Tizenharmadik fejezet: Virrasztás
1996
Perselus ádázul rávicsorgott két aprócska elsőéves hugrabugosra, ahogy a Nagyterem felé haladtában elhaladt mellettük vacsora előtt. Az ijedt kölykök a tőlük telhető legnagyobb sebességgel spuriztak el a közeléből, ő pedig csak azért nem mosolyodott el, mert veszettül rossz kedve volt éppen. Átkozott Minerva!
Az igazgatóhelyettes még kora délután magához hívatta az irodájába, ahol közölte vele, hogy folyamatos távolmaradása a közös étkezésekről nem helyes cselekedet, s nyomatékosan megkérte, fejezze be a bujkálást.
– Az, hogy kényelmetlenül érzed magad a közelében, nem lehet ok a további rejtőzködésre, Perselus – közölte a nő, a szokásosnál is szúrósabb tekintettel méregetve kollégáját. A bájitalmester Harry csütörtöki távozása óta nem jelent meg a Nagyteremben, de csak most értette meg, mennyire átlátszóak voltak az indokai.
– Elfoglalt voltam – hazudta könnyedén, kerülve a másik tekintetét.
– Hallottam róla – közölte McGalagony nyájasan.
Perselus összehúzott szemmel pillantott rá, és átkozta Dumbledore-t, aki a jelek szerint könnyelműen továbbadta a nőnek a magánügyeit… vagy Lupin lehetett a bűnös? A farkasból nem nézett ki elegendő vakmerőséget az ilyesmihez, gyengének tartotta a férfit, de az igazgató tapintatlansága borzasztóan sértette az önérzetét.
– Semmi közöd a magánügyeimhez, Minerva! – csattant fel végül türelmetlenül.
– De ahhoz nagyon is sok, hogy hogyan bánsz a házamba beosztott diákokkal! – vágott vissza ugyanolyan hévvel McGalagony, aki egyébként is évek óta piszkálta már kollégáját, mert rossz néven vette tőle, hogy a griffendéleseket, sőt, kifejezetten Pottert, nyilvánvalóan hátrányos megkülönböztetésben részesíti. Panaszai azonban nem sokat értek, Perselusnál pedig egyenesen süket fülekre találtak. Albus néha ugyan rápirított a bájitalmesterre a diákok felé tanúsított mogorva hozzáállása miatt, de azon kívül, hogy időről-időre arra bátorította a férfit, legyen kicsit elnézőbb a gyerekek felé, semmilyen komolyabb intézkedést nem tett az ügyben.
Perselus meg sem próbált válaszolni a nő előbbi kirohanására, ehelyett megajándékozta egy jéghideg pillantással. A több mint egy percig tartó kényelmetlen, fagyos csendet végül McGalagony törte meg, aki sóhajtva, ámde ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy látni akarja kollégáját a vacsoránál.
Ezért volt Perselus ennyire paprikás hangulatban, ahogy diákokat megfélemlítő zord arckifejezéssel a Nagyterem felé masírozott. Feltűnt ugyan neki Poppy és Lupin érthetetlen távolmaradása, ahogy helyet foglalt szokásos helyén a tanári asztalnál, de nem fordított rá különösebb figyelmet. A griffendéles szekciót messze elkerülte a pillantásával, inkább a többieket vette szemügyre, s rögtön ki is szúrt néhány csellengőt a mardekárosai között. Magában megfogadta, hogy nem mulasztja el megmosni a fejüket lámpaoltás előtt a klubhelyiségben.
Ráérősen szedegette fel villájára az ételt, ami varázslatosan megjelent előtte, s csak fél füllel figyelt a körülötte ülő tanárok közötti fecsegésre. Legtöbbjük szavai csupán távoli zúgásként hatoltak a fülébe, s fel sem fogta miről van szó, amíg el nem csípte Hagrid egy eldörmögött mondatát. A félóriás épp Minervával beszélgetett, és azt kérdezte:
– Hogy van 'Arry?
Pillantása elsötétült a fiú nevének említésére, McGalagony válaszát hallva azonban minden dühéről megfeledkezett.
– Jól reagál Poppy kezelésére, de attól tartok, időbe telik, míg meggyógyul.
Perselus gyomra összeszorult. Kezelés? Mi szüksége lehet Potternek kezelésre?
Miközben mereven a tányérjára meredt, mentálisan kisöpört a fejéből minden oda nem illő gondolatot, s immár teljes figyelmével a mellette zajló beszélgetésen csüggött, nehogy egyetlen szót is elmulasszon belőle. Hagrid épp szomorúan megcsóválta a fejét.
