Tizedik fejezet: Minden lében kanál vénember
1996
Perselus szó szerint kimenekült a szobából, egyetlen hátrapillantás nélkül csapta be maga után az ajtót, s hangulatát látszólag még a Dumbledore irodájába vezető mozgólépcső is megérezte valahogy, mert rekordsebességgel szállította le a folyosóra.
A bájitalmester keresztülviharzott a pinceszobájának menedékébe vezető sötét folyosók labirintusán, minden koppanó lépésével megszakítva a körülötte uralkodó süket csendet. Magában szinte imádkozott érte, hogy egyik szerencsétlen mardekáros diákja az útjába kerüljön, s ki tudja adni valakin a haragját, a szobájáig vezető úton azonban senkivel nem találkozott.
Egy üresnek tűnő falnál megállt, s ujjbegyeit az egyik kicsit kijjebb álló kőre fektette. A bejárati ajtó lassan előtűnt és kitárult előtte, majd, miután belépett, ugyanolyan gyorsan, s egy hatalmas csattanás kíséretében becsukódott. Durván felhördülve letépte magáról a köpenyét, és ideges mozdulattal a háta mögé hajította, ahol a ruhadarab egy alaktalan kupacban a padlóra omlott.
Hogy volt képe Albusnak elvárni tőlem, hogy mindezt végighallgassam? – forrongott magában, miközben kapkodó mozdulattal szabaddá tette a kandallópárkányon álló üveg száját, és jó nagy adagot öntött magának egy pohárba. Egyetlen mozdulattal ledöntötte a torkán az egészet, és jóleső-fájdalmasan felmordult, ahogy a Lángnyelv-whisky utat égetett magának a nyelőcsövén át a gyomrába.
Potter és Lupin – főleg Lupin – nem lett volna szabad tudjanak olyasmiről, ami ennyire személyesen érinti őt. Nem kellett volna hallaniuk arról, hogyan árulta el őt James Potter tizenöt évvel ezelőtt. Mégis… ilyen hosszú idő után sem volt képes a szívében egy szikrányi kétséget sem ringatni, ha Lilyre gondolt. Minden Potter hibája volt, ő volt az, aki elcsábította a feleségét… az ő Lilyjét.
Évek óta most először hagyta, hogy a szíve legmélyére száműzött fájdalom utat törjön felfelé, és hogy elméje visszakalauzolja a múltba; újra maga előtt látta Lily fájdalomtól csillogó szemét, és kíntól eltorzult, gyönyörű arcát. Szinte hihetetlen, de még akkor, azon a szörnyű estén sem haragudott rá, bár a nő szavainak igazsága szinte beleégett teste minden porcikájába. Csak bámult rá bénultan pár pillanatig, majd, mint egy kábulatban sarkon fordult, és tétova léptekkel a nappaliba vánszorgott, ahol Harry játszott éppen az egyik házimanóval.
A kisfiú felnézett rá, arcát boldog mosoly öntötte el, és egy hangos „Apuci!" kiáltással ügyetlenül felé botladozott. Perselus elhátrált előle, s torkából hangos zokogás tört fel, ahogy vakon a kandalló felé tapogatózott. Kábultan markolt bele a Hop-porba, s oda sem figyelve szórta maga köré a kandallóba. Ahogy a zöld lángok magukkal ragadták, még látta, ahogy Lily a könnyes arccal felvisító Harry köré fonja a karját, és próbálja megnyugtatni a babát, akit Perselus hónapokig a sajátjának hitt.
A pohár vékonyka üvegfala összeroppant a bájitalmester erőteljes szorításától, Perselus pedig fájdalmasan kapott levegő után, ahogy néhány apró üvegszilánk a tenyere bőrébe fúródott. Egyetlen heves és türelmetlen pálcasuhintással eltüntette a darabokat, egy másikkal pedig begyógyította a sebet.
A váratlan fájdalom segített; sikerült visszatalálnia tőle a jelenbe, s egy mester gyakorlottságával kezdte el visszatuszkolni az emlékeket oda, ahová valók: elméje legmélyebb, legtávolabbi zugába. Még be sem fejezte, amikor a Hop-hálózat életre kelt, és Albus dugta be a fejét a kandallón keresztül.
– Átjöhetnék, kedves fiam? – érdeklődött gyengéd mosollyal a mágus.
– Nem.
A kék szemekben villanásnyi ideig meglepetés csillant, aztán az igazgató, immár teljes életnagyságban mégis átlépett a tűzön, Perselus haragos pillantásával mit sem törődve elrendezgette maga körül élénk lila talárjának redőit, majd kérdezés nélkül leült a bájitaltan tanár egyik székére.
