Az előző estémet a Malfoy-kúriában töltöttem családommal. Közöltem velük a hírt, miszerint délután szűk körben elveszem Ginnyt. Ebből egyedül az zavarta őket, hogy nem értették a sietség okát. Jobban örültek volna egy fényes esküvőnek, amivel megerősíthették volna státuszunkat. Komoly vita alakult ki, de végül megértették, hogy jegyesem egészségi állapota azt nem teszi lehetővé. Arról persze fogalmuk sem volt, hogy szerencsére a krízis elvonult, és erről még az ősz professzor is kedvezően nyilatkozott indulásom előtt.
Ezért is mertünk szabadabban mozogni. Hiszen én is oly sok kihagyott éjszaka után tértem vissza a kúriába, Perselusék pedig a British Museumba indultak záróra után, állításuk szerint valami könyvritkaságot akartak megszemlélni. Talán túlzottan elbizakodottak voltunk, de bíztunk az őrökben, valamint a házban ott volt Ron és ifjú felesége is.
Másnap reggel megérkezve a komornyik komor hangon közölte, hogy mindenki a kisasszony szobájában van. Szavai rosszat sejtettek, azonnal rohantam fel a lépcsőn. Belépve már tudtam, nincs remény. A professzor fölé hajolva vizsgálta Ginny nyakát, és közelebb érve megértettem, miért. A gyógyult sebek eltűntek, helyükön sápadt bőr volt látható. Ron egy székbe zuhanva fogta a fejét, Hermione átölelve próbálta vigasztalni.
– Az ördög szajhája! – motyogta maga elé az idős alak.
Az ágyban lévő lány jöttömre magához tért, és kéjvágyóan nyújtotta felém karját.
– Draco, kedves... vártam rád. Gyere ide! – csábított, de szemének jeges lángja ellentmondott kísértő szavainak.
Önkéntelenül indultam felé. A professzor elém lépve akadályozta meg, hogy engedjek a különös kényszernek, mire ő átkozódással, vérszomjas sziszegéssel reagált. Szemfogai különösen hosszúnak tűntek, ahogy elővillantak vicsorra húzódó ajkai mögül. Rémülten meredtem a teremtményre, mely Ginnynek tűnt, de mégsem ő volt.
– Fogd le, Perselus! – adta ki az utasítást Dumbledore, míg én mozdulatlanná dermedve bámultam az eseményeket.
Percek múlva csillapodott a különös őrület, mely erőt vett rajta, de utána ismét a régi volt. Bágyadtan mosolygott ránk, és csak annyit mondott:
– Köszönöm.
Ez volt az utolsó szava; szeme lassan lecsukódott, és örök álomba merült. A szobában csend lett. Ron, aki felénk sem mert eddig nézni, valahogy megsejtette, mi történt, mert elgyötört tekintettel nézett az ágy felé.
– Meghalt...?
A pillanat megviselt bennünket, egyedül Dumbledore tűnt érzéketlennek a helyzet iránt, mert higgadtan válaszolt.
– Még nem egészen.
– Ezt mégis, hogy érti?! – pattant fel a székről Ron vöröslő arccal.
– Szükségünk lesz egy karóra és bozótvágó késre – gondolkodott hangosan az öreg.
Perselusszal ketten nem szóltunk egy szót sem, és hogy teljesítettük-e volna a kérést, az rejtély maradt örökre.
– Mit akar ezekkel?! – kiáltott felháborodottan a fivér.
– A szívébe karót kell szúrni, a fejet eltávolítani, így nyugodhat békében – közölte tudományos véleményét a professzor, láthatólag egyetértésre várva.
– Takarodjon a húgom közeléből! – ordította magából kivetkőzve án sietve vonszoltuk el a professzort Ron közeléből, mert félő volt, verekedésre kerül sor, ha tovább marad. Végül esküvő helyett kettős temetést tartottunk. Nem azért, mert később Dumbledore áldozatul esett Ron haragjának, hanem mert a beteg nagynéni Ginny halálának hírére szintén nem bírta tovább a földi lét szenvedéseit. Szomorú nap volt, melynek elvileg az örömről kellett volna szólnia.
Egy üvegkoporsóban helyeztük nyugalomra jegyesem testét, aki halálában olyan szép maradt, mint életében volt, rejtélyes betegsége előtt. Arca inkább tűnt élőnek, mint holtnak. Ezt látva kétes érzésekkel fordultam el és kerestem meg a professzort, aki a háttérbe húzódva nézelődött. Csak annyit mondtam neki:
– Maradjon még pár napot.
– Maga tehát hisz nekem.
– Ezt egy szóval sem mondtam – javítottam ki. – Egyszerűen megkértem, maradjon.
– Perselust meggyőzte a könyv, amit áttanulmányoztunk az éjszaka. Valamint maga sem reménytelen ezen a téren. Meg sem rezzent, mikor a karót kértem.
– A döbbenettől – válaszoltam gúnyosan.
– Így lett volna?
– Várnunk kell, doktor úr, hogy kiderüljön, miben volt igaza. Bizonyíték nélkül nem tehetünk semmit – közöltem vele Ron felé pillantva.
– Ah, igen, a testvére!
– Forrófejű és heves; a legrosszabb kombináció – foglaltam össze. – Tényekkel azonban lehet rá hatni.
– Hol fogják nyugalomra helyezni az elhunytakat?
– Londontól távol, Hampstead Hillnél található a családi mauzóleum – adtam meg a kívánt választ.
Ígéretünkhöz híven vártunk, közben persze akadt dolog bőven. Két nappal később egy ügyvédi irodában értesültem arról, hogy Ginny a vagyon nagy részét halála előtt pár nappal rám íratta. Nagylelkűsége összetört. Bár kívülről nem mutattam, elvesztése jobban megviselt, mint azt valaha is gondoltam volna. Szüleim persze odáig voltak az örömtől, hogy pénz állt a házhoz, ehhez pedig még rangon alul sem kellett nősülnöm. Megvetésem irántuk soha nem lángolt még fel olyan hevesen, mint akkor.
Azonnal fogtam is a dolgaimat, és végleg beköltöztem a Hillingham-házba, mely szintén a tulajdonomba került. Korábbi otthonomat elhagyva közöltem szüleimmel, hogy tisztes járadékot biztosítok számukra, de ezentúl csak hivatásos események alkalmával vagyok hajlandó találkozni velük. Meglepően könnyű volt otthagyni a helyet, ahol felnőttem; ez is mutatta, mennyire nem jelentettek semmit az ott eltöltött évek.
Ez időszak alatt szüntelen bűntudat gyötört; jegyesemet kellett volna gyászolnom, szabad perceimben mégis egyedül Harryre tudtam gondolni. Ettől pedig mocskos alaknak éreztem magam. Hiába vetettem véget a kapcsolatnak, azt vártam, tesz majd némi erőfeszítést a visszahódításomra. Ebből semmi sem lett. Nem mintha esélye lett volna... mégis csalódott voltam. Véletlenül sem találkozhattunk, hiszen Perselus minden ügyét átadta helyettesének, és a professzorral egyetemben beköltözött hozzám. Így még indokom sem volt, hogy a környéken járjak, legfeljebb a diliházat kereshettem volna fel, mint leendő páciens. Hiszen hitelt adtam az öreg szavainak, miszerint egy szörny garázdálkodik a környéken.ű
Nevetségesen gyenge volt az önuralmam, ha egy karcsú, zöld szemű férfiról volt szó. Éjszaka szüntelenül rá gondoltam, miközben határozottan kielégületlen voltam. Ez ügyben nem tehettem semmit, nőt még csak kívánni sem kívántam. Reméltem, az idő enyhülést ad majd szenvedésemre, addig is próbáltam belevetni magam az üzleti életbe. Korán keltem, későn értem haza, így az új munkatempómnak hála egy idő után már aludni is tudtam, mert szó szerint beleájultam ágyamba.
A Ginny halála utáni második héten találtuk meg a lehetséges bizonyítékot a Gazette újság legújabb számában. Munkából hazatérve szó nélkül nyújtotta át a lapot Piton.
„Hampsteadi Boszorkány
Különös rejtély borzolja a kedélyeket a szegényebb réteg körében. Egy szépséges, fiatal nőről suttognak, aki minden éjszaka megjelenik, és magával ragadja gyermekeiket. A kicsiket reggelre megtalálják, nyakukon apró sebekkel. Az esetből nem sokra emlékeznek, annyit mondanak csupán, hogy egy vörös hajú angyal hívta őket játszani. A lakók viszont inkább boszorkányságtól tartanak..."
