OKé, oké. Oka van annak, hogy miért nincs már zene beillesztve a történetbe. Ugyanis, semmi olyan zene nem volt, ami tetszett volna, vagy ami jó lett volna. Ez van.
Az Aomine-kunnal folytatott beszélgetésem ráébresztett arra, hogy mennyire igaza is van valójában. Nem lehetek szemét, főleg nem Kagami-kunnal. És habár nem akarok ilyen módon viselkedni vele… Azon töprengek, hogy vajon amit Kise-kun iránt érzek az tényleg… szerelem?
Thump. Thump.
Hogy hagyom olyan dolgokat tenni… az jelent valamit nem? Miért éreztem magam bűnösnek, amikor Aomine-kun megfogta a kezem, és berángatott az egyik szobába? Miért nem éreztem helyesnek azt, hogy ott voltam vele?
Thump. Thump.
Nem akarom, hogy Kise-kunon kívül más is hozzám érjen. Csak őt akarom látni, csak rá akarok nézni. Azt akarom, hogy ő is csak rám nézzem… Ez azt jelenti? Hogy szeretem?
Thump. Thump.
Azt hiszem igen… hiszen…hiszen… most is csak ő jár a fejemben!
…
Habár elterveztem, hogy beszélek Kagami-kunnal, sehogy sem jött össze. Mizohata-san elkapott út közben, hogy beszéljek az énekesnővel, akinek számára fogjuk a klipet elkészíteni. Azt mondta, hogy Mayami-san – ugyanis így hívják -, csak azért utazott fel Hokkaidóról, hogy velem találkozhasson. Habár Mayami-sannak pár papírmunkán át kellett vergődnie, gondolok itt a titoktartási szerződésre…
Szeretné, ha az ő tervei, elképzelése szerint készülne el a forgatás, de persze ezt csak fél füllel halottam. Amikor találkoztam vele, rádöbbentem, hogy tényleg vannak olyan személyek, akik csodásak. Mármint, belegondolni, hogy Mayami-san modell, dalszövegíró, énekes… És amilyen kitűnő a szakmájában…
Elképesztő.
Nagyon kedves nő, hiszen azt mondta, hogy örül, amiért ilyen személy, mint én, szerepelek a klipjében. Természetesen mondtam neki, hogy valójában ez nekem megtisztelő, de ő csak leintett. Segített ott ahol kellett, elmesélte nekem, hogy a dal, amit írt, az az utcán jutott eszébe, amikor épp egy hídon készült épp átmenni. Halkan súgta meg, hogy több órát töltött ott, kuporogva, amíg egy kis cetlire leírta a szöveget…
A fontos az, hogy végre alkalmam nyílt mástól is megtudni a híresség jelentését. Az odaadás fontosságát a rajongók iránt, a felkészüléseket…
Mayami-san sok mindenben segített, és azt mondta, hogy ha bármire szükségem van, nyugodtan szóljak neki.
…
A dal, amit Mayami-san írt, az örök szerelmet szimbolizálja. És habár, talán kissé nyálasnak hangzik, a dal üteme ezt a tényt az ellentétbe helyezi. A történet egy lányról és egy fiúról szól, akik szerették egymást, feltétel nélkül, de mivel a családjaik ősidők óta ellenségesek egymással, soha nem lehettek együtt. A híd a klipben és a dalban a központi szerep, amit Torii-san díszlettel remekül összehozott. A család ugyanis a híd két oldalán lakott, és egyetlen egy kapocs köztük az a híd volt. Mivel ez a régi korban játszódott, gyönyörűnek találtam a Yukatát, amit viselnem kellett. Sajnos annak a ruhának, amit Midorima-kun viselt, nem tudtam a nevét, de az is meseszép volt. Mellesleg, amikor megláttuk Midorima-kunt, Takao-kun olyan hangosan nevetett, hogy szinte mindenki minket nézett.
Hiszen Midorima-kun zöld haját meghosszabbították, és lófarokba kötötték neki, a fejére. A szemüvege maradt, de Katanát is kapott, habár nem volt igazi. És Takao-kun is kapott a fejére tőle.
Egy földrengés miatt a híd tönkrement, és egy nagy rés keletkezett rajta, pont annyira, hogy emberfia se tudjon rajta átkelni. De a fiú egy nap, amikor képtelen volt már uralkodni érzésein, átkelt rajta. Vagyis, próbált. Amikor már majdnem a túloldalt volt, megbotlott, a jéghideg vízbe zuhant, és meghalt.
