Tizenhetedik fejezet: Új megközelítés

1996

– Gyere ide.

– Uram? – Harryt váratlanul érte a halk utasítás.

– Minél közelebb vagy valakihez, annál könnyebb kapcsolatot teremteni az illető elméjével – magyarázta Piton, látva Harry szkeptikus pillantását. – A Sötét Nagyúr átlag feletti képességekkel rendelkezik, ami a legilimenciát illeti, ráadásul a kettőtök közötti kapcsolat elég különleges – folytatta, s hangja egy árnyalattal türelmetlenebbül csengett, mint egy perccel ezelőtt.

– De ugye nem kell közel lennem Voldemorthoz, hogy blokkolni tudjam a támadásait?

– Nem, nem kell. Viszont meg kell tanulnod, hogyan zárj ki az elmédből mindenki mást, és ehhez az kell, hogy ide gyere végre! – A parancs kurta volt, és az éles hangból ítélve, a professzor türelme maradékához ért. Harry azon kapta magát, hogy a lába automatikusan elindul, bár közben legbelül szitkozódott, amiért már az első szigorúbb utasításra rögtön ilyen könnyen engedelmeskedik. Ha Piton észrevette is a neheztelését, nem szólt rá semmit.

Mikor Harry elég közel ért, a férfi a bal felső karjánál fogva megragadta, és minden további teketória nélkül a kanapéra penderítette.

– Aú! – tört ki a fiúból egy meglepett kiáltás, mire Piton olyan hirtelen eresztette el, és kapta vissza a kezét, mintha Harry bőre égetné az övét.

Néhány másodperces csendet követően a bájitalmester kimért hangon újra megszólalt.

– El kell képzelned a fejedben egy képet. – Nem nézett Harryre, miközben beszélt. A fiú a karját dörzsölgette; egyáltalán nem fájt olyan nagyon, de nem értette, miért kell a professzornak folyton ennyire tolakodónak lennie mindenben.

– Miféle képet? – kockáztatta meg végül a kérdést.

Piton pillantása ismét feléje fordult. – Ami segít koncentrálni. Olyat válassz, ami nem tereli el a figyelmedet. Megmutatom.

A férfi leült Harry mellé a kanapéra úgy, hogy hagyott maguk között pár centi szabad helyet, aztán szembefordult vele. Előhúzta pálcáját talárja redői közül, és hegyét lassan a fiú halántéka felé közelítette. Harry nagyon igyekezett, nehogy összerezzenjen, mégis minden pillanatban azt várta, hogy Piton majd kinyitja a száját, és ismerős sziszegéssel azt mondja: Legilimens. Ehelyett halkan, óvatosan megszólalt.

– Ha fizikai érintkezésben vagyunk, akkor fog leginkább működni a dolog – mondta, majd kissé mogorván hozzátette. – Nem foglak bántani.

Harry gyomra fordult kettőt-hármat; eszében sem volt megbántani Pitont, de a férfi hangjából rögtön kiérezte a fájdalmat, és rájött, hogy ezen a téren kudarcot vallott. Sikerült kinyögnie egy vérszegény „oké"-t, de aztán szinte rögtön megfeszült a teste, mikor magán érezte a tanár vizslató pillantását.

Piton egy csaknem gyengéd mozdulattal előrenyúlt, és ujjait lágyan a fiú hajába mélyesztve, hátul a tarkójánál megtámasztotta a fejét. Harry tehetetlen volt a testét ismét hatalmába kerítő szorongással szemben. A férfi megérezhette, hogy fenntartásai vannak, mert csendesen megszólalt.

– Most nem lesz olyan kellemetlen az elmédbe való behatolás, mint korábban. – A nyugtató szavak hatására Harry képes volt ellazulni egy kissé, így még azt is engedelmesen hagyta, hogy a professzor lágyan megemelje a fejét. Pillantása az éjfekete szempárba fúródott.

Piton pálcája gyengéden megérintette a halántékát, s a csendet megtörte egy suttogó hangon elmormolt varázsige. Harry meglepetten teleszívta a tüdejét levegővel, amikor valami megmagyarázhatatlan, meleg fény az elméjébe hatolt. A melegség szétterjedt a gondolatai között, s közben egyre növekedett, mígnem egy aprócska láng képében próbálta feloldani Harry gyengülő ellenállását, és a vágyat, hogy egyedül maradjon odabent fájdalmas gondolataival. A lángok sokasodtak, a melegség lassan elárasztotta minden porcikáját, hűsítő gyógyírként csillapítva az elméjében kavargó szomorú emlékeket.

