Negyedik fejezet: Emlékek

1996

Alig tették be lábukat az Odú ajtaján, Harry izgatottan Mr. Weasley felé fordult, aki melegen rámosolygott, és azt mondta:

– Szerintem menjünk fel a szobádba. Eltávolítom a mezőt, aztán magadra hagylak, rendben? – kérdezte, mire Harry hevesen rábólintott. Örült, hogy a férfi magától felajánlotta a dolgot; mivel csak vendég volt a házban, nem szeretett volna pofátlannak tűnni, és magától arra kérni Weasleyéket, hogy hagyják magára a szobájában.

Hermione látszólag csalódott volt, amiért Mr. Weasley őt nem hívta fel magukkal az emeletre. Harry gyanakodott, hogy a lány a sztázis-mező eltávolítására lett volna kíváncsi, de mivel nem akarta, hogy mindenki körülötte tolongjon, amikor az emlékek közé merül, gyorsan hátat fordított a lánynak, és már-már beteges izgalommal követte a családfőt fel, a kissé görbe lépcsőn Ronnal közös szobájukba, miközben a merengőt szorosan magához szorította.

Hermione kissé irigykedve nézte őket, amint távolodnak tőle, s még Ron is megbántottnak látszott, amiért barátja nem hívta őt magával. Mrs. Weasley csak rámosolygott Harryre a háta mögött, és sietve bevonult a konyhába vacsorát készíteni. Ginny, aki a kandalló mellett foglalt helyet, egészen addig követte tekintetével Harryt, amíg a fiút el nem tűnt a lépcsőfordulóban, aztán mosolyogva indítványozta Ronnak és Hermionénak, hogy menjenek ki egy kicsit sétálni az udvarra.

Ginny szerette volna, ha Harry zavartalanul végignézheti, bármit is rejtsen a rejtélyes merengő, s túl jól ismerte már a bátyját ahhoz, hogy hagyja idebent várakozni, amikor a fiú leghőbb vágya kihúzni barátjából olyan információkat, amiket a másik fiú esetleg nem akar megosztani vele. Így aztán, az orra alatt dörmögő Ronnal, és a kelletlenül ficergő Hermionéval együtt elhagyták a házat, és kivonultak a család törpéktől hemzsegő kertjébe.

Harry és Mr. Weasley hamarabb felértek az emeletre, mint arra a fiú számított, s gyomra a már ismerős öklömnyi gombócba ugrott, amikor belépett az ajtón. Természetesen alig várta, hogy a rejtély végére járjon, ugyanakkor nyugtalanította, hogy vajon mi vár majd rá a merengő belsejében. Legutóbb Piton irodájában tekintett bele valaki más emlékeibe, és az incidens elég mélyen érintette ahhoz, hogy tartózkodóvá váljon a mások elméjébe való ilyetén behatolással szemben.

Az sem hagyta nyugodni, hogy ugyan miféle emléket lát majd odabent. Amikor korábban a szüleiről – pontosabban az édesapjáról – tudott meg valamit ilyen módon, az információ felért egy arculcsapással. Sirius és Remus ugyan többször is biztosították azóta, hogy apja igenis jó ember volt, Harrynek azonban még így is maradtak kétségei. Aggódott, mert az eddigi, fiatalkori emlékekben, amiket volt szerencséje megfigyelni, apja és anyja a kedvesség legkisebb jele nélkül viseltettek egymás iránt. Persze ha Ron és Hermione példáját vette alapul – akik szinte folyamatosan marták egymást – volt egy olyan érzése, hogy akik diákéveikben fújnak egymásra, azokból nagyobb valószínűséggel lesz egy pár, mint azokból, akik kezdettől fogva szoros kapcsolatban állnak.

Ezzel a megnyugtató gondolattal lépett oda Ron ósdi éjjeliszekrényéhez, és helyezte rá óvatosan a kőtálat, majd lépett hátrább, hogy helyet adjon Mr. Weasleynek. A férfi pálcát húzott, és a merengő elé lépett.

– Aufero Contego – kántálta a családfő, majd óvatosan végighúzta pálcáját a kőtál rúnákkal televésett széle mentén. A merengő felett egy pillanatra ugyanaz a kék fény villant fel, mint a Gringottsban, ahogy nézték egyre fényesebbé és fényesebbé vált, majd hirtelen eltűnt, mintha sosem lett volna ott.

