Tizennyolcadik fejezet: Közeledés

1996

Csaknem egy hét telt el az első okklumencia óra óta, és Harry még életében nem érezte magát ennyire kimerültnek. Barátainak is mesélt a „Remusszal" eltöltött „extra edzésekről", s szinte azonnal felmerült a DS újraindításának lehetősége is. A többiek vagy három napig nyaggatták folyamatosan, mire végül beadta a derekát, és megkérte Remust, legyen a kis csapat felügyelője. A férfi természetesen szinte azonnal belement a dologba, így az önkéntes csoport tagjai hetente kétszer összegyűltek a Szükség Szobájában edzést tartani.

Harrynek Pitonnal is találkoznia kellett kétszer egy héten az óráik miatt, így mindössze egyetlen szabad estéje maradt, de azt meg kénytelen volt a tankönyveibe dugott orral eltölteni. Lassan kezdte úgy érezni magát, mint egy önjelölt Hermione. Az okklumencia meglepően jól ment, bár a második alkalom még elég feszülten indult, s Piton is szinte csak annyit beszélt, hogy kiadhassa a fiúnak szánt kurta utasításait.

A harmadik óra már sokkal kellemesebb volt; nem vágtak undok sértéseket egymás fejéhez, leszámítva persze Piton szokásos rosszindulatú megjegyzéseit. Harry azonban nemcsak a gúnyhoz, de lassan az ahhoz a férfihoz is kezdett hozzászokni, akiből olyan könnyedén ömlöttek ezek rosszmájú beszólások. Igazság szerint kezdte komolyan megkedvelni a férfit, és annak viselkedéséből arra következetett, hogy a másik ugyanúgy érez iránta. Egyetlen oka a csalódottságra az volt, hogy Piton azóta az első este óta nem szólította újra a keresztnevén.

Mintha a professzor minden érzelmet mélyen a pajzsai mögé kényszerített volna. Mikor Harry a szemébe nézett, csak azt a sötét, kifejezéstelen tekintetet látta, amelyben nem tükröződött semmiféle érzelem. Harry tudta, hogy a férfi sokat kiadott magából azon az első estén, és most biztosan szüksége van egy kis időre, hogy egyenesbe jöjjön a saját érzéseivel.

A fiú a pálya fölött röpködve felsóhajtott. Fáradtságra hivatkozva majdnem nemet mondott McGalagonynak, amikor a tanárnő korábban megkérdezte, akar-e a kviddics-csapatuk kapitánya lenni. Haladékot kérve azonnal Remushoz sietett, akinek elpanaszolta, hogy lassan már csak hálni jár belé a lélek, annyira kifárasztják a mindennapi feladatok. A férfi türelmesen végighallgatta, aztán megkérdezte, akar-e idén egyáltalán kviddicsezni. Harry természetesen azonnal rávágta, hogy „Naná!", mire a ravasz, vén róka sunyi mosollyal feltette a kérdést:

– És szeretnéd, hogy Katie Bell legyen a kapitány? – Harry a homlokát ráncolta meg a száját húzogatta, de rájött, hogy a férfinál a pont, így végül belement a dologba.

Két napja, amikor Pitont is tájékoztatta a döntéséről, s a férfi szinte azonnal rosszallóan elkomorodott, Harryt majdnem sikeresen kihozta a sodrából.

– Nem hinném, hogy okos ötlet ennyi mindent bevállalnod egy évre. Most az edzéseinkre kellene koncentrálnod – közölte a férfi, amikor tudomást szerzett McGalagony választásáról.

– Ezt azt jelenti, hogy megtiltja nekem? – kérdezte félrebiccentett fejjel Harry, bár valójában fogalma sem volt, miért kér engedélyt egyáltalán. Pitonnak hivatalosan nem volt joga eltiltani őt a kviddicstől.

A tanár összeszorította az ajkát, és kimérten így felelt: – Azt teszed, amit jónak látsz. – Nem sokkal ezután a szokásosnál sokkal hamarabb útjára bocsátotta a fiút, mondván, az órának vége. Harry rettentő összezavarodottan hagyta el a szobát aznap este.

Később, mikor elmesélte az egész párbeszédet Ginnynek, a lány türelmesen elmagyarázta, hogy Piton valószínűleg kényelmetlenül érzi magát ebben a furán kettős helyzetben, amibe hirtelen beletaszították, hiszen a szülő és a tanárszerep között kell egyensúlyoznia. Harryt elgondolkoztatta az elmélet, és végül rájött, hogy valójában azért mondta el Pitonnak McGalagony döntését, mert abban reménykedett, a férfi majd valamiféle tanáccsal szolgál arra nézve, mit kellene tennie. Nos, a látszat szerint egy kicsit túl sokat várt a professzortól.