A lángok csápok módjára kinyúltak felé, akár egy kéz ujjai, megragadták, és az immár mindenhol felcsapó lángok közé taszították Harry legkeservesebb emlékeit, mígnem a fiú megint egésznek érezte magát, mintha megtisztult volna. A lángok mintegy kérdőn, tapogatózva nyúltak ki egy-egy könnyedebb emlék felé; Ron, amint az ágyánál térdel, és a cipője után kotorászik. Hermione, ahogy összekulcsolt kézzel magyarázza, hogy szerinte Piton nagyon szerette Lilyt. Hedvig, ahogy levéllel a csőrében felé repül a Nagyteremben.

Harry ellazult, a lángok pedig ismét felcsaptak, felszínre tolva, és újra szabadon eresztve az előbbi ártalmatlan emlékeket. A tűz lassan kialudt, mígnem csak egészen finoman, pislákolva égett tovább, a fiú pedig úgy érezte, béke veszi körül, s nem nyomasztják többé gondok.

A lángok alig hallható, gyenge, suhogó hang kíséretében egy utolsót lobbantak, aztán teljesen kialudtak. A korábban eltemetett emlékek lassan, fokozatosan visszaszállingóztak Harry tudatába, ő pedig kissé kábán nyitotta ki a szemét. Piton őt bámulta, de úgy, mintha teljesen másutt járna gondolatban; keze még mindig Harry tarkóján nyugodott. Végül pislantott egyet, s mint aki most tér egészen magához, óvatosan kibogozta az ujjait a fiú fekete hajtincsei közül.

Vonásai hirtelen megkeményedtek. – Elmondtad a barátaidnak – mondta szinte vádlón, Harry korábbi nyugalma pedig egykettőre semmivé foszlott.

– Az még azelőtt volt, hogy megkért volna rá, ne tegyem – védekezett Harry, remélve, hogy a professzor ejti a témát.

– Vagyis mégis képes vagy követni egyszerű utasításokat? – vicsorgott a férfi.

Harry keze ökölbe szorult, arcát pedig dühös pír öntötte el. – Naná, elvégre évek óta követem a maga ostoba utasításait, nem igaz? – vágott vissza.

Piton szeme ingerülten megvillant. – Én úgy emlékszem, a felnőttek utasításaihoz való kritikus hozzáállásod vezetett a múlt évi tragikus incidenshez a Minisztériumban – közölte vontatottan, mire Harry azonnal talpra ugrott.

– A maga tanítási képességeinek teljes hiánya miatt volt, hogy amit tavaly megtanultam okklumenciából, az egy nagy kalap szart sem ért! Voldemort csakis azért volt képes belemászni a fejembe, mert maga képtelen volt túllépni a Jamesszel szembeni gyerekes féltékenységén! – Harry ekkor már teljes tüdőből üvöltött, Piton meg szintén felpattant, és dühösen bámult le rá.

– Féltékenység, Potter? – sziszegte a férfi. – James Potter elvette tőlem a családomat…

– Ő nem vett el magától semmit! – ordibálta Harry. – Voldemort és a maga anyja megölték az én anyámat, én pedig itt állok maga előtt, Piton!

A tanár mindkét keze ökölbe szorult, miközben azt vicsorogta. – Nem fogsz ilyen hangon beszélni velem.

– Miért, akkor mégis hogy szólítsam, ha? – utánozta Harry a bájitalmester mogorva arckifejezését. – Mit szólna az „apucihoz", tudja, úgy, mint régen. Vagy azzal fájdalmas sebeket tépnénk fel az érzékeny kis lelkében? Csak Merlin tudhatja, miért óvatoskodunk, meg finomkodunk a közelében annyira, mikor még ennyi év alatt sem derült ki világosan, vannak-e egyáltalán érzései! – Figyelmen kívül hagyva a könnyeket, melyek a szeme sarkában gyülekeztek, Harry a kandalló felé indult.