– Hát ez bizony elég szörnyű, professzor. Csúnya ütés volt. Ördögi kis bestiák tudnak lenni azok a gurkók.
Gurkók! Aha, vagyis Potter kviddicsezés közben sérülhetett meg. De mit keresett egyáltalán a pályán, mikor a szezon még el sem kezdődött? A griffendélesek máris edzenének odakint? Kizárt dolog, hogy ne hallott volna erről a mardekárosaitól.
– Ez így van, Rubeus. Nehéz éjszaka áll szegény fiú előtt – értett egyet Minerva.
Perselus lassan, módszeresen fejezte be a vacsorát, de agya közben végig az elhangzottakon járt. Immár nem volt kérdéses előtte Poppy hiányának valódi oka; a javasasszony nyilván most is páciense mellett van, Lupinnal egyetemben. Na persze – gondolta vicsorogva –, a farkas biztos ott gubbaszt Potter ágya szélén, mint egy öreg kotlós a tojásain.
Az viszont egyáltalán nem fért a fejébe, Poppy miért nem hívta őt segítségül, holott szinte mindig magához kérette, amikor egy diák súlyosabban megsérült. Ezek szerint Minerva csupán túlreagálta a dolgot, és a fiú nincs is annyira rosszul? De akkor mire a kezelés? Üres tányérját fixírozva végül döntésre jutott; felelőtlenség lenne a részéről, ha legalább nem ellenőrizné, nincs-e Poppynak szüksége a szolgálataira. Mégiscsak ő az iskola bájitalmestere, nem?
Lassan a diákok is befejezték az étkezést, és megindultak a lakrészeik felé, így Perselus sem habozott tovább, hanem hátratolta a székét, és sietve kimentette magát. Hátában érezte Minerva szigorú pillantását, de nem törődött vele; fürgén végiglépdelt az asztal mentén, s a tanárok háta mögötti ajtón át távozott. A gyengélkedő felé menet hálát adott érte, hogy alig néhány diákkal futott csak össze útközben.
Pár perc múlva nyitott be Poppy felségterületére, a javasasszony pedig azonnal felkapta a fejét, amint meghallotta a lépteit.
– Merlinnek hála, Perselus! Már vagy egy órája elszalasztottam magáért Fricset! – dörrent rá, látszólag idegesen. A férfi meglepetten hátrahőkölt.
– Ne haragudj, Poppy. Alig pár perce hallottam először, hogy Potter megsérült – mentegetőzött. A gyógyítónő kissé megütközve nézett rá, de aztán nyilván úgy döntött, ezt a talányt később is ráér megoldani, mert fürgén visszafordult páciense felé. Perselus sokkal lassabban követte, de még így is fájdalmasan összeszorult a mellkasa, amikor meglátta a fiút sápadtan, zúzódásokkal tarkítva feküdni egy vékony kórházi lepedő alatt.
– Mi történt? – mormolta csendesen, magában átkozódva, amiért úgy áll itt Potter ágya mellett, akár egy idióta. A nő vizslató pillantását magán érezve, igyekezett megzabolázni arckifejezését.
– A többi griffendélessel kviddicseztek, amikor eltalálta egy gurkó. Ötven métert zuhant – közölte Poppy a világ legnyugodtabb hangján. Perselus csaknem felszisszent – ötven méter!
– Egy ilyen esés biztosan megölte volna – jelentette ki határozottan.
A javasasszony bólintott. – Ms. Grangernek szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy kiszórjon egy gyors párnázó-bűbájt. Sajnos azonban, mivel a varázslat egy kicsit túl… lelkesre sikeredett, Mr. Potter a landolásnál szó szerint visszapattant róla, és hatalmasat esett – magyarázta kissé bosszúsan a nő, és Perselus ezúttal nagyon is osztotta a véleményét. Mindig tudta, hogy az a fontoskodó boszorkány közel sem olyan okos, amilyennek mások beállítják.
Poppy félrehúzódott, hogy közelebb engedje az ágyhoz. Perselus pálcát húzott, s ahogy gyakorlott könnyedséggel diagnosztizáló bűbájt szórt az alélt fiú testére, valahogy deja vu érzése támadt. Eszébe jutott, hogy csaknem tizenhét évvel ezelőtt egy másik ágy mellett állt, s Lilyn végezte el ugyanezt a vizsgálatot. Álla megfeszült; átkozta gyengeségét, amiért képtelen megfékezni előtörő érzelmeit, ezért sietve visszatuszkolta a kósza emléket mentális pajzsa mögé, majd újra Potterre fordította teljes figyelmét.
