Tizenhatodik fejezet: Segítség

1996

– Crucio – susogta Harry unott hangon. A magas halálfaló a gyomrához kapott, és egyik kezével próbálta megtámasztani magát, ahogy térdre rogyott a földön. Ajkáról mély, fájdalmas nyögés reppent fel, testét kínzó görcsök rázták meg. Odalent, a porban agonizálva, még halálfaló maszkja is lehullott az arcáról, s a mögüle kiszabaduló éjfekete tincsek végigsúrolták feje körül a földet.

Piton!

Harry zihálva ébredt. Érezte, hogy arca hideg verejtékben fürdik, légzését erőnek erejével próbálta normális tempóra lassítani. Nyirkos kezével végigsimított az arcán, s miközben felült, sikertelenül próbált szabadulni a lába köré gabalyodott, izzadtságtól nedves lepedő szorításából. Igyekezett mély levegőt venni, de elfintorodott, mert hiába győzködte magát arról, hogy az egész csak rossz álom volt. Épp elég látomást élt át előző évben ahhoz, hogy felismerje a hasonlóságot. Pontosan, ahogy akkor, most is kénytelen volt álmában Voldemort bőrébe bújni, és végignézni, ahogy nyugodtan, akkurátusan megkínozza Pitont.

Szemüvege után kezdett tapogatózni a koromsötétben, s közben egyre határozottabban érzékelte a közeledő pánik fojtogató erejét. Lehet, hogy Pitont még most, ebben a percben is kínozzák? Vagy ez csak újabb, Voldemort-féle trükk? Na jó, de ha tényleg trükk, akkor Voldemortnak tudnia kell róla, hogy Piton az apja, nem igaz? A gondolatra Harry úgy érezte, mintha gyomra hirtelen jéggé fagyott volna.

Muszáj figyelmeztetnie valakit! Ha Voldemort megint megpróbál bemászni a fejébe, akkor Piton is és ő is nagy veszélyben vannak.

A gondolatot tett követte; Harry minden további tűnődés nélkül átlendítette lábát az ágy széle fölött, és felegyenesedve rögtön a ládájához lépett. Elfintorodott a fedél kinyitásakor felhangzó nyikorgásra, de aztán gyorsan fényt gyújtott a pálcája hegyén, és a láda belsejébe világított vele. Gyorsan megtalálta mind a láthatatlanná tévő köpenyt, mind a Tekergők Térképét, és az előbbit magára kanyarítva, utóbbit a kezében szorongatva távozott a Griffendél-toronyból.

Pár szellemen kívül senkivel nem találkozott ezen az istentelenül kései órán, így minden különösebb incidens nélkül érkezett meg Remus szobája elé. Bár azelőtt sosem járt még itt, a férfi részletesen elmagyarázta neki, hogyan juthat be a körletébe, miután Harry megkérdezte tőle, nem bánná-e, ha néha-néha meglátogatná. Mikor a szobát elzáró portré elé állt, azért eszébe jutott, vajon barátja meghívása ilyen kései látogatásokra is vonatkozott-e.

Sokáig azonban nem töprengett a férfi eseteges reakcióján, hanem sietve azt suttogta. – Harry Potter. Turbatio. – A vászonra pingált ezüstszőrű farkas lustán rápislogott, majd az égre festett piciny hold felé emelte orrát, és halkan felvonított. Pár pillanattal később hirtelen elhallgatott, majd oldalra billentett fejjel várt, mintha hallgatózna. A portréajtó egyszer csak kitárult, Harry pedig habozás nélkül ellépett a sötétkék hálóköntösben ajtót nyitó, idegesnek tűnő Remus mellett.

Mikor a köpenyt eltávolítva felfedte magát, hallotta, hogy barátja levegő után kap. – Harry? – kérdezte a férfi csodálkozva, a következő szavak azonban már határozottan bosszúsnak hangzottak a szájából. – Mit keresel itt, és miért mászkálsz a kastélyban éjnek évadján?

– Azt hiszem, Voldemort megint megpróbál bemászni az elmémbe – tört ki a fiúból a vallomás –, és éppen Pitont kínozza!

– Csak nem Tudjukki és Piton nevét hallottam? – szólalt meg hirtelen egy női hang, Harry pedig tátott szájjal bámult annak jelenleg kékes hajszínben pompázó tulajdonosára.

- Tonks?

A nő Lupin hálószobájából sétált ki a haja színéhez illő köntösben, amely – jött rá Harry hirtelen – szintén Remusé volt. Ahogy lassan tudatosodott benne, hogy pontosan mit is zavarhatott meg, azonnal heves bocsánatkérésbe fogott, Remus azonban türelmetlenül leintette, és sietve egy szék felé kormányozta.