– Hová mész? – követelt választ Piton durva hangon.

A fiú a füle botját sem mozgatta, dühösen sétált tovább.

– Invito Hop-por! – harsogta a bájitalmester, Harry pedig csak gyors reflexeinek köszönhette, hogy nem kólintotta fejbe a kandallópárkányról lerepülő ébenfa doboz.

Mérgesen megpördült a tengelye körül. – Héj! – tiltakozott, de annyira elborította agyát a vörös köd, hogy szinte azonnal visszafordult, és ezúttal az ajtót vette célba.

– Ha szeretnéd gúzsba kötve találni magad, nyugodtan menj csak tovább – hallotta Piton halálosan nyugodt hangját a háta mögül.

Bár Harry tisztában volt vele, hogy a bájitaltan tanár nyilván nem fél valóra váltani a fenyegetéseit, tett még egy lépést a kijárat felé.

– Petrificus…

– Jól van már, jól van! – Ezzel a fiú megpördült a sarkán, s Piton felé fordulva látta, ahogy a bájitalmester nyugodtan leereszti a pálcáját, olyan lassan, s akkurátusan, mintha nem az előbb akarta volna megátkozni a saját fiát. Harry dacosan keresztbe tette maga előtt a karját. – Vagyis most már fogoly vagyok – jegyezte meg szarkasztikusan.

Piton ajka valami megmagyarázhatatlan fintorba torzult, Harry pedig összehúzott szemmel nézett vissza rá.

– Nem vagy fogoly. De mindenképpen itt maradsz, amíg be nem fejeztük az órát.

A fiú vállai erre megereszkedtek egy kissé. – Folytatni akarja ezt a tortúrát? – kérdezte, igyekezve mindenféle érzelmet száműzni a hangjából.

A tanár szemöldöke megemelkedett. – Úgy érted a „tanítási képességeim teljes hiánya" ellenére? – tudakolta.

Harry összerezzent. – Nos, nem mondhatni, hogy tavaly valami sokat tanultam magától, nem igaz? – Bár igyekezett elkerülni, a hangsúly mégis kissé szarkasztikusra sikeredett.

Piton a fiú arcán nyugtatta a tekintetét egy darabig, majd csendesen megszólalt. – Múlt évben nem voltam eléggé felkészülve.

Harrynek fogalma sem volt, mit gondoljon erről a kijelentésről. Félt, hogyha tovább erőlteti, Piton csak megint felpaprikázza magát, és mivel örült, hogy végre nem akarják leharapni egymás fejét, inkább megtartotta magának a kérdéseit, és simán rábólintott a másik szavaira. A tanár válaszul vetett rá egy fura, kiismerhetetlen pillantást, Harrynek pedig el kellett fordítania a fejét, mert érezte, hogy torka összeszorul.

– Tavaly is hallgatnom kellett volna magára – jegyezte meg alig hallhatóan.

– Nem segített volna – közölte Piton mintegy tényszerűen, egy kis szünet után.

Harry megkockáztatott egy óvatos pillantást. Piton felsóhajtott, majd kezével a kanapé irányába intett, jelezve a fiúnak, hogy üljön le. Ő óvatos mozdulattal a bútor legszélére telepedett, közben folyamatosan szemmel tartva a tanárt.

– A tavaly alkalmazott módszereim alkalmatlanok voltak arra, hogy bármit is tanulj belőlük az adott helyzetben. Igazad van abban, hogy elvakított a James Potter iránti gyűlöletem.

Harry értetlenül nézett rá. – Uram?

– Nem a te hibád, hogy Black meghalt. Eszemben se volt ezt sugallni feléd az előbb – közölte, s arcvonásait mintha kőbe vésték volna, mozdulatlanabbak voltak, mint valaha. Aztán váratlanul megkérdezte. – Folytathatjuk? – Harry szótlanul bólintott, mert úgy érezte, jelenleg egyetlen szót sem tudna kinyögni. – Ez alkalommal is belépek ugyan az elmédbe, de csak azért, hogy irányítsalak. A gondolataidat ezúttal neked kell majd a helyes irányba terelni, a teáltalad kiválasztott kép segítségével.

