Egészen kicsi korom óta lovagolok. Természetesen ez is egyike volt a leheletfinom kényszereknek, melyet ujja egyetlen rezzenésével idéz elő a bábos az ostoba kis játékán. Nem mondhatni, hogy szeretem, hisz nem belső kényszertől hajtva kezdtem el, így talán sohasem lehet egészen a lényem része. Mostanra azonban már egész kellemes időtöltéssé vált, és még ez elvárásokat is túlszárnyalva űzöm. Célszerű időtöltésnek tartom, amely mindig ellazít és megnyugtat, nem is beszélve arról a lázító érzésről, ami égővörös, lüktető vérként járja végig testem minden egyes porcikáját. A lovaglás ezen kívül már rég elvesztette értelmét, hisz a kötelesség csak addig terhes, míg bár szó nélkül, mégis erőfeszítéseket téve végezzük. Amint hozzászokunk súlyához és kellemetlenség nélküli rutinná, netalán kedvteléssé válik, egyszerűen felesleges lesz… legalábbis apám szerint.

Már rég abbahagyhattam, és abba is hagytam volna, ha nem akarnék minden áron nyerni. Márpedig ez a velejéig romlott, epés diadalomérzet talán apró, de egyike legfontosabb győzelmeimnek. Épp ezért szinte mindig izgatottan várom, hogy kimehessek lovagolni.

Hét évesen persze még egész más volt a helyzet. Gondosan a rétegek mögé rejtett rettegéssel léptem be az istállóba. Soha el nem ismertem volna, csak én tudok róla egyedül, aki már akkor is ott voltam. Egyetlen arcizmom sem rezdülhetett, szemeim nem kerekedtek el aggódva, csupán szívem ugrált kitörni készülve a mellkasomban, a fülem zúgott, és ha nem tartottam volna vissza lélegzetemet, kapkodása egyből elárult volna. Így álltam mozdulatlanul, mintha csak körültekintően felmérnem a terepet, pedig semmit nem láttam, a kontúrok nélküli világ túl gyorsan pörgött előttem, hogy bármit is kivehessek belőle. Elájultam volna, hogyha az erős, de egyáltalán nem megnyugtató vasmarok nem taszigál előre. Szégyenletes vereség.

Hosszú, sötét folyosó tárult a szemem elé, melynek vége az ismeretlenben ért véget. Falai magas, rendíthetetlen sorban zárták tömlöcbe a teret, a boxok ajtainak árnyéka borította sötétségbe. És az a rettenetes zaj… A patadobogás szüntelen árasztotta el a földet, az egész világ együtt dübögött vele. A feszültség keltette hév csak úgy csapkodta az ajtókat, hideg, fenyegető fuvallata a csontomig hatolt. A sötétségben éppen csak meglebbent fenyegetően egy-egy sörény, ahogy a villám száguld végig az égbolton, azon nyomban menydörgő nyerítés töltötte be a teret. Tombolt a vihar.

Mondják, hogy az állatok megérzik az ember félelmét. Az én rettegésemből egyenesen lakmároztak, egyre csak nőttek, erősödtek tőle. Nehéz volt már lélegezni is. Ha megtehettem volna, ostobán elmenekülök. Akkor még nem tudhattam, hogy közös tálba mérik a félelmet, és ők épp úgy tartanak tőlem, mint én tőlük. Rosszat éreztek bennem, egy erőt, ami előtt képtelenek nem fejet hajtani, és ez ellent mondott a vérükben hordott ősi ösztönnek. Persze nem a szabad akaratú együttműködésről beszélek ló és lovas között, a kölcsönös bizalom és tisztelet kiépítésében. Színtiszta behódolás és teljes engedelmesség, akár akarják, akár nem. Persze akkor fogalmam sem volt ilyen dolgokról, mégis megérezték rajtam a rothadás szagát.

