Heló! Itt az új fejezet, és figyelem erotikus tartalom! (slash) Ha lenne kedvetek, megdobhatnátok pár kritikával, mert nagyon örülnék neki! :D
Ahh, képzeljétek, találtam egy tök jó Yaoi Doujinshi oldal, a neve: yaoi-seipontcom. (Ha beírjátok Google-ba, bizti megtaláljátok.) Van ott minden - persze nem magyarul, hol is lenne a világ ha lenne egy olyan oldal? Kivéve a Yaoiordent, meg a többit... -, KnB, Durara!, Bleach, Naruto, Hetalia, DN, DGMan... Egy csomó! :D
Ajj, és végignéztem az Uta no Prince samát! Kyaa, hogy én mennyire megszerettem! Kawaii... Mégis - saját magamat is megleptem -, nem gondoltam róluk yaoi-s jeleneteket. Olyan aranyosak, ahogy mind Harukát szeretik... És elvileg lesz harmadik évad is :3 ^^ A kedvencem belőle: Haruka és Ren, na meg Cecil... :D ( A telefonomon már fent is van mindkét évad op/ed -je... ^_^)
Megnéztem a múltkor a Holnap határa című filmet, és be kell hogy valljam, majd összeszartam magam. Az ember azt hinné, oké Transformers fílinges robot - izé -, szörnyek megtámadják a bolygót meg minden... De én mondom marhára berezeltem pár résznél, de azért végignéztem! ;) Ehhe... Csak ajánlani tudom. :)
Aztán persze most szándékozok majd elmenni a Transformers 5-re, Az Így neveld a Sárkányod 2-re, a Galaxis Őrzőire - komolyan szerintem annyit lehet majd rajta röhögni xD (aki látta a bemutatót tudja miről beszélek) -, és a Tinininjateknőcökre... Fuhh azon is tuti, hogy majd szakadok xD (Mellékes, hogy az a csaj szerepel benne, aki a Transformers 1/2-ben is szerepelt... ^^ Egyből felismertem *.*)
Nos, remélem tetszik majd a fejezet. Kellemes olvasást!
A hibákat kérlek nézzétek el! :D ^^"
By: Lora98
U:i. Holnap évzáró! Hello Summer! :)) ( Tényleg, senkinek sincs jó évzárós One shot ötlete? Bármivel, ha úgy jobb... :D Csak miattatok ^^)
Kényelmes pozícióban ledöntött a puha ágyneműre. Úgy éreztem magam, mintha a fellegekben lennék, vagy mintha egy felhőn feküdnék. Lehet, hogy ezt csak azért gondolom így, mert a karjaiban vagyok?
Nem tudom...
A lélegzetét minden porcikámon éreztem, egyszerűen képes lettem volna elolvadni az érintéseitől is... A ruháimat kínzó lassúsággal távolította el rólam, és én csak nyögni tudtam. A keze mintha minden egyes testrészemen ott lett volna, a gyönyör szinte elvakított. Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem mást, csak őt... A szívem olyan hangosan dübörgött a mellkasomban, hogy szinte ki akart ugrani a helyéről... A fejemben lévő gondolatok csak ő körülötte forogtak, képtelen voltam kiverni őt még a legapróbb emlékeimből is...
Az illata megrészegít, úgy kívánom, mintha egy éve nem ittam volna semmit... Az ajkaim az ő nevét nyögik, ahogy végigsimít mindenhol, megjelöl, hogy mindenki tudtára adja, hogy csak az övé vagyok... Egyszerűen képtelen vagyok nemet mondani neki, annyira élvezem... A nyelvével végigsimít a nyakamon, aztán lemegy a kulcscsontomhoz, és ott gyengéden, néhol erősen meg-megharap... Az extázis elveszi az eszemet, az agyamra leszállt a vörös köd, egyszerűen csak ő létezik számomra...
Ahogy a hajába túrok, érzem milyen puha is valójában... Olyan mintha tényleg itt lenne... A vállai, izmai, a háta... Minden ami ő, olyan csodás, hogy képes lennék elszállni a boldogságtól... Hogy itt van... velem... A kezével felsimít a bokámtól egészen a fenekemig... Köröz vele, izgat, kényeztet, hogy minél tovább birtokolni tudjon engem... Egyszerűen még ez is lenyűgöz benne, hogy mennyire ragaszkodó, önző...
Ajkaival közben felfal, szinte megerőszakol a számon keresztül... Én mégis hagyom, hogy ez a bűnös élvezet magába szívjon, elvegyen tőlem mindent amit csak akar... A fogai közé veszi a nyelvem, harapja, szívja, mintha ez lenne számára az éltető levegő... Masszírozza a szám belsejét, az ajkaimat a sajátja közé veszi, véresre marcangolja, de a fájdalmat csupán gyönyörként érzékelem...
Ujjával a bejáratomnál köröz, meg-megbökdösi, még jobban szítva bennem a vágyat... A lábaimat sokkal szélesebb terpeszbe nyitottam, jelezve, hogy még többet adjon... Ő csak nevet, vigyorog... Majd végül mélyre nyomja bennem az ujjait, simogat belülről... Olyan vagyok mint egy láva... A testem olyan tűzben ég, melyet csak ő ismer... Képes lennék szétfolyni ha nem tartana meg, a kezeiben...
Majd végül eléri azt a pontot, melytől le tudnám kiáltani a csillagokat az égről... Az érzés olyan csodás, hogy a levegő a tüdőmben reked, a szívem megszűnik egy pillanatra dobogni... A borzongás a testem minden porcikájába eljut, szinte remegek... A levegő körülöttünk forró, perzselő, fűtött... Szinte vibrál körülöttünk... A mámoros érzés melyet csak ő adhat nekem... Újra és újra eléri a gyönyör központomat, és érzem rajta, hogy minél előbb a magáévá akar tenni...
Az ujjait elveszi, helyette egy sokkal vastagabb, forróbb és nagyobb dologgal kezd el ingerelni... Még vár... azt akarja, hogy rá nézzek... Hogy tudjam, hogy kihez tartozom, kinek a tulajdonában vagyok...
