Tizenötödik fejezet: A Sötét Jegy

1996

„Sajnálom, uram…"

Perselus újra és újra felidézte magában Harry hangját, miközben épp Weasley borzalmas esszéjét javította. Hogy képes a fiú ilyen szabadon, ennyire… könnyedén kimondani azokat a szavakat? Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek nehezére esett a bocsánatkérés. Ráadásul oka sem volt rá, hogy megtegye, hiszen csak az igazat mondta; Perselus valóban évekig kínozta őt.

Ezek szerint Harry örökölte édesanyja megbocsátó természetét, Perselus pedig – ugyanúgy, mint aznap, mikor a filiális-főzet lerántotta a régi titokról a leplet – azon kapta magát, hogy reménykedik. Talán Harry egyszer tényleg meg tud majd bocsátani neki. Albus számtalan alkalommal győzködte már róla, hogy a fiúnak nagy szíve van, olyan szíve, melyben rengeteg ember számára elegendő szeretet van, ő azonban mindig elhessegette a mágus próbálkozásait. Abszurdnak találta a feltételezést, hogy az áruló griffendéles fia nem csupán egy önimádó, elkényeztetett kölyök, aki folyton a figyelem középpontjába akarja állítani magát.

Harry Potter azonban nem annak az áruló griffendélesnek a fia. Áruló griffendéles soha nem is létezett, talán az egy Pettigrewt kivéve. Potter nem árulta el őt. Rövidre sikerült barátságukat mindig igyekezett megőrizni, bár nagy valószínűség szerint csak a kisfiú miatt, akit úgy szeretett, akár Perselus maga.

Igen, egyszer én is szerettem ezt a fiút – győzködte magát határozottan. – Csak azt nem tudom, hogyan szeressem őt újra.

Nem számít, meg kell próbálnia… tartozik Lilynek annyival, hogy legalább magyarázattal szolgáljon a fiának. Ökle megfeszült Weasley dolgozata körül. Hogy volt képes Lily fiával úgy bánni annyi éven keresztül, ahelyett, hogy kedves lett volna hozzá?

Perifériás látómezejében mozgást észlelt, és fejét oldalra fordítva megpillantotta a fiút, aki óvatos, megfontolt léptekkel haladt a diákok számára fenntartott bájitalos szekrény felé. Bizonytalannak látszott, mint aki fél, hogy mindjárt rákiabálnak, amiért elhagyta a helyét. Perselus irritáltan behunyta a szemét. Miért fél tőle ennyire a fiú? Nem neki kéne lennie a bátorság bajnokának, amit a Griffendél-ház olyan nagyra tart?

– Professzor?

Piton szeme kipattant. – Mi az? – mordult fel, Harry pedig azonnal visszalépett egyet. Végül összeszedte magát, és megszólalt.

– Úgy tűnik, kifogyott a lóhere-virágesszenciából – közölte a fiú alig-alig leplezett indulattal, s Perselusnak is igyekeznie kellett, hogy ne vágjon vissza valami csípős megjegyzéssel.

Meglengette pálcáját, mire egy apró üvegcse jelent meg a tenyerében. Letette az asztal szélére.

– Használd ezt. – Harry ki nem mondott kérdésére hozzátette. – A személyes készletemből.

A fiú bólintott, és előrelépett, hogy átvegye tőle az üveget. Kivette a kezéből, majd óvatosan köréfonta az ujjait, de szemét végig Pitonon tartotta, majd egyszer csak kibukott belőle a kérdés.

– Dumbledore azt mondta, érdeklődjem meg: mi van Malfoyjal mostanában?

A tökéletes nyugalom maszkjába rendezve az arcát, holott legbelül az igazgatót átkozta kotnyelességért, Perselus visszakérdezett. – Mi lenne Mr. Malfoyjal? – Hangja semmiről nem árulkodott. Harry összeszűkült szemmel méregette, a férfi pedig egyáltalán nem találta élvezetesnek a helyzetet. – Szeretne mondani valamit, Mr. Potter? – kérdezte, mire a fiú érthetetlen módon, elmosolyodott. Perselus összeszorított fogakkal, és rosszul leplezett türelmetlenséggel várta a válaszát.

– Arra tippelek, magának köze van az utóbbi időben mutatott fura viselkedéséhez – jelentette ki Harry, s a kis mosoly még mindig ott bujkált a szája szegletében.

– Semmi különöset nem vettem észre Mr. Malfoyon mostanában – közölte Perselus közönyös hangon, s bár ő a legkevésbé sem találta viccesnek a választ, Harry mosolya pajkos vigyorrá változott.