Mr. Weasley elmosolyodott, és jobb ruhaujjába csúsztatta a pálcáját. Biztatóan megszorította a fiú vállát, majd kilépett az ajtón, és diszkréten becsukta maga mögött.

Harry az ajkába harapott; az idegesség immár egész testét átjárta, s minden griffendéles bártorságát össze kellett szednie, hogy végül beledugja fejét az örvénylő emlékképek közé. Rögtön magával rántotta az ismerős, émelyítő érzés, ahogy fejjel lefelé a merengőbe zuhant. Pár pillanattal később lába talajt fogott, és egy tiszta fehér falú, jól megvilágított szobában találta magát.

Megfordult, és csaknem felsikkantott a boldogságtól. Azonnal felismerte a puha, hófehér takarók között fekvő gyönyörű, vörös hajú nőben az édesanyját. Rögtön megállapította, hogy ebben az emlékben jó pár évvel idősebb, mint amikor utoljára látta Piton merengőjében.

Lassan közelebb óvakodott az ágyhoz, és azt kívánta, bár kinyúlhatna és megérinthetné őt, bárcsak újra hallhatná a hangját. Annyi mindent szeretett volna kérdezni tőle. Végül felsóhajtott, és próbált megelégedni azzal, hogy csupán nézheti, amint mosolyogva megérinti az ágya melletti szekrénykére állított üvegvázában illatozó virágokat.

Miután elég sokáig bámulta az anyját, végre alaposabban szemügyre vette a helyiséget, és megállapította, hogy a Szent Mungóban van, ahol édesanyja minden kétséget kizáróan páciensként van jelen. Harry lelkét vad öröm árasztotta el, amikor felfedezte a nő ágya mellé állított kicsiny bölcsőt, s kíváncsiságtól vezérelve közelebb lépett, hogy óvatosan belekukkantson. Odabent meleg, kék takaróval leterítve feküdt egy aprócska baba, aki még bóbiskolás közben is folyamatosan rágcsálta kicsiny öklét.

Harry vigyorogva nézte, ahogy édesanyja a bölcsőbe nyúl, és gyengéden megsimogatja a fiúcska fején pelyhedző hollófekete hajszálakat. A békés jelenet megmelengette, elvarázsolta a lelkét, s rájött, hogy minden bizonnyal alig néhány órával a születése utáni emlékbe csöppent. Vágyakozva hátrafordult, és még egyszer alaposan körülnézett a szobában; úgy gondolta, édesapjának is itt kell lennie valahol a közelben, hiszen nyilván alig várta már fia születését. Szerette volna, ha tanúja lehet egy szülei közötti felhőtlenül boldog pillanatnak, és szerencséjére nem is kellett sokáig várnia.

James Potter viharzott be az ajtón, Harry pedig ugyanazt a szinte visszafojthatatlan vágyat érezte, amit korábban; szerette volna megérinteni a férfit, bár tisztában volt vele, hogy úgyis hiába. Így inkább csak nézte, ahogy odasétál az ágyhoz, majd megáll Lily, és a bölcső mellett. Harry látta, hogy az apja mosolyog, de a jókedv egyfajta mély szomorúsággal keveredett az arcán, ő pedig némi nyugtalansággal figyelte a további eseményeket.

– Hogy érzed magad, Lily? – kérdezte a férfi, amint odaért az ágyhoz.

A nő rámosolygott, s bár arca fáradtságról árulkodott, minden pórusa boldogságtól sugárzott.

– Mindketten remekül vagyunk, James – biztosította a férfit, James pedig megkönnyebbülten rábólintott, mintha ezzel próbálná önmagát megnyugtatni. Harry elengedte magát egy kissé; hát persze, édesapja nyilván Lily egészsége miatt aggódott ennyire.

A férfi lepillantott a csecsemőre, majd mutatóujjával óvatosan megérintette a gyermek orra hegyét.

– Gyönyörűszép kisfiú, Lily – mondta, mire a nő boldogan felkacagott. Harry még sohasem hallott szebb muzsikát édesanyja gyöngyöző nevetésénél.

– Nem kell ennyire meglepődni rajta, James – felelte a nő incselkedve.

