Hillingham-ház, 1862. augusztus 13.
Feszülten vártuk a professzor érkezését, mert Ginny állapota továbbra sem volt valami biztató. Az orvos nem talált ésszerű magyarázatot a vérhiányra, hibába tanácskoztak erről a témáról. A nyakán található sebek túl apróak voltak ekkora veszteséghez. Végül megérkezett a várt személy, Hobbs kíséretében. A professzor borzas haja ellenére is tiszteletet parancsoló alak volt. Azonban az üdvözlésig sem jutottunk el, mert mielőtt Piton odaléphetett volna hozzá, kéjes sikoly hangzott az emelet felől.
Az ősz férfi reagált a leggyorsabban, idős korát meghazudtolva rohant fel a lépcsőn. Szorosan a nyomában haladtunk Pitonnal, és utolérve borzongató látvány fogadott bennünket. A széles franciaablak csipkefüggönyét a szél kísértetiesen cibálta, miközben jegyesem hálóinge félrecsúszva fedte fel bájait. Magából kivetkőzve vergődött az ágyon, rohamában erősen markolta ágyneműje huzatát.
Őszintén megvallva ledermedtem – Perselusszal egyetemben –, de Dumbledore rögtön reagált a látványra. A beteghez sietett, és nyakát megvizsgálva határozottan adta ki az utasítást:
– Vérátömlesztést kell kapnia, azonnal!
Keresztapám tért magához először a sokkból.
– Tökéletesítette a módszert?
– Nem egészen – közölte cseppet sem megnyugtatóan, miközben táskájából elővette a szükséges eszközöket. – Még senkinek sem sikerült. Enélkül azonban meghal!
Miközben Piton is az ágyhoz sietett, engem elfogott a tehetetlenség érzése. Orvos nem voltam, de tehettem mást.
– Használja az én véremet – ajánlottam fel.
– Ha jól sejtem, a vőlegényhez van szerencsém – fordult felém egy pillanatra az agg doktor. – Jöjjön ide azonnal! – utasított.
Ezután minden hihetetlenül gyorsan zajlott le. Eret szúrt, és egy csővel átvezette véremet a még mindig levegő után kapkodó Ginnybe. Ahogy egyre többet kapott, úgy tért vissza arcának színe. A végére már úgy éreztem, bennem egy csepp sem maradt, de legalább ő megnyugodott. Úgy tűnt, a krízis elmúlt, és valódi álomba merült. Ezután mertük csak megtörni a csendet:
– Számított rá, hogy vérátömlesztésre lesz szükség? – kérdeztem rá, bár közben erősen forgott velem a szoba.
– Perselus sürgönye után sejtettem.
A válasz közben már az ablaknál is volt, és határozottan becsukta. Ezután táskájához lépve elővett egy köteg fokhagymafüzért. Érdeklődve néztem, ahogy felakasztotta őket az ágyhoz közel, valamint az ablakra. Némán egy gúnyos pillantást vetettem Perselus felé, aki hozzám hasonlóan szemlélte professzora tevékenységét.
– Dumbledore, ez mégis mi célt szolgál? – érdeklődött végül helyettem is.
Mielőtt megkaphattuk volna a választ, Ginny váratlanul magához tért, és dühödt sikollyal tépte le a közelében lévő fokhagymafüzért.
– Ezért nem kapok levegőt!
– Ez a gyógyulását szolgálja – válaszolta nyugodtan az idős orvos.
– A fokhagyma?! – kérdezte gúnytól csöpögő hangon,
Másra már nem maradt ereje, mert fáradtan hanyatlott hátra. Úgy tűnt, az iménti kis akciója kimerítette, csupán békés szuszogás hallatszott felőle. Az orvos nyugodtan sétált vissza hozzá, majd félresöpörte a lángszínű hajzuhatagot, és Perselushoz intézett egy kérdést:
– Mit gondol, mi okozta ezt?
– A barátnője szerint mostanában alva jár, aközben szerezte a sebeket.
A válasz határozottan rossz volt, legalábbis az öreg arckifejezése ezt tükrözte.
– Menjünk a dolgozószobába – mondta végül. – Ma estére nyertünk egy kis időt.
Úgy sejtettem, leérve a professzor elmondja, mi is folyik itt szerinte. Valami azt súgta, sokkal sötétebb és veszélyesebb, mint azt valaha gondolni mertük.