Számos törött vagy repedt csontot talált, a fiú fejénél tett lágy körkörös pálcamozdulat pedig azt is kiderítette, hogy enyhe agyrázkódásban szenved.
– Csontnövesztő-főzet – jelentette ki a vizsgálat végeztével, visszacsúsztatva pálcáját talárja redői közé. Tudta, hogy bár ez a bizonyos bájital tárolva is igen hatékony, mégis frissen főzve fejti ki legjobban a hatását az ilyen jellegű sérüléseknél. Poppy nyilván meg akarta várni az ő véleményét, mielőtt a saját, régebbi készleteiből ad be a fiúnak.
A javasasszony bólintott, majd jelentőségteljes pillantással megjegyezte. – És hozhatnál valami erősebb fájdalomcsillapítót is a te készleteidből, ha már Mr. Potternek úgyis várnia kell a másikra a késedelem miatt.
Perselusból igencsak kikívánkozott volna valami csípős visszavágás, minthogy azonban Poppy már így is elég gyanakvóan méregette, úgy döntött, nem éri meg feleslegesen dühöngenie, így szimplán bólintott egyet.
– Amint a szállásomra értem, azonnal ideküldetek egy adagot valamelyik házimanóval – mondta, s amikor a másik rábólintott, fürgén megindult a kandalló felé. Két lépést sem tett, mikor hirtelen kinyílt a gyengélkedő ajtaja, és Lupin lépett be rajta. A farkas arcán a meglepődést harag váltotta fel Perselus láttán, s csaknem követelőzően csengett a hangja, amikor dühösen megkérdezte.
– Te meg mit keresel itt?
– Én vagyok az iskola bájitalmestere, Lupin. Mégis kire számítottál? Nekem kell kitalálnom, milyen főzetekre van Mr. Potternek szüksége.
– Talán inkább olyannak kéne Harryvel foglalkoznia, akinek tényleg fontos, hogy mielőbb meggyógyuljon!
Perselus ökle megfeszült, s már csaknem kicsúszott a száján valami durva visszavágás, de Poppy hangja megállította.
– Fiúk, ezt később is elintézhetik. Mr. Potternek mielőbb szüksége van azokra a bájitalokra, Perselus.
Piton erősen összeszorított szájjal, peckesen megfordult, a kandallóhoz trappolt, és mindaddig Lupin szemébe fúrta izzó tekintetét, amíg a zöldre színeződött lángok magukkal nem ragadták.
Odakint a birtokon teljes sötétség honolt, amikor pár órával később ismét a gyengélkedőbe lépett. Kezében kis fiolát tartott, s ahogy korábban Poppynak megígérte, lassan a sebesült fiú ágyához sétált vele, hogy ő maga adja be neki.
Jól ismerte a javasasszony szokásait, s mivel a nő sosem tért vissza a saját szállására, ha páciense volt a gyengélkedőn, Perselus tudta, hogy ma éjjel az irodájában alszik. Inkább szokásból, mint a felfedezés félelmétől hajtva vette elő a pálcáját, és szórt némító, valamint lakatoló-bűbájt a bejáratra, és Poppy irodájának ajtajára.
Lassan, hangtalanul közelítette meg az ágyat, nem akarván felébreszteni a beteget. A hold magasan járt az égen, s ahogy fénye éppen Potterre esett, a bájitalmester megdöbbent a másik sápadt bőre láttán; a kék-zöld zúzódások szinte világítottak az egészségtelen, vértelen arcon. Pár pillanatnyi tűnődés után úgy döntött, jobban teszi, ha egyenesen a fiú gyomrába varázsolja az üvegcse tartalmát. Feleslegesnek tartotta csak ezért felébreszteni; az alvás most nyilván minden bájitalnál többet használ neki.
Mivel lehetségesnek tartotta, hogy Potter esetleg rosszul reagál a beadott főzetre, magához hívott egy széket a fal mellől, és közelebb húzta az ágyhoz. Szemét egy pillanatra sem vette le a fiú mozdulatlan arcáról, s ahogy lassan leült, kezdett megint nagyon ismerősnek tűnni számára a helyzet. Az alvó Potter annyira békésnek… olyan ártatlannak látszott, mintha ismét tizenöt évvel ezelőtti babakori önmaga lenne, aki mellett Perselus virrasztott egész éjjel, mikor megbetegedett.