A cikk olvasása után végignéztem a komor arcokon, s kimondtam azt, amire mindannyian gondoltunk.
– Holnap reggel beszélünk Ronnal.
Weasley nem fogadta kitörő örömmel javaslatunkat, a beleegyezése nélkül azonban nem tehettünk semmit. Hosszas győzködés után végül elértük célunkat.
– Rendben, menjünk! – kiáltott fel, meghallgatva érveinket. – Ha ez kell ahhoz, hogy végre nyugtom legyen ettől az őrültségtől, mehetünk, akár most is.
– Nem lehet, még reggel van – utasította vissza a lehetőséget azonnal Dumbledore.
– Ja, igen, persze, el is felejtettem! – nevetett fel gúnyosan Ron. – Hiszen akkor még halott a húgom. Este pedig felkel, és sétafikál a környéken.
OoOoOo
A dühöngő testvér lenéző megvetése egészen pontosan addig tartott, míg fel nem fedeztük, hogy a koporsó üresen tátong a mauzóleum belsejében.
– Hol van? – motyogta döbbenten.
Mintha csak a kérdésére akart volna választ adni, egy édes ének szállt felénk távolról. Ahogy közelebb ért a hang gazdája, úgy lett egyre felismerhetőbb a gyermeki dal, melytől jeges borzongás fogott el. A hang túlzottan tökéletes volt, túl csábító. Ettől pedig heves undor fogott el. Hallottam a vasajtó nyikorgását, melyet együttes erővel is alig bírtunk megmozdítani. Halk léptek zaja következett ezután, majd megláttuk őt. Nem Ginnyt, mert ő már meghalt. Ez a valami más volt. Testén hófehér ruhája kísértetiesen lobogott, ajkán a gyenge fényben is jól láthatóan vér csillant. Megjátszott meglepetéssel nézett irányunkba.
– Ginny... – ejtette ki nevét rémülten Ron.
– Testvérkém, gyere ide hozzám. Hiányoztál! – kérte kedvesen.
Sápadt, gyönyörű arcán szívélyes mosoly tűnt fel, mely megtévesztette Ront, aki egy lépést tett előre. Azonban én láttam a mosoly mögött az ugrásra kész ragadozót. Mielőtt közelebb mehetett volna hozzá, már ragadtam is meg karjánál fogva, kizökkentve így a révületből. Zavart tekintettel fordult felém, azt hiszem, egy pillanatra maga sem tudta, mi történt valójában.
– Draco – próbált volna ezúttal engem csábítani a földöntúli lény teljesen eredménytelenül.
Hangjával egy időben felmutattam a hozott keresztet, mire bosszúsan csettintett. Erre a többiek is magukhoz tértek a sokkból, mert bár tudtuk, mire számíthatunk, azért mégis más volt élőben látni.
Keresztjeink segítségével űztük vissza a démont a koporsójába, ahol ismét felvette Ginny alakját. Nyugodtan feküdt ott, mintha aludna, de ez már senkit sem tévesztett meg.
Ron hevesen ragadta ki a karót a professzor kezéből, mielőtt az lesújthatott volna vele.
– Ez az én feladatom! – Hangjának komorsága nem hagyott kétséget efelől.
A szíve fölé helyezve egy percig habozott, erőt gyűjtve. Azután határozottan sújtott le a kalapáccsal. Tudtam, soha nem fogom feledni a sikolyt, mely felhangzott az elkárhozott teremtményből. Teste görcsös rángatózása lassan csillapodott, és egy pillanatra úgy tűnt, szemének villanásában a valódi Ginny tűnt fel. Ahogy a karó áthatolt a testen, a rángatózás végleg megszűnt, ezzel azonban még nem ért véget ez a szörnyű éjszaka. Ugyanis Dumbledore elővette táskájából a bozótvágó kést.
Ron eddig a részig bírta, és inkább átadta a terepet a kornak és tapasztalatnak. Weasleyhez hasonlóan én sem kívántam végignézni a folytatást. Követtem őt a friss levegőre, várva a többiek felbukkanását. Egy szót sem szóltunk, hiszen szavakkal nem lehetett kifejezni érzéseinket. Különben is, mind a ketten tisztában voltunk vele, még nincs vége a rémálomnak, mely ránk köszöntött.
Később, mikor visszatértünk házamba, némán mentünk be a dolgozószobába, ahol a többség azonnal lecsapott az italkészletre.
– Miután már mindenki hisz szavaim igazságában – szólalt meg határozottan Dumbledore –, elmondhatom, mit fedeztünk fel Perselusszal az elmúlt napokban. Egy szörny nyomára bukkantunk, mely több évszázada él, halni nem tudván, vért kívánva. Szegény Weasley kisasszony az ő teremtményévé vált.
– Hogy hívják ezt a lényt, doki? – érdeklődött Ron fáradt hangon.
– A monda szerint egy erdélyi fejedelem szembefordult Isten törvényeivel, és ezzel okozta végül végzetét. Átkozott lett halála pillanatában. Sajnos a könyv eredeti nyelven íródott, fordítása komoly nehézségeket okozott. De sikerült megtalálnom a nevet, és kiderült belőle, ellenségünk maga Dracula fejedelem. A környéken fellelhető összes ingatlant át kell kutatnunk, míg meg nem találjuk a szörny fészkét.
A szavakra mozdulatlanná dermedtem, és imádkoztam, hogy pusztán véletlen egybeesés legyen az, hogy Harry is arról a környékről származik. Hiszen véletlenek léteznek... azonban hiába próbáltam a kétséget kiűzni szívemből, nem értem el teljes sikert, ráadásul Ron szavai is fokozták gyötrelmemet.
– Erre nem lesz szükség. Pontosan tudom, hol található, mert magam hívtam meg ide.
– Micsoda?! – kiáltott fel meglepetten a két orvos, szinte egyszerre.
Eközben engem poharam tartalma foglalt le: egy hajtással kiittam, mi benne volt. Tudtam előre, hova fog vezetni ez a beszélgetés, és bár hallani sem akartam, mégis maradnom kellett.
– Egy munkatársam pár hónapja Erdélybe utazott, egyik ügyünk kapcsán – vetett jelentőségteljes pillantást ránk, miközben folytatta. – A munka elhúzódott, mert a megrendelő első kézből akart megismerkedni az angol kultúrával. Mivel szép összeget fizetett cégünk számára, engedélyezték Mr. Renfield távolmaradását. A szerződést végül megkötötték, és a herceg érkezésének időpontja is biztos volt. Renfield azonban még ekkor sem tért vissza Angliába. Küldött egy levelet, melyben azt írta, felmérné a külföldi ingatlanpiac kínálta lehetőségeket. Ezután a további ügyek intézését és a megrendelővel való kapcsolattartás teendőit nekem adták át...
– Ez hogyan függ össze Harryvel?! – kiáltottam fel türelmemet vesztve. – Nevetséges feltételezésekbe bocsátkozol, mert véletlenül Erdély az otthona. Valamint ne feledkezz el arról a tényről sem, hogy fényes nappal járkál.
– Igaza van Dracónak, nem szabad senkit sem alaptalanul meggyanúsítani – értett egyet velem Piton is.
– A fény számára nem jelent akadályt, hiszen teremtőként az ő ereje a leghatalmasabb – jegyezte meg a professzor, semmissé téve legfőbb érvemet. – Habár az éjszakát jobban kedveli, fényben sebezhetőbb.
– Befejezhetem? – érdeklődött fásultan Ron, aki láthatólag ereje végén járt.
– Folytassa, fiam, mert az az érzésem, most érünk el a lényeghez – biztatta Dumbledore.
– Az említett munkatársam pár hete előkerült. Kiderült, élet-halál közt lebegett, és egészen addig egy zárdában kezelték. Utána pedig megbomlott az agya... legalábbis mindenki ezt gondolta róla. A cégünknél híre ment, hogy állítása szerint a herceg kastélyában gyönyörű nők tartották fogva a vére miatt. Mikor hallottam erről, jót nevettem az ostobaságán – kacagott fel keserűen. – Viszont látva, mivé lett Ginny, cseppet sem találom már mulatságosnak. Sőt, hitelt adok szavainak. Ha komolyan vettem volna, amit a professzor mondott a legelején, akkor most... – Kétségbeesetten hallgatott el, hiszen kimondatlanul is ott volt az igazság. – A Carfax birtokon, és még ezen kívül hat ingatlan területén tanyázhat – mondta végül.