– Harry! Gyere le! – hallotta Ron kiáltását, mire biccentett egy aprót, holott ezt odalentről nyilván senki sem láthatta. Bedöntötte a seprűje orrát, és vad iramban megindult a föld felé.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Perselus addig nézelődött, amíg fel nem fedezte a fiát, magasan a többiek felett repkedve a pálya fölött. Kicsit összerándult a gyomra, mert nagyon jól emlékezett még Harry legutóbbi repülésére, aminek a vége az lett, hogy a gyengélkedőn kötött ki. Miért élvezi a fiú ennyire ezt a nyavalyás játékot? Az egész nem több mint időpocsékolás, főleg annak fényében, hogy Harrynek enélkül is lenne épp elég dolga, kezdve azzal, hogy valahogy életben maradjon, amíg le nem győzi a Sötét Nagyurat.

Egyre erősödő nyugtalansággal pásztázta végig tekintetével a lelátókat, majd hosszú léptekkel elindult oda, ahol a mardekárosai kémlelték az ellenfél játékát. Még csak meg sem próbáltak elrejtőzni. Perselus a fejét rázva állapította meg, hogy ami a finomságokat illeti, tanulói nagy részének lenne mit tanulnia. Az ostobák még a meglepődésüket sem voltak képesek véka alá rejteni, ahogy házvezető tanáruk egyszer csak megjelent a körükben, és egyetlen szó nélkül helyet foglalt a Draco melletti széken.

A tanulók lopva egymásra pillantottak, de Perselus rájuk sem hederített. Végül, ahogy várta, a fiatal Malfoy volt az, aki megköszörülte a torkát, és megkérdezte.

– Professzor? Mit keres itt, uram?

Perselus villantott felé egy ferde pillantást. – Élvezem a kellemes szeptemberi időt.

Draco elvigyorodott. – Hát persze, uram. Ahogyan mi is – bólogatott, s színpadiasan mélyet szippantott a levegőbe.

– Igen, uram, és a pályáról lehet leginkább megcsodálni az őszi avar csodálatos színét – tette hozzá szintén somolyogva Zambini, mire a többi mardekáros is rázendített; gonoszkodva heherésztek. Perselus tudomást sem vett róluk, helyette Harryt figyelte, aki egyre magasabbra szlalomozott a seprűjével.

Aztán látta, ahogy a griffendéles lenéz a Weasley fiú kiáltására, és magában helyeselve biztatta a fiát, hogy igen, tegyen pontosan úgy, ahogy kérik tőle, és szálljon le arról a nevetséges szerszámról a földre. Szótlanul figyelte, ahogy Harry lefelé fordítja a seprűje orrát, és szédületes tempóban megindul. Torkában dobogó szívvel nézte a zuhanásnak is beillő repülést, és viszketett a tenyere, hogy kimondjon egy pálca nélküli és hangtalan Arresto Momento-t. Fia azonban alig pár centiméternyire a földtől felkapta a seprű orrát, és fültől fülig vigyorral, könnyedén landolt a barátai mellett.

Perselus összecsikorduló fogakkal kívánta, bár odamehetne, hogy amolyan istenesen lehordja a fiút a meggondolatlanságáért, de persze tisztában volt vele, hogy várnia kell, amíg négyszemközt el nem mondhatja neki az intelmeit.

– Azta! – csodálkozott Zambini, akit látszólag teljesen lenyűgöztek a fiú képességei.

– Felvágós – motyogta bosszúsan Draco, sértődötten bámulva Harryt, akit közben teljesen körbevettek a csapattársai, meg… Lupin. Perselus savanyú képpel és egyre növekvő elégedetlenséggel figyelte, ahogy a férfi jókedvűen meglapogatja Harry vállát. A fiú szája még mindig fülig ért, egészen, amíg Weasley oda nem hajolt a füléhez, hogy belesúgjon valamit; erre arca megmerevedett, pillantása pedig a lelátóknak arra a pontjára vándorolt, ahol a bájitalmester ült a mardekárosaival. Perselus ajkát összeszorítva nézte, ahogy Harry arcára egyfajta kábult, jókedvű mosoly ül ki. Ha a fiú még annyira sem bírja elrejteni érzelmeit, mint az előbb a mardekárosok a meglepődésüket, akkor… Hát, lesz még dolguk bőven azokon az okklumencia órákon.