– De hát fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá, uram. Hogyan válasszak magamnak egy képet? – kérdezte Harry, bár belül remegett, hogy a professzort feldühíti majd az értetlenkedésével.

– Félteértetted – mondta Piton, mire Harry zavartan félrebiccentette a fejét. Zavara ugyanúgy szólt a feladatnak, mint annak, hogy a férfi ezúttal mindenfajta gúny és undok vicsorgás nélkül volt képes rámutatni egy hibára. – Nincs rá szükség, hogy te keress magadnak egy képet. Az okklumencia alkalmazásával, és ahogy a gondolataidat a megfelelő helyre zárod, a kép fog megjelenni előtted, és nem fordítva.

Harry megrázta a fejét. – Még mindig nem értem, uram.

– Ahogy korábban mondtam, megmutatom, hogyan kell – közölte Piton, hangjában árnyalatnyi türelmetlenséggel. – Meg fogod nyitni előttem az elmédet. – Ezzel kinyúlt, hogy a korábbihoz hasonló módon megtámassza a fiú fejét a tarkójánál. Harry ezúttal ellenkezés nélkül, egészen magától emelte fel a fejét, és nézett a férfi fekete szemébe. Piton elégedetten bólintott, majd pálcája hegyét lágyan a fiú halántékához érintette.

– Patefacio vestri mens – suttogta, és Harry megint érezte azt a sugárzó melegséget, amikor a tanár az elméjébe hatolt. – Loco vestri poena absentis. – A tűz körülölelte a gondolatait, aztán a lángok mélyéről köd tört elő, és egyre sűrűbb, sötétebb, nedvesebb szubsztanciává olvadt össze.

Zárd el előlem a gondolataidat.

Harry ijedten összerezzent a testetlen hang parancsát hallva. A tűzből egyszer csak kinyúlt néhány lángpászma, körülvette a gyülekező felhőket, és tűzkarjaival egyre szélesebbre, egyre nagyobbra nyújtotta őket, hogy minél több hely legyen Harry gondolatai számára.

Sirius képe emelkedett a mérges, sötétszürke esőfelhők fölé; alakja újra és újra és újra átesett azon a bizonyos Minisztériumbeli kapun. A tűzkarmok az emlék után nyúltak, és lassan, de biztosan betuszkolták a képet a gyülekező felhők közé, el Harry látóteréből. Aztán megjelent Cedric... semmibe bámuló, élettelen szemei Harryre bámultak, ő pedig – még mielőtt Piton tüzes lángkarjai a segítségére siettek volna – maga tolta a keserű emléket a szürke ködbe. A dolgok felgyorsultak; Harry legfájdalmasabb emlékei egymás után úsztak a felhők fölé, de ő minden késlekedés nélkül az átláthatatlan ködbe taszította őket, hogy egy elmosódott foltnál nem látszott több belőlük. Végül Voldemort is megjelent; vörös, kegyelmet nem ismerő szemekkel, gonosz örömmel hajolt a földön vergődő Harry fölé. A fájdalom heves kiáltása szakadt fel a fiú ajkáról, ahogy fogta, és gondolkodás nélkül a sötétség mélyére taszította a fenyegető képet.

Remus vidáman rámosolyog, ahogy kilép Dumbledore irodájában a kandallóból… Fred és George a seprűjükön száguldanak az ég felé, mögöttük színes tűzijátékok pattognak a szélrózsa minden irányába. Harry egész bensőjét boldogság öntötte el, ahogy az örömteli emlékek, mintegy testőrökként körülölelték a minden fájdalmát elzáró sötét viharfelhőt. S aztán, mint egy álomban, távoli hangot hallott, amint azt kántálja: Paro lemma solvo. A mostanáig szunnyadó tűz erre ismét fellángolt, s ahogy körülölelte a felhőt, az megnyílt, utat engedve a szélvészként előszáguldó fájdalmas emlékeknek, melyek, mintha csak erre vártak volna, megrohamozták az eddig felettük őrködő vidám sokaságot.

Harry levegő után kapkodva előregörnyedt, és fájdalmasan felkiáltott, ahogy a rossz emlékek minden előzetes jel nélkül újra megrohamozták. Érezte, hogy erős kezek támasztják meg a vállánál fogva, miközben kétségbeesetten próbál levegőt pumpálni a tüdejébe.

