheletének melegét, és tudtam, csak egy kicsit kellene mozdulnom ahhoz, hogy szánk összeérjen. A gondolat hatására megriadtam magamtól, sietősen húzódtam távolabb. Ennek hatására a távolság komoly öt centire nőt, miközben szó szerint felpréselődtem a kocsi falára. A kialakult helyzet kényes volt, a csend veszélyes, ezért mentőövként kapaszkodtam beszélgetésünkbe.

– Hm... mi hagyott ennyire mély nyomot?

Megkockáztattam egy pillantást, de szemének huncut ragyogása előre sejttette a bajt.

„Mindig így nézett rám, mikor valami rosszaság járt a fejében."

Sejtelmem sem volt arról, hogy ez a gondolat honnan a csudából jött. A következő percben azonban kiderült, mennyire igaznak bizonyult.

– Egy pár ezüstös szempár, mely rabul ejtett.

Képtelen voltam másfelé nézni. Képtelen voltam értelmes gondolatokra. Mindent feledtem, a rangomat, aggályaimat. Egyedül őt láttam. A fényben inkább tűnt egy bukott angyalnak, mint hercegnek. Mozdulatlanul ült, mint aki képes lenne az örökkévalóságig várni válaszomra.

Megkaptam a választás szabadságát, hogy miként cselekszem ezután. Én pedig pár másodperccel később éltem ezzel a lehetőséggel. Önként hajoltam felé, érezni vágyva a közelségét, melytől nem is oly rég még menekültem. Akkor azonban még uralt maradék józanságom, ami most semmissé vált. A pillanat tökéletes volt. A kocsi magánya megadta az illúziót, hogy a világon csak ketten létezünk.

Hosszan leomló fekete tincsei, melyek a válla alá nyúltak, hívogattak. Selymesnek tűntek a fényben, érinteni vágytam. Kezem kiszámított lassúsággal indult felfedezni, miközben tekintete egy pillanatra sem eresztett el. A távolság négy, három, kettő, és végül egy centi lett. Ujjaim elértek hozzá, óvatosan kíséreltem meg az első érintést.

Egy pillanatra elfogott az érzés, hogy egy szelídítetlen vadat közelít meg az ember ekkora körültekintéssel. Fogalmam sem volt, miből ered az óvatosságom, mert semmi okom nem volt ilyesfajta nyugtalanságra. Hiszen útitársamból semmiféle fenyegetés nem áradt.

Egyedül tekintete árulkodott érzései felől. Hogyan is hihettem, hogy élettelen ez a zöld tűz? – merült fel bennem a kérdés.

Ujjaim köré csavartam egy éjsötét fürtöt, lágysága élvezetet okozott. Annyira elmélyedtem a tevékenységben, hogy meglepetésként ért, mikor megéreztem érintését. Úgy tűnt, türelme eddig a pillanatig tartott. Finoman simított végig nyakam ívén, majd tarkómat megragadva határozottan vont közelebb. Szándéka nyilvánvaló volt. Válasz gyanánt hajába markolva vártam a pillanatot, mikor szánk összeér. Ám mielőtt ez bekövetkezhetett volna, a varázst egy kintről bekiabáló hang törte darabokra.

– Megérkeztünk!

Kábultan fordultam oldalra, és az ablakot takaró függöny résein át valóban ismerős épületek voltak felfedezhetők. Arról, hogy a kocsi mikor állhatott meg, halvány sejtelmem sem volt, s ez megrémített. Hiszen lényegében egy másik férfi karjaiban voltam, amit bárki megláthatott volna, ha kíváncsian bekukkant. Zavartan köszörültem meg a torkomat, és úgy határoztam, a legjobb, amit tehetek, ha nem teszek semmit. Ez a kis incidens egyszerűen nem történt meg, és onnan folytatom, ahol előtte abbahagytuk. Ehhez viszont kellett pár pillanat egyedüllét, távol a kísértő személytől, akit szemmel láthatóan cseppet sem zavart a helyszín. Legföljebb talán csak az, hogy megzavartak bennünket. Bár nem ismertem volna el, mélyen belül hasonlóképpen éreztem.