– Az évek során az volt a benyomásom, az itteni kollégáknak nem szokásuk meghívás nélkül betörni egymás személyes körlétébe – jegyezte meg Piton fagyos hangon.
Dumbledore ráemelte a pillantását. – A benyomások félrevezetők lehetnek, kedves fiam.
– Pont amennyire az igazgató fontoskodó lehet? – vicsorogta a férfi.
– Pontosan úgy – bólintott Dumbledore udvarias mozdulattal. Perselus álla megfeszült az igazgató jókedvű csipkelődése hallatán, és ingerülten elfordult.
Tökéletesen néma csendben eltelt néhány perc. Perselus végül nem bírta tovább, és kitört.
– Nem volt hozzá jogod – mondta, próbálva száműzni a remegést a hangjából.
– Nem hagyhattam Harryt magyarázat nélkül kisétálni onnan – zengett fel Dumbledore nyugodt hangja, mire a bájitalmester megpördült, és dühösen rámeredt.
– Neki semmi köze nem volt hozzá. Ő…
Albus felkuncogott. – Semmi köze nem volt hozzá, most komolyan, Perselus? – kérdezte, majdnem jókedvűen.
– Semmi jó nem származott abból, hogy így kiadtad előtte a személyes dolgaimat. James Potter az apja, mindig is az volt.
– Valóban, Perselus? – kérdezte Dumbledore óvatosan.
– Hát persze, hogy az! – fakadt ki a férfi, s már az sem érdekelte, hogy az előbbi költői kérdés volt-e, vagy sem. Mégis miféle játékot játszik az igazgató?
– Hogyan szerzett tudomást Harry rólad és Lilyről? – kérdezte az idős mágus közönyösséget színlelve.
Perselus összeszűkült szemmel keresztbe fonta karjait maga előtt. – Nem játszadozom veled, Albus.
– Talán egy merengő? – folytatta Dumbledore zavartalanul, s elgondolkodva simogatta a szakállát, mint aki mély gondolatokba merül. – De vajon ki tenne bele egy hazugságoktól hemzsegő emléket egy merengőbe megőrzésre?
Perselust váratlanul érte a kérdés; kimeredt szemmel bámult vissza a mágusra. Korábban annyira belemerült a haragba és a keserűségbe, amit az események kiváltottak belőle, hogy eszébe sem jutott ebbe az apró részletbe alaposabban belegondolni.
– Hol szerezte Harry a merengőt? – kérdezte hirtelen az igazgató, s pillantása szinte égetett, ahogy előrehajolva Perselus szemébe nézett.
– A Gringottsban – felelte ő automatikusan.
Dumbledore visszaült a székre. – Értem már – motyogta elégedett arccal.
Perselusban rögtön fellángolt a harag. Mit művel Albus már megint? – Nem értesz semmit, Albus! Nincs itt semmi, amit meg kéne érteni. – Acélos pillantással mérte végig az igazgatót. – Nem tűröm tovább, hogy mindenbe beleüsd az orrod!
Az igazgató azonban roppant idegesítő módon úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a bájitaltan professzor hangjából sütő figyelmeztetést. – Persze van rá mód, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzuk a dolgot – jegyezte meg, mintha csak most ugrott volna be neki az ötlet.
– Nem.
Albus szemöldöke a magasba szánkázott.
– Csak az lenne a legjobb, ha biztosan tudnánk, mi az igazság, nem igaz, Perselus? – kérdezte ártatlanul.
– Tudom az igazat. Lily nem hazudott volna nekem ilyesmiről.
– Valóban nem. Kivéve természetesen azt az alkalmat, amikor először hazudott róla.
Perselus összerezzent; legszívesebben megragadta volna az igazgatót a gallérjánál fogva, hogy jó alaposan megrázza. – Ne merészeld kétségbe vonni Lilyt! – csattant fel követelőző hangon, alig-alig visszafojtott indulattal.
Albus szemében őszinte csodálkozás tükröződött. – Még így, ennyi év után sem érzel Lily iránt semmiféle haragot. – Perselus nem válaszolt. – Szereted őt – jelentette ki Albus egyszerűen.
A bájitalmester elfordult. – Hagyj magamra – mondta, s bár támadónak akart tűnni, a mondat inkább egyfajta könyörgésként hagyta el a száját, ő pedig átkozta magát a gyengeségéért.
Esedezését figyelmen kívül hagyva, Dumbledore zavartalanul folytatta. – Ha kiderülne, hogy Harry a te fiad, találnál a szívedben szeretetet iránta?