– Harry – szólalt meg végül rosszallóan, miután alaposan végigmérte a fiút –, hiszen mindjárt megfagysz!

Harry értetlenkedve lenézett, és csak most vette észre, hogy a nagy sietségben még a zokniról is megfeledkezett. – Nem gond – motyogta vállvonogatva, Remus azonban fejcsóválva magához bűvölt a hálószobájából egy pár barna zoknit, és átnyújtotta neki. A fiú hálásan felhúzta őket, aztán kezeit a combja alá dugva összehúzta magát, mert hirtelen nagyon hidegnek érezte maga körül a szobát.

Tonks a Harryvel szemben lévő kanapé karfájára támaszkodva nézte őket, majd megkérdezte. – Mi történt, Harry?

– Öhm, hát… – A fiú bizonytalanul Remusra pislantott, aki szintén kutató pillantással méregette őt.

A férfi látszólag megértette a szavak nélküli könyörgést, mert ösztönzően megszólalt. – Megint látomásod volt? Ugyanolyan, mint múlt évben? – kérdezte, s Harry megértette, hogy Tonks, a többi Rendtaggal egyetemben, valószínűleg mindent tud azokról a tavalyi epizódokról.

– Igen, azt hiszem – bólintott lassan. – Úgy értem, ugyanolyannak tűnt. Megint én voltam Voldemort, de ezúttal Pitont kínoztam a Cruciatus-átokkal. – Barátja arcán aggodalmas kifejezés suhant át, és Harry arra tippelt, hogy ő is ugyanarra a szörnyű feltételezésre juthatott.

– Tényleg volt ma egy halálfaló-gyűlés – kotyogta közbe Tonks. – McGalagony mondta Shackleboltnak korábban.

– Nem tehetnénk valamit? – kérdezte Harry, mert egy számára eddig ismeretlen, idegen aggodalom mardosta a lelkét Piton miatt. Persze nagyon jól tudta, mi lesz a válasz…

– Harry, még ha tudnánk is Voldemort pontos helyét, nem kockáztathatjuk Perselus lelepleződését – mondta Lupin.

– Vagyis jobb, ha csak úgy hagyjuk őt meghalni? – csattant fel Harry, de rögtön látta Remus megfeszülő állkapcsán, hogy ezt talán nem kellett volna; tudta, hogy a férfi mire próbálja figyelmeztetni, és Tonksra pillantva megértette, hogy nem is hiába. A nőt látszólag meglepte a kifakadása, ami persze nem is volt csoda. Eddig nem nagyon kötötték sokak orrára, hogy már nem utálja a bájitalmestert úgy, mint régen.

– Harry, nagyon valószínűtlen, hogy a Cruciatus végzetes lenne Perselus számára. Évek óta többször elszenvedte már a hatásait, és nem lett semmi baja – próbálkozott Remus, de megnyugtatónak szánt szavaira a fiú homloka ráncokba szaladt.

– Nekem egyáltalán nem úgy tűnt ma este, hogy könnyedén viselné a dolgot – vágott vissza.

Remus Tonks felé fordult, és halkan megjegyezte. – Megbocsátanál nekünk egy percre? Váltanék Harryvel négyszemközt néhány szót.

A nő elmosolyodott. – Hát persze. Amúgy is be kéne avatnom Shackleboltot – mondta, és egy pálcaintéssel magához hívta az aurorok jellegzetes köpenyét. Újabb suhintás, és a haja egy fokkal kevésbé nézett ki úgy, mintha most kelt volna ki az ágyból. Pálcáját köpenye redői közé rejtve, Tonks rámosolygott a fiúra. – Jó éjt, Harry. Máris megyek, és jelentem Shackleboltnak, hogy mit láttál, rendben?

Harry bólintott, de amikor Tonks odahajolt Remushoz, és cuppanós csókot nyomott a szájára, sietve elfordította a fejét.

– Jó éjt, Remus – intett a nő vidáman, mielőtt végleg eltűnt az ajtó mögött.

– Tonks? – tört ki Harryből egy meglepett kiáltás az auror távozása után, bár igazság szerint nem volt biztos benne, miért van ennyire meglepődve.

– Harry – szólalt meg Remus, és szigorúan végigmérve a fiút, tudatosan figyelmen kívül hagyta az előbbi kérdést –, tudom, mennyire aggódsz, de muszáj, hogy ennél óvatosabban válogasd meg a szavaidat. Még a Rendtagok sem tudhatnak a Perselus és közted lévő igazi kapcsolatról.