– A vérem nem gyógyította meg – állapítottam meg helyet foglalva.
– Nem – ismerte el.
Aztán Perselushoz fordult, és láthatóan felvette a volt professzor szerepét, és ezzel a tanár-diák viszony újraéledt.
– Tehát, mit gondol a sebekről?
Keresztapám láthatólag újragondolta az eredeti magyarázatot.
– Talán mégsem úgy szerezte, ahogy Hermione gondolta. Lehet, ez okozza a tekintélyes vérveszteséget.
– A vér! Hova lett? – szólt közbe izgatottan a doktor. – Régen kitűnő diákom volt!
– Belső sérülés nem lehet – zárta ki egyből ezt a lehetőséget. – Az ágyneműn sem található semmi nyom. Hacsak... – hagyta félbe a mondatot, mintha kimondani is nevetséges lenne.
– Gondolkozzon!
Tehetetlensége egyértelműen felbosszantotta a máskor oly higgadt férfit, mert türelmetlenül vetette oda:
– Hacsak valami felmászott az erkélyre, és kiszívta a vérét. Erre gondolt? – vetette oda gúnyosan.
Némán hallgattam, köszönhetően jelenlegi állapotomnak, de párbeszédük végére nekem is pontosan ez jutott eszembe. Ezzel az idős alak is egyetértett.
– Pontosan.
– Ez őrültség. Ilyen nincs...!
Igazán nem voltam jól azokban a pillanatokban, viszont veszekedésüket egyáltalán nem kívántam hallgatni.
– Elég volt! – ordítottam el magamat. – Doktor, fejtse ki, kérem, mire gondol.
– A világegyetemben rengeteg olyan dolog van, amit nem lehet megmagyarázni vagy nevet adni neki. A lány vérét valami tényleg kiszívta, és ha a vére összekeveredett ennek a lénynek a vérével, akkor Isten könyörüljön a lelkén. Mert ebben az esetben maga is egy szörnnyé fog alakulni.
Az elhangzottak után egy szót sem szóltunk, habár Perselus valószínűleg csak tiszteletből nem mondott ellent. Én pedig a vérveszteség hatására éppen csak nyitva tudtam tartani a szememet, igaz, gondolataim szabadon áramoltak. Hinni vagy nem hinni? A doktor határozottságát látva reméltem, hogy téved.
OoOoOo
Az árnyak közé olvadva remegtem a dühtől, mikor Draco vérét vették. A drága vért, melyre vágytam, más kapta meg. Tombolni lett volna kedvem, vicsorogni. Lassan, fokozatosan tértem vissza eredeti alakomba, és addigra már indulataim is csillapodtak. Habár keserűen érintett kedvesem viselkedése, elfogadtam. Mást amúgy sem tehettem.
Ajkamról közben letöröltem áldozatom utolsó nyomát is. Csendben figyeltem tovább az idős alak tevékenységét, aki láthatóan sejtette, mivel van dolga. A fokhagyma mindenképp azt bizonyította, nem egy közönséges orvossal van dolgom. Habár elképesztően erős volt kiélesedett érzékeimnek a szaga, nem sokat ért ellenem. Mégsem bíztam el magam; sejtettem, ez csupán a kezdet, és van még más is a tarsolyában. Érdekes volt. Rég akadt igazi ellenfelem, és ösztöneim azt súgták, megtaláltam azt, akit jó ideje kerestem. Sajnos, pont a legrosszabbkor tűnt fel.
Ezután az éjszakában szálltam tovább, miközben mérlegeltem az eseményeket. Valószínűleg megpróbálják megmenteni a lányt, de rajta már nem lehet segíteni. Elvettem tőle, amit csak adni tudott. Vére bőséges táplálékot nyújtott. Ajándéka ezért az örök sötétség lesz. Valamint mostantól többet kell étkeznem, ha azt akarom, hogy Draco biztonságban lehessen mellettem.
OoOoOo
Napok teltek el önkéntes véradásom óta, és azóta sokszor jártam már a kávéházban. Ez lett a mi titkos helyünk, ahol kizárhattuk a külvilágot. Ilyenkor egy szabály volt érvényben: nem beszéltünk komoly dolgokról, mint például jegyesem romló állapota, vagy hogy mi lesz velünk.