– Menj el.
A bájitalmester hangjából áradó fenyegetést ezúttal nem lehetett eltéveszteni, így Dumbledore fáradt sóhajjal felállt. Már úgyis sikerült kiszednie belőle a választ, semmi szükség nem volt rá, hogy tovább kínozza fiatal barátját. Amúgy is van egy bájital, amit el kell készítenie.
0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-
Harry addig nézte a kétségbeesetten összekapaszkodó Lilyt és Jamest, amíg az emlék el nem homályosult előtte, s egy láthatatlan erő magával ragadta a testét, felfelé húzva őt, mígnem újra ott találta magát a Griffendél-toronyban, versenyt horkoló szobatársaival.
Ez alkalommal semmilyen erőszakos érzelem nem küzdött a lelkében, hogy a felszínre törve kitombolja magát. Harry valahogy furán nyugodtnak… békésnek érezte magát. Persze azért legbelül egy kis hang folyamatosan sugdosott neki, hogy nem lesz a dolog ilyen egyszerű… Piton fiának lenni. Nem is volt teljesen biztos benne, akarja-e, hogy így legyen.
Valójában nem is számít – döntötte el, ahogy ott ült egymagában. Az emlékekben világosan látta azt a mindent elsöprő szeretetet, amit édesanyja érzett Piton iránt, és a szíve azt súgta, Lily szeretné, ha a számára legfontosabb két ember megint egy család lenne. Mi másért tette volna ezeket az emlékeket a merengőbe, ha nem azért, hogy Harry egy nap megtudja az igazságot?
Végre minden értelmet nyert, még az a rettegés is, amit tavaly érzett, miután látta Lilyt és Jamest Piton merengőjében. Volt abban a jelentben valami… ami nem stimmelt. De ez… hogy Piton és Lily ennyire szerették egymást, bár másnak talán elképesztően bizarrnak tűnhetett volna, Harry valahogy… helyesnek érezte.
Most, ahogy lassan felült az ágyán, és lábait lógázva a semmibe bámult, egy új gondolat talált magának utat a szívébe. Piton és az édesanyja szerették őt… mindketten szerették kiskorában.
Persze nem volt ostoba; a gondolat, miszerint Piton másnap a nyakába ugrik, hogy imigyen fejezze ki apai szeretetét, nemcsak abszurdnak tűnt, de a fiú még össze is borzadt tőle egy kicsit. Mégis, valahogy jó volt tudni, hogy a bájitalmester egykor, bár réges-régen, de igenis szerette őt.
Talán, ha elég türelmes, és nagyon óvatosan jár el, elérheti, hogy Piton egy idő után ne utálattal forduljon felé… talán. Harry lassan, fáradt mozdulattal felnyúlt, és homlokát kezdte masszírozni, megpróbálva elűzni a dübörgő fejfájást, ami lassan fél éjszakán át kínozta. Ujjai rátaláltak a villám alakú sebhelyre, és ösztönösen végigsimítottak rajta. Megmerevedett.
Voldemort.
Hirtelen úgy érezte magát, mint Drubli legjobb fúvógumijából egy darab, amit felfújtak, majd leeresztettek. Természetesen a történtek után eszébe sem jutott azzal vádolni Pitont, hogy tényleg Voldemort embere, ahogy azt Dumbledore-nak bizonygatta múlt évben, de azzal is tisztában volt, hogy a bájitalmester megint kémkedni fog a kígyófejű rohadék után, ha eljön az ideje.
Vagyis Piton, még ha akarná, sem ismerhetné el Harryt fiaként, nem igaz? Amíg Voldemort életben van, addig semmiképpen. Felmordult, és hasra vágva magát az ágyon, arcát a hűvös ágyneműbe temette. Nem számít – gondolta, és a párnájára csapott, hogy kicsit felrázza, és kényelmesebben fekhessen rajta. – Valahogy meg fogom oldani ezt is. Ennyivel tartozok az anyámnak.
Ásított, ahogy lassan elhatalmasodott testén a kimerültség. Reggel az egészet el kell mondania Hermionénak, és talán Dumbledore-t is meg kéne látogatnia még egyszer. Piton fájdalmát látni látszólag az igazgatónak sem volt könnyű, így biztosan szívesen segít majd neki elrendezni a dolgokat. Bár nem szívesen helyezte bizalmát az idős mágusba, elhatározta, hogy édesanyja emléke kedvéért mindenképpen megteszi.
Lelki szemei előtt látta a jelenetet, ahogy kisbaba önmaga Piton karján ül, a férfi pedig szeretetteljes odaadással összeborzolja a haját. Belemosolyogott a párnájába, és békésebb, pihentetőbb álomba szenderült, mint hetek óta bármikor.