– Hiszen az a kórházam mellett van! – kiáltott fel meglepetten Perselus. – Egész végig ott volt a szemünk előtt!
Némán hallgattam, miközben terveket kovácsoltak. Szerencsére hallgatásom nem hatolt át izgatottságuk ködén. Vak reménnyel hinni akartam, hogy mindez csupán tévedés. Az a Harry, akit ismerek, nem lehet szörny.
„Ember vagy szörny, nem számít. Szerelmünk legyőz minden akadályt."
A lelkemből feltörő hang ismerős volt, hiszen mióta elkezdődött bennem a bűnös érzés, azóta rendszeresen rám talált. Egy részem egyetértett vele, hiszen most is védtem volna, a tények ellenére is. Azonban nem ébreszthettem gyanút a többiek szívében. Tudnom kellett, mit terveznek... hogy segítsek? Magam sem tudtam, mihez akarok kezdeni. Ahhoz, hogy igazán hinni tudjak Ron szavaiban, a professzor meggyőződésében, látnom kell a szörnyet. Fogalmam sem volt, mit teszek majd, ha kiderül a legrosszabb. Szívem az övé volt, ez azonban nem jelentette azt, hogy nem voltam tisztában a jó és rossz fogalmával. Lehet, nekem nem ártott, ellenben másokat szenvedésre ítélt.
Sejtettem együttléteink alatt, hogy titkol valamit, ezért sem bírtam tovább folytatni, bármennyire is vágytam érintésére. Ennyire sötét titokra viszont gondolni sem mertem. Inkább lett volna egy eltitkolt feleség, gyerek, bármi más, csak ne ez.
– Draco!
Meglepetten kaptam fel a fejemet és néztem a többiekre.
– Lemaradtam valamiről? – kérdeztem halvány mosoly kíséretében.
– Kimerítő esténk volt, nem csoda, hogy megviselt – állapította meg Piton. – Végül is, a jegyesed volt.
Nem javítottam ki, emlékeztetve rá, hogy a szerelem volt az utolsó dolog, amit Ginny iránt éreztem. Hadd higgyenek, amit akarnak, mert az még mindig jobb, mint a valóság.
– Holnapra szedd össze magadat, fiam! – hangzott el váratlanul a figyelmeztetés.
– Miért is?
– Semmire sem figyeltél, amiről beszéltünk, Draco! – kiáltott fel türelmetlenül Ron.
– Nyugalom, Mr. Weasley – intett bennünket türelemre a professzor, eztán én kerültem figyelme középpontjába. – Ron elmondta nekünk, hogy a Carfax birtok csupán az egyik a sok ingatlan közül, mely a herceg kezébe került. Azt nem lehet tudni, ténylegesen melyikben tartózkodik. Viszont, ha nem is találjuk meg, így is árthatunk neki.
– Hogyan?
– Habár erős teremtmény, mégis számtalan gyengesége van. Ezek közül az egyik a szülőföldjéhez való kötöttség. Noha eddig erre az elméletre nem volt bizonyítékom, de Ron megemlítette a ládákat, amiket az ingatlanokhoz kellett kiszállítani. Valószínűleg ezek az itteni hatalmának forrásai. Holnap reggel neki is állunk a kutatásnak. A legtávolabbi ingatlannal kezdjük, és a végére hagyjuk a Carfax birtokot.
– Valószínűleg estére fogunk végezni a nagy távolságok miatt – jegyezte meg Weasley.
– Véleményem szerint a feleségét nem szabadna egyedül hagyni ezekben a vészterhes időkben. Jó lenne, ha a következő estét itt töltené – közölte véleményét a professzor.
Természetesen Weasley azonnal tiltakozni akart, de ennek útját álltam egy határozott mondattal.
– Ez tökéletes ötlet, holnap a szolgákkal rendbe hozatok számotokra egy szobát.
– Nem lesz egyedül addig sem, míg távol vagyunk – szúrta közbe Piton is.
Az éjszaka további részét alvás nélkül töltöttem, egész este győzködtem magamat, hogy a tények valósak. Hiába rágtam át újra és újra a témát, makacs szívemet csak nem sikerült meggyőznöm. Kitartóan remélt, hitt, hogy az egész tévedés, és nem Harryről volt szó. A katasztrófát nem előzhettem meg, részt kell vennem benne. A hősködés valahogy mindig is távol állt tőlem. Miért? Mert a hősök élettartama általában nem valami hosszú. Viszont ha beigazolódik a többiek gyanúja, érdemes lesz egyáltalán élni?
OoOoOo
Az újra megtalált szerelem az, mi felébresztette egykori énem halvány mását. Ez a részem Dracótól való távollétem alatt sem vált semmissé. Segített, mikor a sötétség uralni akart, és többre csábított. Lelkem, melyről azt hittem, rég elhagyott, kitartott. Ellenállt a hívásnak, és nem engedett utat a romlottságnak. Vadászataim lassan elvesztették varázsukat, ahogy ez a részem egyre erősebbé vált. Emiatt hosszabb kihagyásokkal vettem magamhoz táplálékot, minek hatására egyre gyöngébb lettem, de még ez sem hatott olyan erővel rám, hogy változtassak új hozzáállásomon.
Lényem két részre szakadása nem volt éppen kellemes, hiszen a belső csatározás kimerítő volt. Mégsem mondtam volna le róla, semmi pénzért sem.
Az egészben volt valami különös ésszerűség. A szerelem miatt lettem átkozott, és most úgy tűnt, pont emiatt leszek szabad. Már csak egy vágyam volt: Draco keze által veszni, noha ez lehetetlen kívánságnak tűnt. Hiszen hiába vett részt Ginny megsemmisítésében, hiába ismeri a tényeket, akkor sem képes elfogadni az igazságot. Amilyen erősen szerettem volna meghódítani, most akkora erővel kívántam a gyűlöletét. Egyedül csak úgy lesz képes véget vetni szenvedésemnek. Meg kellett próbálnom ezt a hiábavaló kísérletet, még ha a kimenete kétségesnek is tűnt.
Nem volt nagy kihívás kihallgatni a megbeszélésüket, bár figyelmem néha elkalandozott a szokatlanul csendesen meghúzódó Draco irányába. Más észre sem vette a belőle sugárzó néma fájdalmat, én azonban éreztem. Engem nem tévesztett meg arcának közönyös maszkja, amivel leplezni szokta valós gondolatait. Bolondos, érző részem vele akart lenni, átölni, édes hazugságot suttogni fülébe.
Elszakítottam tekintetemet a kísértésről, mert hiába sikerült mostanában uralnom a szörnyet, nem bízhattam el magam. A beszélgetés a szobában végre a megsemmisítésemre terelődött. Elégedetten hajtottam fejet a professzor terve előtt, valóban kitűnő ötlet. A földek szerteszét hevertek számos ingatlanomban, ezzel pedig nem kis feladatra vállalkoztak. Habár természetesen a Ron által ismert épületek csak kis töredékét tették ki az összesnek, mit birtokoltam. Ennyi veszteséget könnyedén elviseltem. Addig is, míg a kis csapatot lefoglalta a kutatás, ördögi tervet eszeltem ki arra vonatkozólag, hogy mivel érhetném el legfőbb célomat.
OoOoOo
Az egész napos utazástól kimerülten tértünk vissza Hillingenbe, a többiek győzelem örömétől megrészegülve szálltak ki a kocsiból. Véleményem szerint túl könnyű dolgunk volt. Ha valóban egy szörnnyel küzdünk, akkor miért nem védte meg erejének forrását? Kételkedésem az est végére teljes erővel lángolt. Persze, ehhez az is hozzájárult, hogy nem akartam hinni.
A házhoz érve meglepetten észleltem az ajtó előtti megtorpanásukat. Odaérve hozzájuk megértettem, miért álltak meg és szűnt meg a vidám hangulat. A bejárati ajtó résén keresztül egy véres kéz feküdt a földön. Beljebb kerülve orvosi diploma nélkül is megállapítottam, hogy komornyikom menthetetlenül halott.
– Feltépték a torkát – közölte Dumbledore.