Hirtelen feltárult az egyik boksz ajtaja, és egy hófehér paripa ágaskodott felém dühösen nyerítve. Minden erejét beleadva vergődött az oktató szorításban azzal a feltett szándékkal, hogy engem bizony összetapos még ma. Apám ijedten kapott utánam, de én már akaratlanul is szembeszegülve a másik irányba húzódtam, szemtől szembe a lóval. Hirtelen minden megfagyott körülöttem, az oktató, aki makacsul próbált visszafogni az állatot, apám, ahogy utánam próbál kapni; csak ő és én voltunk. Majd a feszültség egyszeriben szétrobbantott mindent és néma csend borult az istállóra. De már nem féltem. Egyáltalán nem, mert ahogy találkozott a tekintetem azokkal a hatalmas fekete szemekkel, csakis a nyers félelmet láttam. Nem utált ő, csak félt tőlem, pont úgy, ahogy először én tőle. Meg akartam mutatni, hogy egyáltalán semmi oka a rettegésre, nem fogom bántani őt… vagy legalábbis akkor ezt hittem.

A ló teste megfeszült, fejét balra vetve nyerített fel, és akkor mát tudtam, hogy arra felé fog megpróbálni menekülni. Elég volt csak egy perccel hamarabb mozdulni, hogy kitérjek az útjából és a másik oldalról megközelíteni, ahol nem is számít rám. Magam is meglepődtem milyen határozottsággal simítottam végig az oldalán, mintha eredendően hozzám tartozna. Még néhány percig ugyan nyugtalanul állt egyik lábáról a másikra, de a simogatásom alatt lassan bele kellett törődnie, hogy elveszett. Megadóan hajtott le fejét és az orrával megbökte a vállamat, de nem a szeretet, hanem az alázat jeleként. Ekkor ejtettem fogva az első áldozatomat. Minden ló megérezte ennek a pillanatnak a jelentőségét, így lassan le is csendestek apám és az oktató legnagyobb megnyugvására. Pedig nem megnyugodtak csak beletörődtek az elkerülhetetlenbe. Mindezek tudatában mostanra emelt fővel közlekedek az istállóban, és mindig ez a halotti csend fogad, hisz tudják, hogy a dögvész bármelyiküket elérheti, nincs előle menekvés. De nem lehet okuk panaszra, két áldozattal beértem eddig.

A hófehér papira a Yukimaru nevet viselte és épp annyi idős volt, mint én. Ideális játszótárs és időeltöltés, hogy enyhítse anya hiányát és nem utolsó sorban a barátokét. Ha már az emberekkel nem boldogulok, talán egy által ki tudom alakítani azt a bensőséges kapcsolatot, amire az egészséges lelki fejlődésemhez szükség van. Persze ezek a szürreális gondolatok valami orvos aggodalmaskodása nyomán fogantak meg apám fejében. Valójában egyikünk sem gondolta, hogy különleges „barátságot" fogok kialakítani.

Yukimaru egész lényéből áradt az ártatlanság és tisztaság, éppen alkalmas volt egy kis barátkozásra. Lassan kezdtem, szinte észrevétlenül rágtam át magam húsán, és mire ráeszméltem, mit csinálok, már az elméjéig hatoltam. Nem ment mindig könnyen a dominanciámat ráerőltetni, uralni és kordában tartani az érzéseit. Kitalálni mit szeret és mit nem, hízelegni neki, ha arra van szüksége és persze időként lekenyerezni egy kis kockacukorral vagy répával, de éppen csak annyiszor, hogy soha ne elégedhessen meg és függővé váljon a kedvességnek. És persze büntetni az engedetlenséget; még úgyis, hogy tudom, a rothadás csak idő kérdése, amint elindult már nem lehet feltartóztatni.

Mostanra már teljesen tönkretettem. Nem is engedte már senki másnak, hogy lovagoljon rajta, így apa megvette nekem az otthoni birtokra. Ha tehetem, mindig meg is látogatom hálából. Nem a társaságáért, vagy hűségéért vagyok hálás, nem is kötnek semmilyen szentimentális érzelmek hozzá. Egyszerűen csak ő rajta tudtam kitapasztalni először, hogy hogyan manipulálhatom az embereket.