Órákkal később egy, a feje mellett felhangzó hangos csattanásra ébredt. Álmosan kinyitotta a szemét, és erőlködve próbált látni valamit a sötétben. Ron arcát pillantotta meg közvetlenül maga előtt, amikor a másik fiú pálcájának hegyén hirtelen kigyulladt a fény.
– Bocsi – szabadkozott Ron, amikor Harry hátrahőkölt, és feje az ágytámlának koccant.
– Mit művelsz, Ron? – zúgolódott, sajgó feje búbját tapogatva. Barátja felegyenesedett, s ahogy „Nox"-ot kántált, a fény azonnal kialudt, sötétségbe borítva a szobát. Harry próbált alkalmazkodni az újfent megváltozott fényviszonyokhoz, és gyorsan arrébb húzta a lábát, amikor érezte, hogy az ágy besüpped Ron súlya alatt. Más sem hiányzott, minthogy barátja még rá is üljön, főleg, mivel Harry rendkívül morcosnak érezte magát a korai ébresztő miatt. – Nos? – követelte a választ majdnem nyafogva.
– Odalent voltam Hermionéval – közölte Ron sietve. Harry azt a pontot a bámulta, ahol barátja arcát sejtette a sötétben.
– Miért?
Az ágy megrázkódott, ahogy a másik fiú helyzetet változtatott rajta. – Hermionénak támadt egy ötlete… a merengővel kapcsolatban. De nem akart téged felébreszteni – jelentette ki Ron, egyértelműen neheztelőn. Harry felnevetett.
– Ezért úgy döntöttél, inkább te ébresztesz fel.
– Nem volt szándékos – méltatlankodott a fiú, majd idegesen mocorogni kezdett. – Nézd, Harry, attól tartok Hermionénak most tényleg elment az esze. Megígértette velem, hogy elmondom neked, de… – Hangja bizonytalanul elhalt, mire Harry megrázta a fejét. Előző este mindent elmesélt barátainak, miután visszatért Dumbledore irodájából, s a két griffendéles úgy ledöbbent, hogy hirtelenjében még a lány sem tudott mit mondani. Na persze, ezek szerint tovább gondolkodott, és mostanra mégis kitalált valamit.
– Kérlek, csinálj egy kis fényt. Ez a tapogatózás már nevetséges. – Ron engedelmesen elmotyogott egy Lumost, Harrynek pedig nevetnie kellett barátja aggodalmas arckifejezésén.
– Nyugi, Ron. Már magamtól is rájöttem. Tegnap visszamentem a merengőbe, és mindent megértettem. Piton tényleg az apám.
A vörös hajú fiú úgy tátogott, mint egy partra vetett hal. Harry sietve elmesélte neki, mit látott az emlékek között, mire Ron is bőszen bólogatni kezdett.
– Igen, így már érthető. Előtte tényleg nem stimmelt ez a részlet.
– Úgy van – sóhajtott fel Harry, hálásan barátja támogatásáért, bár a terveit, miszerint Pitonnak valahogy bebizonyítja az igazat, még nem merte hangosan kimondani. Nagyon is jól emlékezett arra a periódusra negyedévben, amikor Ron hetekig nem állt szóba vele, és megfordult a fejében, hogy talán nem lenne a legjobb ötlet erről is beszámolni neki. Végül mégis meggondolta magát; nem akarta lebecsülni barátját, esélyt akart adni neki, hogy megértse, Harry mit miért tesz.
– El fogom mondani neki.
Ron pillanatnyi szünet után megértően bólintott. – Édesanyád biztosan ugyanezt akarná – mondta, mire Harry elvigyorodott.
– Köszönöm, Ron.
A fiú megint bólintott, aztán lassan lemászott az ágyról. – Jobb lesz, ha tényleg alszunk végre – mondta, és végleg eloltotta a pálcáját. Harry hallotta, ahogy a saját ágyához lépked és felpattan rá.
– Jó éjt – ásított Harry, majd a másik oldalára fordult
– Jó éjt.
0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-
Másnap reggel, ahogy a két jó barát a klubhelyiségbe lépett, rögtön szembetalálták magukat egy viszonylag nyugodtnak tűnő Ginnyvel, és egy borzalmasan felindult Hermionéval. Utóbbi lány azonnal letámadta Ront.
– Elmondtad neki?
– Hermione – szólt közbe Harry, megelőzve a fiú mentegetőzését. – Tegnap este magamtól rájöttem.