– Persze. Vagyis pusztán véletlenségből rakott össze minket, hogy egy párban dolgozzunk az órán, ugye? – Harry oldalra biccentett fejjel várta a feleletet, ugyanazzal a mozdulattal, ahogy Lily tette annak idején, mikor nagyon tűnődött valamin.

– Világosan megmondtam első órán, miért döntöttem így. Bár felteszem, te nem hallottad a magyarázatot, mivel pont azt a pillanatot választottad a szunyókálásra – mondta vontatott hangon.

– Nem aludtam! – háborodott fel Harry, s még a keze is ökölbe szorult.

Rettenetesen érzékeny gyerek – gondolta Perselus, és úgy döntött, talán ideje lenne felhagynia a fiú idegesítésével. Így aztán, már-már könnyed hangon megjegyezte.

– Mr. Malfoynak egy dologban igaza volt: tényleg könnyen felhúzod magad. – Meglepetten vette tudomásul, hogy a fiú hirtelen sarkon fordul, és döngő léptekkel visszatrappol az asztalához. Mereven bámulta, ahogy az üvegből két csepp lóhere-virágesszenciát csöpögtet a bájitalba, és még azt is hallotta, ahogy a hozzávaló eléri a főzetet, és sisteregve megtöri annak felszínét. Közben gondolatban a fiúhoz intézett korábbi szavait fontolgatta.

Bár lelki szemei előtt szinte látta, amint Lily az előbb megkezdett párbeszéd folytatására ösztökéli, határozottan ellenállt a kísértésnek, és inkább minden figyelmével Weasley esszéjéhez fordult. Következetesen, nyugodtan javította egyik dolgozatot a másik után, s csak akkor nézett fel újra, amikor Harry monoton hangon megszólalt.

– Kész vagyok, uram.

Felemelve pillantását Granger fellengzős dolgozatából, a merev háttal álló fiúra szegezte tekintetét. Szeme összeszűkült.

– Mérj ki belőle egy fiolába, és hozd ide – parancsolta durvább hangon, mint szerette volna. Átkozott kölyök, miért kell ilyen könnyedén megsértődnie?

– Igen, uram – szavalta kötelességtudóan Harry, követve a tanár utasításait. Mikor végzett, egyetlen szó nélkül letette az üveget a többi közé, és visszament elpakolni.

– Nem mondtam, hogy elmehetsz – szólt közbe Perselus, mire a fiú mozdulatlanná merevedett, és bosszús arccal felpillantott. A férfi elkomorodott, bár jól tudta, felesleges ennyire felingerelnie magát Harry tiszteletlensége miatt.

– Mehetek, uram? – kérdezte a fiú megfeszülő arccal, miközben a szeme valahová a Perselus feje mögötti falszakaszra bámult.

– Mehetsz – csattant fel, egy pillanatra megfeledkezve korábbi fogadalmáról, hogy óvatosan bánik a fiú érzelmeivel. Bár tulajdonképpen majdnem feleslegesnek tűnt az elővigyázatoskodás, hiszen Harry így is eléggé morcosnak látszott. Álla megfeszült, keze remegett, és Perselust kísértetiesen önmagára emlékeztette. Kitalálta, hogy Harry, bár erősen próbálkozik, vesztes csatát vív kitörni készülő indulataival. Végül kissé rekedtes hangon megszólalt.

– Nem tudom, Remusnak igaza volt-e, vagy sem…

Perselus mérgesen rámeresztette a szemét. – Mit mondott Lupin? – vágott közbe éles hangon.

Harry felsóhajtott, válla megereszkedett egy kissé. – Nem számít. Felejtse el.

Perselus igyekezett nyugodt maradni, és arra koncentrált, hogy valahogy lazítson a kezében tartott penna körüli szorításán, mielőtt kettétöri azt. – Jobb szeretném, ha elmondanád – mondta érzelemmentes arccal, hangjában mindössze egy cseppnyi követelőzéssel.

Harry felpislantott rá, mintha felmérné a helyzetet. Aztán vállat vont, bár a bájitalmestert egyáltalán nem tudta megtéveszteni ezzel a színlelt nemtörődömséggel.

– Azt mondta, maga próbálkozik.

Perselus azonnal kiszúrta Harry magyarázatában a pontatlanságot, egyelőre azonban nem tette szóvá… úgy döntött, az őszinteségről elég lesz később szót ejteniük. – És mi az, amivel szerinte próbálkozom – kérdezte kíváncsian.

Harry egyik lábáról a másikra állt, a férfi pedig majdnem elmosolyodott az idegesség ilyetén gyerekes kifejezése láttán.