– Lassan lélegezz – utasította egy határozott, mély hang, Harry pedig engedelmesen beszívta, majd lassan kiengedte a tüdejébe szorult levegőt. Ezt még egy párszor el kellett ismételnie ahhoz, hogy kicsit kitisztuljon a kép, és újra figyelni tudjon a környezetére.

A súlyos kezek a vállán gyengéden megszorították… Piton kezei. Aztán a férfi visszahúzta a karját, Harry pedig a váratlan segítség eltűnésével, kénytelen volt a kanapé karfájában megkapaszkodni.

– Mi történt?

– Pontosan az, aminek történnie kellett. Megvédted az elmédet, és csak azok az emlékek maradtak a pajzsodon kívül, amelyeket te hagytál ott, önszántadból.

– Felhők? – Harry valami sokkal félelmetesebbre számított, a felhők valahogy túl gyenge elképzelésnek tűntek a számára.

– Inkább vihar, hogy pontosak legyünk – javította ki a tanár. – Igen hatásos védekezés – mondta, de Harry megrázta a fejét.

– Maga könnyedén áttört rajta.

– Korábban te magad engedtél be az elmédbe. Azért voltam ott, hogy irányítsalak – emlékeztette Piton. – Idővel te leszel az egyetlen, aki a fájdalmas emlékeket elő tudja hozni a felhők mögül.

Harry elkomorodva ráncolta a szemöldökét. – Miért nem mutatta ezt meg már sokkal korábban? – kérdezte, még mielőtt leállíthatta volna magát. Egyébként is sejtette, mi lesz a válasz.

Piton úgy egymáshoz préselte a két ajkát, hogy szájából csak egy vékonyka csík látszott. – Úgy emlékszem, egyszer már elmondtam, hogy az akkori módszereim nem feleltek meg a helyzet elvárásainak, nem így volt?

– De, biztos – értett egyet Harry, bár eléggé semmitmondónak találta a magyarázatot. – Szóval akkor… maga a tüzet választotta, igaz? – érdeklődött, valami ártalmatlan témát keresve a további beszélgetéshez.

– Lángok – javította ki azonnal Piton, mintha feltételezné Harryről, hogy képes felfogni az ilyen nüansznyi különbségek fontosságát. A fiú vállat vont, a tanár pedig tűnődve méregette egy darabig, mielőtt újra megszólította. – A felhőid feltűnően emlékeztettek engem arra a jelenetre, amikor harmadévben a dementorokkal fogócskáztál egy kviddicsmeccs alatt.

Piton elgondolkodó pillantását látva Harrynek azonnal eszébe jutott egy másik, alig egy évvel ezelőtti jelenet is Little Wingingben, ahol a felhők a tanár által említett kviddicsmeccsen látottakhoz hasonló módon sötétedtek el. Megborzongott a gondolatra, hogy mennyire közel álltak akkor Dudleyval ahhoz, hogy a dementorok egy igen kellemetlen csókkal ajándékozzák meg mindkettőjüket.

– Zavar téged az ötlet? – érdeklődött Piton, továbbra is fürkészően bámulva a fiú arcát.

Harry megrázta a fejét. – Nem igazán. Csak eszembe jutott, amikor a múlt nyáron rám támadtak a dementorok – vallotta be.

– Aha. – Piton roppant elégedettnek látszott, ahogy félrebiccentette a fejét.

Harry izgatottan előrehajolt a kanapén. – Ebből most rájött valamire? – kérdezte lelkesen.

Piton egy cseppet elhúzódott, mielőtt válaszolt. – A mumus, akivel harmadévben küzdöttetek meg Lupin óráján, egy dementor alakját vette fel, amikor odaálltál elé, igaz?

– Ezt meg honnan tudja? – lepődött meg a fiú.

– Nyilván nem lep meg, amikor azt mondom, a tanári megbeszéléseken elég gyakran említésre kerül a neved – jegyezte meg kissé hűvösen Piton.

Harry érezte, hogy elvörösödik szégyenében. – Hát ez marha jó – motyogta, miközben az egyik kezébe akadó díszpárna szélét morzsolgatta ujjai között.