A szerszáma hegye már a bejáratomat bökdösi, érzem, hogy remeg, alig várja, hogy belém tehesse...
És ahogyan felnézek a könnyáztatta szempilláim alól, megpillantom őt, és bólintok... Ő vigyorog, majd végül mielőtt véglegesen egyé válnánk, tudatosul bennem, hogy mégis ki van felettem... A vörös hajat és szemeket... A kettéágazó szemöldököket...
- Kagami-kun?!
...
Zihálva ültem fel az ágyban, és erősen kapaszkodtam a paplanba. Lihegve vettem a levegőt, és a szemeim döbbenten elkerekedtek. Az agyam képtelen felfogni az előbb... az előbb álmodtat. Vagyis, inkább nevezném rémálomnak...
Nigou csak nyöszörgött mellettem, és átfordult a másik oldalára. A hajam izzadtan tapadt az arcomhoz, a ruháim szinte rám ragadtak, én pedig próbálom megérteni, hogy mégis mi történt az előbb.
Oh, igen, álmodtam már ilyeneket régebben is, de abban nem Kagami-kun szerepelt, sőt, egyetlen hímnemű egyed sem volt benne rajtam kívül!
Aha! Tudom én, hogy miért álmodtam ilyen pajzán dolgot! Az egész Kagami-kun hibája! Csak is az övé! Ha tegnap nem... nem tett volna olyan dolgokat velem... Akkor biztos nem álmodtam volna ilyent vele!
Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy úgy gondoljak Kagami-kunra... Habár jó humora van, kissé - na jó, nagyon -, idióta, de kedves, helyes, gyengéd...
"Ku...Kuroko! Ah..."
Nem! Nem! Nem! - Ráztam meg a fejem.
Oldalra néztem az órámra, és láttam, hogy kilenc perccel múlt hat óra. Mivel az ébresztőm hétre volt beállítva, akkor sem aludtam vissza, mivel nem volt hozzá bátorságom. Beletúrtam a hajamba, majd nyögve felkeltem az ágyról, és a fürdőszobába indultam.
Alig tettem néhány lépést, a hirtelen fájdalomtól meg kellett állnom. Ciccegve néztem le az ölemre, majd frusztráltan felsóhajtottam.
Remek, ezt még megkeserülöd Kagami-kun.
Azt hiszem a forró fürdőzés helyett, inkább veszek egy hideg zuhanyt...
...
Elég sokáig bíbelődtem a fürdőszobában, de legalább minden mocskos dolgot elintéztem, és a Kagami-kunnal való gondolataimat is a szennyesbe száműztem.
Eldöntöttem, hogy nem fogom emészteni magam a tegnap és a ma történteken - habár az utóbbiról Kagami-kun nem tud, de azért még is az ő hibája -, hanem megpróbálok nem foglalkozni az egésszel. - Sóhajtottam.
Elfelejteni nem tudom, de hanyagolni egy kicsikét, azt még megtehetem. Az más, hogy mennyire zavarba ejtő már rá gondolni is, nem hogy még beszélnem is kelljen róla...
A konyhába mentem miután felöltöztem, és kotyvasztottam valami kajafélét Nigounak. Mivel mostanság nem volt időm rendes kutyakaját venni neki, ezért most valami maradékot kapott. Habár még mindig alszik...
Csináltam egy kis pirítóst, és miután végeztem a reggelivel, összepakoltam a könyveimet. Elmentem még gyorsan vécére, majd felkaptam a táskámat, és az előszobába mentem. Belenéztem az ott lévő tükörbe, hogy a hajam rendesen áll-e, majd amikor épp menni készültem volna, megláttam magamon valamit.
Összehúzott szemöldökkel hajoltam közelebb a tükörhöz, és fordítottam el a fejemet balra. A szemem szó szerint kidülledt, amikor jobban szemügyre vettem a vöröses foltot a nyakamon. Egy pillanatra azt hittem, hogy megcsípett egy szúnyog vagy valami, de később szembe találtam magam a döbbent ábrázatommal.
Az... az... Az egy csóknyom!
Kagami-kun képes volt engem megjelölni!
Kiszívta a nyakamat!
Láttam az elvörösödött arcomat a tükörben, és gyorsan megpaskoltam az arcomat. A pirosság kezdett elmúlni, én pedig azon kezdtem el gondolkozni, hogy hogy takarjam el a csóknyomot.
Beleborzongtam magába a gondolatba is, hogy van egy ilyen rajtam... És, hogy Kagami-kun csinálta... A testem hirtelen remegni kezdett, de gyorsan összeszedtem magam, és felvettem a Seirines kabátomat, hátha az eltakarja. De tévedtem, mert még így is kilátszott. Hiszen hatalmas volt!
Lemondóan sóhajtottam, és jobban szemügyre vettem a foltot. Pár percig még nézegettem, majd végül elindultam az iskolába.
...
Ma szerencsére nem lesz edzés, így nyugodtan azt csinálhatok majd suli után, amit akarok. Hiába szeretem a kosárlabdát, a majdnem mindennapos edzés kezd kifárasztani.
És amúgy sem vagyok olyan jó kondícióban, mint a többiek...
Mivel időben indultam el otthonról, így nyugodtan sétáltam az iskola folyosóján. Pár ember majdnem nekem jött, de észrevétlenül kikerültem őket, így nem jöttek nekem. Ahogy sétáltam az emberek között - miközben olvastam az egyik regényemet, mostanában szokásommá vállt -, azon tűnődtem, hogy azért kezdenem kéne valamit a... tegnapi dologgal kapcsolatban.
Hiszen Kagami-kun előttem ül, ő a fényem, a barátom...
Lehetséges, hogy csak szexuálisan frusztrált volt? - álltam meg hirtelen.
Lehet, hogy... csak rosszkor voltam rossz helyen? Lehet...
Vagy csak... Hát nem is tudom. Amúgy is, miért tette volna csak úgy azt, velem?
Semmit sem értek... Nem vagyok az a fajta, aki bejön az embereknek... És nem is hiszem, hogy Kagami-kun meleg lenne... Lehet, hogy csak elkapta a hév vagy valami...
