III. történet
Szakadt az eső. Tombolt a szél. Villámlott és mennydörgött. A vihar hatalmas és öreg fákat csavart ki évszázados helyükből és zúzta őket össze. Mint gyermek a gallyat, úgy hajigálta a súlyos törzseket a vad szél. Éjszaka volt, sötét, sűrű éj. Csak a villámok fénye nyújtott némi világosságot e szilaj éjszakában.
A villám belecsapott egy öreg kőrisfába, mely száraz ágai lángra kaptak. A mennydörgés iszonyú robajjal verte fel a csendet. Az esőcseppek megállás nélkül kopogtak a sziklákon. Egy nyárfa kifordult a földből és hangos csattanással a földre hullott, magával temetve még egynéhány másik fát, bokrot. A föld felázott. A hegyoldalon lassan megindult a lefelé hömpölygő sár, magával sodorva a kisebb bokrokat, fákat és sziklákat gördítve a mélybe.
Yumi álmosan pislogott bele a vak sötétbe. A következő villám fényénél felébredt. A barlang tetejéről szabályosan folyt le a sár magával hozva mindent. Odakint az erdő egy része már lángokban állt, és a kidőlt, kitört fák se festettek túl bíztatóan. A mellette heverő farkas mélyen aludt. Érezte a vihart, de akárcsak Yumi, ő is úgy vélte, nincs ebben semmi különleges. A lány mostanra felfigyelt a menekülő állatok zajaira.
- Ryu! Ébredj, Ryu! El kell tűnnünk innen… - Megpöckölte a farkas orrát, mire az morcosan emelte fel fejét. Egy pillanatig nem értette, miért keltették fel, aztán ő is felfigyelt a kint zajló égi-földi háborúra. Sárga szemeit gazdájára függesztette, aki a barlangban beljebb hatolva kapta fel fűzfaágakból font táskáját és szórta bele az élelmet. Yumi sietett, s idegesen pillantgatott a bejárat felé. Hátára vette a megpakolt pakkot és kifelé indult. Intett Ryu-nak, mire a fekete farkas felugrott kényelmes fektéből. Előre megrázta magát, nem vágyott a hideg víz után. Yumi egy ugrással a nyílás szélénél termett, lábánál Ryu-val. Egy utolsó, mély sóhaj… A sziklák megremegtek… Egy hangos csattanás, hatalmas dörej, óriási dirr és durr… Egy hatalmas villám és eget rázó mennydörgés. A fény a barlang beomlott szájára vetült…
Magnolia városában szikrázóan sütött a nap. A késő őszi időjárás lassan rányomta bélyegét a tájra. A fákon a levelek sárgultak, barnultak és vörösödtek. Az emberek bánatára pedig lassan le is hullottak. A Fariy Tail varázslócéh egyre több felkérést kapott a természet csínye miatt. Azok a tehetős és lusta emberek, akik megtehették, inkább a varázslókkal szedették össze a leveleket és velük is tüntették el őket a birtokról.
Lucy homlokát törölgetve huppant le egy méretes cseresznyefa tövébe. Hátát a fa törzsének vetette, barna szemeit az égre szegezte. Fel nem foghatta épp ésszel, hogy Natsunak honnan van ennyi energiája. Reggel óra mást se csináltak, mint gereblyéztek és sepregettek, megállás nélkül. Még ebédszünetet se tartottak. A rózsaszín hajú fiú azonban megállás nélkül szedte össze a leveleket. Hatalmas halmokba hordta őket össze, s mint a máglyát, úgy égette őket. A művelet végén, újra életet lehelt a parázsba és felfalta a tüzet. Tulajdonképpen emiatt nem is volt éhes. Lucy gyomra azonban újból, hangosan követelődzve kordult meg. Letörölte a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket, ezáltal újabb fekete, kissé kormos csíkot húzva arcára. A lány felkötött hajába már beleakadt néhány falevél és gally, de amire a következő pillanatban Happy felhívta a figyelmét, meghaladta képzeletét.
- Aye, Lucy!
- Mi az, Happy? – Pihegett a kék macskára.
- Egy kukac van a hajadban.