James vállat vont, szája széle felfelé rándult. – Nem is tudom. Elég, ha ránézel az apjára.

Harry zavartan pislantott egyet. Nem gondolta volna, hogy apja az az önmagán tréfálkozós fajta, ráadásul bármennyire könnyed volt is a hangja, Harry úgy érezte, mintha tényleg meglepődne azon, hogy, saját szavaival élve: fia ennyire „gyönyörű". Végül elhessegette aggodalmait, s magában úgy érvelt, hogy nyilván minden friss apuka hasonlóan reagálhat, amikor szembesülnek a ténnyel, hogy gyermekük született.

Kíváncsian várta, anyja vajon mit válaszol, de még mielőtt a nő kinyithatta volna a száját, a kórterem ajtaja másodszor is kitárult. Reménykedve, hogy esetleg Sirius lehet az, a hangra Harry buzgón hátrafordult, s megpillantotta az újonnan érkezőt. Szája is tátva maradt a döbbenettől, amint gyűlölt bájitaltan professzorát látta bemasírozni a szobába.

Egy őrületesen félelmetes pillanatig Harry azt hitte, hogy – csakúgy, mint tavaly a pincében – Piton most is utánajött a merengőbe, s már szinte várta a férfi ujjainak durva szorítását, ahogy a tanár kirángatja az emlékek közül. A férfi azonban ügyet sem vetett rá; simán elsétált mellette, és szaporán az ágyhoz lépett.

Piton – méghozzá egy sokkal fiatalabb verziója, ahogy Harry második pillantásra megállapította – megállt a bölcső mellett, és aggodalmas pillantását Lilyre fordította.

– Jól vagy? – kérdezte szinte hadarva, Harry pedig immár teljesen összezavarodva bámulta a triót. Mi folyik itt? A szülei és Piton barátok voltak? Azok alapján, amit korábban megtudott a kapcsolatukról, a feltételezés teljesen abszurdnak tűnt, a jelenetnek pedig semmi értelme nem volt Harry számára.

– Hát persze, semmi gond, Pers – felelte az anyja megnyugtatónak szánt hangon. De hát mi a csudáért lenne Piton ideges? És vajon jól hallotta? Édesanyja a rettegett bájitalmestert úgy szólította… Pers?

Harry zavara nem szűnt, sőt, erősödött, ahogy végignézte, amint Piton biztatóan megszorítja Lily kezét, s majdnem ott helyben összeesett a megrökönyödéstől, amikor az életét öt hosszú éven át megkeserítő férfi fogta magát, és bébi Harryt óvatosan a karjaiba vette.

A férfi arcán tükröződő gyengéd érzelmeket Harry nemhogy sosem látta a tanár arcán, de megesküdött volna, hogy Piton nem is képes ilyesmit produkálni. Most mégis itt állt, és a saját, hitetlenkedő szemével látta az elképzelhetetlent: Perselus Pitont, akinek tekintetéből sugárzott a szeretet.

Mi a pokol folyik itt? Harry elhátrált, mintha abban reménykedne, hogy a közte, és a bizarr jelenet közti minél nagyobb távolság segít megérteni az elképesztő eseményeket.

Borzalommal határos elképedéssel nézte, ahogy Piton Jamest imitáló végtelen gyengédséggel végighúzza hüvelykujját a kis Harry orrán és száján, s még döbbenetének ködén át is megállapította, hogy ahol James mozdulatai szimpla kíváncsiságról tanúskodtak, ott a bájitaltan tanár minden érintése mély ragaszkodásról és szeretetről árulkodik. Harry gyorsan megrázta a fejét; elképzelni sem tudta, hogy jutott eszébe efféle sületlenség, és hogyan volt képes ilyesmit észrevenni.

Piton hirtelen felpillantott, s Harry megesküdött volna, hogy – már ha ez egyáltalán lehetséges – arcán még nagyobb intenzitással lángol fel a szeretet. A férfi lassan lehajolt, és gyöngéd csókot nyomott Lily arcára.