A szerelme pedig, amikor átvette a család vezetését, megjavította a hidat, és békét kötött a két család között. És mikor már egy szem fia, halott kedvese gyermeke felnőtt, és egyesítve a kér ellenséges családot uralkodóvá vált, a nő leugrott a hídról.
Ahogy ott fenn álltam a díszleten, és éreztem, ahogy a ventilátorral keltett szél fújja a hajam, az egész olyan valóságosnak tűnt. A feladatom az volt, hogy sírjak, de nem kellett erőlködnöm, magától jött.
És amikor leugrottam, már biztos voltam a saját érzéseimben is. És tudtam, hogy beszélnem kell Kagami-kunnal.
…
Már teljesen átöltözve, férfiasan sétáltam, keresve Kagami-kunt. Miután hét órán keresztül forgattunk, és Midorima-kunék, Mayami-sanék hazamentek, tudtam, hogy eljött az én időm. Kise-kuntól még korábban kaptam egy üzenetet, hogy el kellett mennie fotózásra, így tényleg semmi nem állhatott az utamba.
Ami a legmegdöbbentőbb volt az egészben, az az volt, amit Torii-san mondott, a felvétel után. Az együttes, aminek számát holnap forgattuk volna - amiben Akashi-kunékkal szerepeltem volna - lemondta. Vagyis, visszamondták a dalt. Az együttes menedzserének és szövegírónak sem tetszett a szöveg, ezért nem fogják kiadni. Mizohata-san olyan dühös volt, hogy Torii-sannak kellett lenyugtatnia. El is vitte, egy távol eső helyre, mi pedig csak aggódtunk Akiko-sannal, de persze sok sikert kívántunk Torii-sannak…
Akiko-san meghökkentő sebességgel intézett el dolgokat, amiket még megjegyezni is képtelen voltam. Elvileg egyesével szólt Akashi-kunéknak, hogy le van mondva a forgatás, a stábnak, a kamerásnak, mindenkinek…
Habár kissé szomorú voltam, nem bántam. Elfáradtam, és tetszett a gondolat, hogy lesz egy kis nyugalmam.
Ezért, miután megkaptam az engedélyt a távozásra, még épp láttam Kagami-kunt kisétálni az épületből. Napok óta nem beszéltem vele, és ez egy egészen kicsit zavart.
Miután én magam is kisétáltam az épületből, a barátom után siettem. Nigou ezalatt az idő alatt, amikor is én el voltam foglalva, az edzőnél, vagy Momoi-sannál volt. Nem aggódtam érte, hiszen tudtam, hogy jó kezekben van.
…
Nem lepődtem meg, amikor Kagami-kun beült a Maji's-ba. És azon sem, amikor megijedt, mikor feltűnt neki, hogy ott ülök, vele szemben.
- Kuroko?! – Kiáltott fel hangosan, de én csak fapofával néztem rá, szokásosan.
- Kagami-kun. – Bólintottam, ő pedig a mellkasát ütögette, hogy lemenjen a hamburger. Miután sikerült, egy hatalmasat nyelt, és a kezembe dobott egy darabot.
- Frászért kell neked mindig csak úgy feltűnni… - motyogta, de én így is hallottam -, mit csinálsz itt?
Kibontottam a hamburgert, és az előbb vett vanília turmixomat igazgattam az asztalon. Késő délután volt még csak, de ennek ellenére páran voltak az étteremben.
- Én… beszélni akartam veled valamiről, Kagami-kun. – Néztem a szemébe, de ő kerülte a pillantásom, és megpróbálta palástolni a félelmet a szemeiben.
Természetesen ez nem sikerült.
- M-miről? N-nem ér rá… mondjuk holnap? – kérdezte dadogva, közben pedig nevető hangot adott ki. – Hiszen… még úgyis forgattok holnap Akashival, nem? – vakarta a tarkóját meg, és egyre jobban habzsolni kezdte a hamburgert. És a szememet is még mindig kerülte.
Gyorsan beleharaptam a hamburgerbe, ami a kezemben volt, és ittam egy kortyot a turmixomból is.
- Kagami-kun. Kagami-kun. – Szóltam neki többször is, de nem reagált. – Kagami-kun! – Emeltem már fel a hangom, mire megrándult a szemöldöke.
