Nyolcadik fejezet: Lily hazugsága

Harry türelmetlenül toporgott a Dumbledore szobájába vezető csigalépcsőn, arra várva, hogy az kitegye őt végre az igazgató ajtaja előtt. Egy bagoly még vacsora közben lepte meg az üzenettel; a kacskaringós betűk arra kérték, hogy mielőbb jelentkezzen audienciára az idős mágusnál.

– Szerinted mit akar? – kérdezte Hermione, de Harry csak a vállát vonogatta. Rég feladta, hogy megpróbáljon az igazgató gondolatainak mélyére hatolni. Úgy érezte, fele-fele esély van rá, hogy Dumbledore vagy a citromos cukorka receptjéről társalogjon vele, vagy bejelentse, holnapra vette tervbe a Voldemorttal való halálos összecsapást.

Amikor ezt közölte barátaival is, Ron hangosan felröhögött, Hermione pedig vetett rájuk egy-egy becsmérlő pillantást. Harry elmosolyodott a megszokott reakciók láttán, de azért küldött a lány felé egy grimaszt. Hermione viszont, aki épp kiszolgálta magát egy második adag melaszos pudinggal, rá se hederített.

A csigalépcső egy zökkenéssel megállt. Harry óvatosan bekopogott a tágas ajtón, az pedig magától kitárult előtte. Kissé habozva lépte át a küszöböt.

– Áh, Harry! – üdvözölte Dumbledore, miközben intett neki, hogy lépjen beljebb. – Gyere csak be, gyere.

Harry tétován visszamosolygott. Tavalyi utolsó látogatása ezen a helyen nem végződött túl jól, s szégyenteljes pír öntötte el az arcát az emlékre, ahogy pár hete sikeresen ízzé-porrá zúzta az igazgató irodáját.

Dumbledore kedvesen rámosolygott. – Ami elmúlt, azon kár bánkódni, Harry. Foglalj helyet, kérlek.

A fiú mindig csodálta az idős mágus képességét, amivel egy pillanat alatt kitalálta, mi jár beszélgetőpartnere fejében. Mivel azonban fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mit is akarhat tőle az igazgató, nem tűnődött tovább a dolgon, inkább megköszönte, és helyet foglalt az íróasztal előtt elhelyezett párnázott székek egyikén.

– Térjünk is hát rögtön a tárgyra, hiszen nyilván mihamarabb szeretnél csatlakozni a barátaidhoz – jegyezte meg vidáman csillogó szemmel a férfi, miközben Harry értetlen arcot vágva bámult rá. Dumbledore biccentett, majd folytatta. – Már találkoztál az új sötét varázslatok kivédése tanárral, ugye? – Harry bólintott. Épp aznap reggel volt az első órájuk a kissé mániákusnak tűnő Sundry professzorral.

– Attól tartok, haza kellett utaznia, így nem tarthatunk igényt további szolgálataira. Szerencsére azonban, máris találtunk egy helyettest. Alig egy órája egyezett bele, hogy átveszi a tárgyat. – Dumbledore elmosolyodott Harry kissé mafla arckifejezésén. A fiú elképzelni sem tudta, hogy az igazgató miért vele tárgyalja meg az új SVK tanár érkezésének körülményeit.

– Nem értem, uram.

– Hát persze, hogy nem, Harry. Hogy is érthetnéd, ha még meg sem magyaráztam? – A mágus tekintete vidáman megcsillant a félhold alakú szemüveg mögött, Harry pedig a szája szélét harapdálta idegességében. Dumbledore mégis meddig akar még talányokban beszélni?

– Alig egy perc, és megértheted, Harry. Forduljunk csak a kandalló felé – javasolta az igazgató, a fiú pedig, bár továbbra is értetlenül, engedelmeskedett. Már épp ott tartott, hogy újra faggatni kezdi a mágust, amikor az ósdi kandallóban hirtelen zöldre váltak, és magasra csaptak a lángok. Harrynek még a szája is tátva maradt, amikor meglátta a közülük kilépő férfit.

– Remus? – hápogta hitetlenkedve, majd szó nélkül felpattant, és barátjához ugrott, aki szorosan átölelte.

– Jó újra látni téged, Harry – suttogta a férfi, s egy hosszú ölelés után finoman eltolta magától, hogy jobban szemügyre vehesse.

– Megint itt fogsz tanítani? De hát nem úgy volt, hogy a szülők ellenzik? – tört ki belőle, mielőtt lakatot tehetett volna a szájára.