Harry némán bólintott. Tudta, hogy a másiknak igaza van, mégis rosszulesett a szidás, bármennyire gyengéd formában olvasták is a fejére. – Szerinted jól van? – kérdezte végül nyomorultul, frufruja alól Remusra pillantva.

A férfi letérdelt elé, hogy szemtől szemben legyenek egymással, és lágyan a fiú térdére tette a kezét. – Perselus évek óta csinálja ezt, mindig egyedül volt, de tudott vigyázni magára.

– Ahogy én is – mondta Harry egészen halkan.

– Tudom, hogy nem tett jót sem neked, sem neki, hogy ennyi éven át távol kellett lennetek egymástól – ismerte el igazát Remus gyengéden. – De Perselus mégiscsak felnőtt, és a döntést, miszerint engedi magát megbélyegeztetni Voldemort által, szintén önszántából hozta meg.

– Anyámért tette – vetette ellen Harry. – Igazán nem mondhatod, hogy sok választása volt. – Mostanra átmelegedett kezeit gyorsan kihúzta a combja alól, és bár nem akart ellenségesnek vagy makacsnak látszani, keresztbe tette karjait maga előtt.

Remus felsóhajtott, és lágyan megpaskolta a fiú térdét. – Tudom, hogy miért tette, és persze, hogy nem volt választása. De a következményekkel akkor is számolni kell, ha csak egyetlen út áll nyitva előttünk. Minden tettnek következményei vannak, Harry.

– De ha Voldemort tud rólam és Pitonról, akkor meg fogja őt ölni! – robbant ki a fiúból az idáig visszatartott idegesség.

– Harry, képtelenség megtudnunk, hogy mi folyik ott jelen pillanatban. Viszont azt hiszem, jobban tennéd, ha ma éjszakára itt maradnál az én körletemben… a biztonság kedvéért – tette hozzá, amikor a fiú felkapta a fejét, és éles tekintettel rápillantott.

– A biztonság kedvéért? Mármint abban az esetben, ha Voldemort megöli Pitont, és aztán idejön, hogy velem is végezzen? – Harry hallotta, hogy hangja egyre magasabb tartományokba emelkedik, és ahogy a pánik ismét magával ragadta, mindkét kezét ökölbe szorítva próbálta teste vad remegését lecsillapítani. Remus egyetlen, határozott mozdulattal talpra állította, és szorosan átölelte.

– Harry – susogta Remus lágyan a reszkető fiú fülébe, miközben erősen köré fonta a karját. – Minden rendben lesz. – Harry a férfi mellkasához szorított arccal hevesen megrázta a fejét, de semmi más jelét nem adta ellenkezésének. Jó néhány perc eltelt, mire eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy szégyentől vöröslő arccal elhúzódjon.

– Sajnálom – motyogta, de Remus megrázta a fejét.

– Nincs miért bocsánatot kérned. Néha mindenki lehet szomorú. – Harry bólintott, bár lelke legmélyén a legkevésbé sem értett egyet. Mégis hány másik felnőtt engedte meg neki idáig, hogy ilyen nyíltan kimutassa az aggodalmát? Sietve megrázta a fejét, mintha így elhessegethetné a rossz gondolatokat, majd fázósan maga köré fonta a karjait.

– Menj, és feküdj le inkább az én ágyamba Harry – indítványozta Remus, és pálcáját hálószobája felé irányítva elmotyogott egy frissítő bűbájt, aztán meg egy másik varázsigét, amivel reggelente Harry is rendbe szokta szedni a saját ágyát a Griffendél-toronyban.

– Erre semmi szükség, Remus – ellenkezett Harry. – Nem akarom, hogy idekint kényelmetlenkedj a kanapén.

A férfi elmosolyodott. – Ki mondta, hogy a kanapén alszom? Nem tudom, feltűnt-e, de a varázslók néha egész praktikus dolgokat tudnak véghezvinni a pálcájukkal.

Harry a szemét forgatta. – Nagyon vicces vagy, Remus.

– Köszönöm. Na, akkor nyomás lefeküdni.

– De hát Ron észre fogja venni, hogy nem vagyok a szobámban, és…

– Majd küldök McGalagonynak egy üzenetet, rendben?

A fiú bólintott, majd hatalmasat ásított.

Remus ismét elmosolyodott. – Menj már, Harry – noszogatta gyengéden. A fiú engedelmesen megfordult. Aggodalmai nem oszlottak el, viszont hirtelen szörnyen kimerültnek érezte magát. Pár lépés után azonban megint megtorpant, és visszafordult.

– Nem szeretnél először kihozni a szobádból pár párnát, meg takarót? – kérdezte.

Remus megpaskolta köntösének zsebébe rejtett pálcáját. – A lenyűgöző varázspálca, emlékszel? – kérdezte vigyorogva.