Harry egyáltalán nem értett semmit, és szinte szédelgett a rátörő gondolatoktól, amelyek értehetetlenül, megfejthetetlenül cikáztak át az agyán. Mit keres itt Piton, és miért puszilgatja az ő anyját? Az apja meg mit képzel, hogy csak áll ott és nézi őket? Harry legszívesebben odatrappolt volna Jameshez, hogy jó alaposan megrázza, és kérdőre vonja, miért nem áll a sarkára, és miért hagyja, hogy ez a zsíros hajú szemétláda fogdossa a feleségét és a fiát.

Természetesen semmi ilyesmit nem tehetett; egyetlen dolga volt, hogy figyeljen. Hát figyelt. Látta, ahogy Piton az apja felé fordul, és csendesen megszólal.

– Lily és én… szeretnénk, ha Harry középső neve James lenne… utánad.

Lily és én? – Harry elméje végre sikeresen utolérte háborgó érzelmeit, s szörnyű felismeréssel bámulta, ahogy édesanyja megfogja Piton kezét, az ágy túlsó végénél álldogáló James Potter pedig bólint egyet a kis család felé, ily módon egyezve bele a felajánlásukba.

– Nem! – kiáltott fel kétségbeesetten Harry, ahogy botladozva elhátrált előlük. – Nem! – üvöltött fel még egyszer magán kívül, s bár fogalma sem volt, mi ennek a módja, valahogy sikerült kirántania magát az emlékek közül. Örvénylő áradat vette körül, repült, repült felfelé, pillanatok múlva pedig ügyetlenül landolt Ron szobájának jobb napokat látott, kopott szőnyegén.

Vadul körbenézett a szobában, szinte tudomást sem véve teste heves remegéséről. – Nem! – dühöngött magában, csendesen, hangtalanul. Ez nem lehet. Sosem fogja elhinni. Piton nem lehet az apja, nem, nem és nem!

Hirtelen olyan emésztő düh öntötte el, hogy elvakultan megragadta az első keze ügyébe kerülő tárgyat, és teljes erőből keresztülhajította a szobán, neki a szemközti falnak. Pulipinty – szerencsére üres – kalitkája átrepült a helyiségen, és a falnak ütközve, apró darabokra hullva gyászos véget ért a szoba padlóján.

Puliét rögtön követte Hedvig kalitkája is, ami Harry kielégíthetetlen pusztítási vágyának áldozatul esve, a fal ugyanazon pontjának vágódott, és részeire hullott a másik, kisebb ketrec mellett.

A fiú bőszülten meredt tombolása bizonyítékaira. Minden erejével igyekezett zihálását normális tempójú légzésre csillapítani, s közben lenyugtatni magát, mielőtt Ron vagy a saját tulajdonai a két tönkretett ketrec sorsára jutnak. Ahogy a szemközti falat bámulta, Harry azt kívánta, bár Piton arcát látná ott helyette, akinek kárörvendő vigyorát minden bizonnyal letörölte volna a belevágódó fém alkatrészek kavalkádja, remélhetőleg jó pár mély sebet ejtve az undok ábrázaton.

Állítólagos apjának gondolatára ismét kontrollálhatatlan indulat vett rajta erőt, mire vadul megpördült, és ököllel Ron ütött-kopott éjjeliszekrényének tetejére vágott. A fa bútoron csattanó ütés tompa dobbanása, és a karján átcikázó fájdalom valahogy sokkal jobban lecsendesítette a lelkében tomboló vihart, mint a két ketrec gyászos sorsának látványa, a fiú pedig hirtelen teljesen elcsigázottnak, és hihetetlenül magányosnak érezte magát.

Szinte nem is tudta, mit csinál, amikor megfordult, és Ron szekrényét támaszként használva lassan lecsúszott a fölre. Maga előtt felhúzott térdeire támasztotta két karját, vett egy mély, akadozó lélegzetet, és kezébe temette arcát.

Fogalma sem volt, mennyi ideig ült ott ebben a pozícióban a földön, de egyszer csak hallotta, amint Ron szobájának ajtaja óvatosan, nyikorogva kinyílik. Szinte megállíthatatlan vágy tört rá, hogy üvöltve a pokolba küldje a hívatlan látogatót (valószínűleg magát Ront), de már ehhez sem érzett magában elegendő energiát.

Mereven figyelte, ahogy egy kis pók végigmászik a kopott szőnyegen, s közben hallotta, hogy az illető apró kattanással becsukja maga mögött az ajtót, szinte hangtalanul átvág a szobán, és megáll közvetlenül mellette.