Mindig is a kosárlabdacsapat kapitánya voltam. De amíg shougi bábukként próbáltam rakosgatni az embereket a pályán, soha nem azt értem el, amit szerettem volna. Az emberek is olyanok, akárcsak a lovak. Közel kell engedni őket és csapattársakká kell válni. Keményen edzeni és hajtani őket, a lazsálást megtorolni, de a sikert elismerni és dicsérni, persze épp csak annyi gyengédséget és kedvességet mutatni, hogy különlegesnek érezzék magukat. És lám, máris engedelmesen ügetnek az én szavamra. És ha az egyiket túl hamar tönkreteszem, akkor még idejében elválasztani, hogy megóvjam a többieket. Mert sajnos nagy különbség, hogy az emberek sokkal törékenyebbek, mint a lovak. Megfejteni őket azonban sokkal egyszerűbb, mert hiúk és önzőek, szomjazzák a figyelmet és persze nem olyan élesek az ösztöneik. Észre sem veszik, hogy irányítják őket, így nem tör elő vérükből a menekülési ösztön. Vagy egyszerűen jobb is nekik, ha irányítják őket, egyszeriben eltűnik a vállukról a teher, nem nyomasztja többé őket a döntések súlya, és soha nem kell félniük, hogy magukra maradnak. Igen, a legtöbbjük ilyen, egytől-egyig. Viszont a teljes behódolásra képtelenek, mert még ha mélyre el is temetik, a szabad akaratuk szétzúzhatatlan. Éppen ezért nem is tudják kivívni az érdeklődésemet.

A lovaknál is sokáig éreztem hasonlóképpen. Yukimaru után mindegyik beállt a sorba, és semmi újat, vagy izgalmasat nem mutattak. Egészen addig, amíg fel nem tűnt Ő. Hatalmas, tekintélyparancsoló példány, úgy sugárzott belőle az erő, hogy az egész testem beleremegett. Eltörpültem mellette, így az első pillanattól kezdve minden mentális fölényemet kihasználva uralkodni akartam felette. És sikerült is… túl könnyedén. Bár eddig is tudtam, hogy a méret nem számít sokat, de a zord külső egy gyámoltalan gyermeki lelket takart, aki nemhogy ellenállt, épphogy szomjazta az irányítást, a figyelmet. Mennyire ostoba és közhelyes. Olyan hamar és szorosan az ujjaim köré csavartam, hogy nem is leltem többet örömömet a vele való a foglalkozásban. Egyszerűen félretoltam a tábláról, várakozzon a sorára. Legalábbis én ezt hittem…

Ez a példány más volt, mint amikkel eddig dolgom volt, csak az egyedisége másból fakadt. Sokkal mélyebben rejtőzött valódi lénye, mint lehetőségem volt beléhatolni. Ostobán csak kicsit megkapartam a csillogó felszínt, és azt hittem néhány kedves mosollyal, egy-két kockacukorral hatalmam van felette. Az édes, lila külső máztól nem vettem észre, hogy márpedig belül éppolyan romlott, mint én magam. A törődést szívesen fogadta, de nem megtiszteltetésnek érezte, valójában elvárta, éppúgy a jutalmat, amit magától értetődőnek vett. Nem is tűrte, ha másnak is ajándékoztam a figyelmemből, de nem irigységből, egyszerűen a tulajdonának tekintett, nem volt hajlandó osztozni senkivel. Épp ezért, amikor hanyagolni kezdtem, megbokrosodott. Mert függővé tettem őt is, csak azzal nem számoltam, hogy nem fogja alázatosan kivárni a sorát, amíg újra neki szentelem az időmet. Az éhség egyre csak nőt és nőtt benne, és amilyen önző, mindent egyszeriben el is akart venni tőlem.

Már a kezdettől fogva ott voltak jelek. Az elvakult izgatottsága a közelségemtől, a türelmetlen nyerítés, és persze azok a mohó szemek, amik napokig követtek és minden mozdulatom felfalták. Nem láttam még olyan csillapíthatatlan éhséget, ami vakmerő tettekre vitte volna rá az embert. Ha tisztában vagyok ezzel, nyilván nem hagytam volna neki lehetőséget, hogy egy óvatlan pillanatomban a hátam mögé osonjon és belém harapjon. De hát hogyan is számolhattam volna ezzel? Még senki nem mert ilyen arcátlan lenni velem.