A lány először döbbenten nézett rá, aztán gyorsan kisöpört az arcából pár göndör hajtincset, majd meglehetősen türelmetlenül megkérdezte: – És?
Harry szemforgatva válaszolt. – Elmesélem a reggelihez lefelé menet – mondta elfordulva. A két Weasley testvér rögtön a nyomába szegődött, Hermione pedig egy gyors, frusztrált fintor után ugyanígy tett. Mire a Nagyteremhez értek Harry valóban minden elmagyarázott, sőt, amikor ahhoz a részhez ért, hogy szeretné valahogy Pitonnal is tudatni az igazságot, a két lány gyakorlatilag majd kibújt a bőréből izgatottságában.
Ahogy a fiú várta, a Ron által „Voldemort problémának" titulált nehézségre Hermione sem tudott megoldással szolgálni, de Harry egyelőre elhessegette a dolgot, mikor meglátta Dumbledore-t a tanári asztalnál. Természetesen Piton hiányát is azonnal észrevette. A férfi nyilván még mindig a lakrészében dühöng a tegnap este történtek után. Elfintorodott a gondolatra; mégis hogyan közölje Pitonnal, amit akar, ha közben a bájitalmester bútorokat tör, vagy meg sem hallgatja és felszívódik? Harry hangosan felmordult, és arcát tenyere mögé rejtette. Kezdte úgy érezni, hogy a lehetetlenre vállalkozott.
Mikor hallotta, hogy a posta megérkezik, automatikusan felkapta a fejét, s máris Hedvig után kutatott a tekintetével. Örömmel vegyes meglepődéssel szúrta ki hófehér baglyát a többi között, és végig követte a szemével, ahogy a madár odarepült hozzá.
Hedvig elegánsan landolt a tányérja mellett, Harry pedig, miután óvatosan kioperálta csőréből a fehér pergament, végigsimított a fehér tollakon. A madár boldogan ráhuhogott, majd gyorsan elcsent egy falatnyit a fiú reggelijéből, és szárnyra kapott a bagolyház felé.
Harry lelkesen törte fel a pecsétet, és pödörte ki a pergament. A levélke rövid volt, és lényegre törő, ő pedig fáradtan behunyta a szemét egy pillanatra, miután elolvasta. Már megint Dumbledore! Az igazgató sorozatban harmadszor hívja magához az irodájába.
Harry felpillantott a tanári asztalhoz, és pillantása azonnal találkozott az őt bámuló máguséval. Dumbledore rákacsintott. Átok vigye ezt az embert! Honnan a csudából tudta, hogy Harry találkozni akart vele ma délután? Kurta biccentéssel nyugtázta a meghívást, aztán lemondóan megcsóválta a fejét, és elfordult.
Miután egy csomóba gyűrte Dumbledore levelét, csak akkor tudatosult benne, hogy ebéd utáni első órája azon a napon bájitaltan lesz. Gyomra már a gondolattól is egyetlen ideges csomóba ugrott. Elképzelni sem tudta, hogyan kéne viselkednie a professzor közelében. Piton valószínűleg még a szokásosnál is ingerlékenyebb hangulatban lesz, s bár Harry erősen küzdött ellene, a neheztelés mégis utat talált magának a lelkébe. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy képes lesz valaha a megszokott távolságtartáson és utálaton kívül mást is érezni a férfi iránt.
Sóhajtva felállt, amikor látta, hogy barátai szedelőzködni kezdenek, és búcsút intett Ginnynek, aki csatlakozott ötödéves társaihoz. Szótlanul követte Hermionét és Ront az átváltoztatástan tanterem felé.
Harrynek azonnal feltűnt a kérdő pillantás, amit McGalagony vetett feléje, ő pedig megnyugtató mosollyal válaszolt. A tanárnő megemelte a szemöldökét egy pillanatra, majd elfordult, és belekezdett az anyag magyarázatába.
Szerencsére az óra hamarabb véget ért, mint várta, s míg Hermione gyakorlatilag újra előadta az egész anyagot az értetlenkedő Neville-nek, Harry és Ron élvezetes beszélgetést folytatott a kviddicsről az ebédre hozzájuk csatlakozó Deannel és Seamusszel.
Az étkezés végeztével Harry szíve szapora dobogásba kezdett, főleg, amikor befordult a pincébe vezető folyosóra. Az ebédnél étvágytalanul megevett szendvics erősen visszakívánkozott a gyomrából, amikor végül leült a múltkori órán Mafoyjal közösen használt asztalhoz. Úgy döntött, jobb, ha megelőzi, hogy Piton még emiatt is pöröljön vele.