A test körül terjengő vértócsát nézve, elgondolkodva állapítottam meg:
– A vére viszont kárba veszett... akkor meg minek jött?
A megoldás egyszerre hasított bele mindannyiunkba, de csak Ron adott neki hangot:
– Hermione!
Szorosan a nyomában haladtunk, bár az idős doktor némileg lemaradva lihegett, hiszen ez a nap már eleve megviselte. A látvány, ami fogadott, minden kétséget kizáróan meggyőzött Harry személyét illetően. Dermedten bámultam, ahogy Hermione mohón issza a félmeztelen mellkasból ömlő vért. Jöttünkre sem hagyta abba, mintha képtelen lenne rá. Harry azonban nem feledkezett bele az eseménybe, mert gúnyosan nézett felénk. A fényben tisztán láthatóak volt hosszúra nyúlt szemfogai, amik éles fegyverként villantak a fényben. Arca nemes vonásait gonoszság torzította el, egyedül szeme maradt szépséges, gúnyos szikrái ellenére is. Szívembe jeges tőrként hatolt a látvány. Minden, amitől rettegtem, valóságossá vált. Ajka, mely engem csókolt, most vértől vöröslött.
– Őt vajon képesek lesznek megmenteni? – érdeklődött gúnyosan, engem teljesen figyelmen kívül hagyva.
Érzéketlenül lökte el a nőt, és hiába kapta közben elő a keresztet Ron, gúnyos nevetés volt az egyedüli reakciója. Egyetlen pillantására a kezében tartott ereklye torzult formát vett fel.
– Életemben az egyházat védtem, öltem ezreket. Hatásosabb eszközöket vessenek be ellenem, ha le akarnak győzni – kacagott fel úgy, ahogy még soha nem hallottam.
Ebben a hangban gonosz élvezet volt, hogy bánthat bennünket.
– Távozz innen, démon! – utasította a professzor határozottan, és latin motyogásba kezdett.
Hogy valóban hatásos volt-e szöveg, vagy Harry éppen megunta a helyzetet, nem derült ki... egyszerűen a szemünk láttára vált alaktalan füstfelhővé. Átsiklott köztünk, közben szinte hallani lehetett gonosz nevetését. A doktor ezután az ágyban fekvő, eszméletlen Hermionéhoz sietett. Megvizsgálva lemondóan csóválta a fejét.
– Egyelőre még él – próbálta vigasztalni Ront, habár a szóhasználata nem volt a legszerencsésebb.
Némán fordultam el, és hagytam magam mögött a káoszt. Nem akartam többet hallani, különben is, az előtérben egy holttest várt. Szerencsére a személyzet többi tagja élt, egyszerűen csak rejtélyes álomba merültek. Hajnal lett, mire végeztünk a szükséges tennivalókkal. Örültem ennek a kis időnek, mert legalább addig sem gondoltam Harryre. Gépiesen nyugtattam meg a szolgákat, beszéltem a csendőrrel. Visszatérve szobámba a valóság kegyetlenül tört rám. Zakómat ledobtam a földre, ingemről a gombokat szinte letépve rogytam ágyamra, miközben gondolataim vadul kavarogtak.
Játék volt részéről az egész? Szerelmet hazudni olyan nagy élvezet egy szörnynek? A válasz nyilvánvaló volt. Hiszen megtette, tehát bizonyosan szórakoztató kitérő lehetett számára. Büszkeségem, szívem, az egész valóm romokban hevert. Hogyan szerezhetném vissza becsületemet? Mások persze nem látják a foltot rajtam, de kit érdekelnek mások? Magam előtt nem állok meg! Nem lehet élni így, hogy tudom, még az utolsó pillanatig is védeni akartam a vérszívó lényt. Hittem abban, pusztán tévedés, és Harry nem az, kinek hiszik. Mekkorát hibáztam!
Dühödten álltam fel, mert tehetetlenségem szinte fojtogatott. Tennem kell valamit – dübörgött bennem folyamatosan a mondat. Vissza kell szereznem elvesztett büszkeségemet, ha belehalok, akkor is. Attól nem kellett tartanom, hogy magához hasonlóvá tesz, mert szemmel láthatólag a nőket preferálta a dög – állapítottam meg gúnyosan. Belenézve a tükörbe némileg megriadtam saját képmásomtól. Hajam szerteszét állt, és az előző esti akció során rárakódott koszréteg láttán hihetetlennek tűnt, hogy a leendő Lord Malfoy vagyok. Azt tudtam, ha a végső perc közel is van, nem fogom hagyni, hogy ilyen állapotban érjen a halál.
Később rendezett külsővel sem éreztem magamat jobban. Az árulás fájdalma a csontjaimba ette magát. Ennek ellenére, mikor lent találkoztam keresztapámmal, uraltam a kínt, és a világ nem is sejthette, mennyire szenvedek.
– Hova mész? – kérdezte Piton.
A hazugság könnyedén jött számra.
– Apámhoz – válaszoltam fájdalmas sóhajjal. – Hogy van Hermione? – tereltem el a témát biztonságosabb vizekre.
– Semmire sem emlékszik, talán így a legjobb számára.
– Megkapta a vérátömlesztést?
– Nem, a professzor úgy véli, a betegek szellemi kapcsolatban vannak a herceggel. Ezért tudja irányítani őket. Azonban ez oda-vissza működik, és ha terjed vérének hatása, akkor talán meg tudja mondani, hol tartózkodik.
– Tehát kísérleti nyúl lesz – állapítottam meg.
– Mintha csak Weasleyt hallanám – jegyezte meg gúnyosan Piton. – Meglehetősen hevesen ellenezte a tervet.
– Azt el tudom képzelni!
– Viszont ez az egyedüli mód, hogy megmentsük. Ha megöljük a démont, megszűnik az átkos hatása.
– Elméletileg – szúrtam közbe.
– Másunk nincs – válaszolta fáradt sóhaj kíséretében. – Add át apádnak az üdvözletemet.
– Hm... persze – válaszoltam, miközben gondolatban már messze jártam.
Ezután egymagam indultam el, hogy választ kapjak pár kérdésre. Énem józanabbik része ezt határozottan öngyilkos akciónak tartotta, hiába volt zakóm takarásában derekamra egy karó erősítve. Hiszen kétséges volt, hogy tudnám-e használni, mármint képes lennék-e belevágni. Ez persze majd az adott helyzetben kiderül – véltem a halálraítéltek nyugalmával.
Fogalmam sem volt, hol keressem, egy ösztön azonban, amire engedelmesen hallgattam, megsúgta a választ. Őrültség volt hallgatni rá, de eleve őrült volt a vállalkozás, amibe kezdtem, hát akkor miért ne? Mivel nem akartam leendő áldozatokat hagyni magam után, a lovardából választottam egy hátast, és elindultam a Carfax birtok felé.
Pontosan érezhető volt, mikor léptem át a birtok határát. Különös csend vett körbe, egyedül a szellő ringatta játékosan a növényeket. Olyan volt, mintha a környéken élő állatok is érezték volna, miféle teremtmény költözött a közelükbe. Lovam is meglehetősen idegesnek tűnt, de magabiztosan irányítottam a ház felé.
A megérzésem talán téves volt, azonban a területet megülő légkör azt sejttette, jó nyomon haladok. Leszállva a nyeregből jószágomat egy fához kötöttem, majd elindultam a komoran magasodó épület felé.
Az előtéri lépcsőn felérve egyből beléptem az ajtón, és gyanítottam, várták érkezésemet. Előző nap nem léptem át a ház küszöbét, helyette kint vártam a többiekre, mivel addigra elegem volt már mindenből. Annak ellenére, hogy soha nem jártam még itt, ijesztő magabiztossággal haladtam, mintha éreztem volna, hol kell keresnem. Az előtérből csigalépcső vezetett fel a második emeletre. Gondolkodás nélkül indultam meg felfelé, és felérve sorra hagytam magam mögött az ajtókat. Aztán elértem a kívánt szobához. Mielőtt meggondolhattam volna magam, már be is léptem.