– Hogy jobban kijöjjön velem? – motyogta alig hallhatóan.

Perselus szemöldöke a magasba szaladt. – Ez kérdés, vagy válasz, Mr. Potter? – érdeklődött, mire a fiú ajkán megint megjelent az a pajkos kis mosoly.

Végül vállat vont, a férfi pedig magában megesküdött, hogy később mindenképpen leszoktatja erről a kellemetlen szokásról.

– Válasz – felelte Harry a korábbinál sokkal határozottabban. Ideges ficergése is abbamaradt.

– Bármennyire keserves is elismernem, azt kell mondanom… Lupinnak igaza van.

A fiú zöld szeme tágra nyílt, pillantása az övébe fúródott. – Tényleg?

– Meglep a dolog? – kérdezte sötéten. Már így is szörnyen kitárulkozott előtte… mit vár még tőle a gyerek?

Harry sietve megrázta a fejét. – Nem, uram.

– Ha nem akarjuk máris feladni a reményt, hogy valaha legyőzöd a Sötét Nagyurat, talán különórákat kellene adnunk neked hazudozásból – jegyezte meg rosszallóan. Meglepetésére Harry elmosolyodott, vidám hangulata azonban nem tartott sokáig, arca ugyanis lassanként ismét komorságba burkolózott. Perselus attól tartott, ez a gyerek talán még a mardekárosain is túltesz abban a tekintetben, milyen hirtelen váltogatja a hangulatait. – Majdnem vacsoraidő van. Talán ideje lenne elindulnod – javasolta, megpróbálkozva egy témaváltással.

Harry bólintott, de arcán csalódottság tükröződött. Perselust valamiért nyugtalanította a látvány, azonban nem maradt ideje eltöprengeni rajta, a karjába hirtelen belemarkoló tompa fájdalom miatt; meglepetten nyugtázta, hogy a bal karján kirajzolódó Sötét Jegy tanúsága szerint a Nagyúr magához szólítja követőit. Azonnal hátratolta a székét, és fürgén talpra ugrott. Harry kissé tartózkodóan nézett rá, Perselus pedig rájött, hogy arcára valószínűleg máris kiült az a dühös feszültség, amit legbelül érez. Nyugalmat erőltetve magára, sietve megszólalt.

– Szólítanak. Mennem kell – magyarázta, mire a fiú arcán átsuhant valami megfejthetetlen érzelem.

– Voldemort? – kérdezte feszült hangon.

Perselus bólintott, s bár tudta, milyen ridegnek hangzik, mégis kényszerítette magát, hogy megszólaljon. – Legjobb lenne, ha vacsora után azonnal visszamennél a hálótermetekbe.

Harry megütközve bámult rá, és azonnal tiltakozni kezdett. – De terveim voltak ma estére… – kezdte, a mondat közepén viszont elakadt a hangja, és zavartan elhallgatott.

– Tervek? – ismételte vészjóslóan a bájitalmester, Harry azonban hevesen megrázta a fejét.

– Öhm… semmiség, uram.

– Akkor vacsora után azonnal felmész a hálóterembe. – Hangjából világosan sütött, hogy ebben a kérdésben nem tűr ellentmondást.

Harry fintorogva küszködött magával még egy kicsit, de végül megadóan bólintott. – Igen, uram.

A férfi elégedetten biccentett, aztán felemelte pálcáját, hogy eltávolítsa a bejáratra szórt védővarázslatokat. A tömör fából készült ajtó egy csattanással kitárult.

Harry előbb az ajtóra, majd a tanárra pillantott, aztán kihúzta magát, és egy szuszra eldarálta: – Legyen óvatos, uram.

„– Légy óvatos, Pers." A férfinak olyan érzése volt, mintha egyetlen pillanat alatt visszarepült volna a múltba; Lily remegése, és a félős hangon elsuttogott búcsúszavak, amit mindig újra meg újra elmondott neki, akárhányszor a férfi elhoppanált a házból a Sötét Nagyúr gyűléseire, ismét ott csengtek a fülében.

Leküzdve a lelkét pillanatok alatt elöntő milliárdnyi érzést, félrebiccentett fejjel megszólalt.

– Vigyázni fogok – ígérte, ugyanúgy, ahogy évekkel korábban számtalanszor megtette Harry édesanyjának. Mikor végül észbe kapott, hogy ezúttal nem az anya, de a fiú áll előtte, némileg morcos hangon hozzátette: – Most menj.