Azt azonnal megállapította, hogy nem Ron a hívatlan látogatója; az illető mezítláb volt, a láb pedig kétséget kizáróan egy lányhoz tartozott. Mivel Hermione általában nem mászkált mezítláb Weasleyék házában, Harry kizárásos alapon Ginny jelenlétét feltételezte maga mellett. Hamarosan kiderült, hogy valóban igaza volt, amikor a lány az övét önkéntelenül imitáló módon lecsúszott a földre, és átkarolta felhúzott térdeit.

Ahogy Ginny tekintete végigpásztázott a vihar sújtotta szobán, s meglátta a fiú összekuporodott alakját a földön, nem volt nehéz kitalálnia, hogy a merengőben látott emlékek nem igazán derítették jobb kedvre Harryt.

Természetesen mindenki azonnal tudta, hogy valami baj van, amikor két csattanást, majd azt követően tompa puffanást hallottak odafentről, Ron szobájából. Ginnynek még épp sikerült megakadályoznia, hogy bátyja és Mrs. Weasley azonnal a helyszínre siessenek, s miután apja egy bűbájjal megbizonyosodott róla, hogy Harry egyedül van odafent, és nagyon is lélegzik, felajánlotta, hogy ő maga néz utána a dolognak.

Ginny a szekrénynek támasztva hátát, türelmesen várt. Meglehet, hogy Harry elmondja majd, mit látott a merengőben, de az is lehet, hogy inkább szeretné megtartani magának. Tudta, hogy nem fogja erővel kifaggatni, és elhatározta: hacsak Harry nem küldi el maga mellől, egy tapodtat sem mozdul.

Harrynek azonban esze ágában sem volt elküldeni a lányt. Valahogy megnyugtató volt érezni maga mellett a jelenlétét. Kicsit megkésve, s immár szégyenkezve jutott eszébe, hogy odalent nyilván mindenki hallotta vad kitörését, de még így is kellemes volt látni, hogy Ginny mindezek ellenére hajlandó együtt lenni vele a bajban.

Óvatosan felpillantott, s a vörös hajú lány gyengéd mosolyával találta magát szemben. Megpróbálta viszonozni a gesztust, de a düh és frusztráció olyan erősen dolgozott benne, hogy próbálkozása csúfos kudarcot vallott. Ginny, megérezve szenvedését, óvatosan a karjára tette a kezét. Az érintés némiképp csillapította Harry indulatait, mire önkéntelen mozdulattal lejjebb csúsztatta a karját, hogy a lány könnyedén fenntarthassa a kontaktust.

Így ültek ki tudja, meddig, s bár Harry mindent megtett, hogy száműzze elméjéből a szörnyű jelenet képeit, azok újra meg újra előbukkantak emlékezetéből. Minél jobban igyekezett, annál jobban feltolult lelkében a keserűség, míg végül nem bírta tovább, és kitört.

– A fenébe is, Ginny! – kiáltotta, majd felpattant, és a lányt is maga után húzta.

Ginny, bár megriadt kissé a fiú hirtelen kirohanásától, nem ellenkezett, s hagyta magát talpra állítani. Harry közben a fogát csikorgatva bámulta a merengőt, a lány pedig látta a szemében, hogy küszködik magával, visszamenjen-e oda vagy sem. Lassan elhúzódott tőle, hogy több teret adjon, de a fiú a karjába csimpaszkodott, mintha félne, hogy fizikai kontaktus nélkül összeomlik, s nem bírja tovább.

Ginny nem húzódott el tőle, s amikor Harry bizonytalanul, kérdőn rápillantott, beleegyezően biccentett felé. Együtt indultak el a merengő irányába, és szinte egyszerre merültek alá az emlékek örvénylő forgatagába.

Amikor a lány, Harrytől támogatva végül visszatért a szobába, érezte, hogy a fiú mellkasa a visszafojtott, háborgó érzelmek sokaságától zihálva emelkedik és süllyed. Óvatosan, gyengéden megszorította a kezét, és türelmesen várt, hogy Harry megzabolázza indulatait. A fiú vett még néhány mély, nyugtató lélegzetet, majd kimerülten leroskadt a nyikorgó ágyra.