Áh, ha elkapta volna akkor se velem kellett volna megtennie azt a dolgot...
Inkább nem folytatom ezt a gondolat menetet. - Döntöttem el, majd újra elindultam. Egy biztos, amint meglátom Kagami-kunt, elhívom, hogy beszélhessünk. Hiába a reggeli gondolkodásom, miszerint nem foglalkozok vele, azért mégis jobb lenne túl lenni rajta...
Befordultam az osztálytermünk folyosójára, és amikor felpillantottam, megláttam őt. Olyan hirtelen fordultam vissza, és bújtam el a saroknál, hogy páran meglepetten fordultak körbe, hogy mi is volt ez az előbb.
Észrevétlenül kilestem a fal mögül, és láttam, hogy Kagami-kun körbenéz, és beles a teremben. Sóhajt egyet, majd fura képpel bemegy a terembe.
A hátamat megkönnyebbülten a falnak vetem, és a szívemre szorítom a kezemet, ami most rettentő gyorsan kalapál.
Megbeszélés ide vagy oda, abban a pillanatban amint megláttam, beijedtem.
Na jó nem, csak egy kicsit... Egy kicsit bepánikoltam. Akkor minden eltervezett dolog ami a fejemben volt, elszállt egy pillanat alatt, és a tegnap történtek peregtek le a szemem előtt.
Végül erőt vettem magamon, és én is bementem a terembe.
Kagami-kun a kezeire feküdt, és kifelé bámult az ablakon. Én halkan a helyemre mentem, és leültem a székemre. A cuccaimat előpakoltam, majd végül bejött a tanár. Sorjában olvasta fel a neveket, hogy megtudja mindenki itt van-e.
Amikor az én nevemhez ért, és elmondtam egy "Itt vagyok-ot", Kagami-kun teste megfeszült. Láttam rajta, hogy minden erejével azon van, hogy visszafogja magát, hogy még véletlenül se forduljon felém. Én csak nyeltem egyet, majd visszaültem a székre.
Képtelen voltam a tanárra koncentrálni, és ezzel Kagami-kun is így lehetett.
Elég hamar véget ért az óra, de lehet, hogy csak én éreztem rövidnek. Gondolkodás nélkül kisiettem a teremből, és elrejtőztem a férfi mosdóban.
Nem vagyok gyáva, csak következetes.
Igen.
A második és harmadik órám is hamar eltelt, és ugyanúgy a vécébe menekültem. A negyedik óra viszont kínzó lassúsággal telt, szinte már vágytam arra, hogy kimehessek a teremből. Amikor csengettek mindenkit megelőzve léptem ki a terem ajtaján, és hallottam ahogy Kagami-kun utánam kiállt.
Még órán a zsebembe tettem a szendvicsemet, mivel a mostani szünetünk az ebédszünet. Sokkalta hosszabb mint a többi. Most nem a mosdót céloztam meg - azért adok a higiéniára -, hanem a tetőt. És amúgy is tudtam, hogy nem mehetek mindig a vécébe. Egy idő után Kagami-kun biztos megnézne ott is...
Na nem mintha keresett volna... Grah, mindegy is.
Rutinos mozdulatokkal léptem át a láncot "Tilos a belépés" című kis táblával együtt. Olyan sokszor ebédeltem már itt fent, hogy szinte már a törzshelyemmé vált. Felmentem a lépcsőn, és becsuktam magam után az ajtót. Lassú mozdulatokkal sétáltam végig, majd leültem a rácsok elé.
Ha jobbra néztem, akkor megláttam azt a tető részt, amin elmondtuk, hogy miért is akarunk kosarazni.
Bár én akkor ne tudtam...
Kibontottam az alufóliát, és elkezdtem megenni a szendvicsemet. A szél kissé megmozgatja a hajam, és jól esően megborzongok. Most, hogy belegondolok a folyamatos Kagami-kunra gondolásom miatt elfeledkeztem valami sokkal fontosabbról.
A tegnap esti beszélgetésem Mizohata-sannal... Kissé megijesztett.
Mármint... A sztársággal járó minden dolog se túl jó, ha az árny oldalait nézem... Belegondolva, hogy a folyamatos firkászok elől való menekülés... Fotózás...
Habár...
Visszagondolva a múltkori fotózásra... Én mérhetetlenül boldog voltam amikor foglalkoztak velem... Olyan boldog voltam mint még soha... Sokkalta jobban élveztem, mint a kosárlabdát... És ez nagyon ritka velem kapcsolatban...
Az, hogy annyian körbevettek... Különös érzés volt, és még most is arra vágyok, hogy még többször ilyen helyzetbe kerüljek.
Fantasztikus volt olvasni Mizohata-san levelét, és nagyon boldog voltam, amiért megdicsért. Hiszen amióta a szüleim és a nagyim sincsenek már velem, így nem volt olyan ember aki megdicsért volna.
Észre sem vettem eddig, hogy valójában mennyire egyedül voltam mindig is. Talán ezért lettem ennyire elfuserált... - Kuncogtam saját magamon.
A nap hirtelen előbújt a felhők mögül, és én örültem annak, hogy az ajtó melletti sarokba ültem. Így nem lát senki sem, aki éppen feljönne a tetőre... Már már ösztönösen szoktam ideülni, igazából nem is nagyon szoktam figyelmet fordítani, hogy hova ülök.
De most nagyon hálás voltam önmagamnak.
Ugyanis a következő pillanatban kicsapódott az ajtó - épphogy lenyeltem a szendvicsem utolsó maradékát, így szerencsésnek éreztem magam amiért nem fulladtam meg ijedtemben -, és én beolvadtam a tető rácsába. Lassú mozdulattal csúsztam felfelé, majd balra léptem párat, és a sarokba húzódtam, majd füleltem.
Hallottam, hogy valaki liheg, de nem mertem kilesni a rejtekhelyemből, ezért csak csendben lapultam. Hátha tanár vagy valami... - Gondoltam. Ki más lenne olyan hülye, hogy feljön ide...
Csak, hogy tisztázzuk... én nem vagyok hülye.
- Francba! - Hallottam a szitkozódást.
Oh, basszus...