Mire föleszmélhettem volna, már fölém ágaskodott és könnyedén a földbetaposott, majd ott mélyesztette belém a fogait, ahol csak tudta. Hiába is küzdöttem ellenne, ezzel a nyilvánvaló erőfölénnyel nem vetekedhettem. És ez a bizonytalanság… egy pillanatra villámcsapásként száguldott végig testemen, és minden porcikámmal beleborzongtam az ismeretlen érzésbe. Ilyen, ha az embert valaki uralma alá vonják?

Mire azonban eldönthettem volna, mi is ez az érzés valójában, magához tért és fülét-farkát behúzva elmenekült, ott hagyott a földbe döngölve. Percekig nem bírtam megmozdulni, zihálva kapkodtam néhány korty levegő után, hátha az enyhíteni tudná ezt a forróságot a bőrömön. Nem tudom mennyi idő telhetett el, szerintem szánalmasan sok, mire végre kitisztult a fejemből az illatával, érintésével, ajkaival megmérgezett gondolatok, és higgadtan elemezhettem az incidenst. Az arcátlan viselkedés persze rendkívül kegyetlen büntetést érdemelt. Még elsöprőbb szigort és persze a gyengédség teljes kiirtását. Nem lehetek olyan gyenge, hogy hagyjam kitörni bűvkörömből, ilyen opció nem létezik. És egészen addig meg is voltam győződve igazamban, amíg másnap meg nem láttam sörényébe temetve arcát, reszketve beiszkolni. Amikor azonban nagy nehezen rávette magát, hogy rám nézzen, a szemében újult erővel csillant a csillapíthatatlan vágy. Egész testemben megmerevedtem, az ajkaim kiszáradtak, képtelenné téve, hogy bármit is szóljak. A szívem hatalmasat dobbanva kezdte el szétpumpálni minden porcikámhoz ezt az új érzést, a várakozás izgalmát… Vajon mikor teszi meg legközelebb?

És meg is tette, én pedig hagytam neki. Leírhatatlan, eddig soha nem tapasztalt mámorító élmény volt, ahogy folyamatosan hárítottam a támadásait, de közben egyre hátráltam is a szakadék széléig. A kezemet kinyújtva adtam át magamat neki, lökjön le, taszítson a mélybe és uraljon teljesen. De soha nem volt elég ereje, vagy bátorsága hozzá, és ez a győzelem bármit megért. Szinte megvonaglottam a kéjtől, ahogy én magam rántottam le a mélybe és egyre csak zuhantunk az élvezetbe. Sokkal jobban magamhoz láncoltam, mint eddig bárkit, mániákussá tettem, ahogy egészen beengedtem, a kezébe helyeztem az összes hatalmat. Az első alkalom után már egyáltalán nem esett nehezemre ilyen szinten kivetkőzni magamból és feltárni a bensőmet, mert teljesen biztos voltam benne, hogy nem győzedelmeskedhet felettem.

Ahogy telt az idő, egész megtörtem a szilajságát is. Azt tette, amit mondtam, kényem-kedvem szerint mozgathattam, olyan szelíd lett. Csak azt a kielégíthetetlen falánksággal nem bírtam és bírok most sem. A hétvégén is minden előzetes bejelentés, vagy utasítás nélkül megjelent és követelte, ami jár neki. És nem szívesen, de el kell ismernem, nem alaptalan, hogy ennyire önzően a sajátjának tekint. Soha előtte, és a jövőben sem szándékozom senkivel se ilyen veszélyes játékot űzni. Nem hiszem, hogy bárkit is képes lennék ennyire az alárendeltemmé tenni, hogy ne féljek hatalmat adni a kezébe, hogy romba döntse a falakat. Csak Ő… csak Te… mert megismételhetetlen, egyedüli vagy, valaki, akire mindig is szükségem lett volna.