– Háborúban állunk, Harry. A dolgok változnak – mondta Remus, s bár Harrynek fogalma sem volt, pontosan mi változik meg egy háborúban, azért bólintott.

– Lupin professzor – üdvözölte kedélyesen Dumbledore a férfit. – Üdvözöljük újra itt.

– Köszönöm, igazgató úr.

– Nem ülne le? És te is, fiam – mutatott a vele szemben álló két székre a mágus, s miután Remus biztatóan megszorította a vállát, Harry visszaült előbbi helyére.

Dumbledore bámulta őket egy darabig, majd társalgási hangnemben megszólalt. – Kora este elbeszélgettem Piton professzorral.

Harry összerezzent a férfi nevének említésére. Remus nemcsak a hirtelen mozdulatot, azt is észrevette, hogy a fiú nagyot nyel, de mivel nem értette a reakciót, kérdő tekintettel visszafordult Dumbledore felé. Az igazgató látszólag nem vette észre, hogy Harry kényelmetlenül érzi magát, és szünet nélkül folytatta.

– Úgy vélem, Harry, hogy bölcs dolog lenne, ha ti ketten folytatnátok az okklumencia órákat.

– Nem – jelentette ki halkan a fiú, keményen állva Dumbledore tekintetét.

– Harry! – kiáltott fel Remus, akit meglepett a tinédzser ellenállása. Harry ránézett, számító pillantással végigmérte, majd még jobban elkomorodva újra Dumbledore-hoz intézte szavait.

– Hát ezért hívta vissza Remust? Valakinek figyelnie kell rám, nehogy Voldemort megint belémbújjon, és vagdalkozni kezdjek, mint egy agyalágyult? – Hangjából áradt a keserűség.

Dumbledore-t látszólag nem lepte meg a fiú tiszteletlensége, Remus azonban szemrehányóan nézett fiatal barátjára.

– Harry… – kezdte volna, de az igazgató felemelt kézzel csendre intette.

– Semmi gond, Remus – mondta, bár tekintete végig a fiún pihent. – Harry, tudok róla, hogy neked és Piton professzornak volt némi nézeteltérésetek múlt évben…

– Némi nézeteltérés? – háborgott Harry. – Piton gyűlöl engem. Arról már nem is beszélve, hogy ha okklumencia tanításra kerül a sor, az az alak szart sem ér! – A fiú remegve karba tette a kezét. Tudatában volt, hogy a mellette ülő Lupin arca helytelenítő fintorba torzult, és kicsit szégyellte is magát, amiért ilyen durván beszélt az igazgatóval, de egyszerűen annyira feldúlta az előbbi bejelentés, hogy képtelen volt kinyitni a száját, és bocsánatot kérni.

– Piton professzor megígérte nekem, hogy újra megpróbálja. Szeretném, ha te is így tennél – folytatta Dumbledore zavartalanul, mintha az előbb nem szakították volna félbe, hangjába viszont némi tőle szokatlan kemény él is vegyült.

Harry mereven, térdére fektetett kézzel ült, és makacsul maga elé bámult. Tudta, hogy nem szabad beleegyeznie ebbe. Pitonnak kábé két másodpercébe kerülne kihalászni az emlékei közül a merengővel történt eseményeket, amit mindenképpen meg akart akadályozni. Képtelen lett volna elviselni, ha a férfi megint elutasítaná, eldobná magától.

Vett egy mély lélegzetet, s amikor felemelte a fejét, határozottan, félelem nélkül állta Dumbledore pillantását. – Újra meg fogok próbálkozni az okklumenciával, professzor. – Az igazgató elmosolyodott, de Harry még nem fejezte be. – Megpróbálom, de nem Pitonnal.

– Harry, ebből elég! – Remus felpattant, és dühös pillantást vetett rá. Harry ránézett, de gyorsan újra lehajtotta a fejét, mert a férfi tekintete villámokat szórt. – Úgy fogsz tenni, ahogy Dumbledore professzor kérte. Mi ütött beléd?

Mivel nem volt biztos benne, hogy ez költői kérdés volt-e, vagy Remus valóban választ vár tőle, Harry inkább úgy döntött, csendben marad. Felnézni sem akart többet; tartott tőle, hogy ugyanazt a csalódottságot látja majd barátja arcán, amit utoljára harmadikban tapasztalt, mikor engedély nélkül ment le Roxmortsba.