Helyette szavai által megismertem otthonának festői szépségét. Cserébe meséltem neki arról a buta álmomról, hogy valójában festő szerettem volna lenni, de egy Lord fiaként erre lehetőségem sem volt. Értékesek voltak ezek a percek, mert ha vele voltam, megfeledkezhettem a valóságról.
Természetesen, kapcsolatunk a testiség terén is rohamosan fejlődött. Hamarosan már nem elégedtünk meg a csókokkal. Továbbléptünk, és bátrabban simítottuk végig egymás testét, majd tértünk át intimebb dolgokra. Találkozásunk ideje pedig egyre hosszabb lett, ahogy mind bátrabban fedeztük fel a másikat.
Megtapasztaltam bőrének hűsét, mely csak növelte testem forróságát. Különösen, mikor először lökött hanyatt egy székbe, és utánozhatatlan kecsességgel térdelt elém. Kiszámított érzékiséggel bontogatta nadrágom elejét, míg én mozdulni sem mertem. Féltem, hogy abbahagyja, de a folytatástól is rettegtem. Végül nem kellett döntenem, megtette helyettem ő. Egy újabb határt léptünk át, mikor ajkai közé vett, én pedig vonaglottam az élvezettől. Soha nem éltem át akkora kéjt, mint általa, bár a végső lépést még nem is tettük meg. Mi lesz akkor, ha teljesen az övé leszek? A kérdés izgalommal töltött el. Az idő múlásával az ellenkezésem utolsó morzsája is semmivé vált. Engedtem volna többet is, de valamiért nem mentünk tovább, hiába éreztem, ő is többet akar. Találkozásaink során a teljes gyönyör egyedül az enyém volt.
Egészen mostanáig nem mertem kérdezni ennek okát, vagy másra csábítani. Mégis, ahogy elégedett testemből lassan a kéj utolsó hulláma is távozott, gondolkodás nélkül csúsztam mellé a földre. Viszonozni akartam az őrületet, amit kaptam tőle. Igaz, közben rá sem mertem nézni, ahogy óvatosan nadrágjának dudorodó részéhez értem. Könnyed érintéssel tapintottam ki férfiasságának vonalát.
– Draco... – figyelmeztetett vágytól fűtött hangon.
Éreztem, hogy meg akar állítani, ezért nem is néztem rá. Egyedül a célomra koncentráltam. Olyan örömbe akartam részesíteni, amit én már számtalanszor megkaptam tőle. Enyhülést adni. Határozottan kezdtem bontogatni nadrágját, de egy mozdulattal megállított.
– Miért nem engeded? – bámultam vissza rá dühödten.
– Nem lehet – mondta fájdalmas arckifejezéssel.
Ismeretségünk kezdetén is feltűnt szemének szomorkás ragyogása, s ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, bánata mintha nem csökkent, hanem inkább nőtt volna.
– A kezdeti aggodalmam megszűnt. A tied akarok lenni! – válaszoltam hevesen, feledve, hol is vagyunk valójában.
– Egy kávéház padlóján? – próbált kijózanítani.
Könnyedén rántott talpra. Engem azonban már nem érdekelt semmi. Nyakát átkarolva csókoltam hevesen, és mikor viszonozta, kezem újra felfedezőútra indult.
– Nem! – lökött félre.
Aztán, mint aki nem bízik bennem – vagy inkább magában –, sietősen húzódott el közelemből Távolságot remélve lépett asztalunkhoz.
– Miért nem engeded, hogy viszonozzam? – kérdeztem kétségbeesetten. – Ellöksz magadtól, és nem értem, miért!
Ott maradtam, ahol hagyott, mert úgy éreztem, hiába állnék mellé, akkor sem enyhülne meg.
– Megelégszem ennyivel, ez is több, mint amit valaha reméltem.
Keserűen nevettem fel.
– Mi van, ha én többet akarok?! Ha látni akarom, amint te is elélvezel?
– Szó sem lehet róla! – utasított vissza határozottan. – Félek, kárt tennék benned – motyogta lemondóan.
– De...
– Kérlek, Draco, erről ne beszéljünk többet!