- Itt sincs...! - Fújtatott, és én már tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mégis ki beszél.
Kagami-kun...
Kagami-kun körbenézett - és szerintem ide is pillantott -, de nem talált meg. Éljen a félrevezetés...
- Kuroko! - Kiáltott csak úgy, majd belerúgott az egyik dobozba, ami ide fent volt. A térdeire támaszkodott, és tovább lihegett. Ha jobban megnézem, látom, hogy kicsit meg is izzadt.
- Kuroko, itt vagy? - kérdezte. Kicsit bűnösnek éreztem magam, amiért bujdostam előle, hiszen az "Itt sincs"-ből rájöttem, hogy keresett engem... De még nem szeretnék beszélni vele...
- Baszki... - sóhajtott -, Kuroko... én... én nem mondom, hogy sajnálom a tegnap történteket... ugyanis nem...
Mi?
- De beszélnünk kell... Kuroko... Kérlek... Ezt már nem bírom... - rúgott bele újra az egyik dobozba -, francba, hiszen itt sincs! Legfeljebb majd hülyének néznek, hogy magamban beszélgetek... Franc... A kurva életbe! - Igazította meg magán az egyenruhát, aztán kitrappolt a tetőről, és hangosan becsapta maga után az ajtót.
Én csak álltam ott, a kis zugomban, és próbáltam elemezni az előbb hallottakat. Hihetetlen... Kagami-kun még mindig meg tud lepni...
Nem sajnálja a tegnapi dolgot? Akkor azt hiszem, a feltevésem, hogy rosszkor voltam rossz helyet téves... Van itt valami, amiről én nem tudok...
Felsóhajtottam. Hirtelen úgy éreztem magam mint egy kukkoló. Megráztam a fejem, hogy kiszálljon mindenféle hülyeség belőle, majd elkezdtem lemenni a tetőről. Úgy tűnik pont jókor, mert megszólalt a csengő.
Amikor beértem az osztályba, Kagami-kun még nem volt bent, így kicsit nyugodtabban ültem le a helyemre. A tanár bejött, és Kagami-kun még sehol sem volt, én pedig elkezdtem aggódni egy kicsit...
Pár percnyi késéssel végül megérkezett - a tanár kicsit leszidta, de nem büntette meg -, éreztem, hogy végig engem figyel. Nem néztem rá, mert sokkal jobban érdekelt az udvaron lévő fűszál, melyen épp egy katica mászkált, de ehetett az egy szöcske is...
Francba az ilyen gondolatokkal.
Amikor leült elém, én csak akkor fordítottam a figyelmemet a tanárra. Fogalmam sincs, hogy milyen óránk van, vagy hogy milyenek voltak. Egyszerűen egész nap lekötött a Kagami-kun elől való menekvés.
Kagami-kun hirtelen hátrébb tolódott a székével és az asztalával, hogy a szék háttámlája az én padom elejének ütközött. Mindezt persze a többiek nem vették észre, és én is csak bámulni tudtam. Nyeltem egyet amikor hátradőlt, és próbáltam nem ösztönösen hátrahúzódni. Nem azért mert féltem volna tőle csak...
Nem is tudom megmondani miért.
Tudtam, hogy direkt jött hátra, és tudom, hogy ezt ő is tudta. Nem tudom miért, de még csak nem is sejtem. Még volt egy órám, és egy biztos, ma még nem akarok beszélni vele... Talán holnap... Vagy valamikor...
Előbb vagy utóbb...
Nos, inkább utóbb.
A tanár beszélt valamiről, de én csak a mozgó száját láttam, hallani, érteni belőle semmit sem tudtam. És ezzel az osztály nagy része így volt. Miután megszólalt a csengő, az egyik magasabb srác mögé rejtőztem, és úgy osontam ki a teremből.
Megint.
Mondtam már, én csak következetes vagyok.
Újra hallottam, ahogy Kagami-kun engem szólít, és biztos voltam benne, hogy a nyomomban van. Ezért hát sietősebbre vettem az iramot, különböző folyosókra fordultam be, hátha le tudom őt rázni, de nem sikerült. Elsiettem a vécé előtt is, de a képzeletemben egy hatalmas tábla volt kiírva "Zsákutca" és "Ne menj be" feliratú szövegekkel. Tehát a vécé újfent kilőve, ezért az egyetlen megbízató hely felé vettem az irányt.
A könyvtár.
Ah, tökéletes. - Szusszantottam vagy öt perc múlva. Végre sikerült leráznom magamról Kagami-kunt, és most éppen az egyik polcnál gubbasztok.
Nem kellett sokat várnom, mert megszólalt a csengő, és én újfent - mint a minap -, a tanár mögött osontam be a terembe. Kivételesen Kagami-kun most ott ült a helyén, és megint éreztem, hogy engem bámul.
Elmentem mellette, hogy leüljek a helyemre, a kezem pedig véletlenül súrolta az övét. Abban a pillanatban mindketten megdermedtünk, de én gyorsan leültem. Kagami-kun pedig egy ideig - azt hiszem -, nem is vett levegőt.
Nyeltem egyet, majd mit sem törődve a tanárral, elkezdtem firkálni a füzetembe. Pár másodpercenként pislantottam fel az órára, hogy mikor is szabadulhatok innen végre. Soha nem éreztem magam még így, de most olyan mintha egy börtönben lennék.
Így unalmamban körbenéztem az osztályban, majd a többieken, de végül kinéztem az ablakon. A fejemben a "sztárrá" válás gondolatai kavarogtak, és képzeletben az előnyöket és hátrányokat írtam fel.
Csak később jöttem rá, hogy sokkal kevesebb ok van a hátrányok résznél. Azt hiszem tudat alatt már réges-rég eldöntöttem a dolgot...
Ezt a gondolatot követtem végig az utolsó húsz percben, majd végül meghallottam a szabadság hangját. A cuccaimat gyorsan bedobáltam a táskámba, majd kisiettem az épületből.
Újra hallottam, ahogy Kagami-kun engem szólít, de csak még gyorsabbra vettem a tempót. Az egyik saroknál majdnem elkapott, de végül sikerült meglépnem előle.