Épp a bájital hozzávalóit pakolta ki, amikor Malfoy megérkezett. A mardekáros fiú arcán semmiféle meglepetés nem látszott, amikor meglátta Harryt a saját asztalánál. Egyetlen szó nélkül ült le mellé, és készítette elő a saját alapanyagait. Harry megkockáztatott egy óvatos körülpillantást; látszólag mindenki ugyanarra a következtetésre jutott, mint ő, mert az előző órán rájuk erőszakolt új párosítás szerint csoportosultak.
Miután minden előkészülettel végzett, idegesen ült le a székre, és alig bírt egy helyben maradni. Össze is rezzent, amikor nagy slunggal kivágódott a terem ajtaja, és Piton beviharzott rajta. Na igen, ennyit arról, hogy a bájitalmester esetleg lenyugodott tegnap óta…
– Csendet! – dörögte vészjósló hangon Piton, s ahogy odaért szokott helyére, nagy talársuhogással megfordult. A fekete anyag elegánsan hullámzott körülötte, s állapodott meg végül a lába körül, miközben ő összehúzott szemmel méregette az osztályt. – A ma elkészítendő bájitalt a százötvennegyedik oldalon találjátok. Néma csendben folyjon a munka, egy hangot se akarok hallani. Kezdhetitek! – kommandírozta parancsoló hangon, a diákok pedig némi széktologatást, és pergamenzizegést követően engedelmeskedtek.
– Nagyszerű – gondolta Harry idegesen. Mégis hogy dolgozzon együtt Malfoyjal, ha még egy szót sem válthatnak egymással? Hermione látszólag ugyanezzel a problémával küszködött, mert a szája sarkából folyamatosan beszélt partneréhez, Notthoz, aki viszont meredten maga elé bámult, és úgy tett, mintha egy szavát sem hallaná.
– Azt mondtam, csendben, Ms. Granger. Tíz pont a Griffendéltől – visszahangozták Piton kemény hangját a falak, és amikor Harry a lányra pillantott, látta, hogy könnyeivel erősen küszködve bámulja bájitaltan tankönyve lapjait. A fiú érezte, hogy fellángol benne a düh, de minden erejét összeszedve elfojtotta, és inkább gyorsan az előírt oldalra lapozott.
Malfoy azóta már rég megtalálta a keresett bájital receptjét, és épp egy angolna szívének tökéletes kis kockákra szeletelésén ügyködött. Mikor végzett, az egészet belesöpörte az üstbe, majd várakozóan Harryre pillantott. A griffendéles fiú visszabámult rá.
Malfoy tekintete előbb a könyvre, majd ismét Harryre fordult, akinek majdnem nevethetnékje támadt, mikor megértette, a fiú mit próbál elmondani neki. Malfoy komolyan végig akarja pantomimezni az egész órát? Végül is, miért ne… így legalább nem fog a Griffendélnek újabb pontokat veszíteni felesleges fecsegéssel. Ezzel Harry kikereste a második feltüntetett hozzávalót, és nekiállt precízen kimérni a megfelelő mennyiséget a porított báránykörömből.
A továbbiakban egyetlen pisszenést sem hallott a többi tanuló felől, sőt, a kések csattogásán, és mozsarak súrlódásának hangján kívül a következő két óra szinte teljes csendben zajlott le. Talán épp ezért érte olyan váratlanul, hogy amikor ő és Malfoy már majdnem készen voltak a saját főzetükkel, Piton hangja hirtelen ostorcsapásként a süket csendbe hasított.
– Borzalmas, Weasley. – Amikor Parkinson meglepetten felpislantott rá, dölyfös hangon folytatta. – Tíz pont Ms. Parkinsonnak, amiért kénytelen volt elviselni az idiotizmusát.
A többi griffendéles felháborodott szisszenését hallva, közömbösen hozzátette. – Úgy emlékszem, teljes csendet kértem. Helyénvalónak látszik újabb tíz pont megvonása a Griffendél háztól.
Harry legszívesebben ott helyben megfojtotta volna. Ádáz pillantással követte a tanár minden mozdulatát, ahogy Piton az ő, és Malfoy asztalához lépett. Harryt levegőnek nézve, a bájitalmester várakozóan a mardekáros fiú felé fordult.
– Remélem, sikerült elfogadható főzetet produkálnia, Mr. Malfoy, bármennyit akadályozta is Potter munka közben. – Harry állkapcsa megfeszült az igazságtalan megjegyzés hallatán, főleg mikor látta, hogy Malfoynak még van képe egyetértően bólogatni.