Dühöm feltámadt makacssága láttán. Mérgesen szedtem rendbe magamat, és mikor meg akart állítani, egy lépéssel kikerültem. Szó nélkül hagytam magam mögött. Életemben nem voltam még annyira dühös, mint akkor. Úgy éreztem, lénye egy részét tagadja meg tőlem, amit jogom lenne ismerni. Ha csak gyönyörre vágynék, bármelyik örömlány teljesíthetné a vágyamat, és ők viszonzást sem várnak. Egyedül a pénz számítana, amit fizet értük az ember. A szerelmemmel viszont együtt akartam elérni a gyönyört. A magányos élvezet már nem elégített ki, ha tudtam, hogy közben ő hiányt szenved.
Ezután utam a Hillingham-ház irányába vezetett. Mióta a professzor megérkezett, lényegében beköltöztem oda, mivel Ginnynek naponta kellett vérátömlesztést adni. Szerencsére Piton, Ron, Hermione és még maga Dumbledore is vállalta a donor szerepét. Ennek hatására arám napról napra jobban nézett ki, a doktor azonban figyelmeztetett bennünket, korai még reménykedni. Fegyveres őröket is fogadtunk, bár kételkedtünk a szörny-elméletben.
Emiatt lényegében erődítmény lett a házból, így nem csoda, ha a Harryvel töltött órákért éltem. Azonban azok is keserédesekké váltak. Félredobtam a büszkeségemet, és a végén lényegében könyörögtem. Nem tudtam, kiheverem-e ezt a megaláztatást, de az biztos, hogy egy ideig látni sem akartam őt, mert félő volt, hogy csók helyett talán az öklömmel fog találkozni.
Visszatérve a jól ismert kis csapat fogadott. Üdvözlés után egyenesen Ginny hálószobájába mentem. Sugárzó mosollyal üdvözölt, szemmel láthatólag várt rám. Arcának színe apránként visszatért, és hangulatingadozása jöttömre általában semmivé vált.
– Draco! – kiáltott fel örömmel. – Igazán megéri betegnek lenni! Csak ezek a büdös növények ne vennének körbe – fintorgott utálkozva.
Az elmúlt időszak valóban a felfedezések ideje volt. Talán a szívemben feléledt fájdalmas szerelemnek hála, fokozatosan érzékenyebb lettem mások érzéseire. Ginny vonzalmát sem éreztem már tehernek, más szemmel néztem rá, mint Harry felbukkanása előtt. Viszonzatlan vonzalmának kínja nem sokkal tért el saját szenvedésemtől, hiszen hiába szerettük egymást, valami mégis közénk állt. Ez mindennél jobban nyilvánvalóvá vált, mikor visszautasított.
Megszokott mozdulattal ültem ágyának szélére.
– Dumbledore szerint szükség van rájuk a gyógyulásodhoz – közöltem a jól begyakorolt választ, hiszen folyamatosan panaszkodott rájuk.
– Na, és a keresztek?! – nevetett fel gúnyosan. – Ezek is ezt a célt szolgálják? Egyelőre még élek...
– Hívő lélek – húztam el számat hamiskásan. – A tudomány mellett a hit is fontos. Lényegtelen apróságok ezek, az számít, hogy kezdesz jobban lenni.
– Úgy látszik – dünnyögte megadóan.
– Bár – vettem észre oldalra pillantva az érintetlen ebédet az asztalon –, hamarabb felkelhetnél az ágyból, ha rendesen ennél.
Utálkozva nézett az ételre, és nehéz volt eldönteni, mit szeretne legjobban eltüntetni a helyiségből; a gyógynövényeket vagy az ételes tálcát.
– A kedvemért – kértem lágyan.
– Oh, ez gonosz volt! – kiáltott kacéran. – Most muszáj lesz mindent megennem.
– Ez volt a célom – mosolyogtam rá kedvesen.
Sápadtságát enyhe pír váltotta fel.
– Draco – nyújtotta felém a kezét, amit ösztönösen fogtam át. – Lenne egy kérésem.
Kezének törékenységére különös gyöngédség vett erőt rajtam. A vad, szikrázó lány, aki valaha volt, eltűnt. Helyette egy túlzottan sovány nőt láttam az ágyban, aki láthatólag tettetett vidámsággal próbált úrrá lenni félelmein.
– Mi lenne az?
Szemének lázas ragyogása felerősödött, és kezdtem aggódni, hogy egy újabb roham tör rá. A várt vicsorgás helyett félénk mosoly játszott ajkán, mielőtt összegyűjtötte volna bátorságát.