Harry megcsóválta a fejét, majd a nyitott ajtón át besétált a hálószobába. Az ágy frissnek, és rendkívül hívogatónak tűnt, így habozás nélkül a takarók alá mászott. Sajnos, a szívébe még az ágy melege sem tudta visszacsempészni a nyugalmat. Sokáig bámulta ébren a plafont, a hideg, koszos földön kínlódó Pitonra gondolva, mígnem kellemetlen képekkel teli, nyugtalan álomba merült.

Másnap reggel korán felébresztette a szemébe tűző nap; pislogva igyekezett védekezni az éles fénysugarak ellen, és közben kicsit éberebb állapotba kerülni. Álmosan megdörgölte a szemét, agyát pedig lassan elárasztották a múlt éjszaka eseményeinek képei; emlékezett, hogy nem a saját, hanem Remus ágyában aludt, miután hajnali két órakor fejvesztve iderohant. Hirtelen hidegnek érezte izzadtságtól átnedvesedett pizsamáját, és ideges reszketéssel felidézte magában idejövetelének okát, a szörnyű rémálmot.

Sietve áthúzta fején átizzadt pizsamafelsőjét, hogy egy szárító varázslattal megszárítsa, de a másik szobából behallatszó hangokra megmerevedett.

– Nem kellett volna azonnal iderohannod – hallotta Remus meglepett hangját.

Beszélgetőpartnere mélyebb, bosszúságtól átitatott dörmögéssel válaszolt. – A te üzenetedben az állt, sürgős ügyben akarsz beszélni velem, Lupin.

Piton!

Harry kapkodva felvette és orrára lökte az éjjeliszekrényen hagyott szemüvegét, lerántotta magáról a takarót, kiugrott az ágyból, és hatalmas csattanással kitárva az ajtót, kisietett a nappaliba. A két férfi a zajra azonnal felé kapta a pillantását, azonban, míg Remus elmosolyodott a láttán, Piton szeme döbbenten elkerekedett.

– Harry – üdvözölte könnyedén Remus, többet azonban nem tudott mondani, mert Piton halálosan pontos mozdulattal megragadta és felkapta a nyakánál fogva, majd odapasszírozta a legközelebbi falhoz, hogy csak úgy csattant.

– Mit jelentsen ez? – sziszegte villámló szemmel.

Harrynek végül sikerült kiráznia magát a jelenet okozta első sokkból, mire kiáltva a két férfi felé vetette magát. – Hagyja abba! – Piton feléje fordította a fejét, szorítása azonban nem engedett. – Engedje el!

A bájitalmester szeme összeszűkült, de Harrynek ezúttal nem kellett erőlködnie, hogy kiolvassa az obszidián szemekből a fájdalmat. Piton mélyről jövő morgást hallatott, majd egy határozott mozdulattal messzire taszította magától Lupint, mintha már a közelségétől is rosszul érezné magát.

Remus megtántorodva fájós torkához kapott, és a legközelebbi székre hanyatlott. Harry azonnal odasietett hozzá. – Jól vagy? – kérdezte, s amikor a férfi remegve bólintott, csak akkor perdült dühösen Piton felé. A férfi már-már kábult arckifejezéssel figyelte őket.

– Mi a jó büdös franc volt ez? – ordította a fiú magából kikelve.

Bármi taszította is Pitont abba a döbbent állapotba, a kiáltás hatásosan kirángatta belőle. Felegyenesedett, és jéghideg hangon azt mondta. – Ne kiabálj velem.

Harry mérgesen bámult vissza rá. – Akkor kiabálok magával, Piton, amikor nekem jólesik! Mégis mit képzelt az előbb? Meg is ölhette volna!

A mondat elején Piton elsápadt, de mire Harry az ordibálás végére ért, visszatért a színe, meg a jól ismert gúnyos fintor is megjelent a szája szegletében. – Igen – értett egyet.

– Igen? – szajkózta a választ Harry, ismét felpaprikázva magát. – Ezzel meg mi a frászt akar mondani? – Kezét olyan szorosan szorította ökölbe, hogy az már fájt.

– Perselus… – Remusnak sikerült magát talpra küszködnie, s bár hangja még mindig reszelős volt, csendesen megszólalt. – Harry tegnap éjjel felkeresett, miután felébresztette egy álom, amit Voldemort újabb kísérletének vélt az elméje elfoglalására. Egyszerűen nem akartam, hogy az éjszaka kellős közepén egyedül menjen vissza a toronyba. – Mikor Piton nem válaszolt, Remus még az előbbinél is halkabban, hozzátette. – Én idekint aludtam a nappaliban.