Harry nyugtalanul mocorogva kapaszkodott apja karjába, és amikor alig hallható, apró nyöszörgés hagyta el az ajkát, Perselus lágy hangon megszólalt.
– Sshh, Harry, semmi baj – dörmögte a férfi, lágyan ringatva mindkettőjüket Lily ósdi hintaszékében.
A kisfiú tovább küszködött a karjaiban, mire Perselus a szék himbálózásához igazítva a mozdulat ritmusát, lágyan végigsimított Harry izzadtságtól nedves, éjfekete fürtjei között. A baba pár perc múlva elcsendesedett, smaragd szemei félárbocra ereszkedtek. Perselus gyengéd puszit nyomott meleg homlokára, és mosolyogva nézte, ahogy a korábbinál sokkal pihentetőbb, mély álomba merül.
Óvatosan felállt, a legnagyobb gonddal lefektette őt a bölcsőjébe, elrendezgetve rajta az élénkzöld takarót, amit Jamestől kaptak Harry születése napján. Nézte egy ideig, ahogy a kisfiú mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed lélegzete ritmusára, majd még egyszer becézően végigsimított a kócos, fekete üstökön. Mikor végérvényesen meggyőződött róla, hogy fia álma immár zavartalan, csendesen a bölcső mellé húzta Lily hintaszékét, a lehetőségekhez mérten kényelmesen elfészkelt benne, és felkészült a virrasztásra.
Aznap éjjel Perselus egész végig Harry ágya mellett gubbasztott, és akárhányszor a kisfiú megmoccant, mindig újra és újra ellenőrizte, felment-e esetleg a láza. Tisztán emlékezett Lily mosolyára, aki másnap reggel arra nyitott be a gyerekszobába, hogy Harry az apja karjában fekszik, kicsi öklével ösztönösen a férfi fekete talárját szorongatva.
Ahogy itt ült, és a sebesült fiút bámulta, Perselus mellkasában valami megmagyarázhatatlan idegesség kezdett gyökeret ereszteni, megdobogtatva a szívét. Habozva, apránként kinyújtotta a kezét… ugyanazt a kezet, amivel bébi Harryt simogatta hosszú, hosszú évekkel ezelőtt. Kérges tenyere pár pillanatig a fiú válla felett lebegett, majd csigalassúsággal megindult felfelé, s a homlokánál megállapodva félresimított onnan néhány kósza tincset, feltárva a Voldemort által okozott villám alakú sebhelyet. Gyomra összeszorult a látványra.
Minden lelkierejére szüksége volt, hogy nyugodt maradjon, de ahogy lágyan végigkövette ujjával a seb vonalát, Lilyre gondolt. Lilyre, aki életét áldozta azért, hogy a fiuk tovább élhessen; Perselus torka elszorult a rég elfojtott érzelmek hirtelen áradatától. Harry aprányit félremozdította a fejét, s a férfi már-már visszarántotta a kezét, de meggondolta magát, mikor megértette, hogy a másik nem ébredt fel, csupán így reagált valami zavaros álomra. A fiú egyszer csak mély levegőt vett, ajkán elégedett, boldog mosoly jelent meg, Perselus pedig kíváncsian félrebillentett fejjel eltűnődött, vajon mire gondolhat éppen.
– Köszönöm, Remus – motyogta Harry.
Perselus fekete fürtök közt matató, simogató ujjai megmerevedtek, ő pedig utat engedett a lelkét mardosó, féktelen haragnak, amely elnyomta még a testén végighullámzó féltékenységet is. Legszívesebben felpattant volna, hogy berontson a farkas szobájába, és jó alaposan megrázza a férfit, de bármennyire is szerette volna Lupin hibájául felróni, ami az előbb történt, tudta, hogy nem lenne igazságos.
El kellett volna mondania a fiúnak, hogy mennyire szerette Lilyt, és természetesen a fiát is, akiben nemrég Harryre ismert. Le kellett volna ültetnie, hogy elmagyarázza, miért viselkedett vele olyan szörnyen, és miért keseredett meg ennyire az évek során. Újra végigcirógatta a hollófekete fürtöket, és Harry megelégedett sóhaja annak ellenére boldoggá tette, hogy tudta, a fiú a farkas feltételezett jelenléte miatt ilyen nyugodt.