Harry furcsán megkönnyebbültnek látszott a szavai hallatán, mielőtt megfordult és kilépett a teremből a folyosóra. Távozása után Perselus azonnal kiürített a fejéből minden Harry Potterrel kapcsolatos gondolatot, majd sietve visszavonult a saját irodájába. A Hop-hálózaton keresztül tájékoztatta Minervát, hogy a következő néhány órában nem lesz elérhető, aztán a kandallóba lépett, és az iskolai irodája eltűnt a szeme elől.

Pár pillanattal később egy hivatalosnak tűnő szobában találta magát.

– Na végre, Perselus, igyekeznünk kell – szólította meg egy mély férfihang.

– Elnézésedet kérem, Lucius. Értekezleten voltam. – Malfoy bólintott, majd ezüstfejű botjával a nappali irányába mutatva, beljebb invitálta. Sietve magukra öltötték a halálfaló jelmezt, és minden további késlekedés nélkül, hangos pukkanással a Sötét Nagyúrhoz hoppanáltak.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Harry sietős léptekkel tette meg az utat a máris zsúfolásig megtelt Nagyteremig. A házak hosszú asztalainál zsongó, nevetgélő embertömeg ücsörgött, átadva magát a házimanók készítette ínycsiklandó lakoma élvezetének. A fiú odaintett Remusnak, mikor látta, hogy a férfi őt keresi a tekintetével. Barátaihoz lépve megbökte Ron vállát, a fiú pedig azonnal helyet szorított neki maga mellett.

Hermione az asztal túloldaláról bámult rá. – Egész végig Pitonnal voltál? – kérdezte a lány aggodalmaskodva.

Harry jól megpúpozta a tányérját étellel, miközben bólintott. – Ja. Újra kellett csinálnom a csontnövesztő főzetet – jelentette ki fintorogva.

– Megengedte, hogy másodszor is megcsináld? – A hihetetlennek tűnő deklaráció úgy meglepte Seamust, hogy a fiú kezében fél úton a szája felé megállt a kanál.

Harry összerezzent. Elfeledkezett róla, hogy a többi griffendélesnek ez bizonyára határozottan pitontalan cselekedetnek tűnhet. Törte a fejét, valami hihetőnek tűnő hazugság után kutatott az elméjében. – Ja igen, nos… kijelentettem neki, hogy ha megint nullát ad az órai teljesítményemre, meg kell kérnem Dumbledore-t, hagy vegyek bájital-különórákat az idei tanévben. – A füllentés borzasztóan átlátszónak tűnt Harry szemében, de mikor Seamus felkuncogott, megnyugodott. Végül is, talán egész hihető lehet, hogy a magát világklasszis bájitalmesternek tartó Piton irtózik még a gondolatától is annak, hogy egyik diákja ilyen szégyenteljes dologra kényszerüljön. Felsóhajtott, és miközben mohón nekilátott a vacsorának, megfogadta, hogy Ron, Hermione és persze Ginny kivételével, többé egy szót sem szól Pitonról a többiek előtt.

– A francba – motyogta hirtelen, szemével a vörös hajú lány után kutatva lejjebb az asztal mentén. Meg is találta két másik ötödéves között, s Ginny, mintha megérezte volna, hogy ránéz, felé fordította a pillantását, és elmosolyodott. Két barátnőjét rögtön heves vihogóroham kapta el, mire Harry sietve visszafordult a vacsorája felé.

– Mi a gond, pajtás? – kérdezte Ron, akinek nem kerülte el figyelmét az előbbi incidens.

Harry megrázta a fejét, és csak szájával formázta a választ: – Majd később.

Ron megértőn bólintott egyet, és tovább lapátolta magába az ételt, mosolyt csalva Harry arcára, aki sosem győzött eléggé csodálkozni barátja kielégíthetetlen étvágyán. Összeakadt a tekintetük Hermionéval, és a lány lenyűgözött fejcsóválása alapján arra tippelt, neki is hasonlókon jár az esze.

Ők ketten rég letették a villájukat, mikor Ron még bőszen falatozott. Hermione bosszús pillantására végre Ron is vette a lapot, és néhány kisebb gyümölcslepényt felmarkolva, ő is készen állt a távozásra.

– Akkor később találkozunk – mosolyodott el pajkosan Hermione, jelentőségteljesen Ginny irányába pillantva.

– 'gen, 'sőbb, 'Arry – dörmögte Ron két falás lepény között. Harry követte őket a tekintetével, és még ilyen messziről is jól látta, ahogy a lány folyamatosan pöröl, és szidja Ront, amiért tele szájjal beszél.

Mire Harry rászánta magát a cselekvésre, és Ginnyhez sétált, a két vihogó barátnő már elment, a lány pedig az asztal mellé támasztott táskáját vette éppen kézbe. A fiú érezte, ahogy gyomra görcsbe rándul.