- Hogy MI?! – Pattant fel egyből a lány. – Fúúúj! Szedd le! Szedjétek már le! – Visongott, össze-vissza ugrálva, saját haját borzolva. Natsu kérdő pillantást vetett a vihogó Happyre és a visongó Lucyre. A lány annyira irtózott már a puszta gondolattól is, hogy képtelen volt egy helyben maradni. Nem figyelvén, merre jár, össze-visszarohangált, fejét rázva. Hátha megszabadul a nyavalyás kis féregtől. A következő pillanatban megbotlott egy nagyobb kőben és megbillent. Lucy csak annyit érzett, hogy a hátát perzseli a hőség, majd a következő pillanatban egy erős mellkasnak koccan feje és háta, derekára pedig két kéz fonódik.
- Lucy! – Rivallt rá Natsu. – Ne bolondozz a tűz mellett! Majdnem beleestél… Mit mondott Happy? – Kérdezte, pár méterrel odébb, miután leültette a földre szőke barátnőjét.
- Hogy valami bogár van a hajamban… - Lucy szinte sírt, annyira irtózott a gondolattól. Natsu vetett egy sötét pillantást Happyre, aztán lassan elkezdte átgereblyézni ujjaival a lány haját. Kiszedett néhány gallyat és levelet, de mást nem talált. Erre várt csak Happy, felöltve a leggroteszkebb arcát.
- Hé, Lucy! Lehet, hogy mostanra már bemászott a fejedbe és lepetézett! Néhány napon belül felfalja az agyadat a sok millió kikelő lárva, aztán a szemeden át kimászva…
- HAPPY! – Rivallt rá Natsu, látva, hogy Lucy mostanra halálosan megijedt és mindjárt bepánikol. – El ne hidd, Lucy. Ilyesmi nem lehetséges.
- De… mi van… ha Happynek igaza van és… és bepetézett a fejembe? – Kérdezte remegő hangon, görcsös ujjakkal kapaszkodva Natsu alkarjába. Natsu megrökönyödve meredt rá.
- Hogyhogy mi van akkor? Természetesen meghalsz ebben az esetben.
- Mi?! Nem akarok meghalni! Még túl fiatal vagyok hozzá… Még annyi mindent meg kell csinálnom… - A lány végre felfigyelt a fiúk arcára kiülő könnyed, tréfás mosolyra. – Ilyesmi nem történhet, nem igaz? – Nyögte.
- Túlreagáltad – bólintott rá Natsu. Lucy végre elengedte a fiú kezét, aki visszatért a tűz maradványaihoz. Lucy dühösen nézett Happyre.
- A frászt hoztad rám! – Sziszegte a macskának. – Csak azt áruld el, miért ne büntesselek meg érte?
- Happy ártatlan, aye… - szólt a macska és a magasba röppent. Natsu közben elkezdte megenni a lángokat. Ám egyik pillanatról a másikra leállt az evéssel és arcához kapott.
- Mi baj, Natsu? – Nézett rá kérdőn Lucy.
- A fogam… - Nyögte a fiú. – Mintha kőbe haraptam volna…
- Talán tényleg abba haraptál, te haspók.
- Kizárt, ez tűz! – Rázta meg a fejét a fiú. – Ugyanúgy ettem a lángokat, mint bármikor máskor. Ilyen még nem volt… - Megpróbálkozott egy újabb falattal. A tűznek föld íze volt és Natsu utána hosszasan köpködte a homokot szájából. – Mi van ezzel a tűzzel?! - Háborgott.
- Szerintem agyadra ment a kaja – vont vállat Lucy. – Ne edd meg. Fejezzük be ezt a kertet és menjünk vissza a céhbe. Éhes vagyok. – Natsu rábólintott a dologra.
Alig egy órával később már a céh épületében ültek és vidáman falatozták Mira főztjét. Natsu kissé bizonytalanul pislogott a legközelebb égő gyertya lángja felé. Végül úgy döntött, itt is megpróbálkozik a láng elfogyasztásával. Ám mintha korhadt fába harapott volna, úgy érezte a szájába álló szálkákat. Ahogy riadtan elhúzódott a lángtól, több ember figyelmét is magára vonta. Gray és Erza, akik egy másik kertben dolgoztak aznap, most kérdő pillantást vetettek a fiúra. Mirajane felvont szemöldökkel nézett le a tűzfalóra. Egyiküknek se kerülte el a figyelmét Lucy aggodalmas tekintete.