Az ablak előtt várt, és mikor rám nézett, ajkán feltűnt egy mosoly halovány utánzata. Igen, eddigre már nyilvánvalóvá vált, egy szörnnyel van dolgom. Minden kétséget kizáróan bizonyította az éjszaka. Látványára az is bizonyossá vált, hogy nem azért jöttem ide, hogy bosszút álljak vagy válaszokat követeljek. Egyszerűen csak vele akartam lenni. Mit számított már büszkeségem? Semmit. A világ gondjaitól egy pillanat alatt elszakadtam. Kételyeim, mik eddig folyamatosan gyötörtek, elszálltak... a józanságom utolsó maradéka is semmivé lett. Szó nélkül mentem oda hozzá, majd gondolkodás nélkül állon vágtam.
– Miért nem mentél máshova? – támadtam rá hevesen, immár szóban. – Az évszázadok múlása fokozza a hülyeségre való hajlamot – állapítottam meg gúnyosan. – Végre van egy konkrét bizonyítékunk veled kapcsolatban!
– Hova mehetnék? – érdeklődött lágyan, miközben hátát az ablaknak döntve dörzsölte meg ütésem helyét. – Szép jobbegyenes volt – jegyezte meg.
A különös bókot figyelmen kívül hagyva folytattam.
– Bárhova, de ne ide! Ez az ingatlan van a legközelebb hozzánk. Hiszen meg akarnak ölni, magad is tudod.
– És te nem, Draco?
– Azt hittem, talán... képes leszek rá – vallottam be az igazságnak megfelelően. – Bármi legyél is, képtelen vagyok bántani téged.
Szavaim nyomán a derekamra erősített karót a földre dobtam. Arcán szomorú, lemondó kifejezés vonult át, és nehéz volt elhinni, hogy tegnap ezeket a vonásokat gonoszság torzította el. Egy lépés választott el tőle, ezt az egyet mégsem mertem megtenni.
– Sejtettem, hogy így lesz, de meg kellett próbálnom feléleszteni a gyűlöletedet.
Haragom erősen fellángolt, és nem sok híja volt, hogy megint odaüssek.
– Mit akarsz elérni? Meg akarsz halni?
Váratlan gyorsasággal tépte le magáról az inget. Kezemet megragadva vonta bőréhez, mire minden további szó bennem rekedt.
– Évszázadok óta halott vagyok.
Ott, ahol szívének élettől kellett volna dobognia, nem éreztem semmit, még csak mellkasa sem süllyedt vagy emelkedett. Bőre hűsen simult tenyerembe. Hiába teltek a percek, nem éreztem az életnek a halvány szikráját sem. Fejemet megadóan döntöttem vállára.
– Szeretlek – suttogtam magam elé.
– Tudom – érkezett a lágy válasz, melytől némileg mérges lettem.
Bosszúsan karoltam át nyakát, és belenézve smaragd szemébe, elégedetlenül morrantam.
– Ebben a pillanatban inkább azt kellett volna mondanod, „Én is, Draco!", vagy netalán ezt: „Megveszek érted"... igazán hasznosabban is eltölthetted volna azt a pár száz évet.
– Sajnálom – lehelt bocsánatkérően egy apró csókot ajkamra.
– Mit?
– Mindent.
– Ettől határozottan az az érzésem van, búcsúzol tőlem – jegyeztem meg elgondolkodva.
Válaszra nem is volt szükség, mert arckifejezése különös nyugodtságot tükrözött, mint aki felkészült az utolsó pillanatára.
– Ezt nem teheted velem! – jelentettem ki határozottan. – Nem hagyhatsz itt!
– Túl régóta létezem, ez nem mehet így tovább. Egy szörnyeteg vagyok, és erre a veled való találkozás döbbentett rá igazán. Felélesztetted lényemnek azt a részét, mely eddig néma volt.
Miattam való lemondása az életről nem töltött el határtalan örömmel. Hiába voltam a karjai között, hatástalanak bizonyult. Úgy véltem, ahhoz, hogy visszarángassam ebből a bódult állapotból, ideje felébreszteni a szörnyet. Ehhez pedig a vágy tűnt a legcélravezetőbb fegyvernek. Egy pillanatra teljesen hozzásimulva csókoltam ajkát, hogy tüzem megégesse egy pillanatra. Mielőtt lánggá lobbanhatott volna benne, elszakadtam tőle. Szemének zöldjében észleltem egy sötét árnyat.
Tekintetem nem eresztette el az övét. Valószínűleg kiolvasta szememből, mire készülök, mert vágytól rekedt hangon kért, parancsolt:
– Ne tedd ezt, Draco! – Szavai ellenére mégsem lépett távolabb.
Lassan, testén szinte végigcsúszva térdeltem elé. A fejemből addigra már rég kiröppent, hogy előtte, mikor terveztem a viszonzást, mennyire megalázónak véltem ezt a pózt. Egyedül a csábításra koncentráltam.
Tekintetünk továbbra is egybefonódva mélyedt a másikéba. Ajkamat kiszámított alapossággal nedvesítettem meg éhesen figyelő szeme előtt. Reméltem, ezután nem fog feltűnni, hogy ujjaim némileg reszketnek, miközben elkezdtem bontogatni nadrágját. Szerencsére ezúttal nem gátolta meg, mint legutóbb. Jobb is, mert akkor nem éltem volna túl a szégyent... igaz, ő sem. Mivel akkor tényleg végeztem volna vele, saját kezűleg. Figyelmemet teljes egészében a feladatra fordítottam, és próbáltam olyan gyönyört adni számra, mint amiben számtalanszor részesített titkos találkáink alatt.
Mélyről feltörő sóhajai jelezték, jó úton haladok, vagy legalábbis ezt hittem. Mert, mikor már biztos voltam a győzelmemben, váratlanul felrántott magához.
– A szörnyet akarod, hát megkapod! – Durván rántotta oldalra fejemet, hogy nyakam ívbe feszült ajka előtt. – Tiltakozz! – utasított kegyetlenül.
– Soha – válaszoltam habozás nélkül.
– Draco – ejtette ki a nevemet, mint egy könyörgést.
Aztán a következő pillanatban lecsapott. A váratlan kínra akaratlanul is összerándultam, hiába készítettem fel magamat a fájdalomra. Titkon talán akartam is harapását, mert sértett a tudat, hogy bár állítása szerint szeret, mégis minden nőt végigharapott már, akivel csak összeakadt.
„Táplálták őt, ki mindig is hozzám tartozott."
Először nem értettem, áldozatainak miért volt ez szemmel láthatólag élvezet, de a kín, ahogy jött, úgy távozott. Mi maradt utána? Bizsergés, ami lassan, egyre erősebben terjedt végig a testemben. Gyönyört adtunk egymásnak, hiszen hallottam mohó hördülését, ahogy a véremet szívta. Cserébe húsomba hatolva okozott édes élvezetet. Hajába markoltam, hogy folytatásra biztassam, még többet követelve.
– Elég volt! – próbált ellökni magától. – Ez vagyok én, most már látod a szörnyet?!
Én azonban nem engedhettem meg, hogy másodszorra is ellökjön. Makacsul kapaszkodtam belé. Egyszer éppen elég volt, hogy menekülni próbált előlem. Szemében elkínzott kifejezés ült, ajkán vérem vöröslött. Más valóban egy démonnak láthatta, számomra azonban a szerelmet jelentette. Nyelvemmel lassan nyaltam le a szája sarkában lévő vércseppet, döbbent pillantása kereszttüzében.
– Finom vagyok, nem csoda, ha odavagy értem – jegyeztem meg elégedetten.
– Semmivel sem tudlak elriasztani?
– Hm... nem hiszem.
Válaszom után a világ megfordult körülöttem, és nem a vérveszteség következtében. Felkapott, átszelte velem a szobát, majd az ágyhoz érve a párnák közé dobott. Ezzel elérte, hogy egy percre megilletődjek, mert rekord sebességgel kezdett vetkőztetni, kétséget sem hagyva szándéka felől. Habár ezt akartam, a „vigyázz, mit kívánsz" határozottan igaznak bizonyult. Szenvedélye láttán komoly kétségeim támadtak, túlélem-e a vihart. Aztán minden félelmemet feledtem, mert rám mosolygott. Úgy, ahogy ismeretségünk kezdetén, mikor nem árnyékolta be a valóság találkozásainkat. Mielőtt feleszméltem volna, egy laza mozdulattal lerántotta az ingemet.
– Ingért ing jár! – kaptam azonnal felsője maradéka után, mikor megtaláltam a hangom.
Kölcsönös egyetértésbe téptük egymásról a feleslegessé vált ruhadarabokat, majd simultunk össze a végén meztelenül. A testemben égő tűz melegét megosztottam bőrének hűsével.