Épp ezért nem is voltam igazán dühös, amikor beállítottál hozzám és egyből a csókomat követelted. Azonnal elsöprő vággyal viszonoznám érintéseidet, előtte azonban még egy pillanatra eltolom az arcodat, épp csak hogy kiélvezhessem elvakult éhségedet, és persze, hogy tudatosítsam, ki a ló és a lovas. De ezt az apró percet még leszámítva, én sem fogom többé vissza magam. Olyan ösztönszerűen emellek már a magasba, egyenesen kívánom, hogy kivedd a kezemből a gyeplőt és a saját tempód szerint vágtathassunk. Minden teher leomlik rólam, súlytalanná, mégis olyan jelentőségteljessé válok, mint egy sóhaj a néma csendben. Egyedül csak a te fülednek szól, talán más meg se értené.

Hagyom, hogy elmélyítsd a csókunkat, míg majd belefulladunk a szenvedélybe. Önkéntelen is belesimulok hatalmas tenyeredbe, úgy érzem, egyszerre minden porcikámat beteríted, pedig oly távol vagy még. Közben már az én kezeim is a magasba törve kutatják ki a gombokat az ingeden, hogy minél előbb megszabadíthassalak tőle. Ujjaim alatt egyszeriben megremegnek az izmaid, mire az én szívem is megugrik, egyre csak felkorbácsolva bennem a vágyat.

Nem is értem, miért voltam ilyen kegyetlen, hogy ennyi ideje nem hívtalak. Csak most döbbentesz rá, mennyire szükségem volt már erre, mennyire nehézkessé vált a légzés az állandó terhek alatt. Most úgy érzem, ha egy pillanattal is később jössz, összeroppanok. Ezért a végtelen önzőségedért mindenképpen megérdemelsz egy kis jutalmat.

Kocsonyaként remegő testedet meglepően könnyem lököm neki a falnak, és mire feleszmélhetnél, már előtted térdelve húzom le a gatyát rólad. Pimasz pillantást küldök feléd, miközben nyelvemmel megnedvesítem ajkaimat. Ám mielőtt kellő figyelmet szentelhetnék ágaskodó péniszednek, a hajamat megmarkolva taszítasz el magadtól.

- Még ne… Akachin – Térdelsz le elém, arcomat a kezedbe fogva. – Még… nagyon… sokáig… akarok… játszani… veled…

Fejemet hátravetve, csukott szemekkel élvezem, ahogy minden szó után apró csókokat lehelsz a nyakamra egészen a fülemig. Tudod, hogy nem bírom ki csöndben, ha finoman harapdálod bőrömet, és ez most sincs másképp. Majd az erős karjaidat a derekamra fonva fordítasz meg, hogy az öledbe húzhass. Fenekem alattomosan férfiasságodnak dörzsölöm, hadd szenvedj te is a perszelő vágytól, de olyan szorosan tartod a csípőm, hogy alig tudok mozdulni. Közben te még aljasabb módon veszed célba a nyakamat, és ahogy az egyik kezed fokozatosan hámoz ki az ingemből, úgy haladsz lejjebb a gerincem mentén. Zihálva támaszkodom fejemmel a mellkasodnak, míg a hátam ívbe feszül nedves ajkaid érintésére. Teljesen tönkre akarsz tenni. Imádod, ha méltóság nélkül vonaglok, nyögök, a szégyen veti rám halovány vöröses fátylát. Azt hiszed, egyszer majd így fogok összerogyni előtted. Nagyon rossz helyen keresgélsz.

De hagylak nyugodtan próbálkozni, ahogy tetszik.

Ajkaimba harapva viselem az újabb édes gyötrelmet, ahogy ujjaid az egyik mellbimbómat veszik célba, míg a másik kezeddel egyre lejjebb kalandozol. A hangomat nem vagyok képes visszatartani, amint az alsónadrágba becsusszanva megragadod éledező férfiasságom. Szándékosan kínzol azzal, hogy elvetted a mozgásteremet és a látásomat, hisz tudod, hogy így még gátlástalanabbul adom át magam gyönyörnek. Érzem, hogy majd szétvet a büszkeség, amiért ilyen állapotba kényszerítettél, leplezetlen vigyorogod bele lángoló bőrömbe. De pillanatnyilag nem tudok ezzel foglalkozni, karjaidba kapaszkodva próbálok nem elszállni, különben már rég a gyönyörtől vergődnék előtted. Persze eszed ágába sincs békén hagyni, ujjaid ajkaim közé hatolva feszítik szét őket, hogy páholyból halhasd nyögésegeimet, ahogy elélvezek.