Harry értetlenkedve nézett hol egyikre, hol másikra, aztán érdeklődve figyelte, hogy Piton egy pillanatra behunyja a szemét, majd arcát a szokásos kiismerhetetlen maszk mögé rejti.

– Miből gondolod, hogy a Sötét Nagyúr megpróbált kapcsolatot teremteni veled? – kérdezte végül a fiútól.

Harry még mindig bosszús volt a bájitalmester pár perccel ezelőtti mániákus kirohanása miatt, így legszívesebben nem is válaszolt volna. Aztán eszébe jutott, hogy talán mégis fontos volna megtudni, mi történt tegnap éjjel, ezért ökölbe szorított kezeit leeresztve megszólalt.

– Pont olyan volt, mint tavaly. Én voltam Voldemort… az ő szemszögéből láttam a dolgokat.

– Mit láttál?

Harry idegesen fészkelődött, és csak lesütött szemmel mert válaszolni. – Magát kínoztam – felelte szinte suttogva.

– Te nem csináltál semmi ilyesmit! – jelentette ki Piton határozottan, de a korábbi hidegségnek már nyoma sem volt a hangjában. Harry meglepetten felnézett, mire a férfi fordította el a pillantását. – Pontos részletekre nem emlékszel? Például, hogy mit mondtak, vagy hogy konkrétan hol láttál engem?

A fiú sietve bólintott. – A Cruciatus-átok volt az, maga pedig odalenn feküdt a koszban.

Piton meglehetősen hosszú ideig hallgatott, mielőtt újra megszólalt. – A Sötét Nagyúr nem állt kapcsolatban veled.

– De hát ezt meg honnan veszi? – ámult el Harry, mivel a férfi hangja tökéletes bizonyosságról árulkodott.

Piton szorosan összepréselte az ajkát, aztán fojtott hangon kijelentette. – Nem használta rajtam a Cruciatus-átkot, és az éjjel egyetlen pillanatában sem „feküdtem a koszban".

Bár nála nehéz volt megállapítani, éppen mit érez, Harry mintha egy csepp ámulatot látott volna a szemében. Ez már neki is magas volt egy kicsit… Ugyan mi lehet olyan lenyűgöző abban, hogy valaki arccal lefelé fekszik a földön? Karba tett kézzel, megzavarodva tette fel a kérdést. – Akkor… az egész csak álom volt?

Piton habozás nélkül bólintott. Remus, aki eddig figyelmesen hallgatta a párbeszédet, most finoman megköszörülte a torkát – bizonyára, hogy visszanyerje a durva közjáték során elveszített hangját –, és halkan megszólalt.

– Azt hiszem, ideje lenne átöltöznöm. Nem baj, ha elmegyek egy pár percre, Harry?

A fiú hezitálva nézett rá, Piton viszont gúnyosan elfintorodott. – Eddig még egyszer sem zsigereltem ki, amikor egy szobában voltam vele, Lupin.

Remus finoman elmosolyodott, majd biztatóan megszorította a tinédzser vállát, és hangtalanul távozott. Harry és Piton magára maradt. A fiú mindenhová nézett, csak épp a bájitalmesterre nem; szörnyen önérzetesnek, ugyanakkor rettentően összezavarodottnak érezte magát.

– Mivel mostanában eléggé… elfoglaltak voltunk más ügyekkel – kezdte Piton, és fojtott hangjából Harry arra következtetett, hogy a férfi legalább olyan kényelmetlenül érzi magát, mint ő –, nem beszéltük meg pontosan, mi legyen az okklumencia óráinkkal.

A professzor már megint azzal a tekintettel nézett rá, amitől Harrynek folyton az az érzése támadt, hogy a férfi pillanatokon belül fogja a szeletelő kését, és felaprítja őt bájital-hozzávalónak. Mivel fogalma sem volt, Piton mit vár tőle, nemtörődöm mozdulattal vállat vont, a tanár álla pedig várható módon megfeszülni látszott. Épp ezért volt annyira megdöbbentő, amikor megszólalt, és egyáltalán nem azt mondta, amire Harry számított.

– Elfogadható lenne számodra, ha újrakezdenénk az okklumencia órákat?

Hangja sima volt, érzelemmentes, Harry lassan mégis kezdett felfedezni egyfajta mintát a viselkedésében. Amikor a professzor ilyen mereven tartotta magát, mindig valami olyasmit közölt, amitől Harry gyomra tüstént bukfencet vetett – csak épp nem a rettegéstől, sokkal inkább valamiféle bizonytalan remény hatására. Mintha Piton ilyenkor borzasztóan próbálná kimutatni, hogy törődik vele, de sikertelenül.