Hogy volt képes meggyőzni magát arról, hogy nem akarja őt magáénak vallani? Ez itt nem akármilyen fiú, hanem az ő fia. Rengeteg idő eltelt, most mégis itt van vele, és ismét neki kell megvédenie. Egyszer már mindent elvettek tőlem, de ezt a fiút, az én fiamat, nem fogom újra elveszíteni – fogadkozott magában, ahogy Harry lágyan emelkedő és süllyedő mellkasát figyelte.
0-0-0-0-0-0-0-0-0-
Harry még alig tért magához a felfedezés okozta sokkból, amikor Madame Pomfrey megjelent a kórterem ajtajában. Óvatos mozdulattal felkönyökölt, ülő helyzetbe tornázta magát, és hagyta, hogy a javasasszony szorgoskodjon körülötte, mindenféle kenőcsökkel kenegesse, meg bájitalokkal itassa, köztük egy különösen undorítónak tűnő méregzöld főzettel, amire egyáltalán nem emlékezett korábbról.
Pomfrey folyamatosan ciccegett, és vagy tucatszor figyelmeztette, hogy ha lehet, ne nagyon mocorogjon, míg végül elé rakott egy megpakolt tálcát, és magára hagyta, hogy a többi tennivalója után nézzen. Harry már sokkal jobban érezte magát, mint tegnap este, ami nem csoda, hiszen végre képes volt mozgatni a bal karját, ha a lábait még nem is. Az eséskor mind a két alkalommal a bal oldalára zuhant, először a zuhanás utáni landolásnál, majd újra, amikor visszapattant Hermione bűbájáról.
Elmosolyodott, mikor eszébe jutott a lány szégyentől vöröslő arca, miközben Ron elmagyarázta Madame Pomfreynak a második esés körülményeit. Hermione folyamatosan azt szajkózta „Bocsáss meg, bocsáss meg!", de szerencsére Ron éleslátóan kinavigálta a teremből, amikor végül könnyek gyűltek a szeme sarkába. Ezek után nem is lepődött meg túlságosan, amikor a reggelizés végeztével Ginnyt egyedül látta belépni a gyengélkedő ajtaján; feltételezte, Hermione még biztos szégyenkezik, és nem mer a szeme elé kerülni.
A lány alig ért oda az ágya széléhez, amikor Harryből kitört a vallomás.
– Piton itt volt az éjjel.
– Piton? – ismételte Ginny meglepetten, mire Harry vöröslő arccal, restelkedve bólintott. A lány óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon neki, leült az ágy szélére.
– Fura volt. Egyszer csak bejött, de nem csinált semmit, csak ücsörgött egész éjjel. – Hogy a férfi a homlokát is megsimogatta, arról mélyen hallgatott, mert félt, hogy akkor arról a meleg, jóleső érzésről is be kéne számolnia, ami egész reggel nőtt, növekedett a mellkasában.
Ginny vigyorogva, majdnem önelégülten nézett vissza rá, mire neki is muszáj volt elmosolyodnia. Tudta, hogy a lány mire gondol, és ő maga is reménykedni kezdett. Az nem lehet, hogy Piton gyűlöleten kívül semmit sem érez iránta, ha egyszer képes volt itt szobrozni egész éjjel, nem igaz? Viszont, bármennyire jól esett Harrynek ez a gondolat, a csalódottság is utat talált magának a lelkébe, ha arra gondolt, hogy a férfinak nyilván eszébe sem jutott volna megjelenni az ágya mellett, ha tudja, hogy Harry erről később tudomást szerez.
Eltűnődött, vajon a bájitalmester mit tett volna, ha ő egyszer csak kinyitja a szemét, és meglátja, amint Piton itt ül mellette. Arra tippelt, hogy bármi lett is volna a reakció, biztos nem úszta volna meg egy sziszegő hangon előadott prédikáció nélkül, amelyben Piton elviselhetetlen kölyöknek titulálja. Hogy miért, azt ő maga sem tudta, de a képzeletében megjelenő morcos Piton mosolyt csalt az arcára.
– Mi az? – érdeklődött Ginny, nyilván meglepődve hirtelen hangulatváltozásától, Harry azonban gyorsan megrázta a fejét, és inkább Ronra meg Hermionéra terelte a szót. Sokáig beszélgettek átlagos témákról; a fiú legalábbis mindent megtett, hogy még véletlen se tegyen olyan megjegyzést, ami esetleg újra Pitonra irányíthatná a beszélgetést. Majdnem biztos volt benne, hogy Ginny azonnal átlátott a szitán, de ha így volt is, a lány nem kommentálta a dolgot.