– Szólj, ha fájdalmat okozok! – kérte rekedt hangon, önuralma maradékával. – Meg kell állítanod akkor.
Belemosolyogtam kérésbe, mert szenvedélye ellenére is gyengéden ért hozzám, finoman, mintha üvegből lennék. Uralkodott magán, bármennyire is az ellenkezőjét gondolta. Hajának selyme kellemesen csiklandozott, ahogy testemen kalandozva kutatta titkait. Néhányat felfedezett, volt, amit én mutattam meg. Étek voltam számára, amit tökéletesen kiélvezett, míg már könyörögtem, tegyen, amit csak akar, de adjon enyhülést. Szavaimra egy mindent tudó pillantást kaptam. Ajkának gonosz ívére megremegtem, és tudtam, az igazi élvezet még csak ezután jön.
Mikor valóban eggyé váltunk, a fájdalom ellenére is szorosan kapaszkodtam belé, nehogy félelmei elválasszanak minket
Nyögésemmel buzdítottam, hogy engedje szabadon vágyait. Magáról megfeledkezve hajolt nyakamra, de mielőtt harapása által is az övé lettem volna, megdermedt. Lélegzete forrón cirógatta bőrömet. Kín volt a mozdulatlansága. Kétségbeesetten vágytam többre, mindenre, mit adni tudott.
– Tedd meg – kértem, majd fejét magamhoz rántva szüntettem meg a cseppnyi távolságot.
Vadul mart húsomba. Ennek fájnia kellett volna, mégis csupán élvezetet okozott. Minden formában az övé lettem, és ez elégedettséggel töltött el.
Mennyi ideig tartott az őrület? Fogalmam sincs, annyiban voltam csak bizonyos, hogy fényes nappal érkeztem, de mikor magamhoz tértem, már éjszaka volt. Riadtan rezzentem össze, azt hittem, egyedül vagyok, de egy lágy hang azonnal megnyugtatott.
– Itt vagyok – vont magához. – Rosszat álmodtál?
Elégedetten bújtam hozzá, testének hidegsége ellenére sem akartam távol maradni.
– Üzenetet kaptam, mely a halálodról szólt, és ez a levél elhozta a halálos ítéletemet. Képtelen lettem volna tovább élni, hogy más férfi asszonya legyek. Gyermeket szülni, élni, öregedni, árulás lett volna szerelmünk ellen. Bátran indultál a csatába, és én sem adhattam cserébe kevesebbet – motyogtam magam elé félálomban, a szavak értelmét fel sem fogva merültem ismét álomba.
Álmaim tengerén is érezni véltem ajkának érintését bőrömön, ujjainak csiklandós simítását. Boldog voltam, mint még soha, hiszen vele teljessé váltam.
OoOoOo
Számtalanszor próbáltam ellökni magamtól, mégis mindig visszatalált hozzám. Szerelme a legdrágább kincs, ami megmentett a sötétségtől. Nem engedhettem, hogy velem együtt zuhanjon a mélybe. Ha nem vetek véget átkos létemnek, akkor hamarosan magamhoz hasonlóvá tenném. Örökké vágyna a vér után, és csupán eredeti lénye halvány utánzataként bolyongana.
Erzsébet szavait hallva meggyöngült elhatározásom ismét szilárddá vált. Ajándékot kaptam, értékesebbet, mint valaha is reméltem, mióta szívem megszűnt dobogni.
Hagytam, hogy kedvesem mély álomba zuhanjon, és bíztam benne, erőm elegendő lesz ott is tartani, míg vége nem lesz tervemnek. Bíztam benne, hogy a professzor és társai felkészülten érkeznek majd megmenteni a szörnytől „elrabolt" barátjukat. A lénytől, aki nem akart mást, mint megpihenni, és véget vetni egy túl régóta tartó rémálomnak.
Leghőbb vágyam volt Draco keze által halni, szerelme azonban túl erős volt. Muszáj átadni a feladatot valaki másnak, lelkes vállalkozó pedig akadt bőven.
– Érted teszem – leheltem békésen szuszogó kedvesemnek, miközben végigsimítottam a haján.
OoOoOo
A múltról álmodtam, mikor még szabadon játszhattam. Gyermekként egy virágoktól hemzsegő réten voltam. Boldogan dudorásztam, miközben koszorút fontam, de a békés pillanat sajnos nem tartott sokáig. Váratlanul az ölemben landolt egy hatalmas varangyos béka. Kettőnk közül a kis állat tűnt ijedtebbnek.
– Sikíts! – hangzott el az utasítás a hátam mögül.
Fiúk – gondoltam megvetően. Mind közül ő volt a legutálatosabb. Nem hiába szöktem ki a rétre, mikor megtudtam, hogy szülei kíséretében látogatóba érkezik. A kis jószágot kézbe fogva lenéző pillantást vetettem az elém térdelő komisz alakra.
– Szegényke, már így is halálra van rémülve – válaszoltam végül.
– Hát milyen lány vagy te?! – támadt nekem csalódottan.
Oh, ezt a kérdést gyakran megkaptam. Főleg tőle, ha nem úgy reagáltam, ahogy szerette volna. Néha titkon, főleg mikor találkoztam Imrich-kel, azt kívántam, bár fiú lehetnék, hogy megfizessek a tréfáiért. Sokáig izgatta a fantáziámat, hogy ököllel állon vágjam. Szerencsére rég rájöttem, hogyan kell kezelnem őt. A semmibe vétele volt a legjobb fegyverem. Dadám hangja váratlanul hangzott fel, és tudtam, sürgősen oda kell mennem hozzá, ha nem akarok bajba kerülni.
– A dadád szólít, kis hölgy – állapította meg gúnyosan.
Mivel pár évvel idősebb volt nálam, ráadásul fiú, ezért őt már nem korlátozták olyan erősen, mint engem. Bárcsak fiú lennék – sóhajtottam ismét. Sietősen nyomtam a kezébe a békát.
– A közelben van egy patak, vidd oda – kértem lágyan.
Arcán gonoszkodó mosoly tűnt fel, és szemének zöldje huncut fénnyel ragyogott fel.
– Ugyan miért tenném? Mit adsz érte cserébe? – akadékoskodott egyből.
Magabiztossága olaj volt a tűzre, mert mostanában kezdett feltűnni, hogy a nőknek is megvan maguk sajátságos hatalma. Pár napja láttam, hogy az egyik cselédlány, csókot adva a lovászfiúnak elérte, hogy az felvigye helyette a vízzel teli korsókat. Megfigyelésem alapján aszerint cselekedtem, amit láttam. Ujjammal intettem közelebb, mire önkéntelenül hajolt felém. Valamiért ettől rettentő zavarba jöttem, és módosítottam jól kigondolt tervemen. Szája helyett arcára nyomtam egy puszit. Lángba borultam, bár nem értettem az okát, hiszen atyám arcára is nyomtam már csókot, mégsem éreztem azt, hogy a vér hevesen arcomba tolult. Ijedten álltam fel, és indultam az engem hívó hang felé. A kíváncsiságom miatt végül pár lépés után megálltam. Különös volt a csend, hiszen Imrichnek nevetnie kellet volna, aztán közölnie, hogy mindent megtesz, amit csak kérek. Lehet, mégiscsak a száját kellett volna csókolni? – támadt fel bennem a kételkedés. A választ gyorsan meg is kaptam a kérdésre, mikor háta lestem. A látványtól, mi fogadott, szívem megremegett. Imrich ugyanúgy térdelt, ahogy hagytam; békával a kezében, miközben arca zavartól vöröslött.
– Elviszed? – kérdeztem, félve reakciójától.
– El – lehelte engedelmesen.
Vidáman szaladtam dadám felé, és mire odaértem, szívem rakoncátlanul verdesett mellkasomban. Ennek azonban semmi köze sem volt ahhoz, hogy futva tettem meg az utat. Lassan kezdtem megérteni, hogy bár nem születtem fiúnak, lánynak lenni sem annyira rossz. Vidáman kacagtam fel, felügyelőm értetlen pillantására sem adtam választ bolondos viselkedésemre.
Különös módon ezután, ha Imrich látogatóba jött hozzánk, többet nem dobott rám kígyókat, békákat. Távol maradt tőlem, mégis mindig éreztem tekintetének hevét. Zavarban is voltam tőle, ha találkoztunk. Nem értettem, mi változott meg ott a réten, de valami mégis más lett. Először menekültem előle, aztán pár év múlva, ifjú hölgyként már eszembe sem jutott zavarom miatt elfutni.