Igazán csak akkor nyugodtam meg, amikor már elég messze kerültem a sulitól. Remélem nem akar eljönni hozzám...
Franc, erre nem is gondoltam... Habár Nigou ott lesz...
Most olyan gonosznak érzem magam... - Kuncogtam.
Szép lassan sétáltam haza, és végre teljesen nyugodtnak éreztem magam. Visszagondolva, hogy egész nap menekültem Kagami-kun elől, hát... Eléggé szánalmas volt. Felnőttként - már amennyire az vagyok, de hát mit számít mínusz két év? -, kellett volna viselkednem, nem ennyire gyerekesen.
Olyanok voltunk mint az ovisok... Mint amikor a kisfiú mindig bántja a lányt, habár valójában szereti...
Inkább nem boncolgatom ezt tovább...
Mielőtt átmentem volna a zebrán, körbenéztem nehogy elüssön valami. Még csak az kéne... Mikor nem jött semmi se, átmentem, és folytattam hazafele az utat. Alig sétáltam tíz percet egymagamban, amikor léptek zaját hallottam meg magam mögött.
A legrosszabb rémálmom vált valóra, mivel azt hittem, hogy Kagami-kun jött utánam. Nem viccelek, a világ szinte megállt körülöttem, a lassított felvétel hozzám képest szart sem ért, olyan lassúsággal fordultam hátra, hogy megnézzem ki is van mögöttem.
Az utolsó amit láttam és hallottam, mielőtt végérvényesen elterültem volna a földön, egy szürke uniformis, szőke haj és vinnyogó hang volt.
- Kurokocchi! - Ölelt szinte halálra Kise-kun. - Olyan rég láttalak, suu! - Dörzsölte az arcát az enyémhez.
- Kise-kun - nyögtem -, leszállnál rólam?
- Persze! - Mosolygott, majd végül mindketten felálltunk. Leporoltuk magunkat, majd egymásra bámultunk vagy öt percig, és Kise-kun végig hülyén vigyorgott rám.
- Mi az? - kérdeztem végül.
- Semmi, csak örülök! - Mosolygott megint. - Hiszen olyan rég találkoztunk, és ha most nem lett volna erre dolgom, nem is futottunk volna össze.
- De Kise-kun, akkor is eljönnél erre, ha nem is lenne dolgod...
- Az más! Ezt a sors akarta!
- Hogy találkozzunk?
- Igen! - Mondta, mire csak megráztam a fejem. Egy biztos, soha nem fogom megérteni Kise-kunt.
- Kise-kun...
- Hm? Mi az, mi az Kurokocchi?
Újfent megráztam a fejem, majd feltettem a kérdést, habár előre láttam, hogy mi lesz ebből az egészből... - El akarsz jönni hozzám?
Amikor Kise-kun meghallotta a kérdésemet, a szemei szó szerint kidülledtek, és még a száját is eltátotta.
A hazafele vezető úton, Kise-kun végig belém csimpaszkodott, és össze-vissza fecsegett arról, hogy milyen boldog, meg hogy eddig még soha nem volt nálam, stb stb...
Azt hiszem kár volt megkérdeznem...
Végül elértük a házamat - Kise-kun nem győzte dicsérni -, elkezdtem kinyitni az ajtót. Út közben levettem a pulcsimat - mivel meleg volt -, így csak egy ing volt rajtam. Kissé Kise-kun felé fordultam, hogy beinvitáljam, amikor észrevettem, hogy valami megváltozott benne.
Lehajtott fejjel áll mellettem, a haja eltakarta az arcát, és úgy láttam mintha vicsorgott is volna.
- Kise-kun? - szólítottam meg, mire kicsit megrezzent.
- Kurokocchi... az ott... mi...? - emelte fel a fejét, és a nyakamat szuggerálta.
- Mi, mi? - értetlenkedtem.
- Az egy... az egy kiszívás a nyakadon...? Mert kétlem, hogy bogárcsípés lenne... - Szűkültek össze a szemei.
- Én... - Nyögtem, mert nem tudtam mit mondani. Biztos, hogy elpirultam, és ez Kise-kunnak is feltűnt, mert horkantott egyet.
- Kurokocchi... te együtt... együtt vagy valakivel? - jött közelebb hozzám, és szinte bele épített az ajtóba.
- N-nem...
- Akkor... - nyúlt az állam alá, és felemelte a fejem -, ki tette ezt? - simított végig a folton. - Hm?
- Ne-nem hiszem... hogy közöd lenne hozzá Kise-kun. - Toltam el magamtól, és kinyitottam az ajtót.
Épp beléptem volna a házba, amikor Kise-kun meglökött, és becsukta magunk után az ajtót. Én elterültem a földön, és közben felszisszentem, ahogy bevertem a lábaimat. Hallottam ahogy Kise-kun bezárja az ajtót, és megijedtem. Nem tudom, de most Kise-kun sokkal félelmetesebb, mint tegnap Kagami-kun...
Megfordultam, és felnéztem Kise-kunra. Ő összeszorított kezekkel állt, és láttam rajta, hogy visszafogja magát.
De... miért...?
- Kise-kun? - kérdeztem, mire újra megrezzent. Aztán elkezdte megrázni a fejét, mintha csak önmagával viaskodna. Aztán végre rám nézett, és a szemei bánatot tükröztek.
- Én... én mindig is visszafogtam magam. Mindig. - A szomorúság szinte hallható volt a hangjában. - Soha nem tettem semmit, mert tudtam, hogy mi lenne belőle. Így elég volt az is, hogy melletted lehettem.
Miről beszél?
- Soha nem mertem... én tényleg... tényleg megtettem mindent, hogy ne okozzak neked gondot... Hogy ne hozzalak kényelmetlen helyzetbe, mert az, hogy barátok vagyunk, már így is több a semminél... Nem tudom mikor... de szerintem mindig is... Igen, mindig is...
- Kise-kun...? Miről... beszélsz? - néztünk egymás szemeibe.
Kise-kun felnevetett, de semmi jókedv sem volt a hangjában.
- Tudod, milyen érzés volt az nekem amikor megláttam azt a csóknyomot rajtad?
Hogy...?