– Egy pillantással beléd szerettem egy estélyen. Természetesen észre sem vettél az első bálozók között. Utána gyakran találkoztunk, de akkor sem szenteltél túl sok figyelmet nekem, és ötletem sem volt, mivel hívhatnám fel magamra a figyelmed... A megoldást végül pont te adtad, mikor elítélően nyilatkoztál a léha viselkedésről. Tudtam már, mivel érhetem el, hogy legalább egy percet szentelj rám. Harsány lettem, vidám, kihívó. Utána pedig a sors gondoskodott az eljegyzésünkről. Olyan boldog voltam... minden ellenére – sóhajtott álmodozva.
Szomorúan hallgattam, és nem tudtam, mit mondhatnék, amivel jobbá tehetném múltbeli énem éretlenségének következményét.
– Nincs már sok időm hátra...
– Ez nem igaz! – vágtam közbe finoman.
Válaszomra egy szomorú, lemondó kifejezés vonult át arcán.
– Érzem. Bármit is tesz a jó doktor, a végzetet nem kerülhetjük el. Meghalok. Előtte azonban lenne egy kérésem. A feleséged szeretnék lenni. Kérlek, tedd meg értem! – szorította meg szokatlanul erősen kezemet.
Elfojtottam fáradt sóhajomat; ismét témánál voltunk. Ám míg más esetben kapásból hárítottam el az ötletet, most képtelen voltam rá. Az elmúlt napokban megismertem az igazi Ginnyt, és kiderült, nem az a szédült fruska, akinek véltem. Igaz, közben rólam is kiderült néhány dolog. Ezáltal megtanultam, mit jelent szeretni, míg jegyesem eddig is tudta, mennyire fájdalmas a szerelem nevű érzés. A keserű valóság azonban ma elért a kávéházban; választottam titkol valamit előttem. Bizalom nélkül pedig mit is remélhetünk? Ehhez hasonló gondolatok közepette peregtek a másodpercek. Jegyesem pedig megérezhette, most dől el minden, s csendesen várakozott. Végül megszületett bennem a döntés.
– Elveszlek... – mondtam, és mielőtt nyakamba vetette volna magát, megakadályoztam.
Miután megnyugodott, folytattam.
– …és nem azért, mert szerinted haldokolsz. Élned kell. Hiszen nem azért nősülök, hogy aztán egyből özvegy legyek. Igazán megkedveltelek, Ginny – vallottam be, melytől lángra gyúlt az arca. – De azt tudnod kell, soha nem foglak szerelemmel szeretni. A szívem, azt hiszem, képtelen... egy nőt szeretni – jegyeztem meg keserűen. – Ha így is szeretnéd...
– Igen – vágta rá azonnal.
– Két nap múlva Lady Malfoy leszel.
– Oh, Draco, olyan boldog vagyok! – suttogta tündöklő mosollyal.
Kezét elengedve álltam fel, de ahogy ezt megtettem, összerezzent, és ijedten kérdezte:
– Már indulsz is?
Szomorkás mosoly vonult végig arcomon, mielőtt válaszoltam volna:
– Egy esküvőt ígértem, méghozzá két napon belül. Ideje nekiállni a szervezésnek, kedvesem.
Felfedeztem szemében a néma kérést, ahogy az ágy szélére húzódott csókomra várva. Képtelen voltam ezt teljesíteni, különösen a délutáni események fényében. Hiszen ajkam még égett Harry emlékétől. Nem tudtam volna megérinteni vele Ginnyét, bármilyen hamvasnak is tűntek a lágy fényben. Helyette a homlokára leheltem egy lágy csókot. Holnap... majd holnap, ígértem magamnak.
OoOoOo
Veszekedésünk másnapján a szokott helyen vártam. Különös nyugtalanság kerített hatalmába az idő múlásával. Tudtam, hogy előző nap megsértettem őt rideg visszautasításommal. Tisztában voltam vele, hogy találkozásaink során egyre többre vágyik, akárcsak én. Kezdetben tartózkodóan tűrte ostromomat, aztán ahogy telt az idő, érintésemre érintéssel reagált. Előző nap elértünk egy újabb szakaszhoz: kezdeményezni mert. Viszonozni akarta a kapott gyönyört, melyet nem vártam el tőle. Hiszen maga a tudat, hogy miattam nyög kéjtől fojtott hangon, elegendő volt. Elegendőnek kellett lennie mind a kettőnk érdekében.