Mikor Pomfrey végül behozta Harrynek az ebédet, tett néhány félreérthetetlen célzást arra nézve, hogy talán Ginnynek is illene valamit ennie, így a lány vonakodva bár, de búcsút intett. Harry néhány falat után rájött, hogy nem kimondottan éhes, és amire leginkább vágyik az nem más, mint az alvás. A tálcát eltolta egészen az ágy lábáig, aztán óvatosan a párnára fektette a fejét. Korábban annyira belemerült a Ginnyvel való beszélgetésbe, hogy észre sem vette a halántékánál jelentkező, dübörgő fájdalmat.
Ezen persze egyáltalán nem lepődött meg, elvégre Madame Pomfrey alaposan elmagyarázta neki, hogy enyhe agyrázkódást szenvedett a tegnapi esésnél, amit persze azonnal meggyógyítottak a törött csontjaival együtt, ettől függetlenül mégis szüksége lesz a négy dózisban bevett csontnövesztő főzetre ahhoz, hogy teljesen rendbe jöjjön. A javasasszony azt is elárulta, hogy a főzet valószínűleg nagyon elálmosítja majd, amíg végighalad a szervezetén.
Harry úgy döntött, felesleges küzdenie a rátörő álmosság ellen, bár kicsit hülyén érezte magát, hogy a napközben szundikál, mint valami kisgyerek. Sokáig azonban nem tűnődhetett rajta, mert szinte azonnal mély álomba merült. Mikor legközelebb felébredt, csak egy fáklyák lágy fényétől megvilágított, félhomályos szobát látott maga körül. A csudába! Tényleg ilyen sokáig aludt volna? Mikor hangosan megkordult a gyomra, rájött, hogy valószínűleg lemaradt a vacsoráról is.
Az éjjeliszekrényen hagyott pálcája után tapogatózott, s mikor megtalálta, gyorsan elmotyogott egy Lumost. Reménykedve körbevilágított, hátha Madame Pomfrey hagyott neki az asztalon vacsorát, de sehol nem látott ételt. Volt viszont rengeteg üdvözlőkártya, valamint egy összepöndörödött pergamen, amit óvatosan kihajtogatott.
Harry! Aludtál még, amikor meglátogattalak délután, és nem akartalak felébreszteni. Ha bármire szükséged lenne ma este, nyugodtan lépj velem kapcsolatba a Hop-hálózaton keresztül. Vigyázz magadra. Remus
Harry elmosolyodott a kedves ajánlaton. A levelet olvasva rájött, rettentően hiányolja azokat a Hop-hálózaton keresztül folytatott meghitt, nyári beszélgetéseket, amit az Odúban töltött ideje alatt is mindig megejtettek. Eszébe jutott, talán most is megkérhetné Remust, hogy rendszeresítsenek hasonló látogatásokat, amíg mindketten a Roxfortban tartózkodnak.
Éppen visszatette a kis üzenetet az éjjeliszekrényre, amikor a kandalló váratlanul életre kelt, és Piton lépett ki a lángok közül. Arcán meglepetés tükröződött, amikor meglátta a fiút ébren ücsörögni az ágyban, és Harry sem tudta megzabolázni arcizmait, mert a másik hirtelen megjelenése felett érzett sokk azonnal kiült a vonásaira. Pitonnak persze alig pár másodpercre volt szüksége, hogy ismét visszaváltozzon nyugodt, szenvtelen önmagává. Egyetlen pálcasuhintására a falra helyezett fáklyák fellángoltak, meleg, barátságos fénnyel töltve meg a helyiséget. Ezután Harry felé fordult, és jó alaposan megnézte magának a fiút, ő pedig, bár bátran viszonozta a pillantást, mégis úgy érezte, mintha mázsás kövek foglalnák el azt a helyet, ahol eddig a gyomra volt.
A bájitalmester hirtelen kinyújtotta a kezét, és Harry meglátott a tenyerében egy fiolát, tele ugyanazzal a zöld főzettel, amilyet korábban Madame Pomfrey is adott már neki.
– Idd meg! – jött a kurta parancs, mire a fiú habozva átvette az üvegcsét.
– Mi ez? – érdeklődött.