- Mi baj, Natsu? – Kérdezte összeszűkülő szemekkel Erza, látván, hogy Natsu a száját dörzsöli, a köpködés szélén állva.
- Fúj…. Ettél már korhadt fát?! – Emelte fel fejét riadtan. – Ezt nem értem… Előbb homok, most fa… Nem szokott ilyen ízű lenni a tűz… - Sötétbarna szemei dühösen és felháborodottan villogtak, a lángot méregetve.
- Homok ízű lángok?
- Igen, az egyikben egy darab kő is volt… - bólintott rá Natsu. – Hé, létezik, hogy elvesztem a sárkányölő képességemet? – Kétségbeesetten nézett körbe a teremben.
- Kizárt – rázta meg a fejét Erza. – Lehetetlen. Valami más lesz a megoldás.
- De mi? – Dünnyögte Gray. – Mi lehet a megoldás?
- Öhm, Gray-sama… Juvia… valami nem stimmel Juviával – szólt közbe a lány riadtan, Gray ruhája szélét rángatva, ám a fiú rá se hederített.
- Ne most, Juvia! Gondolkozom…
- De… Juvia tele van homokkal! Juvia vize nem tiszta…
- Gray gondolkozik, hagyjad – mordult fel a fiú. Mérgében harmadik személyben beszélt önmagáról. Mikor erre rájött, tajtékozva nézett Juviára. Ám dühe amilyen hirtelen jött, úgy szállt is el. A lány kinyújtott jobbja, melynek most színtiszta, áttetsző vízből kellett volna lennie, olyan volt, mintha felkavarták volna a homokot a mélyben. Apró szemcsék százezrei kavarogtak, áramlottak Juviában. – Juvia…
- Te jó ég! – Sikoltott fel Mira. – Mi folyik itt?! – Gray alkotó mágiájával egy poharat készített a pultra. Azonban a jég most koszos volt. Apró szálkák és tengernyi homok vegyült belé. Alig néhány másodpercen belül a pohár széttört. Lucy felsikoltott. Natsu döbbenten pislogott, szívét átjárta a jeges rémület. El se tudta képzelni, mi folyik már megint ebben a városban. Gray kétségbeesve nézett Juviára. A lány már egy székben ült és egyre rosszabbul festett. Aztán a homok lecsillapodott és a lány kitisztult. Juvia fellélegzett. Grayt kiverte a víz. Nagyot szusszanva huppant le egy székbe.
- Miféle üzenet ez? – Töprengett Erza, aki még tudta használni a fejét. – Mit jelenthet?
- Nem tudom – ejtette a pultra fejét Natsu. – De ez félelmetes…
- Az a lány, aki a nyáron itt volt – szólalt meg bizonytalanul Mirajane, mire Natsu felkapta a fejét. – Nem lehet, hogy így akar nektek üzenni? Ha jól emlékszem, ő értett a földhöz meg a növényekhez.
- Yumi? – Motyogta Natsu. Eltöprengve döntötte oldalra a fejét. – Ez megmagyarázná a dolgokat… De miért akarna így jelezni? Hiszen megannyi más módja is van…
- Talán bajba került… vagy fogságba… - Töprengett félig hangosan Lucy. – El kéne mennünk, megnézni.
- Te emlékszel, hol van az erdője? – Pislogott rá hatalmas szemekkel Natsu.
- Öhm… nem.
- Amesztriszi Szent Erdő – szólalt meg Erza. – A határon túl, Bosco-ban… Valami A-betűs város mellett. A logikus amesztrisz lenne, de nem az volt.
- Ametiszt – szólt közbe Gray. – Ametiszt városa mellett van valahol… erre… - A fiú már rég egy térképet böngészett és azon keresgélt. – De nincs megnevezve. Honnan fogjuk tudni, hogy a Szent Erdőben vagyunk?
- Kiabálunk Yumi után? – Kérdezett rá Natsu, mire kapott néhány lesajnáló pillantást.
- Talán a növények majd mutatják az utat – állt fel Lucy. – Nincs vesztegetni való időnk. Így is napokba telik, mire odaérünk.
- Nem annyira biztos az – rázta meg vörös fürtjeit Erza. – Hívom a Kék Pegazust. Kölcsön kérem Christina-t. Ha Hibikiék elvezetnek odáig és vissza, akkor egy nap alatt megjárhatjuk.