- Úgy éreztem, mintha... mintha összetörtem volna... De persze nem haragudhatok rád... Te nem tehetsz semmiről... Tudod, Kurokocchi... te fontosabb vagy nekem bárkinél... És a legdurvább az egészben az - túrt bele szenvedő arccal a hajába -, hogy arra gondoltam, bárcsak én hagytam volna azt a nyomot a nyakadon.
- M-mi?
- Igen Kurokocchi... ilyesmi gondolatok vannak a fejemben rólad... Oh, ha tudnád... - Guggolt le előttem.
- De miért?
Felhorkantott. - Hogy miért? - mosolygott rám. - Mert szerelmes vagyok beléd.
Mi...?
Hogy... mit mondott?
A vallomása letaglózott, és Kise-kun újfent elmosolyodott a döbbent ábrázatomon. Lehet, hogy csak viccel...
- Nem, nem viccelek Kurokocchi. Én már... alsó középiskola óta szeretlek. Sajnálom, de nem bírtam tovább magamban tartani.
- Miért... miért én? - néztem félre, mert nem bírtam tovább az arany színű szemekbe bámulni.
- Hogy miért? - tette fel újra a kérdést. - Kurokocchi... ezt... ezt nem tudom megmagyarázni. Mindent szeretek benned. - Rántotta meg a vállát, majd közelebb jött hozzám.
Én kezdtem volna el hátrálni, de Kise-kun lefogott, és már felettem térdelt. A parketta elég kemény volt a hátamnak, bár a szőnyeg segített...
Gyorsan elemeztem a mai napomat, mely egy álom - azaz -, rémálommal kezdődött, bújócskával folytatódott, és most ez...
Istenem...
- A hajad - fúrta bele az arcát -, olyan puha, és vanília illatú...
Ez csakis a sampon miatt lehet...
- Az arcod. - Érintette össze az arcainkat. - A nyakad... a mellkasod... a derekad... feneked, lábaid... mindenedet imádom... - Pirultam el. Ez azért...
- Imádom azt, ahogyan beszélsz... a tekinteted - nézett bele a szemembe, és ha akartam volna, akkor se tudtam volna elfordítani a tekintetem az övétől -, olyan kékek... gyönyörűek... Nem tudom Kurokocchi - hajtotta le a fejét, és a haja cirógatta az orromat -, egyszerűen szeretlek.
Úgy éreztem, hogy alig kapok levegőt. A szívem iszonyat gyorsan vert, még a kezem is remegett.
Képes lettem volna elsírni magam.
Soha nem vallottak még szerelmet nekem, és nem hagyhatom figyelmen kívül Kise-kun érzéseit. Fogalmam sem volt, hogy ezek után mit kezdjek a helyzettel.
- Kurokocchi - emelte fel újra az államat -, Kurokocchi...
Még párszor sóhajtozta a nevemet, aztán végül összeérintette az ajkainkat. A szemem kidülledt - hiszen most komolyan! Nem mindennap csókolja meg az embert egy férfi! -, és belekapaszkodtam a vállaiba.
Kise-kun falta az ajkaimat, gyengéden, minden pillanatot kiélvezve belőle. Fogaival meg-megkarcolta az alsó ajkamat. Látván, hogy Kise-kun becsukta a szemeit, én is így tettem. Nem tudom leírni ezt az érzést, de igen kellemes, annyira, hogy még ellenkezni is elfelejtettem.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig csókolóztunk, de Kise-kun hirtelen megszakította. Lihegett, majd kedvesen végig simított az arcomon, és beletúrt a hajamba.
- Olyan rég megakartam ezt tenni... - Suttogta az ajkaimba, majd újra birtokba vette őket.
A nyelvével végigsimított a fogaimon, a szájpadlásomon, mire én csak nyögni tudtam. Az egész testével rám támaszkodott, a mellkasunk összeért amikor levegőt vettünk. Innen tudtam - jobban mondva éreztem -, hogy Kise-kun mennyire felizgult. Ahogy erre rájöttem, elpirultam, és magam is izgalomba jöttem.
Kise-kun közben benyúlt a pólóm alá, feljebb tolta azt, és elkezdett köröket írni a mellkasomra és a hasamra. Az ujjaival később megbökdöste a mellbimbómat, majd csipkedni és csavargatni kezdte őket. Emiatt a tette miatt elszakadtam a szájától, és nyögtem egyet. Ő csak vigyorgott, és úgy nézett rám.
Ezt a nézést lehetetlen leírni, de a csodálat, szerelem és szenvedély volt benne. Kise-kun tényleg szerelmes lehet belém. - Gondoltam.
A tekintete rólam és az ajkaimról a nyakamra tévedt, majd összehúzta a szemöldökét. Lehajolt, és sokkal feljebb, az ádámcsutkám mellett szívta ki a bőröm, sőt, erősen meg is harapta. Én csak lihegtem, és pislogtam rá. Fogalmam sem volt róla, hogy ez mire lehetett jó...
- Azt... azt a csóknyomot Kagamicchi csinálta, ugye? - kérdezte, mire lefagytam. Honnan tudja? - Ch... szóval tényleg ő volt... - Mondta, majd elkezdte a fülemet nyalogatni.
Miután már megkeménykedtek a mellbimbóim, a kezeivel végig simított az oldalamon, majd ruhán keresztül megmarkolta a fenekemet. Nem ért hirtelen, így nem rémültem meg tőle különösebben.
Tegnap is csak azért ijedhettem meg, mert nem nagyon szoktak engem ölelgetni...
Ruhán keresztül kezdte a bejáratomat simogatni, mire megremegtek a lábaim. A testével lejjebb haladt, és közben végig nyalta és harapta a mellkasomat. A szájába vette a mellbimbóimat, és addig szívogatta és harapdálta őket ameddig vörösek nem lettek. Amikor a hasamnál járt, a nyelvét beledugta a köldökömbe, mire áramütés ment végig a testemben. Kise-kun kissé felült, hogy le tudja rólam húzni a nadrágot.