– Csontnövesztő főzet, hogy a törések hamarabb begyógyuljanak – felelte bosszús hangon a férfi, mintha nehezményezné, hogy kérdésekkel zaklatják.
Harry jól megbámulta a zöld folyadékot, de egyelőre nem itta meg. – Madame Pomfrey azt mondta, összesen négy adagot kell meginnom ebből – jegyezte meg, előbb Pitonra, majd ismét a fiolára fordítva pillantását.
– Mire akarsz kilyukadni? – emelte meg a szemöldökét a férfi, mire Harry óvatosan megrázta az üvegcsét, és közben idegesen az ajkába harapott. Szerette volna megkérdezni Pitont a múlt éjszakáról, de nem tudta, hogyan foghatna hozzá. Mióta a javasasszony elmondta neki, hogy a reggeli adag már a második volt a csontnövesztő főzetből, könnyen kitalálta, hogy a bájitaltan tanár azért járt nála múlt éjszaka, hogy beadja az elsőt.
Piton tehát nem azzal a szándékkal jött be hozzá akkor este, hogy virrasszon az ágya mellett. Harry persze ettől sem lett okosabb, mert a legfontosabb kérdést, hogy a férfi miért maradt olyan sokáig, ha semmi dolga nem volt itt, nem tudta megválaszolni.
– Ez hányadik adag? – kérdezte végül, makacsul a fiolán tartva a szemét. Piton ezúttal késett egy kicsit a válasszal.
– A harmadik. Madame Ponfreytól reggel kapod meg az utolsót. Utána valószínűleg el is enged. – Hangja professzionális volt, tökéletesen mentes mindenfajta érzelemtől, Harry pedig érezte, hogy arca elvörösödik a szégyentől és idegességtől. Addig bámulta a lepedőt, amíg Piton megelégelte a hallgatását, és vontatottan megszólalt. – Az elsőt egyenesen a gyomrodba varázsoltam. Ha ezt is így akarod bevenni, nekem úgy is jó. – A szarkasztikus megjegyzésre Harry felkapta a fejét, de nem egy vicsorgó Pitont látott maga előtt, akire számított; a szögletes arcról egy tökéletesen nyugodt szempár nézett vele farkasszemet.
Nagy levegőt vett, és fejcsóválva megszólalt. – Nem, uram… magamtól is meg tudom inni. – A válaszra a férfi szemöldöke csodálkozva megemelkedett, bár Harry ezúttal elképzelni sem tudta, mi váltotta ki a másikból ezt a reakciót. Végig magán érezte a fekete szempár pillantását, ahogy kidugaszolta a fiolát, és egy hajtásra lehajtotta az undorító, zöld bájitalt. A kiürült üvegcsét Piton felé nyújtotta, aki precíz mozdulattal visszasüllyesztette azt a talárjába.
Harry óvatosan, habozva megszólalt, mikor látta, hogy a férfi nem siet a távozással.
– Nem emlékszem az első adagra, uram.
– Nem csoda. Mélyen aludtál – felelte Piton szenvtelen hangon.
– Múlt éjjel? – próbálkozott Harry.
– Igen – jött a nyugodt, érzelemmentes válasz.
Harry idegesen nyelt egyet, ujjaival össze-vissza gyűrögetve a lábára terített vékony takarót. Elhatározta, hogy ideje a sarkára állnia.
– Itt maradt, uram. – Hangja alig volt több suttogásnál. A teremben halotti csend uralkodott, de Harry, aki tanúja volt, hogy a férfi meghallja a lohasztólé surrogását, miután porított angolnát szórnak bele, biztos volt benne, hogy Piton pontosan értette minden szavát.
– Igen – jött végül az egyszavas válasz, Harry pedig, aki nem számított ilyen nyílt vallomásra, azonnal felkapta a fejét. Piton még mindig őt bámulta, arca kifejezéstelen volt, az éjfekete szempár pillantása megfejthetetlen.
– Miért? – csodálkozott Harry, bár a kérdés inkább könyörgésnek hangzott. Piton elfordult.
– Oda kellett figyelnem, nehogy rosszul reagálj a csontnövesztő főzetre – mondta végül merev arccal.
Harry válla megereszkedett. – Oh – nyögte alig hallható, vékonyka hangon. Piton hirtelen ismét felé pördült, mire a fiú ijedten felpillantott rá.
A bájitalmester gyanakodva méregette. – Honnan tudod, hogy maradtam? – kérdezte hevesen, Harry pedig kezdte azt kívánni, bár el se kezdte volna ezt a beszélgetést.