Meglepően fárasztó így feltárulkozni valakinek, de persze nem adsz egy percet sem a pihenésre. Ernyedt tagjaim még súlytalanul lebegnek körülettem, így könnyedén fordítasz meg és húzol magadra. És mit látsz? Repedések finom hálózatát testemen, pár heves mozdulat és széttörök. Egyszerűen megvadulsz tőle, csak azzal nem számolsz, hogy önelégült fényben úszó szemeidre bennem is megújul az erő az ellentámadáshoz.

Apró csókokat lehelve mocorgok az öledben, mire már te sem vagy képes megőrizni a tudatodat. Megadóan mélyíted el a csókunkat, miközben hófehér ujjaim duzzadó péniszed köré fonódnak.

- Csak nem lovagolni szeretnél, Akachin? – suttogod kajánul a fülembe. – Ráncba szedni kicsit az ostorral?

Beleborzongok a gondolatra, a szemeim szinte lángolnak, de egy szót sem szólok, csak figyelmeztetésként beleharapok az ajkaidba. Közben ujjaim már péniszét markolják, hogy minél könnyebben magamba vezethessem. Könnyedén megadom neked ezt is, sőt akármit, amit kérsz, mert semmi esélyed, hogy uralkodj felettem.

Egy határozott mozdulattal eresztelek magamba, és fájdalom szinte eltörpül amellett, amellyel szétroppantani kívánod a testemet karjaid közt. Ingerülten löklek le magamról, hogy akadálytalanul mozoghassak, apránként kiélvezve, ahogy teljes egészében kiöltöd bensőmet.

Extázisban égek, majd szétveti testemet a vágy. Minden egyes lökésre újabb nyögés szakad fel ajkaimból, de kielégületlen sóhajok ezek valójában. Mert akármennyire is a kedvem szerint mozgok, belül majd szétfeszít az izgalom, mikor elégeled már meg és teszel keményen magadévá.

Nem kell sokáig várnom, hogy beleunj ebbe a lassú tempóba, és nagyot nyekkenve a padlón landoljak. A lábujjhegyemig megfeszül a testem, ahogy rám nehezedsz, és egyetlen keményebb lökéstől robbanok is. A hajadat tépve lovagolom meg az élvezetet, lebegek a semmiben, kiáltásom csak távoli zúgásként jut el a fülembe. De még mindig egyben vagyok, nem párologtam el a mámorban. Érted már, hogy miért? Leigáztál, magadévá tettél, én meg eszemet vesztve vergődök ennek a gyönyörűségében, de még mindig annak a biztos tudatában, hogy nyertem. Hát nem látod az okát? A tudatlanságod csak még édesebbé teszi ezt a megmagyarázhatatlan érzést.

Teljesen elalélva adom át magam utolsó, féktelen lökéseidnek, és ahogy elélvezel bennem, az őrjítő hőség szétszakít belülről és én darabjaimra hullok. Nagyokat lélegezve próbálom összeszedni magam, de neked eszed ágában sincs leszállni rólam. Fejed a nyakamba hajtod, de tisztában vagyok vele, hogy nem a fáradtság taglózott le ennyire. Megint nem sikerült, amit elterveztél Te mindent megtettél, az összes falat leromboltad, elérted, hogy szégyentelenül hemperegjek veled padlón, majd lényem egészét zúztad össze apró darabokra. De a végén megint csak én húztalak magammal a szakadékba, minden hatalmadtól megfosztva. Idegesítő, nem igaz? Amíg az irántam érzett szerelmed béklyóba köt, sosem fogsz uralkodni felettem. Használhatsz, földbe döngölhetsz, az eszemet veheted, vagy amit csak szeretnél, de legyőzni nem fogsz. A mérgem nem csak a lelkedig jutott, beette magát a szívedbe és belülről rothaszt. A szerelem nem segít, pont hogy elszívja az erőt a karjaidból, nem bírod tartani a gyeplőt. Még a karomat sem kell kinyújtanom érte, úgy letaglóz a szerelem, hogy nem tudsz érte nyúlni többé. Visszataszító egy érzés.