– Harry. – Dumbledore hangja gyengéd volt, Harry pedig az ajkába harapott. Nem szerette volna felizgatni az igazgatót, de mi mást tehetett? Elég volt összeraknia fejében a „Piton" és „okklumencia" szavakat, hogy megkapja a „katasztrófát". – Attól tartok, fiam, ezúttal nem adhatok neked választási lehetőséget. Piton professzor várni fog rád holnap este, pontban hét órakor.

Harry döntött. Lassan, megfontoltan felállt, és bár meg volt róla győződve, hogy később még megbánja, amit most tesz, határozottan megszólalt.

– Akkor jobb lesz, ha szól neki, hogy ne várjon feleslegesen, mert nem megyek Piton közelébe se holnap este, se máskor – jelentette ki szinte szótagolva, aztán nyugodtan sarkon fordult, és két döbbent varázslót hátrahagyva, kilépett az ajtón.

A Griffendél-toronyba vezető lépcsősoron feldúltan szaladt végig, és lihegve állt meg a Kövér Dáma portréja előtt, türelmetlenül odavetve neki a jelszót. – Insidiae! – A festmény megbántottan nézett rá, de azért engedelmesen utat engedett. Harry mérgesen odatrappolt kedvenc székéhez a kandalló előtt, és puffogva beledobta magát. Ron, aki a szemben lévő fotelben ült, aggódva felpillantott.

– Harry? Mi történt?

– Dumbledore azt akarja, hogy újrakezdjem Pitonnal az okklumenciát! – csattant fel csikorgó fogakkal. Miért pont az a nagyra nőtt denevér az apja? Anélkül is épp elég rémes volt egy Pitonnal elszenvedett okklumencia óra, hogy közben azon kelljen aggódnia, mikor fedezi fel a férfi, hogy Harry tud a titkáról.

Ron együttérző pillantást vetett rá. – Hát ez szívás, haver. De csak nem lesz olyan rossz, mint múlt évben volt, ugye?

– Teljesen meggárgyultál, Ron? Nem hagyhatom, hogy Piton a gondolataimban turkáljon! – mondta, s közben úgy bámult vörös hajú barátjára, mintha az még két fület növesztett volna. Ron zavarodottan nézett rá pár pillanatig, majd lassan bólintott, mikor leesett neki a tantusz.

– Ja, tényleg. Bocs, Harry. – Harry felmordult, és hátradőlve olyan mélyen belefúrta fejét a fotelbe, amennyire csak tudta. Tudta, hogy Ron valószínűleg őt bámulja, de már ez sem érdekelte. – Mit fogsz tenni? – kérdezte barátja kis szünet után, mire Harry elmosolyodott.

– Nemet mondtam Dumbledore-nak.

Fél szemét rényire nyitotta, és arcán széles vigyor terült szét, amikor látta, hogy Ron elképedve bámul rá.

– Nemet mondtál Dumbledore-nak? Csak így, egyszerűen? – Barátja látszólag felfoghatatlannak találta, hogy valaki ilyesmit tehet.

Harry vállat vont. – Igen – mondta, majd kis szünet után csak úgy mellékesen hozzátette. – Ja, és idén megint Remus lesz az SVK tanár. – Elmosolyodott barátja meglepett, ám örömteli vigyorán, majd újra lehunyta a szemét.

Harry számításai azonban nem egészen váltak be, ugyanis másnap este vacsora után McGalagony jelent meg a Griffendél klubhelyiségében, savanyú kifejezéssel az arcán. Minden szem a tanárnőre szegeződött; házvezetőjük nagyon ritkán járt be hozzájuk a toronyba. McGalagony tekintete végigsöpört a helyiségen, és amikor megállapodott Harryn, megszólalt:

– Potter, jöjjön velem. – Harry meglepetten bámult rá. Ötlete sem volt, mit akarhat tőle McGalagony éppen most.

– Asszonyom? – kérdezte, miközben lassan, komótosan feltápászkodott.

– Igyekezzen, Potter. Az időm nem végtelen, az igazgató pedig már türelmetlenül várja – sürgette az átváltoztatástan tanárnő. Harry szíve fájdalmasan összeszorult. Micsoda egy agyafúrt csúszómászó – dühöngött keserűen, de azért el kellett ismernie, hogy Dumbledore ügyesen tudja manipulálni az embereket. Nyilván tisztában volt vele, hogy McGalagonynak Harry sem mer majd ellenállni.