Mivel szerette volna teóriáját alávetni egy próbának, Harry mosolyogva, majdnem felszabadult arccal, s az okklumencia órákkal szembeni félős fenntartásait mélyen magába zárva azt mondta. – Persze, miért is ne.

Közben egy pillanatra sem vette le a szemét Piton arcáról, ami az ő kijelentését követő másodpercben mintha veszített volna feszes hidegségéből, s a szemében is megcsillant valami meleg fény. A dolog mindössze pár pillanatig tartott, a bájitalmester hamarosan ugyanolyan merev visszafogottsággal nézett rá, mint előtte, s a kijelentésére is csak egy apró bólintással válaszolt. Harry, apró kísérletének sikerét látva elmosolyodott, s olyan virágos jókedve kerekedett, hogy legszívesebben hangosan hahotázott vagy ujjongott volna.

– Mikor kezdenénk el? – kérdezte, mire örömébe azonnal egy csipetnyi pánik keveredett.

Attól félt, hogy Piton, mint egy vadállat, aki az ösztöneit követi, valahogy megérezte a lelkében megbújó kétségbeesést, ugyanis meglehetősen figyelmes pillantással fixírozta az arcát.

– Ma. Este hétkor.

– Az ön osztálytermében, uram?

A férfi hezitálni látszott pár pillanatig, de aztán bólintott. – Igen, ott jó lesz.

Kényelmetlen csend borult rájuk, ahogy ott álltak egymásra bámulva Lupin nappalijában, s meg sem mozdultak, amíg Remus – immár iskolai talárjába öltözve, és Harry teljesen megszárított pizsamafelsőjével a kezében – belépett a szobába. A gondolatra, hogy egész idáig fedetlen felsőtesttel állt a két férfi előtt, Harry érezte, hogy elvörösödik.

– Öhm… köszi, Remus – motyogta, majd a lehető leggyorsabban magára húzta a ruhadarabot. Öltözés közben egy gondolat tolakodott az agyába, szeme pedig rögtön Pitonra rebbent, és gyanakvóan összehúzódott. – Maga azt hitte, hogy Remusszal voltam odabent, együtt? – kérdezte hitetlenkedve, s annyira képtelennek találta az ötletet, hogy szégyenlősségéről megfeledkezve, hangosan felnevetett. Piton persze a jókedv legkisebb jele nélkül szorította össze a száját. Harry felemelt szemöldökkel nézett előbb rá, aztán Remusra, mielőtt újra megszólalt volna. – Azt hiszem, így már érthető a korábbi reakciója – vigyorgott, de aztán sietve ajkába harapott, mikor látta Piton dühtől megfeszülő vonásait.

– Úgy emlékszem, világosan megkértelek rá tegnap, hogy ne hagyd el a tornyot. – A hang jeges volt, s bár a kísérlet a témaváltásra ennél átlátszóbb már nem is lehetett volna, Harry mégis szégyenteljesen lenézett, és Remus kölcsönzokniját kezdte tanulmányozni.

– Uh…

Piton önelégült hangon folytatta. – Talán a ma esti óránk előtt még elbeszélgethetnénk kicsit arról, miért vagy képtelen követni a legegyszerűbb utasításokat is.

– De hát azt hittem, kínozzák magát! – védekezett makacsul Harry.

A férfi dölyfös vigyora eltűnt, mégis habozás nélkül válaszolt. – Nem számít, mi történt, akkor is a helyeden kellett volna maradnod.

Harry dühösen karba tett kézzel, mogorván nézett Pitonra, aki válaszként ugyanolyan mérgesen visszabámult rá. Mivel a bájitaltan tanár mestere volt a barátságtalan pillantásoknak, Harry egy idő után feladta, és morcosan kijelentette. – Jó. Vonjon le pontokat, ha úgy tetszik.

Piton szeme összeszűkült, de hangja könnyed volt, ahogy megszólalt. – Pontban hétkor találkozunk. Ne felejtsd el. – Ezzel a fiú elégedetlen mormogását figyelmen kívül hagyva, kivitorlázott a teremből; az ajtó hatalmas dörrenéssel csapódott be mögötte.

– Micsoda undok fráter. El tudod ezt hinni? – tajtékzott Harry, s Remus felé fordult, félig-meddig azt várva, a férfi hevesen bólogatva ad majd igazat neki.

A tanár viszont a csukott ajtót bámulta, s látszólag nagyon elmerült a gondolataiban. – Nem, nem igazán – motyogta, s közben fájós nyakát dörzsölgette.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Harry háttal egy fának támaszkodva nézte a lemenő napot, Ginny pedig kényelmesen nekidőlve gyönyörködött a látványban. Csak akkor fordult hátra, mikor érezte, hogy a fiúból előtörő hatalmas sóhaj végigborzolja a tarkóját.