Ha együtt voltunk, szokatlanul erősen kellett uralkodnom ösztöneimen. Harapni, csókolni vágytam őt, pedig pontosan ennek a kényszernek a legyőzéséért étkeztem bőségesen. Mégis, ebben az elkülönített helyiségben elővigyázatosságom semmit sem ért. Éheztem vérének ízére, de nem engedhettem a sötét kényszernek.
Kétségeim közepette néztem az órára, és megállapítottam, a tízperces késés újabb tíz perccel nőtt. A székről felállva nyugtalanul kezdtem járkálni. Nevetséges gondolat jutott eszembe: elmondom neki az igazságot. Valószínűleg először nem fog hinni nekem, utána pedig, mikor látja, mire vagyok képes... undorodni fog tőlem, ha nem éppen rettegni. Kelletlenül ráztam meg a fejemet, hátha az ostoba ötlet semmivé válik. Szörnyeteg vagyok, ezen nem lehet változtatni. Ha végre eljön Draco, majd próbálom elmondani a valóságot valamilyen más formában... velem kell maradnia. A külvilág egy váratlan kopogás formájában tört be hozzám. Ez eleve jelezte, hogy nem a várt személy érkezett meg.
– Jöhet! – kiáltottam türelmetlenül, mire az ajtó azonnal kinyílt.
Egy pincér jött be, kezében ezüstálcán levelet hozott.
– Egy küldönc hozta önnek, uram.
Átvéve a levelet, pénzt nyomtam a kezébe, és jeges hangon utasítottam távozásra.
Egy mozdulattal szakítottam fel a borítékot, melynek tartalma szörnyű fájdalmat okozott.
„Harry!
Többet nem találkozhatunk. Szeretlek, de ez nem folytatódhat így. Egy kávéházban, titokban... nem bírom tovább.
Személyesen kellett volna mindezt elmondanom, azonban ha találkozunk, az önuralmam semmivé válik. Elgyengülök. Ezt nem engedhetem, mert döntésre jutottam. Egy szép álom volt, ami közöttünk történt, de ideje, hogy véget érjen. Szembe kell néznünk a valósággal. Mi ketten nem lehetünk együtt boldogok.
Megnősülök. Elveszem Ginny Weasleyt. Talán csak egy szégyenletes menekülés ez a részemről, de muszáj kiszabadulnom az őrületből, melyet te jelentesz számomra.
Örökké emlékezni fogok az együtt töltött időre. Bármi is történjen, soha nem lesz senki, aki kedvesebb lenne majd a szívemnek.
Draco"
Harmadszori olvasásra fogtam fel azt, mit halott szívem már sejtett a nap folyamán. Elhagyott. Markomba gyűrve rogytam egy székre. A világ darabjaira esett szét. Egy dologban biztos voltam még ebben a zűrzavaros percben is: nem fogom engedni, hogy az a némber megkapja Dracót. Tombolásom csendesen zajlott le, nem törtem semmit darabokra. Ráadásul élve hagytam a helyiségben lebzselő embereket is magam mögött, hiába vágytam az ellenkezőjére. Dühömet az éjszakára tartogattam, akkor szándékoztam kiélni. Ugyanis, ahogy közeledett vadászatom perce, úgy lett egyre világosabb számomra: többet valóban nem találkozhatunk.
Erőltethetném, ő pedig engedne, ebben biztos voltam. Azonban eddig is oly nehéz volt alapvető természetemet uralni, és ez minden találkozás alkalmával egyre nehezebben ment. Bátrabb volt kettőnk közül, s kimondta, azt, amit én nem mertem: ideje véget érnie a kábulatnak. Visszatért a világba, ahova tartozik. Ez a feladat vár rám is. Számomra ő a fény, mellette a sötétségnek nincs helye. Így, aki magában hordja ennek a magját, az sem lehet a közelében.
Hideg számítással mértem fel a házat az éj sötétjében. Támadásomat úgy akartam időzíteni, hogy végzetes legyen, senki ne zavarjon meg, mint legutóbb. A fegyveres őrök nem jelentettek akadályt, az idős orvos volt az egyedüli, aki gondot okozhatott. Még ebben a dühödt állapotban is megnyugodva észleltem, hogy Draco maga mögött hagyja az épületet. Később az ősz hajú alak is így tett, egy szikár férfi kíséretében.