Legyőzött kis sóhajjal elindult, és követte a tanárnőt lefelé a hosszú lépcsősoron, ami – ahogy azt csodálkozva megállapította – meg sem próbált elmozdulni, amíg McGalagony rajta tartózkodott. A Dumbledore irodájáig vezető úton sem Harry, sem a tanárnő nem szóltak egymáshoz. A fiú erőltette az agyát, próbálta kitalálni, milyen kifogással álljon majd elő, ha az igazgató előtt áll.

Mégis hogyan győzze meg a mágust, hogy amit kér, azt Harry egyszerűen nem teheti meg? Mire a kőszörnyhöz értek, már ott tartott, talán egyszerűbb lenne elárulni Dumbledore-nak az igazat, bármennyire szörnyű legyen is ez a kilátás.

– Mentolos drazsé – közölte McGalagony a jelszót, s máris ott álltak a spirálisan forgó mozgólépcsőn, majd pedig az igazgató irodája előtt. A tanárnő kétszer, kurtán bekopogott, mire az ajtó kitárult előttük.

Dumbledore, Piton és Lupin az íróasztal előtt álltak rájuk várva, Harry pedig, amikor meglátta a fogadóbizottságot, egyszerűen nem bírt magával; kitört belőle a nevetés.

Piton szája rögtön rosszalló fintorba torzult. – Viccesnek találod a másokkal való makacs szembeszegülést, Potter? – kérdezte vicsorogva, mire Harry rámosolygott.

– Ha négyükre van szükség ahhoz, hogy idecsaljanak, akkor nyilván szó sincs tréfáról – csúszott ki a száján a szemtelen válasz. McGalagony megperdült, s ahogy a fiúra nézett, szája egyetlen keskeny vonallá préselődött.

– Ha nem akarja a találkozót büntetőmunkával zárni, ezt a pimaszságot mellőzze, Mr. Potter. – Harry enyhén elpirult.

– Igen, tanárnő – motyogta, bár legbelül forrt benne a düh Piton álszenteskedő ábrázata láttán. McGalagony elégedetten biccentett, majd ismét elfordult tőle.

Dumbledore torkát köszörülve megszólalt: – Köszönöm, hogy idefáradtál, fiam. Piton professzor beleegyezett – szavaira itt némileg rácáfolt a nevezett tanár felől hallatszó hangos morranás, de az igazgató zavartalanul folytatta –, hogy Lupin professzor is jelen lehessen az okklumencia órákon, ha emiatt kevésbé éreznéd kellemetlenül magad.

Három felnőtt várakozóan, Piton pedig kihívóan nézett rá – utóbbi pillantásában némi megvetés csillant: tekintete azt üzente, ha a fiú még arra sem képes, hogy huzamosabb ideig egy légtérben tartózkodjon vele, akkor gyávább, mint eddig képzelte. Harry fogát csikorgatva, dühösen nézett vissza rá.

– Nem érzem magam kellemetlenül tőle – jelentette ki magabiztosan.

Az igazgató kedvesen, ámde értetlenül vette tudomásul a választ. – Akkor el tudnád mondani nekünk, Harry, miért ellenzed ennyire kitartóan az okklumencia órák folytatását, holott nyilván tudod, mennyire elengedhetetlenek?

A fiú mindkét kezét zsebre vágta, de kísérlete, hogy ezzel a közönyösség látszatát keltse, kudarcot vallott. Úgy tűnt, az igazság az egyetlen, ami segíthetne rajta, bár lassan ezt is kezdte megkérdőjelezni. Még ha tudatja is velük, hogy ismeri az igazságot, amit ők ketten rejtegetni próbáltak előle ilyen hosszú időn át, Piton és Dumbledore mindketten rendíthetetlennek tűntek ebben a kérdésben.

Na jó, talán Pitont kizökkenthetné vele a nyugalmából, hiszen a férfit nyilván letaglózná a hír, hogy Harry mindent tud, nem igaz? Igen, ha más nem is, a bájitaltan tanár mindenképp kellemetlenül érintett lenne az ügyben, elvégre látszólag mindet elkövetett, nehogy Harry rájöhessen féltve őrzött titkára.

Így aztán a fiú fogta magát, és miközben testének minden sejtjében tombolt a bosszúvágy, lassan Pitonra mosolygott. A bájitaltan tanár résnyire szűkült szemmel, gyanakvóan méregette, és azon tűnődött, vajon mire készülhet.