– Minden rendben lesz, Harry – próbálkozott nyugtató hangon.

– Igen – értett egyet a fiú, bár egész teste egyetlen ideges csomónak érződött. – Amit múlt évben csinált, az brutális volt – vallotta be végül, s az emlékek hatására összeborzongott. Ginny immár teljesen megfordult, hogy szembenézhessen vele. Lassan kinyújtotta a kezét, és lágyan beletúrt a másik fekete hajába. Harry behunyt szemmel élvezte a lány közelségét.

– A dolgok most máshogy állnak, mint akkor.

Fura volt, hogy Ginny egyszerű, őszinte kijelentései mennyire meg tudták nyugtatni, amikor zaklatottnak érezte magát. Erre gondolt, ahogy ismét magához húzta a lányt.

– Igen, néha tényleg azt érzem, hogy megváltozott, de aztán mintha elpattanna benne valami, és… visszatér ugyanaz az undok Piton, akit mindig is ismertem. – Érezte, ahogy Ginny bólint egyet.

– Tizenhat évig teljesen egyedül volt, Harry.

A fiú nem válaszolt, de Ginny szavai mélyen megrázták, s nehéz szívvel gondolt Pitonra; hogy mennyire magányos, mennyire bánatos lehetett, miután mindent, de mindent elveszített. – Nem akartam, hogy meghaljon… – suttogta hirtelen, a lány pedig köré fonta a karjait, és hagyta, hogy nekitámaszkodjon. Hosszú-hosszú ideig ültek így némán a fa alatt, de nem is volt szükségük szavakra.

Mikor később visszasétáltak a kastélyba, megbeszélniük sem kellett, ujjaik egészen természetesen találták meg a másikét, és fonódtak egybe. Az elvarázsolt lépcsők aljánál Harry lágy csókot nyomott a lány szájára, aztán megfordult, és egyedül tette meg a pincékhez vezető utat.

Piton osztálytermének ajtaja tárva-nyitva állt, így hát belépett.

– Csukd be az ajtót.

A professzor az íróasztalánál ült, kezében penna, előtte egy halom javításra váró dolgozat. A fiú halkan becsukta maga után az ajtót, és már meg sem lepődött, amikor Piton kiszórta rá a szokásos bűbájokat.

Miután a tanár befejezte, amit éppen csinált, intett Harrynek, hogy kövesse, és elindult az irodája felé. A fiú szíve a torkában dobogott. Piton irodájában lett legutóbbi látogatása katasztrofálisra sikeredett. Meg kellett acéloznia akaratát, hogy lába továbbvigye a férfi nyomában, és hihetetlenül megkönnyebbült, még fel is sóhajtott, amikor Piton elhaladt a rettegett ajtó mellett, és a kandallóhoz lépett.

A férfi megfordult, és kíváncsian rápillantott. – Talán gond van?

Harry sietve megrázta a fejét. – Nem, semmi gond. Megyünk valahová, uram? – kérdezte, mert látta, hogy Piton belemarkol a kandallópárkányra állított Hop-poros üvegbe.

– Nyilván igen – jegyezte meg a tanár, de minden gúny vagy rosszindulat nélkül. Intett neki, hogy lépjen a kandallóba, Harry pedig idegesen bár, de engedelmeskedett. A férfi követte, s olyan közel állt meg hozzá, hogy még a karjuk is összeért. Látszólag zavarta egy kicsit Harry közelsége, de azért felemelte a karját, és a zöld port maguk köré szórva elkiáltotta magát: – Perselus Piton személyes körlete.

Harry, ezt hallva, tátva felejtette a száját, de ezzel csak annyit ért el, hogy orra-szája telement korommal. Köhögött, prüszkölt, fuldoklott, mindezt egyszerre, mire Piton segítőkészen rávágott egyet a hátára. Erre krákogott még egy utolsót, bár a torka továbbra is fájt és égetett. A tanár szó nélkül felé nyújtott egy pohár vizet, mikor kilépett a kandallóból. Felpillantott. Piton türelmetlenül és roppant jelentőségteljesen a pohárra nézett, mire Harry elvette tőle, és lassan kortyolgatta, hátha ez enyhíti az ingerlő nyomást a torkában.

– Köszönöm, uram.

Piton szemöldöke megemelkedett. – A Hop-hálózatot általában csukott szájjal érdemes használni – közölte pléhpofával, Harrynek pedig most már legalább úgy égett az arca, ahogy az előbb még a torka. Majdnem válaszolt valamit, amikor észrevette, hogy a professzor szája a jobb oldalon egy milliméternyit mintha felfelé kunkorodna. Bámult egy darabig, mint borjú az új kapura, aztán bólintott.