A kezemmel gyorsan ráfogtam az ő kezére, és eltoltam magamtól. Hátraarcot csináltam, és elkezdtem a nappali felé kúszni. Hiába élveztem, egy kicsit azért bepánikoltam... Az a dolog... Félelmetesnek tűnt...
Kise-kun sem volt rest, ugyanis utánam kapott, és leszorított a földre. Az erekcióm fájdalmasan szorult a parkettának, és hallottam ahogy Kise-kun a fülembe liheg.
- Kurokocchi... nyugodj meg... Soha sem tudnálak bántani... Ne aggódj...
Én csak fojtatottan vettem a levegőt, és előre néztem. Kise-kun kissé felemelte a csípőmet, hogy kényelmesebb legyen nekem. A nadrágomat óvatosan lehúzta rólam, és már meztelenül pucsítottam Kise-kunnak.
Milyen kínos...
- Gyönyörű vagy... - Mondta, majd megpuszilta a fenekemet. Nyeltem egyet, és a kezeim megremegtek.
- Kurokocchi... gyere... - Suttogta, aztán felkapott. - Merre van a szobád? - kérdezte, de én csak elbújtam a mellkasában, és rámutattam az említett szobára. Út közben még láttam Kise-kun nadrágját a padlón elterülni, és tudtam, hogy már csak felül van rajtunk ruha.
Bevitt a szobába, és lefektetett az ágyra. Bámult rám, végig nézte minden egyes porcikámat, majd megnyalta a száját. Épp fel akart mászni az ágyra, amikor meghallottuk a kutyaugatást. Oldalra néztünk, és Nigou ott ült a küszöbön.
Kise-kun gyorsan az ajtóhoz ment, és azt mondta. - Bocs, kis haver, most dolgunk van. - Csukta be az ajtót.
Nigou még pár percig nyüszített és ugatott, ám végül feladta.
Kise-kun közben felmászott hozzám az ágyra, és lehúzta rólam az inget. Így végül teljesen meztelenül feküdtem alatta. Pár pillanatig még nézett engem, majd saját magáról is levette az uniformis felső részét.
Kise-kun megtámaszkodott a fejem mellett, és a kezével végig simított a bokámtól a derekamig. Onnantól fel az ajkaimhoz, és párszor megbökdöste őket. Kinyitottam a számat az unszolásra, és elkezdtem benyálazni az ujjait. Amikor már eléggé nyálasnak érezte, kivette őket, és körözni kezdett a bejáratomnál.
Hirtelen jobban kezdtem venni a levegőt, de Kise-kun elkezdte elvonni a figyelmemet a fenekemről. A szájával végignyalt az egész hosszomon, mire felnyögtem. Végül az egész tagomat a szájába vette, és közben két ujjával elkezdett tágítani. Egyáltalán nem foglalkoztam az ujjaival, csak arra koncentráltam amit a szájával csinált. A nyelve körbejárt a makkomon, majd a bal kezével elkezdte a heréimet izgatni. Csak sóhajtoztam és a nevét nyögtem. Éreztem, hogy vigyorog, majd elkezdte a fejét fel-le mozgatni rajtam. Pár perc se kellet, hogy a szájába élvezzek.
Remek... tegnap életem első csókját Kagami-kuntól kaptam, és Kise-kuntól pedig az első... Istenem de zavarba ejtő...
Viszont a figyelmem elterelődött, és éreztem, ahogy a három - már annyi?! -, ujj mozog bennem.
Én mondom rémisztő volt.
A pánik újból elöntött, és ezt Kise-kun is észrevette, mert elkezdett megnyugtató szavakat suttogni a fülembe. Olyanokat például, hogy "Nincs semmi baj", "Jó lesz, meglátod", "Gyengéd leszek", "Minden rendben...".
Hirtelen úgy a képébe dobtam volna valamit, úgy de úgy, hiszen nem az ő fenekébe lesz téve... nos lesz téve... az...
A kezeimmel elkezdtem eltolni magamtól - újra -, Kise-kunt, és megpróbáltam elmenekülni. Kise-kun kihúzta belőlem az ujjait, és átölelt. A merevedése az enyémnek nyomódott, mire mindketten felnyögtünk.
- Kurokocchi... Kurokocchi... - Mondta a nevemet többször is, majd felemelkedett kissé. - Nézd... - várta meg amíg rá néztem, majd megfogta a kezemet, és a szívére tette -, érzed? - kérdezte, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mire akar célozni.
Aztán végül megéreztem.
A folyamatos, hihetetlenül gyors szívdobogást. Elkerekedett szemekkel néztem hol a kezemre, hol Kise-kunra.
- Nem te vagy az egyetlen aki meg van ijedve... - mondta, mire bennem rekedt a levegő -, én... én csak neked tartogattam magam. - Nyelt egyet, és én is így tettem. - Elképzelésed sincs, mennyi mindent olvastam erről... hogy ezt az egészet... hogyan is kell. - Nyelt újra. - Tudtam, hogy sosem következhet be... de reménykedtem és lám... Megérte várni... megért várni rád Kurokocchi. Szeretlek.
Csak bámultam rá, majd végül elhelyezkedett a lábaim között.
- N-ne... - Suttogtam. - Ki-kise-kun... n-ne...
- Csak egy kicsit... Kurokocchi... Csak egy kicsit... - Mondta, majd lassan és óvatosan előre nyomult bennem. Először csak a makkját éreztem magamban, majd végül aztán az egészet. Mindketten lihegtünk, aztán Kise-kun megremegett felettem. Újra ránéztem, majd végül kicsordultak a könnyeim.
Talán a feszültségtől? Vagy a megkönnyebbüléstől?
- Kuroko...cchi? F-fáj? - kérdezte aggódva, mire megráztam a fejem.
- Nem... csak örülök... nem fáj... más mint ahogy elképzeltem...
- Kurokocchi... - mosolygott -, érzed? - kérdezte újra, és tudtam, hogy nem a szívére gondol. - Az egész bent van. - Suttogta, és az ajkainkat alig pár centi választotta el egymástól. - Benned vagyok. - Csókolt meg, aztán elkezdett mozogni. - Teljesen.
- Ah...! Kise...kun!
- Kurokocchi...!