– Tehát igaz – jelentette ki tompán, Ginny szíve pedig majd megszakadt érte.

– Sajnálom, Harry – suttogta szánakozva.

– Mégis mit? – nevetett fel ironikusan Harry. – Ki ne akarná Pitont apjának? Kinek ne hiányozna még több hazugság, ami teljesen felforgatja az életét?

A fiú kezei idegesen rángatóztak, ahogy az ölébe fektette őket; fogalma sem volt, hogy Ginny karcsú ujjainak érintése nélkül ilyen üresnek fogja érezni a tenyerét.

– Harry, nem ismered az egész történetet, nem tudhatod… – próbálkozott a lány, de Harry egy dühös legyintéssel elhallgattatta.

– Szerintem a lényeget nagyon is értem. James Potter nem az apám. Piton az, és egészen idáig mindenki a képembe hazudott róla.

Ginny sajnálkozás helyett inkább tagadólag megrázta a fejét.

– Nem tudhatod. Fogalmad sincs, ki tudhatott erről, és ki nem.

Harry rövid, humortalan kacajt hallatott. – Nos, Piton nyilván tudja, és persze az anyám és az apám… oh, bocsánat az elszólásért – javította ki magát vicsorogva –, anyám és James szintén tisztában voltak vele – sziszegte, gúnyos hangsúlyt fektetve a férfi nevének kiejtésére.

Ginny figyelmen kívül hagyta a hangnemet, de akaratlanul eszébe jutott, hogy Harry az imént mennyire úgy hangzott, mint a gúnyolódó Piton.

– Mit fogsz most tenni? – kérdezte végül, remélve, hogy elterelheti a fiú gondolatait mások megvádolásáról.

Harry elképedve felkapta a fejét. – Tenni? Miért tennék bármit is pont én, Ginny? Ha Piton nem akar tudomást venni arról, hogy van egy fia, ki vagyok én, hogy elrontsam az örömét? – A hangjából áradó alig leplezett fájdalom olyan szembetűnő volt, hogy a lány azonnal megértette, mit érez.

Mindegy volt, hogy Harry mennyire utálja – és kétségkívül ki nem állhatta a bájitaltan professzort –, mégis mélyen megsebezte a tény, hogy nyilvánvalóan elhagyták, és nem akarták őt. Ginnynek mégsem stimmelt ez az egész. Piton tekintete a merengőben a Lily iránti feltétlen odaadásról és szeretetről árulkodott – ezt nem volt nehéz észrevenni, sőt, határozottan nyilvánvaló volt. Mint ahogy az is, hogy azon nyomban beleszeretett a kisfiába, akit akkor először tarthatott a karjaiban. Hogy változhatott az a gyengéd szeretet mély, engesztelhetetlen gyűlöletbe, amelyet a bájitaltan professzor nap, mint nap mutatott Harry felé az iskolában?

A lány persze nem adhatott választ erre a talányra, így jobb híján tovább ültek ott némán, egymás mellett, amíg egyszer csak – pontosan, ahogy Ginny számított rá – Ron hirtelen berontott a szobába, akár egy megvadult hippogriff. Hermione ott volt a sarkában, s szinte könyörgött neki, hogy ne csinálja a műsort, kérlelése Ronnál azonban süket fülekre talált, mert a fiú egy tank gyengédségével tört tovább előre.

– Héj! Mi a csuda folyik itt? – kérdezte a fiú követelő hangon. Gyanakvó hangsúlyára Harry mindössze dühösen felmordult, és hanyatt vágta magát az ágyon, Ginny pedig megajándékozta bátyját egy helytelenítő pillantással.

– Kopj le – morogta a lány, mire Harry önkéntelenül elvigyorodott. Legalább valaki őszintén kimondja, amit gondol – tűnődött magában a fiú, mire kitört belőle a kuncogás, egyfajta humortalan, minden jókedvet nélkülöző, furcsa hang formájában. Sokkal inkább hangzott őrültnek, mint vidámnak, de amikor erre Harry rájött, már minden barátja őt bámulta.

– Harry? – kérdezte Hermione habozva. – Jól vagy?