Később, már férjemként bevallotta, azon a napon jött rá, miért érzett mindig késztetést arra, hogy csúszómászókkal köszöntsön. Szeretett gyerekfejjel is, és féltékeny volt minderre, amire nagyobb figyelmet fordítottam, mint rá. Nevettem szavaira, és bevallottam neki, hogy nem csak ő szembesült akkoriban az érzéseivel, de akkor még nem tudtam nevet adni a szikrának, mi fellobbant bennem. Elégedetten bújtam erős testéhez.
Boldog voltam, mégis valami baljóslatú szivárgott be álmomba. Egy hangot hallottam, ami kért, könyörgött: „Ébredj! Ébredj!", ismételte újra meg újra.
Maradni akartam az erős karok ölelésében, de hiába voltam vele, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a sürgetést, mely a hangból áradt. Fejemet felemelve néztem a szeretett arcba, azonban mélységes zöld szemei fénytelenül bámultak vissza. Mellkasán nyugvó kezemet nedvességet érezve emeltem fel, és letekintve vért láttam rajta. Ijedten húzódtam távolabb, keresve a sérülést, melyből a drága vére ömlik.
– Ne félj – szólt hozzám megnyugtatóan. – Minden rendben lesz.
– Haldokolsz! – kiáltottam rémülten.
Hiába kerestem a sebet, nem találtam, pedig a földön már jókora vértócsa jelezte, mennyit is veszített az acélos folyadékból.
– Érted teszem! – lehelte, majd elgyöngülve rogyott karjaimba.
Súlyától hátrazuhantunk, és hiába szorítottam kétségbeesetten, az élet kérlelhetetlenül távozott belőle.
Vadul dobogó szívvel ébredtem fel, és kezemet rögtön magam elé kapva kerestem rajtuk a vért.
– Álom volt – sóhajtottam fel megkönnyebbülve, de rossz érzésem mégsem múlt el.
A szobát megülő sötétség miatt bizonytalanul kutattam párom után, noha erős volt a gyanúm, hiábavaló az egész.
– Harry? Itt vagy?
Választ nem kaptam, ezért sietősen kerestem meg szétdobált ruháimat, már amennyire állapotom engedte. A vérhiány és a fájdalom együtt kitett magáért. Mégsem engedhettem, hogy pillanatnyi gyengeségem legyőzzön. A belső kényszer, mi felébresztett, nem hagyott nyugtot. Látnom kellett Harryt. Érezni akartam közelségét. Miután magamra rángattam ruhámat, elindultam kifelé. Örülhettem, hogy egyedül ingem volt az, ami látványosan áldozatul esett szenvedélyünknek; gomb egy darab sem volt rajta.
A folyosó falának támaszkodva álltam meg egy pillanatra, aztán újult hévvel mentem tovább. Éreztem a baj közelségét, szívem vadul verdesett bordáim fogságában. Baljós megérzésem hamarosan bizonyságot nyert, mert ahogy megközelítettem a csigalépcsőt, ismerős hangokat véltem hallani. Jó lett volna a vérveszteségre fogni, de az önámítással egy életre végeztem.
Egy emelettel lejjebb csata zajlott, és bár még nem láttam, ki áll nyerésre, szívem megsúgta a választ. Kedvesem, ha igazán győzni akart volna, már rég véget vetett volna a többiek erőlködésének. Hát nem értem el semmit azzal, hogy szerelmemet bizonyítottam? Az övé lettem. Elfogadtam a legrosszabb oldalát is. Mit érdekelt engem, hogy négyszáz éve halni képtelen?! Eddig kibírta enélkül, akkor miért most kezdte el zavarni!?
Haragom hatásosan gyűrte le testi gyengeségemet. A lépcsőn szinte suhantam lefelé, habár a zuhanás valószínűleg pontosabb kifejezés lett volna. Szerencsére még időben kapaszkodtam meg a korlátban. Noha ösztöneim megsúgták, mire számítsak, a látványtól mégis bennem rekedt a levegő. A test, mi nemrég még hozzám simult, védett, most erősen vérzett, elárasztva szőnyeget. Hiába kerestem a fegyvert, ami megsebezte, nem találtam nyomát. A professzor eközben latinul olvasott fel egy vaskos könyvből, míg Piton próbálta halálosan megsebezni ellenfelét.
– Draco! – vett észre Ron.
Mellém sietve ragadta meg karomat, próbálva minél közelebb húzni a többiekhez.
– Mi történt? – tudakoltam kábultan.
– Elrabolt ez a disznó... Úgy látom, nemcsak a nők a gyengéi – mért végig jelentőségteljesen.
Türelmetlen pillantást vetettem rá, mert engem az érdekelt, miért vérzik olyan hevesen Harry. Felbukkanásom valószínűleg nem volt a legjobb ötlet, mert Ron szavaira a zöld tekintet egyből engem keresett. Némán kértem, válassza az életet, velem. Harcoljon teljes erővel, ne csak a látszat kedvéért... a büszkesége miatt.
– Dumbledore talált valami könyvet, ami elveszi az erejét – közölte Ron, magával rángatva. – Hamarosan vége lesz – jelentette ki elégedetten, majd csatlakozott Perselushoz, folytatva a harcot.
Tehetetlenségem a következő percben megszűnt, egy időben azzal, hogy egy karó sikeresen eltalálta kedvesemet. Kitéptem az átkozott könyvet a szakértő kézből, és testemhez szorítva siettem szerelmem felé.
– Draco, mit csinálsz? – hangzott fel a kérdés több irányból.
– Megbabonázta! – kiáltotta véleményét a professzor. – A könyvet! Vegyétek el tőle!
A többiek azt gondolták, ellenségük eléggé legyengült, ezért mertek hátat fordítani neki, hogy rám vessék magukat. Ez komoly hiba volt a részükről, mert Harry szemében halálos fény gyúlt, amint a közelembe értek. Szélrohamként söpörte őket félre, majd rántott a háta mögé.
– Senki nem nyúlhat hozzá! – közölte jeges hangon.
Oldalra lépve láttam, hogy egyedül a professzor volt még talpon, a többiek kidőltek.
– Draco, add vissza a könyvet! – kérte acélos erővel az idős orvos.
– Soha! – utasítottam vissza azonnal. – Nem bánthatják.
– Ő egy szörny!
– De az én szörnyem! – közöltem határozottan, s nem érdekelt az elborzadt tekintet.
Jeges ujjak kulcsolták át csuklómat. Feledve Dumbledore-t, azonnal aggodalmasan néztem a fáradt szempárba. Velem volt még, de csak épphogy. A fából készült fegyver mélyre hatolt, és minden egyes csepp vérrel gyöngébbé vált. Ereje szemmel láthatóan kimerült.
– A könyvtár... – súgta halkan. – A hátunk mögötti szoba... oda.
Átsegítettem a közeli helyiségbe, és határozottan csuktam be az ajtót magunk után. Szerencsére elég vaskos volt, amin jó időbe telik átjutni, addigra pedig már újra ereje teljében lesz Harry... ha rajtam múlik.
A padlóra rogytunk, s azonnal nyúltam is, hogy kihúzzam a karót.
– Ne! – kérte lágyan.
Csalódottan nyögtem mellkasára hajolva.
– Miért akarsz elhagyni?! Szeretlek!
– Pont azért teszem meg, mert szeretlek – lehelte fáradtan.
– Gondoltál rá, hogy magadhoz hasonlóvá tégy? – kérdeztem, miközben fejemet felemelve néztem arcába.
Ajkán keserű mosoly suhant át.
– Igen, megfordult a fejemben, azonban fél élet ez Draco. Utána soha nem éreznéd azt, amit most. A vér iránti vágy töltené ki minden gondolatodat. Lelked az, mi oly drágává tesz. Ha tovább maradok ezen a világon, előbb-utóbb már ez sem lesz fontos... elveszem végül az életedet. Mennem kell, Draco, engedj el. Rég itt van az ideje, hogy megtérjek őseimhez.
Szája sarkában drága vére folyt le, ahogy felköhögött, miközben beszélt. Gyengéden értem arcához, szemének smaragdja gyenge fénnyel reagált. A szívem fájt, mintha meglőttek volna. Egész végig csak rám gondolt, miattam választotta a jobb utat. Én mégis itt akartam tartani. Értem lett több, mint egy vérszívó démon. Miért is nem fogtam ezt fel?! Szerelmem önző volt, csak magamra gondoltam.