– Szia – köszönt Ginny, mikor Harry odaért mellé.

– Szia, Gin – felelte, s bár szíve továbbra is vadul ugrándozott, érezte, hogy arca mosolyra rándul.

– Akkor indulhatunk? – kérdezte a lány.

– Öhm, Ginny, valamit mondanom kell neked… négyszemközt – tette hozzá sietősen, a másik kérdő tekintetét látva.

– Persze. Majd beszélünk a könyvtárban – indult volna Ginny, de Harry utánakapott, és gondolkodás nélkül megmarkolta a csuklójánál fogva. A lány szelíd, barna szemében csodálkozás csillant, ahogy visszanézett rá. – Mi a baj, Harry? Meggondoltad magad a randinkkal kapcsolatban? – ugratta vidáman, Harry azonban megrázta a fejét.

– Nem egészen, a könyvtárba viszont nem mehetünk – közölte határozottan, bár maga sem értette, miért próbálja ilyen pontosan követni Piton utasításait. Igazság szerint, volt egy olyan sanda gyanúja, hogy bármit is csinál, a férfi végül úgyis megtudná, hogy megszegett egy egyértelmű parancsot.

– Miért nem? – lepődött meg Ginny.

– Nem mehetnénk fel a toronyba? Majd ott megmagyarázom.

– Jó, rendben – egyezett bele azonnal a lány, Harry szívét pedig melegség járta át. Megfogta a másik kezét, és mivel Ginny a legkisebb jelét sem mutatta, hogy esetleg el akarna húzódni tőle, meg sem próbálta elereszteni. Mikor a lány gyengéden húzni kezdte a kijárat felé, ellenállás nélkül követte. Rájött, hogy ha így folytatja, pont úgy fog kinézni, mint a Hermione által ráncigált Ron, ezért inkább sietve felzárkózott Ginny mellé, hogy fej-fej mellett haladhassanak. A lány megint rámosolygott, Harry pedig úgy érezte, gyomrában pillangók repdesnek mindenfelé.

– Van ennek bármi köze ahhoz, hogy több mint két óra hosszáig voltál Pitonnál – érdeklődött a lány.

– Valamennyi van – felelte Harry, ahogy elértek a mozgó lépcsősor aljára, beszélgetni azonban nem nagyon volt alkalmuk felfelé menet. A lépcsők mintha különösen szeszélyes hangulatban lettek volna aznap este; vagy tucatszor kellett irányt változtatniuk, mire végre kifulladva odaértek a Kövér Dáma portréjához.

– Periculosus – lihegte Ginny, s ahogy a Dáma utat engedett nekik, Harry udvariasan betessékelte a lányt maga előtt a portrélyukon. Az ajtónál megállt, és végignézett a klubhelyiségen. A tűz előtti kanapén, és a kényelmes fotelekben is többen ücsörögtek, így nem nagyon tudta eldönteni, mi legyen a következő lépés, Ginny azonban megoldotta helyette a kérdést.

– Fel kéne mennünk a te szobádba – javasolta, Harry szíve pedig rögtön kihagyott egy ütemet. Hermionén, és egy ötödéves hollóhátason kívül, aki tavaly randizott Seamusszel, még egyetlen lány sem volt odafenn a hálószobájukban. Ettől függetlenül el kellett ismernie, hogy, ha a klubhelyiség tele van, máshová aligha mehetnek. Kis gondolkodás után beleegyezően bólintott hát, és elindult Ginny előtt felfelé a lépcsőn. Ahogy belökte az ajtót, azon imádkozott, szobatársai nehogy odabenn legyenek, és szerencséjére tényleg egy lélek sem volt a helyiségben.

Amint kettesben voltak, Harryt megint elöntötte a bizonytalanság. Ginny zavartalanul odasétált az ágyához, lehuppant rá, és két kezére támaszkodva, félrebiccentett fejjel figyelte őt. A fiú érezte, hogy elvörösödik, és erőlködnie kellett, hogy legyen bátorsága a lány szemébe nézni. Ginny elvigyorodott, Harryre pedig lassan átragadt a másik nyilvánvaló nyugalma, így fogta magát, és a lánnyal szemben az ágyra telepedett. Ginny is úgy helyezkedett, hogy végül teljesen szembekerüljenek egymással.

Most, hogy végre senki nem zavarta őket, Harry sietve elmesélte a bájitaltan óra után történteket, különös tekintettel a Sötét Jegy megjelenésére, és Piton kérésére, miszerint amint lehet, azonnal térjen vissza a Griffendél-toronyba. Ginny elgondolkozva bámult maga elé.