– Lenyűgöző, Mr. Malfoy – dicsérte Piton a fiút, miközben az üstje fölé hajolt, és beleszimatolt. Harry azt kívánta, bár belenyomhatná a tanár fejét a fortyogó folyadékba. – Húsz pont a Mardekárnak.
Aztán, egyetlen Harryre vetett vesébe látó pillantással kinyilatkoztatta: – És húsz pont a Griffendéltől a beavatkozásért.
A fiú azonnal megértette, hogy ennek semmi köze a mai bájitalhoz.
– Ez nem fair! – nyafogta Parvati, magára vonva Piton figyelmét.
– Fair, Ms. Patil? Véleményem szerint Mr. Potter nagyon is jól tudja, hogy az élet tele van igazságtalansággal. Az utasításaim semmibe vétele pedig újabb tíz pontjába került a Griffendélnek.
Patil hitetlenkedve kapkodott levegő után, de nem szólt többet, Harry pedig magában dühöngött a bájitaltan tanár módszerein. Elképesztő ez az ember – gondolta, azonban Piton még nem fejezte be.
– Ötven pontot elveszíteni egyetlen óra alatt… ez még a Griffendéltől is szép teljesítmény –közölte a tanár vontatottan. – Bár, Potter, részedről ez nyilván csupán próbálkozás, hogy követni próbáld apád példáját.
Harrynek itt betelt a pohár; meggondolatlanul felcsattant. – Nem hinném, hogy az apám jó példa lehet bárkinek is… még nem.
Piton szeme összeszűkült.
– Osztály, kifelé! – kommandírozta, de amikor Harry dühösen felpattant, hozzátette. – Potter, te itt maradsz! – A férfi égő szemmel nézte, ahogy a diákok kivonulnak, majd egy pálcasuhintással becsapta utánuk az ajtót. Megperdülve mindkét kezét az asztalra csapta, és fenyegető tekintettel olyan közel hajolt a fiúhoz, hogy orruk majdnem összeért. Harry nem próbált elhúzódni tőle.
– Eddig nem tudtam, hogy a tények logikus áttekintése nehezedre esik, ezért talán jobb lesz, ha a gyengébbek kedvéért elmagyarázok neked mindent. Egy olyan emléket láttál, aminek minden szava hazugság volt. Én nem vagyok az apád. Te pedig nem engedhetsz meg magadnak ilyen megjegyzéseket sem velem, sem más tanárral szemben. Megértetted? – dörögte, s bár a mondat elejét még viszonylag halkan szótagolta, hangja fokozatosan erősödött, míg végül szó szerint üvöltve harsogott Harry arcába.
Hát akkor most jött el az idő – gondolta a fiú nekidurálva magát, ahogy az alig pár centire tőle szuszogó férfi némileg szegfűszegillatú lélegzetét megérezte, és közben a fekete szemekbe bámult.
– Áh, csodálatos, hogy rögtön együtt találtam rátok. – Piton és Harry egyszerre kapták fel, és fordították a hang irányába a fejüket. Dumbledore állt velük szemben, maga előtt összekulcsolt kézzel, s ahogy szórakozottan hintázott a sarkán, ártatlanul mosolygott rájuk.
Mintha most ébredt volna, rá, hogy egy hordónyi Fred és George-féle tűzijátékon foglal helyet, Piton villámgyorsan kiegyenesedett, és vetett egy fenyegető pillantást az igazgató felé.
– Mit akarsz, Albus? – vicsorogta, Harrynek pedig majdnem mosolyogni támadt kedve a férfi dühtől megfeszülő állkapcsa láttán. – Most már legalább tudom, kitől örököltem az indulatos természetemet.
– Úgy vélem, legjobb lenne ezt a dolgot tisztázni, mielőtt kiteszem a lábam az iskolából – szögezte le Dumbledore tényszerűen.
– Hová megy? – tört ki Harryből a kissé szemtelen kérdés.
Az igazgató mosolyogva a fiú felé fordult, szeme vidáman csillogott. – Van néhány elintézendő ügyem a kastélyon kívül – felelte, Harry pedig fejben gyorsan végigfuttatta az összes lehetséges elméletet, ami Dumbledore-t esetleg a Roxforton kívülre szólíthatja. A végeredmény mindegyiknél Voldemort lett.
– Mivel egy ideig távol leszek – folytatta az idős mágus –, nagy megkönnyebbülésemre szolgálna, ha úgy mehetnék el, nincsenek megválaszolatlan kérdések ezzel az üggyel kapcsolatban. – Felemelt kezében Harry egy üvegcsét látott megcsillanni, tele valami kékes-szürkés, vízszerű folyadékkal.