- Jó! – Ugrottak fel lelkesen a többiek.
- Most viszont menjetek pihenni. Csak holnap induljatok – szólt Mira. – Erza, te is menj nyugodtan, én megbeszélem a dolgokat Bob mesterrel.
- Rendben – bólintott rá a lány, azzal követte a többieket az ajtó felé.
A kis csapat másnap már a Christina fedélzetén utazott Bosco felé. Délutánra elérték Ametiszt városát. A magasból kezdték el fürkészni a tájat. Reménykedve abban, hogy találnak valami nyomot, ami alapján elindulhatnak a megfelelő irányba. Gazille szeme végül megakadt egy hatalmas nagy és magányos fán északi irányban. A fa egy sziklás hegyoldal tetején állt. Úgy döntöttek megnézik, mi rejtőzik a hegygerinc túloldalán.
A látvány szemkápráztató is lehetett volna. Egy dologban voltak biztosak, hogy az itteni erdősség látványosan zöldebb, terebélyesebb és egészségesebb, mint bármelyik másik, ami fölött eddig elrepültek. Hiszen mindenütt beköszöntött az ősz és a levelek többsége már a földre hullt.
Itt viszont egy hatalmas vihar láthatóan átsöpört a vidék felett. Kidöntött és kicsavart fák százai hajoltak meg az ég akarata előtt, s most recsegve-ropogva, egymást taszigálva, még több fát összetörve hullottak a porba. Mindenhol letöredezett ágak hevertek, a fák leveleit megtépázta a vad vihar. Hatalmas területen tűz pusztította és égette fel az erdősséget. Ugyanakkor, ami még feltűnt a varázslóknak azaz állatok viselkedése volt. Egyrészt itt jelentősen több állat volt, mint eddig bárhol másutt. Másrészt az állatok a hegy tövében gyűltek össze és idegesen meredtek a sziklákra, melyek zöldes fényben fel-felvillantak.
- Felvillanó sziklák? – Motyogta Natsu. – YUMI! – A hajó kecsesen földet ért, nem sokkal messzebb. Az ifjú mágusok gyorsan leugráltak és a sziklaomlás helyszínére érkeztek. – Yumi? – Kérdezett rá bizonytalanul Natsu, a pislákoló fényeket nézve.
- Talán volt itt egy barlang – jegyezte meg Erza.
- Jó nagy vihar lehetett – fűzte tovább Lucy. Ahogy közeledtek a helyszínre, az állatok úgy hátráltak be a sűrűbe, végül teljesen elveszve a növények maradványai között.
- Ki azaz őrült, aki egy barlangban húzza meg magát vihar idején? – Horkantott Gazille.
- Ha éveken át élsz benne, gond nélkül, akkor eszedbe se jut, hogy nem biztonságos – vont vállat Gray.
- Szinte biztos, hogy fentről érkeztek a sziklák, nézzétek! – Mutatott fel Happy. – A víz elmozdíthatott egy farönköt, ami eddig a köveket támasztotta és akkor az egésznek, BUMM! - Magyarázott lelkesen, s nem is sejtette, mennyire telibe talált.
- De ha valóban így történt, akkor Yumi odabent van? – Borzadt el Lucy.
- Szerintem nem – rázta meg a fejét Natsu, a kövek körül szimatolva. – Akkor normálisabban is jelezhetett volna. Ráadásul a törmelék szagával keveredik az övé is…
- Azt akarod mondani, hogy a kövek alatt van? – Sápadt el Wendy, magához ölelve fehér macskáját.
- Tartok tőle – bólintott rá a rózsaszín hajú. – Hé, kitartás, jó? Kiásunk onnan, Yumi! – Válasz nem érkezett, csupán egy halovány, zöldes fény villant.
- Siessünk! – Szólt Erza. – Valószínűleg lassan felemészti varázsereje maradékát.
- Akkor hát mire várunk még? Hordjuk el innen ezeket a köveket! – Esett neki a torlasznak Gazille.
- Nem lesz jó… Ez így túl lassú! – Szólt Lucy vagy három órával később, mikor a csapat fele már az erdő fáinak vetette hátát. A beomlás még mindig nem akart szűnni, s idő közben teljesen besötétedett. – Már alig pislákol a fénye…
- Aye, valamit ki kéne találni… - Bólintott rá a gondolatra Happy.