Majd minden előrelátható jel nélkül felpattant, és minden ételét ott hagyva felkapkodta a cuccait, és kirohant az étteremből. Az emberek értetlenül bámulták őt, mivel engem nem láttak. De amint felocsúdtam, siettem Kagami-kun után.
Azt gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet, hiszen nem vagyok az a nagyon gyors futó, de akkor eleredt az eső. Egy idő után, mikor már egyre messzebb és messzebb láttam Kagami-kun hátát, éreztem a vádlimban a szúró fájdalmat, de nem álltam meg. Nem állhattam meg. Mert holnap már nem tudnám rászánni magamat arra, hogy beszéljek vele.
De sajnos, hiába akartam volna tovább szaladni, elfáradtam, és a tüdőm is szúrt. Ahogy megálltam, a térdeimre támaszkodtam, és erősen lihegtem. Éreztem, hogy teljesen eláztam, pár pillanat múlva pedig a táska is lecsúszott a vállamról. Behunytam a szemem, hogy összeszedjem magam, és ki tudja mennyi idő után nyitottam csak ki, egy hangra. Csattogó, tocsogó hangra, ami egyre közelebb és közelebb hallatszott. Kissé felemeltem a fejemet, és amit először megláttam, az két pár tornacipő volt.
- Azt akarod majd mondani, hogy Kisét szereted, igaz? – beszélt Kagami-kun, én pedig felegyenesedtem. – Hogy maradjunk csak barátok, ugye? Hogy felejtselek el… ilyesmiket szándékoztál a fejemhez vágni? – kérdezte, és amilyen nedves volt ő is, megsajnáltam. Annyira szomorú arckifejezéssel bámult rám… mint egy ázott kutyus. Mint régebben Nigou.
Nyeltem egyet.
- Ilyesmiket, igen.
Kagami-kun vicsorgott, és szenvedő arcot vágott.
- Tehát szereted őt? Kisét?
- Kagami-kun… én…
- Nem fogok lemondani rólad. Addig nem, míg a szemembe nem mondod, hogy őt szereted.
- Én…
- Mert én szeretlek. – Nyalta meg a száját, és szipogott. A kezeit felemelte, hogy beletúrjon a vizes hajába, és én nem tudtam volna megmondani, hogy sír-e. – És fáj… nagyon, nagyon fáj, Kuroko.
Rossz volt hallani. Soha nem akartam senkinek fájdalmat okozni. Ezért, tudom, hogy szüntethetem majd meg ezt a keserű fájdalmat, Kagami-kun. Habár egy ideig még szomorú leszel, és ugyanúgy fájni fog, idővel a seb majd begyógyul. Legalábbis remélem.
- Szeretlek és… és én nem-
- Szeretem Kise-kunt.
- Mi…? – kérdezett vissza meghökkenve. A szemei kidülledtek, és a bőre is fehérebb lett.
- Szerelmes vagyok, Kise-kunba. Sajnálom, Kagami-kun.
- Szereted… őt? – beszélt ismét, mintha nem hinné el azt, amit mondok neki.
- Igen. Szeretem Kise-kunt.
Egy ideig hallgattunk, majd később Kagami-kun akadozva megkérdezte. Láttam rajta, hogy fél feltenni a kérdést, és hogy magában vívódik, de fogalmam sem volt arról, hogy miért.
- Ha aznap… ha aznap tovább megyek, és… - nyelt egyet, majd beharapta az ajkát -, lefekszem veled… akkor… belém lennél szerelmes? – nézett olyan szemekkel rám, ami azt üzente, hogy bármi áron, de hazudjak neki.
De mindketten tudjuk, hogy mi is lenne az igazság, ezért sem hazudtam.
- Talán. - Válaszoltam, és a szívem szakadt meg, amikor Kagami-kun térdre esett, és sírni kezdett. Mindig is erős embernek hittem Kagami-kunt, ezért soha nem tudtam volna róla elképzelni, hogy sír. Hogy miattam sír.
Közelebb sétáltam hozzá, majd a kezeimmel átkaroltam a fejét, ami így is a mellkasomhoz ért, és magamhoz öleltem. Az esővíz így is szakadt ránk, de nem tehettünk ellene semmit, sőt, akkor már nem is érdekelt egyikünket sem.. Nem tudom mennyi ideig voltunk ott, de nem is számított akkor igazán. Viszont, ahogy hallgattam a szenvedését, ok nélkül is bűntudatom lett. Hiszen az én hibám is…
Azt hiszem.