– Nem is örülsz neki? – kérdezte a professzor, s Harry egy cseppnyi meglepődést vélt felfedezni a hangjában. Azonnal felvetette a fejét.

– Miért, maga szeretné, ha az egész varázsvilág folyton magáról pletykálkodna? – tette fel a költői kérdést Harry, inkább lemondóan, semmint szemrehányással.

Piton megint azzal a fura, elgondolkodó pillantással méricskélte. – Nem.

– A demetorokról kezdett mondani valamit… – váltott témát a fiú, mert kényelmetlenül érezte magát a kutató pillantás kereszttüzében.

A tanár bólintott. – A félelem igen erős érzelem, te pedig már kétszer is megküzdöttél, és le is győzted a dementorokat… vagyis a legnagyobb félelmedet. Érthető tehát, hogy ezt a képet használod a rossz emlékek kordában tartására.

– Hogyhogy kétszer? – kérdezett vissza Harry, értetlenséget színlelve.

Piton megemelt szemöldökkel válaszolt. – Először akkor győzted le őket, amikor visszamentél az időben, hogy megmentsd Blacket.

Harry felmordult. – Maga mindenről tud? – dörmögte elkeseredetten.

–Többet, mint te szeretnéd, abban biztos vagyok – közölte a férfi egy majdnem mosollyal a szája szegletében. Harry a szemét forgatta.

– Hát ez rohadtul csodálatos – vonta le a következtetést nyomorultul.

– Igen, az – fejezte be komoran a professzor.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Ahogy Perselus a fiú arcán feltűnő enyhén incselkedő kifejezést figyelte, a kandallóban zöld lángok csaptak fel, melyekből Albus vidám feje tűnt elő. A bájitalmester felemelt szemöldökkel fordult az igazgató felé.

– Albus – üdvözölte, bár egyáltalán nem számított a látogatásra.

– Perselus, fiam… áh, és Harry! Igazán szerencsés vagyok. Átjöhetnék most, Perselus? – kérdezte az idős mágus. A férfi felállt, és jelezve beleegyezését, udvariasan a szoba felé intett.

Ahogy Albus kilépett a szőnyegre, sárga talárján egyetlen szem hamu sem látszott, ettől függetlenül végigporolta az ósdinak tűnő darabot, miközben leült Harryvel szemben a kanapéra.

– Jó estét, uram – köszönt a fiú udvariasan.

– Valóban remek este ez, Harry. Apádnak volt már alkalma, hogy Dracóról beszéljen veled?

Perselusnak feltűnt, hogy a fiú pár pillanatig kényelmetlenül fészkelődik, de aztán összeszedte magát, és egy szimpla „Nem, uram"-mal felelt.

Albus szigorú pillantása a bájitaltan tanár felé fordult. – Nem számít. Megtennéd, hogy most beszámolsz neki, Perselus?

A tanár megmerevedett álltában. – Inkább nem tenném – közölte a mágussal mogorván.

Albus szinte lenyűgözött pillantással mérte végig Harryt, majd Perselushoz intézve szavait, megszólalt. – Szerintem Harry segítsége nagyban hozzájárulna, hogy rendezzük ezt a szituációt, nem gondolod?

– Én azt gondolom, hogy Harry még nem sajátította el megfelelően az okklumenciát, így okosabb lenne, ha nem bíznánk rá veszélyes és titkos információkat. – Perselus úgy döntött, eljátssza, hogy nem vette észre, ahogy Harry megütközve összerezzen.

Albus kék szeme azonban vidáman felcsillant a szemüvege mögött. – Vagyis ismét tanítod őt? – A bájitalmester kurtát biccentett, mire az igazgató boldogan összecsapta a kezét. – Hát ez igazán nagyszerű. Egyszerűen csodálatos.

– Valami konkrét céllal jöttél ide, Albus? – érdeklődött Piton alig titkolt rosszallással.

– Hát persze, Perselus. Hiszen mi másért törtem volna be hozzád ilyen későn?

– Nos? – vakkantotta Perselus türelmetlenül, amikor az igazgató tovább mosolygott rájuk.

