Oké, a szünetes terveim nem jöttek össze. ^^" De van ez így :DD Nos, befejeztem ezt is, remélem örültök, és remélem azért tetszeni fog nektek. Ha nem... nos akkor nem. Ez van srácok. :P XP
Nekem így tetszik :)))
Hitoshi Ayame: Nos, sajnálom, hogy vannak olyan részek, amelyek szerinted unalmasak. Tudod, van egy bizonyos okom, amiért ilyeneket, gyakran lényegtelennek hitt részeket írok bele. Szerintem, ezek adják meg a történet alapját. Ugyanis, sok olyan ficet olvastam, amiben - nem viccelek - pikk-pakk megtörténnek az események. Szerintem - és ki merem mondani - azok szarok. De, ez ugye az én véleményem. Nem szeretem, ha a történet legelején történik valami, és azt a közepén vagy a végén már megoldják. Annak mi értelme van? Szerintem semmi. Általában azokat a történeteket el sem olvasom. Szóval ez az okom, de ugye kinek a pap, kinek a paplan elv uralkodik. :D Tudod, ha az én történeteim adnak ihletet a tiéidhez, és amint láttam, hogy már vannak is, miért nincsenek fenn? Kíváncsi lennék rájuk. *-* De köszönöm, hogy írtál, és örülök, hogy olvasod a történetem.
Betti-chan: Kösziii, hogy írtál! :*
Hinamori: Hát igen. :D Remélem tetszeni fog. ;)
bbedyy: Örülök, hogy tetszett. Remélem örülsz a folytatásnak.
Nos, a hibák az enyémek, mind tudjátok a dolgokat...
Lora
Az egyetlen, amire gondolni tudtam abban a pillanatban, még a szerep ellenére is, az az volt, hogy…
Mi?
Abban a pillanatban, hogy a fények kihunytak, és a zene is leállt, úgy ellöktem magamtól a kissé kipirult arcú Aomine-kunt, hogy az csak, na. A barátom is olyan meglepett arcot vágott, mint én, és már épp kezdett volna valamit mondani nekem, amikor én csak döbbenten megráztam a fejem, és kiszaladtam.
Hallottam, ahogy a rendező, Mizohata-san, Akiko-san, sőt, még Torii-san is kiabál utánam, de nem álltam meg, hanem egyszerűen… elfutottam. Elmenekültem onnét.
Nagyon melegem lett, ahogy a folyosók között futottam, és egy kis idő múlva azt vettem észre, hogy ismeretlen helyen lépdelek. De aztán rájöttem, hogy végül is mindegy, hiszen a falak ugyanolyanok mindenhol. Kelletlenül felsóhajtottam, majd az egyik kezemet a mellkasomra tettem, és a hátamat a falnak döntöttem. Magamban azt mormoltam, hogy "Nyugodj meg, nyugodj meg," ami később segített is.
Hirtelen ötlettől vezérelve lehámoztam magamról a parókát, és a barna színű hajleszorítót. Ahogy felnéztem, és megláttam magamat az egyik ablaküvegben, nem tudtam ellenállni annak, hogy ne mosolyogjak. Valahogy… jó volt saját magamat látni viszont, még a kis smink és egyebek ellenére is.
Fintorogni kezdtem, saját magam számára is érthetetlen okból, és szinte már kétségbeesetten próbáltam letörölni a "maszkot" az arcomról. Csak törtöltem és törtöltem, de víz és lemosó nélkül csak elkentem.
Túl sok… mindez már túl sok… Annyira… fáradt vagyok.
Már majdnem leültem a földre, hogy ott kuporogjak, ki tudja mennyi ideig, de mielőtt megtehettem volna, hallottam a gyors lépteket. Körbenéztem, de senkit sem láttam, habár így is megijedtem. A saját lélegzetemet is alig hallottam, a szívem pedig úgy dobogott mintha ki akarna ugrani a helyéről. És fogalmam sem volt arról, hogy miért is produkálom ezeket a reakciókat.
Aztán szinte felsírtam, amikor megláttam a szőke fejet, ahogy az befordult pont arra a folyosóra, amin én vagyok. Amikor Kise-kun megpillantott, a vigyor azonnal eltűnt az ajkairól, és láttam, hogy beszél hozzám. Habár én csak homályosan láttam, hogy beszél, a hangját bánatomra nem hallottam. A fáradtság elemi erővel tört rám, és az utolsó dolog amit láttam, az Kise-kun rohanó alakja volt, ahogy fut felém.
…
- Igen… nyugodjon meg Mizohata-san… nincs semmi baja. Szerintem is… nem, holnap már biztos ott leszünk… Kérem… Igen…
Kise-kun hangja normális volt, mint mindig, És az említett névből ítélve, akkor biztosan Mizohata-sannal beszélt. Gondolom az eltűnésünkről. Fáradtam nyögtem egyet, és megfordultam az ágyban. Ahogy éreztem, biztosra vettem, hogy az.
A hangok elhaltak, amint megmozdultam az ágyban, így feltételeztem, hogy Kise-kun letette a telefont. Majd hallottam, hogy mellettem a ágy megnyikordul, ezért kinyitottam a szemem. Kise-kun rám mosolygott, majd adott egy puszit a számra. A pír ellepte az arcomat, ebben biztos voltam, de nem zavart. Ez teljesen más érzés volt, mint Aomine-kunnal vagy Kagami-kunnal…
Ez kellemes volt. Jó. Bizsergető.
- Szeretlek, Kurokocchi. – Mondta hirtelen Kise-kun, én pedig mosolyogtam, magamban pedig azt gondoltam, hogy ezt meg tudnám szokni.