– Túl gyorsan ideértünk – jegyezte meg csalódottan. – Hiába, ha jó a társaság, valóban repül az idő – jegyezte meg ironikusan.

Szavaival nem törődve próbáltam minél nagyobb távolságot teremteni közöttünk, ezért már hagytam is el a kocsit, és nagy igyekezetemben lényegében kizuhantam belőle. Vagyis majdnem. Utánam kapva gátolta meg csúfos bukásomat, és lágy hangon intett óvatosságra. Természetesen ő kecsesen, teljes nyugalommal lépett mellém. Bosszantó volt, hogy egyedül rám volt hatással a kettőnk között lejátszódó incidens.

Hidegvér – emlékeztettem magam. Míg Harry a kocsissal beszélt, volt pár másodpercem arra, hogy némileg visszaszerezem nyugalmamat. A beszélgetés végeztével elégedetten fordult felém, majd élvezettel tette fel a kérdést:

– Mit akarsz megmutatni először, Draco?

– Micsoda? – kérdeztem némileg rémülten, mert olyan képek jutottak eszembe szavaira, amiket a nyílt utcán nem tehet meg az ember.

Ajkának íve dévaj mosolyra húzódott, mintha olvasott volna a gondolataimban.

– Az idegenvezetés, hát nem emlékszel? Megígérted.

Mentálisan üvöltöztem magammal, hogy mekkora egy hülye vagyok, és csak reméltem, arcvonásaim nem tükrözték fojtott indulataimat.

– Oh, igen – válaszoltam végül beleegyezően.

– Mi lesz az első látnivalónk?

Szerencsére most már nem ért el a zavar hulláma.

– A British Museum. Ott kezdjük – válaszoltam határozottan. – A mozgóképszínház az utolsó hely lesz, ahova megyünk. Előbb a kultúrát és az igazi tudományt érdemes megismerned.

Ezután elindultunk, s közben reméltem, képes leszek távol tartani magamat a kísértésektől. Habár az addigra már bizonyítást nyert, hogy harmadik kísérletem is, amivel tagadni szándékoztam vonzalmamat, megbukott. Ahogy telt az idő, egyre jobban megismertem, és mire elértünk a mozgóképszínházhoz, elfogadtam a lehetetlent. Valóban szerelmes lettem, menthetetlenül.

OoOoOo

A terem zsúfoltságig megtelt, mindenki feszülten bámulta a vetítőt. Számomra nem sok szórakozást nyújtott, inkább a mellettem ülő karcsú alakra fordítottam figyelmemet. Egyedül az ő jelenléte tartott vissza attól, hogy valami megbocsáthatatlant tegyek. A csábítás túl erős volt ezen a zárt helyen, tömve emberekkel. A vér közel, mégis távol. Szüntelen éhségem átkos létem velejárója, de szomjam most mégsem tűnt annyira égetőnek, mert velem volt Draco.

Habár nem nyilatkozott valami fényesen erről a „látványosságról", mégis feszülten bámulta a feltűnő képkockákat. Ez az édes ellentmondás mindig is jellemző volt asszonyomra. Az idő múlásával egyre több olyan vonást fedeztem fel benne, mi megvolt Erzsébetben is. Kellemes érzés volt, hogy bár alapvetően megváltozott, lénye mégis ugyanaz maradt. Például ezüstös szemének fénye, mikor csókomra vágyik.

Türelmem lassan a végéhez közeledett. A kocsiban elkezdtünk valamit, ami durván félbe lett szakítva. Bármennyire is próbálta titkolni, zavara nyilvánvaló volt. Emiatt hagytam, hadd nézzük meg London összes elérhető nevezetességét. Igazi maratont tudhattunk magunk mögött, mert a British Museum csak a kezdete volt a mi kis kirándulásunknak.