– Legyen így – szólalt meg Potter magabiztosnak szánt, számító hangon, amire Piton azon nyomban ráismert. Hamiskás, tettetett bátorság, csakúgy, mint annak idején az apjáé. Perselus átkozta magát, amiért régen volt olyan naiv, hogy gyűlöleten kívül még mást is érezzen James Potter iránt. Elméjét elöntötte a gyűlölet, de gyorsan falat épített az elhunyt, áruló griffendélesről szóló előtoluló gondolatok köré, türelmetlenül várva, hogy a férfi kölyke folytassa, amit elkezdett.

Amikor Potter nem szólt, csak ostoba tekintettel tovább méregette, Perselus felmordult.

– Nos, Potter? A „legyen így"-en kívül még belőled is kinéztem valami értelmesebb magyarázatot. – A fiú megemelte egyik szemöldökét, a bájitalmester pedig – mintegy kihívóan – ugyanígy tett, s közben magában átkozódott, hogy az idióta griffendéles miért nem szólal már meg.

– Úgy értettem, „legyen így", vagyis üvöltse csak nyugodtan a képembe, Legilimens, és legyünk túl végre az egészen.

Piton, meglepődését könnyedén palástolva, gyanakvó pillantást vetett a kölyökre. Jól emlékezett, hogy a tavalyi okklumencia órák szégyenteljes lebőgésen kívül sosem tartogattak mást Potter számára, ami a fiú eme területen mutatott várható tehetségtelensége fényében nem is volt túlságosan meglepő. A bájitaltan professzor elképzelhetetlennek tartotta, hogy a fiú másik három tanár előtt is szeretne számot adni az okklumenciával kapcsolatos, nyilvánvalóan szégyenletes hiányosságairól.

Minerva és Lupin tekintetében aggodalom bujkált, a vén bolond Dumbledore azonban látszólag elégedett volt, hogy Harry végül mégiscsak meggondolta magát. Jól van – gondolta Perselus rosszindulatú elégedettséggel. – Ha a fiú ennyire le akarja járatni magát, én készséggel segítek neki benne.

Egyetlen méltóságteljes mozdulattal pálcát húzott, lassan meglendítette, és a világ legnyugodtabb hangján elkántálta a varázsigét: – Legilimens.

Harry egy kicsit túl későn látta be tervének ostoba hibáját. Az emlékek nem fogják Pitont rossz színben feltüntetni, vagy megszégyeníteni a többiek előtt, hiszen a bájitalmester lesz az egyetlen, aki látja majd azokat Harry elméjében, és nyilván nem lesz annyira hülye, hogy kimutassa a szobában jelenlévők előtt, mit érez. Harry pánikba esve kiáltott fel: – Várjon! –, de elkésett.

Hátratántorodott, ahogy a férfi szó szerint megrohamozta az elméjét, és bár minden erejével igyekezett a merengővel kapcsolatos eseményeket valamiféle mentális pajzs mögé zárni, csak annyit ért el vele, hogy ezen kívül másra nem is tudott gondolni, az oly féltve dédelgetett emlékeket pedig szinte tálcán kínálta fel Pitonnak.

'Az anyja, ahogy bébi Harryt megsimogatja. James hezitálása. Piton, amint berobban a szobába, és karjába veszi újszülött fiát.'

– Lily és én… szeretnénk, ha Harry középső neve James lenne… utánad…

– Nem! – üvöltötte kétségbeesetten, bár teljesen hiába. Piton visszahúzódott a fejéből, ő pedig hátraesett, és elvágódott Dumbledore irodájának padlóján, miközben a tanár tőle szokatlan hevességgel, zihálva, fenyegetően fölé tornyosult. Arcára félelmetes vicsor ült ki, mikor Remus letérdelt, és kezét gyengéden a fiú vállára tette.

– Harry? Jól vagy? – kérdezte Lupin lágy hangon, de Harry rá se hederített. Visszafojtott lélegzettel, várakozóan bámulta Piton hamuszínű arcát, és találgatta, mi lesz majd a férfi következő lépése. Képes lesz vajon a képébe hazudni? Gyomrába jeges hidegség kúszott, amikor Piton arca eltorzult, s már-már úgy tűnt, mindjárt elmosolyodik.