Nem válaszoltam, hiszen nem gondoltam volna, hogy kellene, de azt vettem észre, hogy Kise-kun csücsörít és gügyög. És hirtelen észrevettem, hogy a szája fel van repedve. Már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem mi történt, de ő megelőzött. Azok után, pedig teljesen kiment a fejemből a dolog.
- Kurokocchi…! – Vinnyogott, és egyből megráztam a fejem, amint meghallottam az idegesítő hangját.
Gyorsan átfordultam a másik oldalamra, mire a barátom visítása sokkal hangosabb lett. Kise-kun a kezeivel átkarolta a derekamat, és a fejét a nyakamba fúrta, miközben szipogott és sírást tettetett.
- Kurokocchi…
- Igen…? – morogtam, de ő csak tovább vigyorgott, miután abbahagyta a műsírást.
- Ha szerelmet vallanak, illik válaszolni, Kurokocchi.
- Nos, én nem kértem, hogy vallj szerelmet. Kise-kun. – Mondtam, mire a szőke újra nyavalyogni kezdett. – Kise-kun… Kise-kun… - Szóltam neki, hogy hagyja abba a visítozást.
Néha olyan, mint egy gyerek…
- Pedig annyira de annyira szeretlek!
- Kise-kun, zavaró vagy. Kérlek, engedj el.
- Kurokocchi!
Mélyen beszívtam a levegőt, hirtelen megmozdultam, és lerúgtam az ágyról. Kise-kun a fenekére esett, és beverte a fejét, amin jól kuncogtam. Ezen persze megbántódott, de én láttam rajta, hogy ezt is csak megjátssza.
A szemei végül vasul kezdtek el csillogni, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Felpattantam, majd kikászálódtam az ágyból, vagyis csak próbáltam. A lábam ugyanis beleakadt a takaróba, és én is nagyot puffantam a padlón, mint előbb Kise-kun. Kissé felemeltem a fejem, és egy kis sziszegés is elhagyta a számat. Egymásra néztünk, majd egy másodperc múlva mindketten felnevettünk.
A következő, amit észrevettem az az volt, hogy Kise-kunnal egymás mellett feküdtünk, és mosolyogtunk.
Másnap reggel ugyanabban az ágyban ébredtem. Újra. Meztelenül. Fájó fenékkel. Na igen. Kise-kun volt kedves még szemérmesen meg is jegyezni, hogy majd megszokom.
Nos, ő hatalmas tenyérlenyomattal jár kelt egész nap.
Viszont, teljesen meglepődtem, hogy Kise-kun nem szólt semmit az Aominével való csókolózásom végett. Sőt, mintha felettébb örült volna valaminek...
...
Később megtudtam, hogy amikor Kise-kun rám talált aznap, a kimerültségtől ájultam el. Ezért gondolt egyet, és elhozott egy hotelba, aminek a nevét most sem tudom. Mizohata-sannal elvileg megbeszélt mindent, aki nem volt dühös, sőt örült, hogy pihenek.
Jó érzés volt tudni, hogy már csak három munkám van hátra. De nagyon szeretném, ha már mindegyikkel készen lennénk. Valahogy… az egész már annyira terhelő.
Amikor ezt kifejtettem Kise-kunnak, ő egyetértően bólintott. Elmondta, hogy vele is megtörtént ez már, és hogy ne érezzem rosszul magam emiatt. Hogy ő is, a sok munka után úgy érzi, hogy ez nem fog menni. De akkor kell erősnek lenni, annyira, hogy folytatni is tudjuk a munkánkat.
Felsóhajtottam.
Bárcsak vége lenne már.
…
Amikor visszaérkeztünk, Akiko-san szoros ölelésbe húzott, ami kimondottan zavarba ejtő volt. Persze ezek után mindent megbeszéltünk, és semmi gond sem volt már. És ahogy észrevettem, sokkal kevesebben voltak figyelni, mint az elmúlt napokban.
Mizohata-san eldöntötte, hogy naponta csak egy forgatás lesz, és, hogy nyugodjak meg, mivel nem fognak csúszni a kiadással. Nem izgultam, sőt. Örültem neki, mert még mindig kissé fáradtnak éreztem magam.
Aomine-kunt sehol sem láttam, bár nem tudom mit vártam. Kagami-kunt, és a többieket viszont igen, bár a csapat nélkül. Kivéve persze a Yosent, hiszen ma velük forgatok.
Mosolyogtam, és integettem, ők pedig szintén ugyanezt tették, habár mintha Kagami-kun tekintetében láttam volna valami fura csillogást, ahogy Kise-kunt fürkészte mellettem.
Megrántottam a vállam, és követtem Akiko-sant.
…
Nyolcszor. Nyolcszor kellett elpróbálnunk a Yosennel, a begyakorolt táncot. Mind Murasakibara-kun miatt, természetesen.
A "Bad Boy's" dalszövege még mindig töviről hegyire kavargott a fejemben, és öntudatlanul is dúdoltam.
Az egész forgatás olyan fárasztó volt, hogy szinte már a felére sem emlékszem. Rémlik valami arról, hogy Himuro-sanék körülöttem táncolnak, eljátszva a rossz fiút, fegyverrel, nyakörvvel és egyéb furcsa dolgokkal… Elég hangulatos megvilágításban, de…
Amikor végre, kilencedszerre sikerült hiba nélkül, bakik nélkül megcsinálnunk, mindenki örült, sőt inkább ujjongott. És akkor már este nyolc óra volt.
Én pedig elaludtam, és oly sok fiú közül nem tudnám megmondani, hogy kinek a vállán.