Elégedetten rugaszkodtam el leshelyemről. Az ablakhoz érve a nő, érezve közelségemet, az erkélyt szélesre tárva hívott magához. A fokhagymafüzérek, keresztek a szoba távoli sarkába voltak dobálva. Szó nélkül léptem át a korlátot, és húztam magamhoz a karcsú testet. Éhes karok öleltek át, és vágytól mély hangon morogta:
– Akarlak.
Átkarolva léptem az ágy felé, és közben éreztem, vérem átka gyengült a jó doktor közreműködésének hála. Talán túlélhette volna, ha nem jövök ma éjjel. Viszont, ha később természetes halállal halt volna meg, éppúgy szörnnyé vált volna. Pusztán időt nyertek számára, de nem megoldást. Dracóért meg kellett tennem. Ha a valóság kiderül, gyűlölni fog, de lehet, mindkettőnknek így lesz a legjobb. Egy álomba kapaszkodtam, de amíg a szörny bennem van, kárhozatot jelentek mások számára. Nem akartam magammal rántani a Pokolba szerelmemet.
Kegyetlenül löktem az ágyra a felhevült testet. Hálóinge felcsúszott rajta, de nem is próbálta megigazítani. Vágyakozva sóhajtozott, és én megadtam neki, amire kért. Haragomban durván martam nyakának puha húsába, vére bőségesen folyt, erőt adva. Mohón szorított magához, könyörögve a folytatásért.
Szívének gyengülése édes ének volt fülemnek.
– A véredet – kérte lihegve.
Gyengéden simítottam végig sápadt arcán, miközben eltávolodtam tőle. Megkaptam, amiért jöttem, és közben végig tudatomnál maradtam. Nem engedtem felszínre a szörnyet, mely eleget tehetett volna kérésének. Sőt, többet is adott volna, mint vért. Elvenni akartam, és ezt meg is tettem. Életéből legfeljebb már csak órák voltak vissza, ha most vágytól is ég. Halála után pedig hozzám hasonlatos lesz, bár valószínűleg ez az élete sem fog sokáig tartani. Ez pedig a Dumbledore nevű férfi gyanúját fogja bizonyítani; aminek meglesznek a következményei. Így lesz a legjobb, ha az évszázados rémálom befejeződik. Magam képtelen vagyok véget vetni neki.
A könyörgést figyelmen kívül hagytam, helyette inkább ismét elvettem. Hiszen jobb biztosra menni – állapítottam meg hideg megfontoltsággal.
Magára hagytam az elégedett nőt, aki bágyadtam pihegett a vérveszteségtől. Szükség volt arra, amit tettem, mert Draco hosszú távon boldogtalan lett volna vele. Ez persze nem jelenti azt, hogy én lennék a jó választás. Egy cseppet sem. Bár levele komoly kínokat okozott, tartalma igaz volt. Nem nyújthatok semmit számára, csak röpke órákat, azok pedig mostanában kezdtek egyre veszélyesebbé válni. Egy időre feledtem, mi vagyok, de a kísértés minden találkozásunk alkalmával egyre erősebb lett. Ő a fényben él, és ennek így is kell maradnia. Nem szándékoztam magammal rántani az örvénybe.
Természetesen megfordult a fejemben az átváltoztatás gondolata, de legutóbbi áldozatom volt a legjobb példa arra, mivé teszi vérem az embert. Feledik, mik voltak, és egyedül vágyaiknak léteznek. Halott szívükben nincs könyörület vagy szánalom. Szörnyek ők, velem együtt. Nem ítélhettem erre a sorsa Dracót, hiszen élő szíve tette őt felbecsülhetetlen értékűvé.
Édes álom ragadott magával, mikor együtt voltunk. Ideje volt visszatérni a valóságba, és eredeti szándékom szerint folytatni utamat. Hiszen több célom is volt, amiért eljöttem külhonba; egyrészt terjeszkedni, másrészt megtalálni az ellenfelet, kit hazai környezetem nem adott meg. Dumbledore személyében ezt meg is kaptam. Talán képes lesz véget vetni életemnek, melyet harc nélkül képtelen vagyok feladni. Ebből a szempontból maradtam a büszke várúr, ki valaha voltam – állapítottam meg keserűen.