– Egy kicsit sem – közölte vigyorogva a fiú, mire Ron és Hermione tanácstalanul Ginnyre pillantottak, hátha ő magyarázatot adhat barátjuk különös viselkedésére. A lány vállat vont; eszében sem volt kiadni Harry titkait.

– Mi történt? – próbálkozott újra Hermione, mire Harry felhúzódzkodott, így súlyának nagy részét a könyökével támasztotta meg.

– Oh, semmi komoly, tényleg. Ugye ti sem tudtátok, hogy Piton az apám? Nem? Hm… – Ezzel Harry hagyta magát visszaesni az ágyra, s miközben ő a plafont bámulta, nem láthatta, hogy barátai immár tágra meredt szemmel, hitetlenkedve merednek rá.

Miután Ronnak néhány sikertelen kísérlet után sikerült becsuknia a száját, rekedtes hangon, alig érthetően kipréselte magából a kérdést. – Ő a te micsodád?

– Szóval ezt láttad abban a merengőben, Harry? – kérdezte Hermione. Még ő is a sokk hatása alatt állt, de igyekezett minél gyorsabban összeszedni magát, s hogy könnyebben tudjanak társalogni, leült Ginnyvel és Harryvel szemben Ron ágyára, ölébe fektetett kezekkel.

Harry nem válaszolt. Öklével a szemét nyomkodta, és arra gondolt, bár soha ne is találta volna meg azt a hülye merengőt. Hát nem elég, hogy itt van neki Voldemort, akivel folyton szembe kell néznie? Még azzal is foglalkozzon, hogy kiderítse, miért hazudtak neki a szerettei ilyen hosszú időn át?

Végül is – gondolta Harry kissé gúnyosan – elég egyértelmű a képlet, nem igaz? Piton sokáig az ellen az ember ellen kémkedett, aki mindenáron holtan akarja látni Harryt. Nyilván nem szeretné a Sötét Nagyúr legádázabb ellenségét fiaként elfogadni. És Dumbledore-nak még van képe évek óta bizonygatni, hogy a bájitaltan tanár megbízható.

– Minden lében kanál vénember – motyogta Harry az orra alatt.

– Kicsoda, Piton? – találgatott a még mindig összezavarodott Hermione.

Harry oda se figyelt, ehelyett Ginnyhez intézte következő szavait. – Dumbledore-t is hozzáadhatjuk a listához. A Tűzvillámomat tenném rá, hogy ebben is benne volt a keze.

Ginny összeszorított ajakkal igyekezett nem vitába szállni vele. Igazából nem is tudott volna hihető ellenérveket felsorolni; az igazgató valóban szinte mindenhol ott volt, mindenről tudott, így valószínűnek látszott Harry feltételezése.

– Harry. – Hermione hangjában most már türelmetlenség csendült. – Elmagyaráznád, mi a fene folyik itt?

A fiú felsóhajtott. Egyszerűen túl fáradtnak érezte magát egy hosszas elbeszéléshez. Bágyadtan odaintett Ginnynek.

– Nem bánod, Gin? – kérdezte. A lány bólintott, és belefogott a történetbe. A másik két griffendéles némán, közbeszólás nélkül hallgatta végig a beszámolót, bár Harry esküdni mert volna, hogy öklendezni hallja Ront annál a résznél, hogy Piton megcsókolja az anyját. Nem igazán tudta hibáztatni a fiút a reakcióért.

Miután Ginny elhallgatott, a szoba tökéletes csendbe borult. Harry ismét feltámaszkodott, mert szerette volna látni barátai arcát. Ron a földön ült, törökülésben, két karját lazán kinyújtva maga mellé, és elgondolkozva bámult felfelé a plafonra. Hermione tűnődve nézegette a merengőt.

– Milyen más emlékeket láttál még, Harry? – kérdezte, s pillantását közben egy pillanatra sem szakította el a kőtáltól.

– Hogy érted?

– Jaj, Harry – csóválta a fejét a lány, és barátjára pillantott. – Egy merengő nem csupán egyetlen emléket képes tárolni. – Itt szünetet tartott, s arcán felismerés suhant át. – Rögtön kiszálltál, miután megnézted az elsőt, igaz?

– Te is azt tetted volna, ha arcul csapnak a ténnyel, miszerint Piton az apád – húzta el a száját Harry. Mégis honnan tudhatta volna, hogy lehet több emlék is az elsőn kívül?