Úgy tűnt, mostanra megnyugodott, viszont az elválásunk fájdalmas közelségbe került. Mielőtt ez bekövetkezhetett volna, igényt tartottam a csókra. Ebben már senki sem gátolhatott meg. Karját megragadva, emberfeletti sebességgel vittem egy eldugott részre, ahol ketten lehettünk. Ideje sem volt tiltakozni, mert mire felfogta, már távol voltunk a kíváncsi tekintetektől.

– Hogyan...?

Kesztyűs kezemet ajkához érintve hallgattattam el. Szerettem volna igazából a bőréhez érni, de testem jeges hűvössége riasztó lett volna számára. Még nem tehettem meg. Csábítani kell. Az igazság ráért később is. Némán meredt rám, várakozóan, és nem is haboztam tovább. Szeméből kiolvastam a nap folyamán felgyűlt érzelmeket.

Egy mozdulattal szüntettem meg a köztünk lévő távolságot. Ösztönösen, mélyen csókoltam, nem finomkodva, mint első alkalommal szokás az emberek között. Nem kellett csalódnom; úgy fogadta, ahogy hajdanán Erzsébet. Összeszokott szeretőkként merültünk el az élvezetben. Karját körém fonva követelt még többet.

Halálom óta először voltam tökéletesen boldog megtalált szerelmemmel. Ez az állapot sajnos nem tarthatott sokáig, mert miként vágyam mértéke egyre nőtt, úgy kezdett éledezni vérvágyó természetem. Két kényszer csapott össze bennem. Egyrészt szörnyű lett volna elereszteni, főleg, mikor ujjaival mohón markolta vállamat, miközben kéjesen nyögött fel. Másrészt viszont borzalmas lett volna, ha alantas vágyamat kiélem rajta, aki mindazt jelentette, ami voltam, és lehetek még. Ővele nem bánhattam úgy, mint prédáimmal! Tudtam, bármennyire fájdalmas véget vetni a csóknak, muszáj távol maradni a kísértéstől. Mielőtt azonban eltávolodtam volna készséges testétől, ijedt sikolyok hangzottak fel. Draco, kiesve a kábult pillanatból, rémülten húzódott el.

– Farkas!

– Meneküljünk!

Ezek a szavak értek el hozzánk, és kedvesem rögtön reagált is rájuk. Karomat megragadva húzott maga után a kijárat felé. Mivel a terem egy kietlen részén voltunk, könnyű dolgunk lett volna. Viszont a beszabaduló ordas is úgy gondolta, ez a rész biztonságosabb a számára, mert pár méterre előttünk termett. Az idegen környezet és az ismeretlen zajok miatt idegesen vicsorgott ránk. Társam lélegzete elakadt, ennek ellenére sem húzódott volna hátrább védelmet keresve. Halott szívembe egy cseppnyi melegség költözött a nyilvánvaló szándéktól. Védeni akart. Kedves, bolond gesztus volt részéről. Előrelépve hagytam magam mögött.

– Mit csinálsz? – sziszegte fojtott hangon.

– Ne félj, ha velem vagy – válaszoltam oda sem nézve, miközben elsuhantam az állat irányába.

A helyszín addigra teljesen kiürült. A teremben ragadozó nézett szembe egy másik ragadozóval. Mire az állathoz értem, a vicsorgás abbamaradt, és engedelmesen tűrte érintésemet. Visszafordultam Dracóhoz, aki szinte kővé válva bámult bennünket.

– Gyere, kedves, ne félj.

Ezek a szavak magukhoz térítették.

– Ki mondta, hogy félek? – csattant fel dühösen. – Egyszerűen csak nem vagyok az a típus, aki egy pillantással megzaboláz egy farkast – jegyezte meg gúnyosan.

Várakozón meredtem felé, mire fáradt sóhajjal indult el; szemmel láthatóan kihagyta volna az élményt. A megszelídült vad engedelmesen tűrte Draco érintését, aki addigra feledte, hogy a dédelgetett állat valójában egy ragadozó.