- Álljunk csatasorba! – Javasolta Erza. – Járjanak a kövek kézről-kézre. Úgy talán gyorsabban haladunk. Senki se lazsálhat! Gyerünk!
- Wendy, te nem! – Intette le a kislányt Natsu. – Rád később lesz szükségünk! Valakinek meg is kell majd gyógyítania.
- Uhm, rendben – bólintott rá a lány. A sziklák lassan fogytak. Az órák egyre csak teltek. Aztán, mikor már kezdett úgy festeni, hogy bejutnak a barlangba, a hegyoldal felettük megmozdult. Az utolsó szikla, ami odafent tartotta a maradékot elkerült az útból, így a hátra maradt törmelék most a mélybe zuhant. Hatalmas porfelhő kavargott a sötét éjben. A Fairy Tail mágusai sápadtan meredtek az újabb kövekre.
- Mi lenne – törte meg a beállt csendet Gray, - ha mágiával próbálkoznánk? – Nem kellett kétszer mondani senkinek se. Erza előrántott egy hatalmas nagy kalapácsot és azzal kezdte aprítani a sziklákat. Gray nem győzte őket fagyasztani, míg Natsu egyre-másra olvasztotta őket. Gazille szintén próbálta összetörni őket. Juvia a víz segítségével igyekezett elmosni őket az útból. Lucy egy darabig tanácstalanul állt, végül Virgot szólította. A szobalány-csillagszellem vidáman látott munkának, noha jobban örült volna egy kiadós büntetésnek. Órákon át hangtalanul dolgoztak, míg végül kora hajnalban Gazille rá nem lelt egy piszkos, fekete kutyafejre. Ryu nyüszítve pillantott fel a férfira.
- Hé! Valahol erre lehetnek! – Szólt. A kőhalmok egyre fogytak. Újult erővel hordták félre a sziklákat, most már csak arra ügyelve, hogy azok vissza ne eshessenek előző helyükre. Zöldes fény villant a sötétben. Egy korhadt fát söpörtek félre, amit újabb adag kő követett. Végül rábukkantak az eszméletlen lányra. A teljes összeroppanástól az a korhadt fa mentette meg, amit most félre dobtak a mágusok. Kivonszolták a kövek közül kutyástól, és Wendy gondjaira bízták a párost.
Kora reggelre Wendy végzett is a gyógyítással. Yumi ugyan még kicsit kába volt, de ezt leszámítva láthatóan más baja már nem volt. Erza egy nagy tányér ételt osztott szét mindenkinek, amit a Blue Pegasus fiúi, Hibikiék főztek, míg ők güriztek.
- Tudjátok, ha ti is segítettetek volna, hamarabb kiástuk volna – panaszkodott Natsu.
- Ha mi is itt maradunk, akkor most nem lenne ilyen szép a bőrünk – feleselt Hibiki. – Fontos szépítő alvás. Egyébként is, muszáj volt odébb vinnünk Christinát! Majdnem összetörtétek, úgy hajigáltátok a köveket! – Ebben volt igazság. A környéket száz-százötven méteres körben mindenfelé sziklák borították. Kiesebbek-nagyobbak, épek és porrá zúzottak mind ott hevertek szerte-szét.
- Igazán nem számít – mosolyodott el Yumi. – Köszönöm nektek, hogy ide jöttetek és segítettetek.
- Ugyan, hisz jeleztél – vigyorgott Natsu, aki most, hogy hozzájutott egy kis tűzhöz, aminek nem volt semmilyen mellékíze, ismét felpörgött. – De mégis, mi történt itt?
- Csak egy vihar. Mint mindig, behúzódtunk a barlangba. Csak most éppen… az beomlott, amikor kiindultunk. Így utólag belegondolva elég nagy hülyeség volt. Jobb lett volna megvárni, míg beomlik és utána megpróbálni kijutni. Viszont odabent nincs semmilyen növény, tehát ha bent ragadtunk volna, jelezni se tudtam volna… Ördögi kör – sóhajtott.
- A lényeg, hogy most már minden rendben – mosolygott Lucy. – Rendbe tudod hozni az erdőt? A legutóbb Natsu vére kellett hozzá, nem igaz?