– Ugyan már, Hermione, hagyd, hiszen még mindig sokkban van szegény – sietett Ginny a fiú segítségére, és megspékelte még egy dühös pillantással, amikor Hermione elmosolyodott.

– Egyébként is, honnan veszed, hogy van még több? – kérdezte durcásan Harry.

– Hát, elmondás alapján ez egy elég rövidke emléknek tűnt, a merengő pedig tele van.

– Talán egyetlen hosszú emléket tartalmaz, csak Harry túl korán kijött, mielőtt végignézte volna – szólt közbe Ginny ismét.

Hermione vállat vont. – Lehet – ismerte el, majd barátja felé fordult. – Na? Nem akarod kipróbálni?

Harry elképedve nézett vissza rá. – Megbolondultál, Hermione? Tényleg azt hiszed, szeretnék még többet látni abból?

– De Harry – tiltakozott a lány –, ha visszamész, talán még elmagyarázzák, hogy…

– Hagyd már, Hermione – vágott közbe Ron, aki végre abbahagyta a plafon tüzetes átvizsgálását, hogy a lányra pillanthasson. A fiú hangja tőle szokatlan élességgel szólt, Hermione pedig, miután pár pillanatig farkasszemet nézett vele, bólintott, s kicsit összehúzta magát. Harry hálás pillantást küldött vörös hajú barátja felé, de a fiú addigra ismét felfelé bámult, s ügyet sem vetett rá.

Ginny, akit nyilván bántott a szobában lassan késsel is vágható feszültség, a szükségesnél kicsit hangosabban szólalt meg. – Jobb lesz, ha megnézzük, hogy anyának nincs-e szüksége segítségre a vacsoránál. – Hermione hevesen rábólintott. Úgy tűnt, rájött a korábbi hibájára, s most szeretett volna korrigálni. Harry jelentőségteljesen Ronra pillantott, Ginny azonban éleslátóan megfogta Hermione kezét, és magával húzta ki a szobából, magukra hagyva a fiúkat.

– Ron. Jól érzed magad? – kérdezte Harry kissé bizonytalanul, mert elképzelni sem tudta, barátját miért rázta meg ennyire a dolog. Úgy viselkedett, mintha Piton az ő apja lenne.

A vörös hajú fiú hirtelen felkapta a fejét, Harry pedig visszahőkölt kissé a másik tekintetében égő harag elől. Ron összehúzott szemmel, jéghideg hangon megjegyezte: – Szeretném azt a szemétládát jól orrba vágni emiatt.

Harryből azonnal kirobbant a nevetés, barátja pedig olyan értetlen képet vágott, hogy a fiú kénytelen volt előrehajolni, mert szabályos röhögőgörcs kapta el, s már fájt a gyomra tőle. Ron először csak bámult rá, de aztán mintha hirtelen ráébredt volna a helyzet abszurditására, meg saját korábbi megjegyzésének értelmetlenségére, s ő is veszett hahotázásba fogott. Hisztérikus nevetésük hangja betöltötte a kis szobát, s ide-oda csapódott a falak között a zsúfolt helyiségben.

Mikor Harry végre képes volt egyenesen állni, baráti jobbot nyújtva Ronnak felsegítette barátját a földről, s a két fiú együtt, a legnagyobb egyetértésben lépett ki a folyosóra. Épp lefelé tartottak a lépcsőn, amikor Harrynek eszébe jutott valami, és mintegy mellékesen megkérdezte: – Szerinted édesanyád meg tudja javítani Reparóval azokat a ketreceket?

Ez persze újabb nevetőrohamot váltott ki barátjából, amihez Harry is kénytelen volt csatlakozni, s még akkor is megállíthatatlanul nevettek, amikor beléptek a többiek közé a konyhába. Mr. és Mrs. Weasley, Ginny és Hermione úgy néztek rájuk, mintha attól tartanának, a két fiú becsavarodott. Értetlen ábrázatuk csak még tovább ingerelte Ron és Harry jókedvét, s még akkor is kuncogtak, amikor farkaséhesen, mohón beledöfték villájukat Mrs. Weasley isteni vacsorájába. Harry jókedve azonban nem tartott ki túl sokáig.