Piton keresztbefonta maga előtt a karjait, és határozottan kijelentette. – Én ebben nem fogok közreműködni.
– Mi ez? – érdeklődött Harry, kiérdemelve ezzel egy undorodó pillantást a bájitaltan tanár részéről.
– Filiális főzet – közölte gyorsan Dumbledore, megelőzve, hogy Piton becsmérelni kezdje Harryt a bájitaltani inkompetenciája miatt.
– Mint egy mugli apasági teszt – vonta le a következtetést a fiú. Piton elfintorodott az összehasonlítás hallatán, de az igazgató szimplán bólintott. – Mit kell tennünk? – kérdezte Harry, s közben arra gondolt, hogy ez a főzet jelentősen megkönnyítené a dolgát, ha ezáltal nem kell megosztania Pitonnal előző esti merengős emlékeit.
Dumbledore elmosolyodott. – Mindent csak szépen sorjában, Harry. Nincs valami, amit előtte szeretnél elmondani Piton professzornak? – A fiú elhúzta a száját, de az igazgató rendíthetetlenül mosolygott tovább.
Hogy a csudába csinálja? – jutott Harry eszébe immár sokadszor, de mivel belátta, hogy talán valóban jobb megoldás lenne személyesen közölnie Pitonnal a tényeket, és mert Dumbledore addig minden bizonnyal visszatartja tőle azt a bizonyos bájitalt, úgy döntött, belevág az elkerülhetetlenbe. Kezdte máris kicsit kótyagosnak érezni magát az izgalomtól.
– É-én tegnap este visszamentem a merengőbe. Nem csak az az egy emlék volt… benne – dadogta. Közben, ahogy merőn Pitonra meredt, mintha némi érzelmet látott volna feltűnni az arcán. Sajnos, csak egy pillanatig tartott az egész, s Harry immár újra a kifejezéstelen, éjfekete szemekbe bámult. Gyorsan elfordította a pillantását.
– Igen, Harry? – nógatta kedvesen Dumbledore.
A fiú nyelt egyet. – Láttam egy nőt… egy afféle kocsmában, azt hiszem. James és Lily is ott voltak, és a nő… megfenyegette az anyámat.
Piton megmerevedett. Harry feltekintett rá, s ahogy pillantásuk találkozott, a fiú érzelmeket látott átsuhanni az arcán; megfejteni képtelen, sötét érzelmeket. Állta a férfi tekintetét, s szemével szinte könyörgött neki, hogy tegye, amit tennie kell, és nézze meg, mit látott Harry abban a bizonyos merengőben.
Megpróbálta elméje előterébe tolni a kőtálban látott képeket, és erősen a kocsmabeli jelentre koncentrált, miközben folyamatosan Piton szemébe bámult. Gondolataiban emlékek cikáztak, emlékek, melyeket korábban már végignézett Piton fejében. A képek hol elhomályosodtak, hol kitisztultak, hogy Harry végül már csak egy színes kavalkádot látott, s arra is képtelen volt, hogy megkülönböztesse a saját emlékeit Pitonétól.
Lily szeme, ahogy szeretetteljesen rápillant. Piton, ahogy gyengéden megborzolja a haját. Lily, ahogy szorosan magához öleli síró kisfiát, miközben a zöld lángok között eltűnő Piton után bámul könnyes szemmel. Lily, ahogy James mellkasára borulva zokog. Perselus, ahogy a padlón térdel, előtte egy felfelé fordított fénykép hever. Eileen a kocsmában.
Mindkettőjüket megölöm.
– Nem – mordult fel Piton, kirántva magát Harry emlékei közül. A fiú hátratántorodott, neki Dumbledore-nak, s közben tágra meredt szemeit a bájitaltan tanárra függesztette.
S akkor Piton szó szerint remegni kezdett a dühtől. Tekintetében olyan vad gyűlölet és undor ült, hogy mind Harry, mind az igazgató ösztönösen elhúzódtak tőle. A tanár végül állatias mordulással megperdült, mint egy háborodott, belevetette magát a kandallóba, s hátborzongató bömböléssel elharsogva úticélját, eltűnt a felszikrázó zöld lángok között.
Harry dermedten bámulta a lassan elcsendesedő kandallóban Piton hűlt helyét, s az elutasítás fájdalma olyan erővel kólintotta fejbe, hogy erőtlenül az igazgatónak tántorodott. Dumbledore riadtan megragadta mindkét karját, hogy megtartsa, amikor Harry lábai megrogytak, s lassan forogni kezdett körülötte a szoba.