– Szerintem van értelme – tűnődött. – A korábbi halálfaló-gyűlések alkalmával még soha, senki nem mondta neked, hogy maradj idefenn, ugye?

Harry megrázta a fejét. – Nem – felelte, végiggondolva a dolgot. – Szerinted mit jelent? – kérdezte, bár nem volt biztos benne, hogy tudni szeretné az igazságot.

– Hát… Dumbledore nincs a kastélyban, így ő most nem tudna megvédeni téged – kezdte Ginny, de felemelt szemöldökkel abbahagyta, amikor Harry megrázta a fejét.

– Nem hinném, hogy erről van szó. Amikor Dumbledore elvitt hozzátok a nyáron, elmondta nekem, hogy idén egész évben aurorok fognak vigyázni a kastélyra. Különben is, itt van Remus, ha bármi történne – fejezte be, megvonva a vállát.

Ginny összeszorított szájjal ült előtte, Harry fején pedig átfutott a gondolat, hogy esetleg megbántotta az imént, amikor olyan gyorsan elvetette az elméletét.

– Akkor lehet, hogy egyszerűen aggódott miattad – mondta a lány, és még tűnődőbbnek tűnt, mint az imént.

– Mármint Piton? – fújt egyet Harry. Ginny összevont szemöldökkel nézett rá.

– Harry – szólt rá figyelmeztetőn. – Meddig akarod még becsapni magad, és letagadni, hogy Piton talán nagyon is törődik veled? Szerintem ez a viselkedés pontosan rávall… undok fráterként lehurrog, és minden magyarázat nélkül visszaküld a toronyba. A professzor tényleg tökéletesen alkalmatlan igazi érzelmek kifejezésére. – Frusztráltnak hangzott, Harry pedig, mivel nem tudta, hogy ez a frusztráció kire irányul, elkomorodott.

– Pont úgy beszélsz, mint Remus, ugye tudod? – szólalt meg végül, remélve, hogy sikerül kicsit oldania a hangulatot.

Ginny elmosolyodott. – Helyes – vágta rá azonnal, Harrynek pedig tetszett, ahogy a lány ajkai lassú, lusta mosolyra húzódnak. A pillanat azonban nem tartott sokáig, Ginny pár pillanat múlva ismét sötéten nézett maga elé. – Ennek semmi értelme – rázta meg a fejét, hogy hajtincsei csak úgy repkedtek a válla körül.

– Minek nincs értelme? – kérdezett vissza Harry, megigézve bámulva a vörös tincsek útját.

Ginny látszólag nem vette észre lankadó figyelmét, zavartalanul folytatta. – Azt mondtad, Pitonon nem látszott fájdalom, amikor megjelent rajta a Sötét Jegy, igaz? – Harry zavartan bólintott. – Szerinted ez édesanyád érdeme? Ő érte el ezt a… bűbájával?

Harry összehúzott szemmel eltűnődött a hallottakon. – Igen, lehetséges. Feltételezem, nem akarta Pitont szenvedni látni.

A lány azonban megint megrázta a fejét. – Nem, ez így mégsem jó. Mármint, persze lehetséges, de… tulajdonképpen nincs semmi praktikus haszna, nem igaz?

A gondolatmenetet követve, Harry hozzátette. – Piton egyáltalán nem az a fajta, aki visszariadna egy kis fájdalomtól. – Félrebillentett fejjel próbálta felidézni az igazgató szavait. – Dumbledore azt mondta, anya azért szórta ki rá azt a bűbájt, hogy Voldemortnak ne lehessen akkora hatalma Piton felett.

Ginny izgatottan bólogatott. – Igen, és azzal, hogy a fájdalmat csökkenti, Voldemort Piton feletti befolyását nem csökkentette volna. Valami másról van itt szó. Szerinted mi lehet az, Harry?

Ginny barna szeme várakozóan csillogott, egy új érzés pedig olyan erősen gombócba szorította Harry torkát, hogy képtelen volt válaszolni neki. A lány arcáról melegség sugárzott, ahogy lassan közelebb oldalazott hozzá. Harry csak ült ott, s a fején kívül egyetlen porcikáját sem bírta megmozdítani. Ginny, mint valami mágnes vonzotta magához, s látta, hogy a lány is fokozatosan feléje hajol.

Ahogy ajkuk összeért, Ginny a fiú nyaka köré fonta a karjait, és szorosan hozzásimult. Harry sem volt rest, azonnal átölelte a lányt, szája türelmetlenül táncolt a másik ajkain. Ginny ugyanolyan hévvel csókolta vissza, teljesen elvesztek egymás közelségében.