– Ez meg mit vigyorog? – morogta Draco, sokkal idegesebb hangon, mint azt ez az egyszerű mosoly indokolta volna. Perselus elraktározta magában az információt későbbi megbeszélésre, most azonban Harry kötötte le minden figyelmét. Még ebből a távolságból is látta, hogy a fiú arcát enyhe pír színezi be, aztán rábólint a fülébe sugdosó Lupin szavaira. Végül olyan lassúsággal, akárha valamiféle mágikus mező láncolná hozzá, nagy nehezen elszakította pillantását Perselusétól.

– Na jó, mindenki, aki a válogatásra jött, sorakozzon fel a póznák előtt! – csattant Harry hangja, a diákok pedig majd' a nyakukat törték, hogy minél hamarabb engedelmeskedjenek neki. A bájitalmesternek vissza kellett fojtania egy önelégült mosolyt a jelenet láttán.

Akik csak bámészkodni jöttek, sietve elfordultak, és helyet kerestek maguknak a lelátókon, ahonnan jól szemmel tarthatták, mi történik a pályán. Lupin is köztük volt. Perselus titokban – vagy legalábbis azt hitte, hogy titokban – figyelte a vérfarkas minden mozdulatát, mígnem egyszer csak a férfi megfordult, rámeredt, és pislogás nélkül állta a bájitalmester pillantását. Pár pillanat múlva elmosolyodott; viharvert arcán tisztán látszott, milyen jól mulat a helyzeten. Perselus összevont szemöldökkel elfordult.

Harry épp ekkor mondott valamit az első csoportnak – köztük Weasleyvel és Ms. Bellel –, majd néhány utasítás után ő maga is elrúgta magát a földtől a játékosjelöltjei után.

– Dumbledore még mindig iskolán kívül van?

Perselus azonnal Draco felé kapta a fejét, szigorú tekintettel méregetve a fiút, aki viszont nem rá, hanem a levegőben repdeső kis csapatnyi griffendélesre bámult, nyomon követve minden egyes mozdulatukat. Amikor a tanár nem válaszolt, mégis feléje fordult, és szemtelenül felemelte a szemöldökét, jelezve, várja a választ.

Perselus visszafordult a pálya felé. – Úgy vélem, ez nem tartozik magára, Mr. Malfoy – jegyezte meg selymes hangon.

– Már hogy a pokolba ne tartozna rám?! – sziszegte vissza dühösen a fiú. A közelükben ülő mardekárosok közül egy páran kíváncsian feléjük fordultak.

Perselus figyelmeztető pillantást küldött a hallgatózók felé, s amikor úgy gondolta, senki nem hallja őket, halk, ámde figyelmeztető hangon megszólalt. – Bírjon magával, Mr. Malfoy.

Draco ölében nyugvó kezei ökölbe szorultak, bár a fiú továbbra is mereven bámulta a pályán zajló eseményeket. Perselus arra tippelt, korábbi utasításai, miszerint Dracónak mindig legalább egy mardekáros társa közelében kell maradnia, nem igazán voltak a fiú ínyére, s azzal is tisztában volt, hogy a másik rosszkedve aligha fog enyhülni az elkövetkezendő napok folyamán. Minerva még korábban közölte vele, hogy az első roxmortsi kirándulás időpontját a jövő szombatra tűzték ki, Perselus pedig egyáltalán nem várta a pillanatot, amikor meg kell tiltania Dracónak, hogy elmenjen a faluba.

A közelben néhányan éljenezni kezdtek, mire a bájitalmester tekintete ismét az ég felé fordult. Hogy mi váltott ki ilyen heves tetszésnyilvánítást a nézőkből, azt már nem tudhatta meg, csak annyit látott, hogy Harry elégedetten vállon veregeti Weasley barátját. Perselust hirtelen rossz érzéssel töltötte el a gondolat, hogy nemsokára a fiának is meg kell mondania ugyanazt, amit Dracónak; nevezetesen, hogy nem vehet részt a roxmortsi kiránduláson. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy a fiú nem fogja kitörő örömmel fogadni az újabb tilalmat. Egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy talán mégiscsak elfogadja Lupin ajánlatát, bár korábban a leghatározottabban és legkisebb habozás nélkül mondott nemet, amikor a vérfarkas felajánlotta, ő mondja el Harrynek a rossz hírt.