– Önző voltam – mondtam ki hangosan is. – Azt akartam, hogy velem maradj... bármi áron.
Fáradt kacaj tört fel belőle.
– Hiszen csak egy ember vagy – vigasztalt gúnyolódva.
– Komoly tehetség vagy! – állapítottam meg indulatosan. – Képes vagy még most is elérni, hogy kedvem legyen megütni.
– Ezen a téren életemben sem volt rám panasz.
Egy percre engedtük, hogy a komorság háttérbe szoruljon, de a valóság sajnos kérlelhetetlen volt. Hiába volt karó mellkasában, hiába vérzett, meghalni magától mégsem tudott. Szüksége volt rám.
– Mit kell tennem? – tudakoltam szomorú lemondással.
Pontosan elmondta, mit is vár tőlem. Megadta a fegyvert is, a kardot, mellyel évszázadokkal ezelőtt véres csatákat vívott. A könyvtárban rejtette el, és inkább nem kérdeztem meg, mennyire is számított rá, hogy a dolgok így fognak alakulni. A fegyver markolata hidegen simult tenyerembe, ahogy visszatértem mellé. Térdre rogytam. Eljött a búcsú perce... soha többé nem láthatom. Mit ér így az életem?
– Ne félj a magánytól, Draco – szólt hozzám, mintha sejtette volna, mire gondolok. – A mi szerelmünk örökkévaló. Élj helyettem is, ebben az időben. Várj rám! – Utolsó szavaira arcvonásain földöntúli béke vonult át.
Elfogadta a vég közelségét, várta, kívánta. Mást nem tehettem, mint hogy teljesítem ezt a vágyát.
– Örökké – súgtam vissza.
Fölé hajolva egy utolsó csókkal búcsúztam tőle, ki a lelkem másik felét birtokolta. Felemelkedve határozottan fogtam újra kezembe a kardot, tekintetemet végig arcán tartva. Nem nézhettem gyáván félre. További habozásnak nem volt helye. Egy mozdulat... egy suhintás volt, aztán véget is ért. Egyesek számára a rémálom ezzel befejeződött, míg esetemben épp ellenkezőleg történt. A szenvedésem most kezdődött el, hiszen megígértem, élni fogok. Az pedig nagyon nehéz szív nélkül.
OoOoOo
Soha nem nősültem meg, bármennyire is követelték tőlem az örököst. Végül egy különös kúrának köszönhetően Lord Lucius Malfoy ismét apa lett. Az egyedüli gond ezzel az volt, hogy lány lett a várt fiú. Nevetve gratuláltam szüleimnek az eredményhez, végül is kész csoda volt, hogy egyáltalán gyermekük lett.
Az évek múlásával próbáltam megtalálni létezésem célját, több-kevesebb sikerrel. Művészet iránti vágyamat mecénásként éltem ki. Pénzem volt rengeteg, így szabadon áldozhattam a kultúra oltárán. Számos ifjú tehetséget karoltam fel ezen a módon. Voltaképp elégedett voltam az életemmel; nem voltam boldog, de legalább nem gyötört a halálvágy, mint a kezdeti időkben. Harminckilenc éves koromra nem is vártam többet ennél.
A kezemben tartott cetlire pillantottam, és megállapítottam, jó helyen járok. A romos épület nem volt valami bizalomgerjesztő, de állítólag egy tehetséges ifjú élt itt, aki Istenadta tehetség volt ecsettel a kezében. Mivel saját szememnek hittem, nem pedig az üres fecsegésnek, eljöttem megnézni a csodát. Kopogtatásomra választ nem kaptam, ráadásul az ajtó magától kinyílt. Elégedetlenül csóváltam a fejemet a biztonság hiánya láttán. Legszívesebben hátraarcot vágtam volna, de végül győzött a kíváncsiság. Ismerősöm áradozása feltüzelt.
– Van itt valaki? – tettem fel hangosan a kérdést, beljebb lépve.
– Itt vagyok! – kiáltottak bentről kedélyesen. – Jöjjön be!
Művészek! – állapítottam meg lenézően. A modort még hírből sem ismerik. A hang a szemben lévő szobából jött, ezért arra indultam. Beérve megtaláltam a keresett ifjút.
A vászon előtt, háttal állt nekem a karcsú alak, miközben keze egy pillanatra sem pihent. Hajának koromszínű fürtjei láttán szívem megrezdült, pedig azt hittem, erre már nem is képes. Ezután figyelmemet inkább a félig kész festményre fordítottam, ami már így is ígéretesnek tűnt. Mintha megérezte volna, mikor értem be a szobába, válla felett rám nézett, de köszöntése félbemaradt. Ecsetét a földre ejtette látványomra. Döbbenete semmivel sem volt kisebb, mint az enyém. Egy soha nem feledett zöld szempárt láttam a szívemben élő arcon.
– Álmodom? – kérdeztem rekedten.
– Mind a ketten ugyanazt – érkezett a válasz. – Megtaláltalak. Mindig is téged kerestelek...
Zavartam emeltem fel a kezemet, hogy elhallgattassam.
– Hány éves vagy?
– Tizennyolc.
– Túl fiatal – motyogtam magam elé.
– Mihez? – érdeklődött egy szemtelen mosoly kíséretében.
Válaszomat meg sem várva lépett elém, és ajkával gyengéden zárta el a további szavak útját. Némi késéssel löktem kicsit arrébb, bár karjai még így sem eresztettek el.
– Pofátlan vagy, kölyök!
– Mintha egy örökkévalóság óta vártam volna rád – közölte bódultan.
Ahogy évekkel ezelőtt felismertem, úgy megint megtörtént; első látásra beleszerettem valakibe. Szerelmem visszatért hozzám, ahogy ígérte. Mit számít a kor, meg a többi apróság? Súlyosabb dolgokon is felül tudtam emelkedni, ez sem lehet nehezebb annál – gondoltam végig józanságom maradékával, mert valaki közben hevesen bontogatni kezdte ruhámat.
– Draco, szerelmem, csókolj meg – kérte a fiú, akinek még a nevét sem tudtam, míg ő az enyémmel tisztában volt.
– Hogy hívnak?
Ajka pár centire volt csak, és bár kívántam az érintését, jó lett volna tudni, mit nyögjek a szenvedély hevében.
– Hívj Harrynek – kérte csábítóan.
– Harry – ismételtem meg a nevet, melynél édesebbet rég nem hallottam.
Ezután pedig nem volt szükség további szavakra, a testünk beszélt helyettünk. Rengeteg elvesztett időt kellett bepótolnunk. Szunnyadó szívem újraéledt, dobogása mintha csak azt mondta volna: „Örökké. Örökké. Együtt leszünk."
OoOoOo
2012 július 2.
A hipnózis végén a fiatalok boldogan mosolyogtak egymásra, majd a fekete hajú fiú enyhe öngúnnyal jegyezte meg:
– Legalább most már értem, miért vagyok rosszul, ha vért látok.
Társa láthatóan próbálta visszafojtani nevetését, de végül mégis kirobbant belőle.
– Bocsi, de ez ... – kuncogott fel. – Dracula, aki vériszonnyal küzd!
Az orvos elégedetten nézte a vidáman évődő párt.
– Mivel tartozunk, doki? – érdeklődtek távozás előtt.
– Semmivel, ez a történet minden pénzt megért.
Magára maradva az irodában komoly elhatározásra jutott az eddig agglegényéletet élő orvos. Mégpedig arra, hogy másnap felkeresi a közelben lévő társkereső irodát. Megismerve a fiatalok regényes történetét, ellenállhatatlan vágy támadt benne is, hogy szerelembe essen. Eddig nem kutatott valami erősen ezen a téren, de soha nem lehet elég késő megnősülni és szeretni.
vége
Megjegyzés: Szerettem írni ezt a történetet, és remélem, ha valaki a végére ér szintén úgy érzi majd megérte elolvasni.! ^^
Kikötés: A Harry Potter univerzum J. tulajdona, minden jog őt és az általa meghatalmazott társaságokat illeti. A Dracula című film a Columbia Pictures jogtulajdona. Nekem a történet megírásából semmilyen anyagi hasznom nem származott.