Kise-kun lassú mozdulatokkal mozgott bennem, és először csak kényelmetlennek éreztem. Így ment ez egy kis ideig, de persze Kise-kun tett azért, hogy én se maradjak ki a jóból. Hirtelen nem tudtam megérteni, hogy ezt miért szeretik... mármint ebbe mi a jó?
- Szeretlek, szeretlek, szeretlek Kurokocchi... szeretlek... szeretlek... Annyira szeretlek...
A következő pillanatban viszont megértettem. Kise-kun néha jobbra, néha balra mért egy-egy lökést, mintha keresett volna valamit. És a következő lökésnél meg is találta, ugyanis elért valamit bennem, mire felsikoltottam. A szempilláim alól láttam a homályos alakját és azt, hogy vigyorog. A könnyeim még mindig folytak, de már csak úgy. Nem volt érzelmi oka, maximum a boldogság vagy az élvezet, amit most érzek.
Folyamatosan lihegtünk, és a Kise-kunból való biztató nyögések megmutatták nekem azt, hogy ő is élvezi a helyzetet.
- Szeretlek, nagyon de nagyon szeretlek Kurokocchi...
A lábaimat közben Kise-kun derekára kulcsoltam, és inkább volt ez ösztönös mozdulat, mint sem tudatos. Annyi inger ért egyszerre, hogy már azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem. Kise-kun keze, nyelve, hangja, illata...
És az, hogy minden egyes lökésnél összekapcsolódik a testünk... Hihetetlen... mámorító érzés...
Néhány lökés után éreztem, hogy közel a "vég", így nyögve Kise-kun tudtára adtam a helyzetet. Ő ezért a kezeivel elkezdte az elhanyagolt tagomon a bőrt húzogatni, majd a fülemhez hajolt és bele suttogott.
- Gyere... - Fújt bele a fülembe, és az ő nevét kiálltva elélveztem. Pár másodperc múlva ő is követett engem, és éreztem ahogy belém élvezett. Kihúzódott belőlem, és mellém feküdt. Mindketten a plafont bámultuk, és szaporán vettük a levegőt.
A szoba hirtelen tűnt túl forrónak és fülledtnek.
Kise-kun közben összekulcsolta a kezeinket, és a másik kezével eltakarta az arcát. Rá néztem, mire láttam, hogy megremeg a válla.
- Kise...kun?
A keze mögül rám pillantott, és a szemeiből folytak a könnyek. Értetlenül pislogtam rá, majd szólásra nyitottam a számat, de megállított.
- Nincs semmi baj... csak... csak úgy érzem, mintha meg... meg akarna szakadni a szívem. - Nyögte. - Uh... ez kissé nyálas volt... - horkantott fel, majd közelebb jött hozzám, és összeérintette a homlokunkat. - Olyan boldog vagyok, hogy azt elképzelni sem tudod. Több mint négy éve sóvárgok utánad, és végre... - Hagyta függőben a mondatot, majd megcsókolt. - Már megérte, hogy a hosszabbik úton jöttem...
Összehúztam a szemöldököm. - De Kise-kun, azt mondtad, hogy erre volt dolgod.
- Ö... ehhe... Í-így is van! Cs-csak ráértem és... hát... - Habogott.
- Szóval kukkoltál? - néztem rá szúrósan.
- Maa, Kurokocchi! Az olyan csúnyán hangzik, inkább csak leselkedtem... Mármint nem! Csak épp erre jártam, szóval...!
Csak felkuncogtam rajta, mire újra megcsókolt.
Egy ideig még feküdtünk az ágyban, aztán Kise-kun megjegyezte, hogy ideje lenne, ha megmosakodnánk.
Így kezdtem volna felállni, de Kise-kun gyorsan felkapott, és a kezébe vitt a fürdőszobába. Persze miután megmondtam neki, hogy merre van... Azt mondta, hogy jobb ha egy kis ideig nem állok lábra, mert lehet, hogy fájna...
Hát hallgattam rá, mert nem akartam úgy totyogni, mint akinek seprűnyél van a fenekében...
Miután Kise-kun megmosdatott mindenhol, visszamentünk az ágyba. Kise-kun rendes volt, újrahuzatozta a matracot, miután megmondtam neki, hogy hol találja a lepedőket. Én ezt az egyik fotelből néztem végig persze...
Amikor végzett, idejött hozzám, felkapott és befektetett az ágyba, mintha egy porcelán baba lennék.
Magunkra húzta a takarót, és benyomta a tévét. Ittunk még az előbb behozott innivalóból, majd elkezdtünk nézni valami filmet. Olyan délután hat körül lehetett, de egyre kezdtem elálmosodni.
Mostanában mindig ilyen korán alszom el?
Félálomban lehettem, amikor Kise-kun megrázta a vállam. Kótyagosan fel pillantottam rá, és láttam, hogy felöltözve áll az ágyam mellet.
- Mhm?
- Sajnálom Kurokocchi... maradnék, de holnap munkám van... és anyám kinyírna, ha nem mennék haza... Nem haragszol?
- Mhnm... - Ráztam meg a fejem.
- Jól van akkor... bezárom az ajtót, és a kulcsot bedobom a postaládádba rendben?
- Ühüm... - Motyogtam.
- Oké... akkor... - Csókolt meg, majd belefúrta az arcát a hajamba. - Ne felejtsd el, hogy én szeretlek a legjobban, Kurokocchi. Szia... aludj jól.
- Oké... szia... Kise-kun... - Válaszoltam, majd hallottam, hogy az ajtóval bíbelődik, aztán pár pillanat múlva visszahajtottam a fejem a párnámra, és elaludtam.
Éreztem még, ahogy Nigou összegömbölyödik a lábamnál, és nyugodtan szuszog.
Francba... elfelejtettem megkérdezni Kise-kuntól, hogy miért vállalta el a sztárságot...
Majd legközelebb...
Nos, akkor megdobtok pár kritikával? :D
Sziasztok, remélem még jártok erre, mert nem csak hétvégente rakok fel majd fejezeteket. :) Mire jó a nyár, ha nem írásra? ( Mondja ezt egy tipikus szobalakó...) És igen, magamra céloztam...