– Jó tanács. Próbálom majd észben tartani, uram – jelentette ki a lehető legkomolyabb hangon. A férfi rábámult, arca pedig a szokásos üres maszkba fordult, de Harry ezt már inkább viccesnek találta. Pitont néha könnyebb volt megfejteni, mint Ront, mikor így viselkedett.

– Akkor kezdhetjük? – érdeklődött Piton, mintha az utóbbi két percet nem is jól nevelt tréfálkozással töltötték volna.

Harry csak ekkor figyelt fel a környezetére. Minden kétséget kizáróan továbbra is a pincékben voltak, a bútorok világos színén viszont meglepődött. A kanapé, székek és egyéb bútorok kényelmesnek, a falon függő festmények határozottan… vidámaknak tűntek. Teljesen pitontalan volt az egész.

Észrevette, hogy a férfi őt nézi, miközben felméri a szobát, és hirtelen elszégyellte magát. – Sajnálom, uram. Kezdhetjük.

– A legtöbb dolgot édesanyád választotta ki – szólalt meg hirtelen Piton, kitalálva, mi jár a fiú fejében.

– Tényleg?

A tanár bólintott.

– És maga megtartotta, uram? – bukott ki Harryből a kérdés, mielőtt megfékezhette volna a nyelvét.

Piton elfordította a tekintetét, de közben halkan magyarázott. – Dumbledore létrehozott egy úgymond menedékházat nekünk, amikor megszülettél. Édesanyád dekorálta ki. Mikor ő meghalt, és Albus megkért, hogy tanítsak az iskolában, mindent idehozattam. – Harry talán most először hallotta Pitont egyfolytában ilyen sokat beszélni, így csak nagy erőfeszítések árán volt képes visszafogni magát, hogy ne csak ostobán bámuljon rá, hanem rá is bólintson a szavaira.

Majd kiugrott a szíve boldogságában, amiért a férfi megtartotta anyja holmijait. Azok után, amit Lily bevallott neki, Pitonnak minden joga megvolt a gyűlölethez, és mégis… itt a bizonyíték, hogy bármi történt is, sosem szűnt meg igazán szeretni a nőt. Érezte, hogy a tanár szeme ismét rászegeződik, és eltűnődött, vajon arca mennyit árul el abból, amit legbelül érez. Nagyon kikívánkozott belőle egy kérdés, és úgy döntött, vállalja a kockázatot. Csak reménykedni tudott, hogy később nem bánja meg.

– Miért hozott ide, uram?

Egy izom mintha megrándult volna Piton szája mellett. – Talán van valami ellenvetésed? – kérdezte, Harry pedig legszívesebben a szemét forgatta volna.

– Nem, uram, örülök, hogy eljöttünk. – A szavak természetellenesnek tűntek a szájából, s Piton egy kicsit zavarban is volt miattuk, de mivel nem csattant fel dühösen, vagy hurrogta le, Harry nem érezte rosszul magát, amiért kimondta, amit gondolt.

– Akkor kezdjük – mondta Piton, aki nyilván szeretett volna elkanyarodni kevésbé érzékeny témák felé. Persze kettejük esetében az okklumencia sem volt egy kimondottan kellemes megbeszélnivaló. A fiú ennek ellenére bólintott, mert nem akart csalódást okozni a professzornak.

– Az elmének több rétege van – kezdte a magyarázatot Piton, Harrynek pedig pislantania kellett meglepetésében. A tanár zavartalanul folytatta. – Az okklumencia lényege, hogy bizonyos gondolatokat egy mentális pajzs mögé rejtsünk, miközben más, általunk kiválasztottakat előtérbe helyezzünk.

– Uram?

– Ez teszi lehetővé, hogy kémkedhessek a Sötét Nagyúr után. Csak azokat a gondolataimat láthatja, amit én látni engedek neki. Minden más gondolatot – főleg azokat, amelyek árulóim lehetnének – mélyen a pajzsaim mögé rejtek. – Piton türelmes hangon tovább magyarázott, Harry mégis alig tudott odafigyelni rá, annyira sokkolta a professzor tanítási módszerének drasztikus változása.

Habozva, nehogy véletlenül kipukkadjon a megértésnek az a törékeny buborékja, ami ilyen váratlanul beborította őket, megkérdezte. – De én hogyan lehetnék ugyanerre képes, uram?

Piton tűnődő pillantással végigmérte, aztán egyszerűen kijelentette. – Majd én segítek neked.