Végtelen időnek tűnt, mire ismét szétváltak. Harry óvatosan Ginny derekára csúsztatta a kezét, a lány pedig sóhajtva a vállára hajtotta a fejét. A fiú elmosolyodott. Hihetetlenül könnyűnek érezte magát, mintha egy fertőzött, régi seb kezdene gyógyulni a testén csak attól, hogy itt ül ezzel a lánnyal.

Néhány csendes perc után Ginny elhúzódott, és megkérdezte: – Van fogalmad róla, hány éve vártam erre?

Harry elvigyorodott a tettetett rosszallás láttán. – Öt? – próbálkozott. A lány felkacagott.

– Legalább – felelte élénken.

Az ajtó hirtelen kitárult, s ahogy felkapták a fejüket, két pár riadt, hitetlenkedő szem meredt vissza rájuk. Hermione találta meg először a hangját.

– Azt hittük, a könyvtárban lesztek.

Harry már nyitotta volna a száját, hogy magyarázkodjon, Ron azonban nem hagyta szóhoz jutni.

– Lányoknak elvileg tilos bejönniük ide, Ginny!

Húga ravasz képet vágva pillantott vissza rá. – Akkor Hermione mit keres itt? – kérdezte mézes-mázos arccal.

Ron és Hermione mindketten vadul elpirultak, Ginny pedig vidáman felnevetett. – Már épp ideje volt! – közölte, mikor végre újra megtalálta a hangját.

Harry összevont szemöldökkel pillantott két barátjára. Ron a cipőjét találta roppant érdekesnek, míg Hermione a kezeit tördelte idegességében.

– Héj – méltatlankodott Harry. – Ti ketten meg mikor akartátok megosztani velem a híreket?

– Hát, haver – mordult fel Ron –, körülbelül ugyanakkor, amikor te közölted volna velem, hogy smárolsz a húgommal.

Mivel az ágyon ülve még mindig nem sikerült minden végtagját kihámoznia Ginny szorításából, Harry értelmetlennek találta letagadni a vádat, így inkább simán vállat vont. Végül is, barátjánál a pont; tényleg nem szólt neki Ginnyről, ettől függetlenül mégis rosszul esett egy kicsit, hogy Ron és Hermione meg sem említette neki a kettejük kapcsolatát. Na jó, persze, itt Ronról van szó… ha minden igaz, a fiú mostanáig fel sem fogta, mit érez.

– Nem akartuk eltitkolni előled, Harry, esküszöm! – rimánkodott Hermione, kitalálva, mit jár barátja fejében.

Hirtelen Ron is feszengeni kezdett. – Így igaz, Harry. Nem volt titkolózás, meg ilyesmi. Mi csak elmentünk sétálni vacsora után, és… úgy értem, mi csak… – Hangja elhalt, Harry pedig sietve megrázta a fejét.

– Nem kaptam fel a vizet Ron, azért nem vagyok annyira érzékeny – mondta a lehető meggyőzőbb hangján, amikor a másik kettő szkeptikusan végigmérte. – Nem vagyok – ismételte határozottan, mire Ron vállat vont, Hermione viszont ugyanolyan kétkedve bámulta, mint eddig.

Végül a páros leült Ron ágyára, és kezüket a térdükre támasztva előrehajoltak.

– Akkor végül is miért nem mentetek a könyvtárba? – kérdezte ismét Hermione.

Harry elismételte az egész történetet elejétől a végéig, még Ginny is közbeszúrt egy-egy megjegyzést itt-ott, például a Sötét Jegyről, és a bűbájos elméletéről. Mire végeztek Harry megállapította, hogy semmivel sem került közelebb a megoldáshoz, mint a beszélgetés elején.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Perselus minden eleganciát nélkülöző mozdulattal tántorodott ki a kandallóból Malfoyék nappalijába. Narcissa hideg kezének érintését érezte a karján, ahogy a nő a könyökénél fogva egy székhez támogatta. Vett néhány lassú, mély lélegzetet, és csak utána tekintett szét maga körül. Lucius egy másik széken ült, és bár Perselus sem érezte magát valami jól, a másik férfi határozottan halottsápadtnak látszott. Narcissa egy borostyánszín folyadékkal színültig telt fiolával őgyelgett a férje körül.

A nő addig-addig unszolta Luciust, amíg az le nem nyelte a bájitalt. Narcissa ezután Perselushoz lépett, aki eddigre eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy saját erejéből nyúljon a kis üvegcse felé, és magától hajtsa fel annak tartalmát. A nő elégedetten bólintott, aztán azonnal visszatért férje oldalához.