- Vesztettem – suttogod az egyre burjánzó feszültségbe. – De legközelebb nem fogok.

Mindig ugyanaz. Hagylak, mondd csak nyugodtan, belül te is tudod, hogy nincs esélyed. Olyan mélyen belerágta már magát a szerelmem a lényedbe. Elvakít, nem is látod, hogy mozogni sem tudsz nélkülem, csak ebben testem bűvös körében. Amúgy csak árnyéka vagy önmagadnak, és éhen halnál, ha nem habzsolhatnál belőlem.

Akaratlanul szánakozó mosoly kúszik az arcomra, szívem hevesen dobogva küldi szét a győzelem hírét minden egyes porcikámba. A testem egyszerre újrakélt szenvedélyünk tüzének hamvaiból, szememet ellepi a mocskos arany fényben úszó, kaján öröm. Én nyertem…

- Szóval Atsushinak hívják? – Ez a csak számomra fenntartott szó más szájából hallva azonnal visszatérít a valóságba. Mintha káromkodtak volna

Kissé megütközve tekintek körbe az öltözőben, bár ügyelek, hogy az arcomra ne üljön ki semmilyen értetlen kifejezés, ami elárulná, hogy is érzek jelen pillanatban. Régen merültem már el olyan mélyen a gondolataimban, hogy teljesen elfeledkezzek magamról. Szánalmas. Legszívsebben leharapnám a nyelvemet, amiért kiejtettem előttük Atsushi nevét. Bár nem mondják ki, de dögkeselyűként köröznek felettem, hátha valami finom falattal szolgálok, ami alapján megfejthetnének. Ezt a kapcsolatot azonban soha nem fedezhetik fel köztem és közte. Fel se fognák ésszel a jelentőségét.

A cipőfűzőm ki, majd újra bekötésével babrálok, hogy addig is időt nyerhessek magamnak gondolataim rendezéséhez. Kíváncsi tekintetük mindeközben lyukat égetnek a hátamba.

- Kit? – vetem oda végül, hogy lenyugodjanak a kedélyek, bár sokkal ellenségesebben hangot ütök meg, mint terveztem. Szerencsére nem tűnt fel nekik, talán csak Reo szemében látom megcsillanni a felismerés halvány fényét.

- Hát a lovadat – magyarázza Kotarou lelkesen. – Nem akarják elhinni, hogy szoktál lovagolni.

Szóval csak erről van szó. Egyszeriben az összes feszültség lepattan a testemről.

- Elhisszük, csak… – szólna azonnal közbe Reo, de egy kézmozdulattal félbeszakítom. Itt a tökéletes pillanat, hogy olyan irányba vezessem a beszélgetést, hogy egy életre elfelejtsék az előbbi nevet. Elég egy kis kivételes kedvesség.

- Semmi baj – válaszolom nyugodtan, halvány mosollyal az ajkaimon. – Yukimarunak hívják, egy hófehér kanca, körülbelül velem egyidős.

- Mondtam én! – vigyorog fölényesen Kotarou, miközben tarkóra vágja a kezét. – Azt is tudom, hogy hétvégenként szoktál lovagolni.

Kimérten bólintok egyet, belül pedig mélyet sóhajtok, amiért ez olyan hihetetlen információnak számított, hogy a hatására már el is felejtették az előbbi zavartságomat.

- Lenyűgöző – csapja össze a kezeit Reo is, majd nagy szemeket meresztve fordul felém. – Most hétvégén is voltál lovagolni?

Minden önuralmam ellenére sem tudom elnyomni a válaszul az ajakimra kívánkozó gúnyos mosolyt:

- Természetesen!