Albus sértődöttséget színlelt, de a bájitalmester könnyedén átlátott az idióta színjátékon. Mindkét kezét karba téve, sötéten nézte a mágust, aki most Harryre mosolygott, és azt mondta: – Az apád igen türelmetlen ember – közölte mindentudó bólintással. Harry ajkai megrándultak, míg végül széles mosoly ömlött szét az arcán, Perselusnak pedig az este folyamán immár harmadszor kellett visszafognia magát, nehogy ő is elmosolyodjon.

Albus most ismét Perselus felé fordult, de ezúttal átnyújtott neki egy üvegcsét, tele valamiféle kavargó, ezüstös anyaggal. A bájitalmester kurtát biccentett, és fejével jelentőségteljesen a kandalló irányába bökött. Az igazgató persze nem vette a lapot.

– Sikeresen megszereztem – közölte teljesen feleslegesen. Perselus legszívesebben a szemét forgatta volna. Nyilván nem állna most itt egy emlékekkel teli üvegcsével, ha Albus kudarcot vallott volna az útján.

– Azonnal megnézem – mondta, mire a mágus bólintott.

– Nagyszerű. Nos, Harry, attól tartok, most mennem kell. Igazán örülök, hogy te és Perselus lassan újra megtaláljátok a közös hangot. – A fiú bólintott, bár Perselusnak határozottan gépiesnek tűntek a mozdulatai. – Jó éjt – köszönt el az igazgató, majd a kandallóba lépett, a zöld lángok pedig magukkal ragadták.

– Akkor még mindig nem mond nekem semmit Malfoyról? – kérdezte Harry, ahogy a kandalló elcsendesedett.

Perselus talárja egyik belső zsebébe süllyesztette az Albustól kapott fiolát, majd kijelentette. – Nem.

Harry ujjaival dobolt a kanapé halványkék párnázatán, és úgy tett, mint aki mélyen eltűnődik. – Hm, vajon miben mesterkedhet Malfoy?

A tanár megrázta a fejét. – Nem mesterkedik semmiben. És ha jól emlékszem, még nem beszéltünk a múlt éjjeli engedetlenségedről, amikor az utasításaim ellenére elhagytad a tornyot.

Perselus alig bírta csodálkozását eltitkolni, mikor látta, hogy szavaira Harry szélesen elmosolyodik.

– Ez igazán mardekáros magától, professzor.

– Hogy mondod?

– Ez a harmadik alkalom, hogy elterelte a beszélgetést egy olyan témáról, amiről nem akart beszélni. – Harry vállalt vont. – De semmi gond, remekül értek hozzá, hogyan jöjjek rá dolgokra… legalábbis Hermione segítségével – tette hozzá pajkosan.

Perselus mérgesen meredt a fiúra, és hangjába egy árnyalatnyi fenyegető élt csempészve, figyelmeztetően megszólalt. – Nem teszel semmi ilyesmit!

A fiú zöld szemei számító érdeklődéssel fordultak felé, miközben a tanár összevonta a szemöldökét.

– Jól van – felelte Harry. Perselus álla megfeszült.

– Szeretnéd, ha az idióta meggondolatlanságod megölne valakit? – csattant fel idegesen, mert utálta, amikor megpróbálták átverni, főleg ennyire átlátszó módon. A fiú arcára szinte azonnal felhő borult.

– Most mehetek? – kérdezte a világ legfagyosabb hangján.

Perselus szeretett volna rászólni, hogy nem, egyáltalán nem mehet sehová, de feleslegesnek látta az erőlködést. Nyilván egyiküknek sem tenne jót, ha az este további részét veszekedéssel töltenék. Végül nem válaszolt, de kimért léptekkel a kandallóhoz sietett. Harry habozni látszott.

– Velem jön? – kérdezte bizonytalanul, bár hangja már korántsem volt annyira hideg, mint egy perccel ezelőtt.

– Elkísérlek a laboromig. Onnan mehetsz magadtól is. – A fiú összerezzent, mire a professzor egyetlen határozott mozdulattal kilépett a kandallóból. Harry elhátrált, pillantásában félelem csillant, Piton pedig azonnal megtorpant. Egyszerűen nem hitte el, hogy ez történik.

Szó nélkül a fiú felé nyújtotta a kis ébenfa dobozt a Hop-porral, és csendesen megjegyezte. – Egyedül is mehetsz, ha akarsz. – Fájdalmas gondolatait, melyek a fiú félelme láttán esetleg kiütközhettek volna az arcán, azonnal erős mentális pajzsai mögé rejtette.