Perselus látta, ahogy a másik férfi szintén próbál mélyeket lélegezni. Narcissa megvárta, amíg egy kicsit összeszedi magát, és csak akkor parancsolt rá az egyik házimanóra, hogy hozzon nekik teát a nappaliba. A manó engedelmesen kitöltötte nekik a gőzölgő folyadékot. Perselus nyugodtan kortyolgatta a magáét, és várta Narcissa kérdéseit.

– Draco? – A nő szinte mindig nyugodt és udvarias hangja most feszült volt, szinte követelőző.

Lucius nyögésnek is beillő sóhajtással azt felelte. – A Sötét Nagyúr megkérdezte, hogyan halad Draco a neki kiadott feladat végrehajtásával.

– Perselus? – Narcissa most már egyértelműen idegesnek tűnt.

– Nem igazán volt mit jelentenem. Dracót szinte mindig körülveszik a barátai, Dumbledore pedig, ahogy te is tudod, egy ideje távol van az iskolától. – Látta, hogy a nő feszülten tördeli a kezeit, Lucius folyamatos remegése pedig épp csak kezd alábbhagyni. Perselust kínozta meg már a Nagyúr korábban, de sosem ennyire durván, mint ma este, viszont azzal is tisztában volt, hogy az előtte ülő férfit rosszabbat is átélt már.

Ő, meg azok a halálfalók, akik kudarcot vallottak, és elvesztették a Nagyúr számára annyira fontos jóslatot, igen komolyan megfizették a ballépésük árát. Perselus majdnem biztos volt benne, hogy Lucius még azóta sem tudta teljesen kiverni, amit akkor kapott.

– Narcissa – szólította meg a törékeny nőt, a tőle telhető leggyengédebb hangon –, Dracónak nem eshet baja, amíg a kastély falain belül marad – mondta, és a nő bólintott, bár látszólag egyáltalán nem nyugtatták meg az elhangzott szavak. Perselus sosem látta még ennyire sápadtnak.

– Dracónak nem lesz semmi baja – jelentette ki Lucius is, igyekezve felegyenesedni a hozzá méltatlan, görnyedt pozícióból. A bájitalmester helyeslően biccentett Narcissa felé. Határozottan kihallotta a férfi szavaiból a figyelmeztetést, bár nem sok értelmét látta, hogy Lucius épp őt fenyegesse, aki leginkább ügyel a fia biztonságára.

– Draco a végén mindenképpen elbukik majd, Lucius. A Sötét Nagyúr nem lesz elnéző vele örökké csak azért, mert Dumbledore éppen nincs a közelben – figyelmeztette férjét Narcissa remegő hangon.

– Valóban nem lesz. De nem is kell. Mert még azelőtt véget vetünk ennek, hogy a dolognak bármi jelentősége lenne. – Perselus szavaira a másik kettő kétkedőn rápillantott.

– Na és Potter? – dobta fel a kérdést Lucius követelőzően, s a fellengzős hangnem első jele volt annak, hogy lassan kezd visszatérni az ereje.

– Potternek ugyanúgy nem áll érdekében a Nagyúr győzelmét látni, mint neked – jelentette ki Perselus nyugodtan.

– De ő utálja az én Dracómat! – kiáltotta Narcissa, aki férjétől eltérően lassan hisztérikus hangulatba lovallta magát. Lucius lassan megpaskolta a nő szék karfáján nyugvó, tejfehér kezét.

– Ez erős túlzás, Narcissa – biztosította a bájitalmester. – Különben jelenleg is dolgozom ezen probléma kiküszöbölésén – jelentette ki selymes hangon.

– Értem, értem – motyogta a nő, elegáns mozdulattal leereszkedve a kanapéra, jelezve, hogy kezdi visszanyerni szokásos lélekjelenlétét. Perselus megkönnyebbülten leeresztette a szinte átlátszóan vékony falú teáscsészét az asztalra, majd felemelkedett.

– Ideje távoznom – jelentette be udvariasan, Narcissa pedig, immár tökéletes nyugalommal, szintén felállt, hogy kikísérje. – Viszlát Lucius, Narcissa. – A férfi csak intett neki egyet búcsúzóul, Narcissa azonban elkísérte egészen a kandallóig, a fekete köpenyét szorosan maga köré tekerő bájitalprofesszort.

– Vigyázz rá, Perselus – kérlelte a nő, ahogy a férfi a hamu közé lépett. Ő bólintott egyet beleegyezésképpen. Nincs is más választása.