- Jah, de csak azért, mert az ő keze nyomán is pusztult. Így most nem lesz vele sok gondom… - Yumi unottan csettintett egyet, mire a környék életre kelt. – Ne kapjatok frászt, pár perc az egész. – A növények felgyorsult növekedésbe kezdtek. A kidőlt fák elkorhadtak, s helyükön új hajtások nőttek ki a földből. A régi kis hajtások, melyeket a kidőlő nagyok próbáltak összezúzni, most megnőttek és ők adtak védő árnyékot az ifjaknak. Tíz perccel később a környék ragyogott. Nyoma se volt az előbbi viharnak, s a mágusok körül még a sziklákat is elnyelte a föld. Növények telepedtek rájuk vagy épp belepte őket a föld és kisarjadt rajtuk a fű. – Ez a könyék minden tragédia után változik – dünnyögte Yumi, - mégis állandó.
- Hű, ez meseszép! – Kiáltott fel vidáman Lucy.
- Ezt… nem értem – szólalt meg csendesen Wendy. – Ősz van, itt mégis minden zöld, mintha csak tavasz lenne. De ezek lombhullató fák, nem?
- Nem számít. Amíg én itt vagyok, addig itt rendszerint csak tavasz van. A növények gyümölcsöt teremnek, aztán pihennek, de nem alszanak, mint másutt, a tél miatt. Ha esik is hó, z hamar elolvad, hisz nincs itt keresnivalója. Ez egy Szent Erdő – mosolygott Yumi. – Ami a védelmem alatt áll.
- Akkor… te még sose szánkóztál? – Kérdezett rá Natsu döbbenten.
- Egyszer se építettél hóembert? – Érdeklődött a meglepett Lucy.
- Sose hó csatáztál? Nem építettél hó kunyhót? Nem csináltál még hó angyalt? Egyáltalán, láttál már rendes havat? – Kérdezgették egymás szavába vágva.
- Öhm, nem… nem igazán… Sose csináltam még ilyesmit. – Itt nincs hó. Csak tavasz van, enyhe nyár és ősz és tél.
- Akkor el kell jönnöd hozzánk a télen – állt fel Natsu. – Mindenképp el kell jönnöd hozzánk karácsony körül.
- Karácsony? – Döntötte oldalra fejét a lány. – Az mi?
- Te… még nem…? – Döbbent le még jobban a meglepett banda.
- Oké, eldöntetett! Velünk töltöd a karácsonyt! – Adta ki az utasítást Natsu. – December huszadikától január ötödikéig a Fairy Tail vendége vagy! Majd érted jövünk. Elhoztok majd, ugye? – Nézett Hibikiékre, mire a három szépfiú vidáman bólintott. – Király.
- Rendben – bólintott rá a dologra Yumi. – Köszönöm, ott leszek. De talán ideje lenne mennetek. – Ebben mind egyetértettek. Érzékeny búcsút váltottak, Yumi még háromszor megköszönt mindent. Aztán a mágusok távoztak a Szent Erdőből. Yumi vidáman simogatta meg Ryu fejét a távozók után nézve. – Kedves emberek, igaz? Viszont… megint magunkra maradtunk…
Hiába is tagadta, rég megszokott, nyugodt élete már közel se volt olyan nyugodt, mint egykoron. Egy ilyen vidám társaság alaposabb megismerése után az erdő csendje és az egyedüllét pedig egyszerűen kínzóvá vált számára. Mindez persze csak az ő lelkét sanyargatta.
A Christinán utazó mágusok vidáman ökörködtek, míg haza nem tértek.
~ Fejezet vége, az író hozzászólása:
Noha nem terveztem több fejezetesre, a lelkes véleményeknek nem tudok nemet mondani. Főleg, ha valaki ennyire örül egy történetnek Úgyhogy Sasame 103 érezd magad megtisztelve, hogy ismét kaptál folytatást! Megerőltetem magam és összedobok még egy fejezetet valamikor, az biztos. De, hogy utána mi lesz…
Nos, az olvasókon múlik
Legyen szép napotok!
LassLussy
Oh, és Boldog Karácsonyt mindenkinek, így az ünnepek előtt ~ ha már világvége nem volt xD ~