Harry rábámult, aztán hebegve azt mondta. – Ér-értem, uram. – Válla megereszkedett, ahogy magához vett egy maroknyi port a feléje nyújtott dobozból. Lassan a kandallóba lépett, de még mielőtt maga köré szórta volna a port, halkan, szinte suttogva azt mondta: – Semmit nem fogok tenni Malfoyjal kapcsolatban, uram.

A következő pillanatban eltűnt a felcsapó zöld lángok között. Perselus valami érthetetlen káromkodást sziszegett az orra alatt, a kezében tartott dobozkát pedig teljes erőből földhöz vágta. A kényes fekete ébenfa ezernyi apró darabra tört, a fénylő por pedig elborította Perselus körül a hideg, kemény földet.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

– Harry.

A fiú éppen arra készült, hogy valahogy hatástalanítja a bájitaltan tanár szobájának kijáratára szórt védőbűbájokat, de pálcáját markolva meglepetten hátraperdült, amikor meghallotta a nevét Piton szájából. A bájitalmester a dolgozószobája ajtajában állt, mereven, mint egy szobor, kiismerhetetlenül érzelemmentes arccal.

– Igen, uram? – Hangja remegett, ahogy kiejtette a kérdést a száján.

Amikor Piton végül megszólalt, nem rá, hanem az egyik vele szemközti falra szegezte a pillantását. – Nem szeretném, hogy így menj el. – Erre Harry igazán nem tudott mit mondani, ezért úgy döntött, várakozó álláspontra helyezkedik. A tanár vetett felé egy vizslató pillantást, aztán vett egy mély lélegzetet. – Amit korábban mondtam, nem volt helyes.

Harry behunyta a szemét, és próbálta maga elé képzelni Ginny arcát, hátha abból nyerhet valami kis inspirációt arra nézve, most mit tegyen. Hogy a lány mit javasolna, arra persze volt ötlete, így végül vett egy nagy lélegzetet, és nyugodtan kijelentette. – Semmi baj, uram. – Próbált ellazulni, hogy se az arca, se a testtartása ne árulkodjon a lelkében dúló valódi érzelmekről.

Piton tekintete azonnal az övébe fúródott, a fekete szemek mintha lyukat próbáltak volna égetni a koponyájába. – Annyira hasonlítasz anyádra – motyogta olyan halkan, hogy Harry tudta, ezúttal nem hozzá beszél. A kijelentésre mégis valami jóleső melegség öntötte el a lelkét. A tanár egészen kicsit megemelte az állát, majd határozottan azt mondta: – Elintézek egy megbeszélést Lupin tantermében csütörtök estére. A barátaidnak mondd azt, hogy felkészítő edzéseken veszel részt.

Harry bólintott. – Hogy adjon egy kis esélyt a Voldemort elleni harchoz? – kérdezte elgondolkodva.

– Most is van esélyed – jelentette ki Piton, amire a fiú először csak összehúzta a szemöldökét, de végül bólintott. – Mégis úgy hiszem, ez a leghelyesebb, amit tehetünk. Aligha lenne hihető, ha ugyanazt a kifogást használnánk, mint tavaly.

– Igen, tényleg elég nagy őrültségnek tűnt, hogy Piton professzor feláldozza a szabadidejét, csak hogy engem tanítson – vágta rá Harry egy halvány mosollyal.

– Igen, a mardekárosaim is ezt mondták nekem – közölte Piton könnyed hangon, mire a fiú mosolya kiszélesedett. – Majdnem éjfélre jár – emlékeztette halkan a tanár.

– Igaz. Köszönöm, uram – tette hozzá, mintegy automatikusan. A bájitaltan professzor meglepettnek látszott, Harry pedig apró kuncogást hallatva az ajtó felé bökött. – Megtenné, hogy szabaddá teszi az utat, uram?

Piton szó nélkül meglendítette a pálcáját, a pinceajtó pedig magától kitárult.

– Jó éjszakát, professzor – köszönt el Harry, mire a másik csak egy biccentéssel felelt. A fiú visszabólintott, aztán kilépett az ajtón át a sötét folyosóra.