Ehelyett rideg, számító vicsorgással megszólalt. – Értem már, Potter. Nyilván azt hitted, hogy ezzel a kis trükkel majd sebet ejtesz az önérzetemen. Arra számítottál így szégyenbe hozhatsz, mi? – kérdezte, és figyelte, ahogy a fiú arcán egy sor megfejthetetlen érzelem suhan át. Bosszúszomjas, győzedelmes mosolyt villantott, majd folytatta. – Mindkettőnk szerencséjére azonban, ez a kis emlék, amit az előbb mutattál nekem, nem más, mint óriási hazugság.

Harry nem akart hinni a fülének. A férfi itt állt előtte, és képes volt letagadni az emlék hitelességét. Nagy nehezen talpra küzdötte magát, bár Remus segítőkészen fogta a karját.

– Maga hazudik! – köpte a szavakat Piton arcába.

A férfi egyik szemöldöke megemelkedett. – Valóban? – Ezzel hirtelen kinyúlt, egyik kérges kezével megfogta a fiú állát, és durván felemelte a fejét. Harry szólni sem tudott a megdöbbenéstől, de hiába próbált kihátrálni a másik szorításából, Piton szilárdan tartotta. – Nézz rám! – szólt rá a bájitalmester olyan hangon, amitől szinte megfagyott Harry ereiben a vér. Abbahagyta a küzdelmet, és felnézett.

Elméjébe hirtelen homályos képek tolakodtak; emlékek, amelyek közül egy sem a sajátja volt. Jelenetek villództak a szeme előtt, melyek egy idő után lelassultak, és egyszer csak… Harry benne volt az emlékben, sőt, ő maga volt Piton.

Lily egy asztalnál ült, ami nagyon hasonlított Piton roxforti bájitaltan tantermének padjaira. A nő egy kis késsel hozzávalókat szeletelt, de közben fel-felnézegetett, ideges pillantásokkal méregetve a férfit, aki úgy tett, mintha nem venne észre semmit felesége különös viselkedéséből, és inkább közömbösen meg-megkavargatta az előtte felállított üst tartalmát.

Miután azonban jó néhány percig magán érezte Lily nevetségesen kitartó, bámész pillantását, Perselus nem bírta tovább, és felnézett. Elkomorodva, csendesen kérdezte meg. – Lily, mi a baj?

A nő zavartan megrázta a fejét. – Semmi. Jól vagyok – felelte, de hangja távoli volt, és egyáltalán nem úgy hangzott, mintha az ő Lilyje mondta volna.

Perselus azonnal hátat fordított az üstjének, s teljesen felesége felé fordult, aggodalmát pedig világosan mutatta, hogy eszébe sem jutottak a sztázis-bűbájok.

Ezt nem viselheti el tovább.

– Lily, két napja alig szóltál hozzám két szót. Ha feldühítettelek valamivel…

A nő nehéz sóhajjal félbeszakította. – Nem vagyok mérges – közölte kimerülten, majd, megelőzve a további kérdéseket, dacosan felszegte az állát, tekintete pedig megkeményedett. Úgy nézett ki, mint aki elhatározta magát. – El kell mondanom neked valamit, Perselus.

A férfi összeszűkült szemmel végigmérte. Sietve pajzsokat emelt elméje köré, mert látta, hogy Lily biztosra veszi: bármit fog is elmondani neki, az minden bizonnyal feldühíti majd a férjét. Perselus mentálisan felkészítette magát, és arcvonásait passzív maszkba rendezve, lassan megszólalt. – Miről van szó?

Lily az ajkába harapott, és idegesen elfordult, Perselus pedig ordítani tudott volna a türelmetlenségtől. Most már teljesen biztos volt benne, hogy nem fog örülni annak, amit hallani fog. Amikor felesége végül megszólalt, hangját alig lehetett hallani; a férfinak előre kellett hajolnia, hogy értse a suttogását.

– James Harry igazi apja. Eddig nem voltam biztos benne, de most már… tudom.

Perselus úgy hőkölt hátra, mintha valaki arcul csapta volna. Kimeredt szemmel, hitetlenkedve bámult Lilyre. – Mit mondtál? – recsegte, bár a kérdés sokkal inkább kiáltásként tört fel belőle. Ez nem lehet igaz. Harry az ő fia, nem Potteré. Az ő fia. Amikor azonban Lily rápillantott, tekintetében olyan fájdalom égett, hogy Perselus szíve azonnal millió apró darabra törött. Úgy érezte, zuhan, s már nincs más hátra többé, minthogy megadja magát a sötét, végtelen árnyékéletnek, amit a sors a számára tartogatott.