–Miért nem tudok soha nyugton maradni? – átkozódott, bár igazából egyáltalán nem akarta, hogy a férfi elmenjen, így inkább egyszerűen megrázta a fejét. Persze tudhatta volna, hogy ilyen könnyen nem szabadul.
– Feltettem egy kérdést! – csattant fel a férfi, mire Harry arca megint elvörösödött, ezúttal mérgében.
– Inkább felejtse el, rendben? – dőlt hátra irritáltan.
– Vigyázz a szádra – vágott vissza Piton automatikusan, és megfeszülő álla világosan mutatta, hogy egyre idegesebb.
Harrynek azonban lassan elege lett a férfi hirtelen, követhetetlen hangulatváltozásaiból, mert irritáltan felszisszent. – Mert különben mi lesz, professzor?
Piton azonnal előrántotta a pálcáját, de mire Harry rémülten visszasüllyedt párnái közé, és eltűnődött, vajon idehívja-e Madame Pomfreyt vagy se, Piton már el is suttogott két varázsigét. A pálca hegyével kiválasztva körülöttük négy pontot, a földre mutatott, és azt motyogta: – Postulo Sonitus. – Ezután előbb a javasasszony irodájának ajtajára, majd a bejárati ajtóra mutatott, és pattogó hangon, kétszer egymás után elismételte: – Denego Obviam.
Mikor befejezte, mereven visszafordult a korábban ijedtében labdává gömbölyödött Harry felé, aki épp megpróbált kiegyenesedni, a mozdulat közben azonban felszisszent a fájdalomtól. Piton elkomorodott, és közelebb lépve meglengette Harry felett a pálcáját, összehúzva a szemöldökét, amikor a fiú ismét elhúzódott előle.
– Nem akartalak megijeszteni – mentegetőzött ügyefogyottan.
– Nem ijedtem meg – fortyant fel Harry.
Piton látszólag azonnal megbánta, hogy az előbb rosszul érezte magát elhamarkodott szavai miatt, mert fenyegetően közel hajolt, és undokul megszólalt.
– Nagyon helyes. Ebben az esetben abbahagyhatnád ezt az idióta ugrándozást, nehogy újra megsebezd magad. Madame Pomfrey bizonyára nem lenne elragadtatva, ha még sokáig az irodájában kellene éjszakáznia.
– Nos, talán elárulhatta volna, hogy itt lesz, megspórolva neki a kényelmetlenséget – vágott vissza meggondolatlanul Harry, dacosan karba téve a kezét.
– Nem, nem mondhattam el neki, sőt, ha már itt tartunk, nem árulhatom el senkinek! – mondta, ám ezzel nemhogy megnyugtatta, csak még inkább felpaprikázta a fiú hangulatát.
Harry villámló pillantását Pitonéba fúrta, majd szarkasztikusan megjegyezte. – Hát persze, hogy nem. Egyikünk sem akarja, hogy később bajba kerüljön emiatt Voldemortnál.
Piton ökle hatalmasat csattant az éjjeliszekrény tetején, röppályára állítva néhány üdvözlőkártyát és halálra ijesztve Harryt, aki ismét rémülten összerezzent. A bájitalmester még közelebb hajolt, és mély, szinte búgó hangon susogta fenyegetően a fiú arcába a véleményét.
– Nem a saját biztonságom érdekében hallgatok róla, elviselhetetlen kölyök. Hogy merészelsz ilyesmivel megvádolni? – Lassan felegyenesedett, de hangja szó szerint jeges volt, amikor újra megszólalt. – Te sem fogod elmondani senkinek, még az ostoba barátaidnak sem. Ha mégis megteszed, teszek róla, hogy megbánd.
A fenyegetés ott lógott még egy darabig a levegőben, amikor Piton végül elfordult, és eltávolítva a korábban kiszórt bűbájokat, távozott a kandallón keresztül.
Harry remegve, kicsordulni készülő könnyektől égő szemmel bámult utána. Amint a Hop-hálózat elhallgatott, és a lángok narancsszínűre változtak, dühösen megdörgölte a szemét pizsamája ujjával, erőnek erejével visszatartva a gyerekes könnyeket. Piton szavai jártak a fejében, a szégyen pedig akár egy parázsló, égő áradat száguldott végig a testén. Rájött, hogy korábban mégsem volt igaza: egyáltalán nem olyan jó móka, ha Piton elviselhetetlen kölyöknek nevezi.