Perselus az egész válogatás alatt nem szólalt meg még egyszer, a mardekárosok pedig, egy pár sikertelen kísérlet után, mely során megpróbálták Malfoyt szóra bírni, szintén feladták, és minden további kommentár nélkül ülték végig az eseményt.

A válogatás végén az újdonsült csapat izgatott tagjai mind Harry köré gyűltek, a fiú pedig ismét megkockáztatott egy óvatos pillantást Perselus felé. A férfi eldöntötte, hogy fiának égető szüksége lesz leckékre nemcsak okklumenciából, de titkolózásból is. Jelentőségteljes s meglehetősen ingerült pillantást lövellt hát Harry felé, mire a fiú végre vette a lapot, és félrenézett. Fura módon erre a mellette álló Ms. Weasley volt az, akinek kedve támadt mérges tekintetét a bájitaltan tanárra szegezni. A lány egész addig bámulta kitartóan, amíg Harry meg nem rángatta a pólója szegélyét. Erre félrenézett.

Perselust nem lepte meg a griffendéles kviddics-csapat új összeállítása. Bár a közelében máris megindult a susmus, hogy Harry persze a legjobb barátait válogatta be a csapatába, a férfinak azonban el kellett ismernie, hogy a fiú korrektül vezényelte le a válogatást, és a végén jó döntéseket hozott. Ahogy a griffendélesek lassan szétszéledtek, a többi nézelődő, köztük a mardekárosok is, összeszedték széjjelhányt dolgaikat maguk körül, és lassan elszállingóztak a lelátókról.

– Mr. Malfoy, egy szóra – szólalt meg kurtán Perselus.

Draco, bár minden mozdulata neheztelésről árulkodott, engedelmesen felállt. A bájitalmester a fiú szemtelen viselkedését figyelmen kívül hagyva, lobogó talárral lelépkedett a lelátókról, Draco pedig kelletlenül haladt utána.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Malfoy visszatért – gondolta Harry a mardekáros fiút nézve, aki ideges, rángó mozdulatokkal kavarta az üstben fortyogó bájitalt. – Bármit tervezett is neki Dumbledore és Piton, a régi, jó öreg Malfoy ismét köztünk jár.

– Futóféreg nyálka – csattant fel a mardekáros, s ahogy türelmetlenül kinyújtotta a kezét Harry felé, szemtelenül csettintett egyet az ujjával.

Harry összeszorított szájjal a másik fiú tenyerébe ejtette a vékony falú kis üvegfiolát; még korábban elhatározta, hogy semmiképpen nem hívja fel magukra Piton figyelmét. Bár a professzor a múlt héten – jobb szó híján – ignorálta őket, a griffendéles fiúnak ennek ellenére nem volt kedve letesztelni ígéretes fejlődésnek indult kapcsolatát Malfoyjal.

– Békaszemek – jött a következő utasítás, Harry pedig engedelmesen átnyújtotta a kis tányért a hozzávalóval.

Malfoy beleöntötte a kimért adagot az Oculus Főzetbe, majd előírás szerint tizenötször megkeverte a rotyogó levet, s közben kurtán kiadta a parancsot. – Vágd fel a varangy gyomrot. Szép, szabályos darabokra!

Harry óvatosan az asztalra fektette az undorító hozzávalókat, majd gyors, kiszámított mozdulatokkal szeletelni kezdett. Malfoy persze közben megvetően figyelte, mit csinál. A griffendéles fiú kénytelen volt magában újra és újra elismételni, hogy igen, nem csalt a szeme, Piton valóban magától kijött szombaton a pályára megnézni a válogatást. Az emlék sokat segített, hogy képes legyen ignorálni társa viselkedését.

Kis idő múlva átnyújtotta a mintaszerűen felszeletelt gyomrokat a hálátlan mardekárosnak. Az üvegkanállal tett húsz újabb keverőmozdulat után Malfoy ledobta maga elé a szerszámot, és dühösen keresztbe tette maga előtt a karját. Harry befelé fáradtan felsóhajtva jelentkezett, imígyen jelezve a professzornak, hogy elkészültek a főzettel. Mikor látta, hogy Piton észrevette, sietve leeresztette a karját, és türelmesen várt.

A bájitalmester kis idő múlva odalépett a csendes kettős asztalához. Harry észrevette, ahogy a férfi néma jelzésként dühös pillantást vet a duzzogó mardekáros fiúra, majd a bájitaluk fölé hajol, hogy ellenőrizze.

– Kiváló munka, ahogy mindig, Mr. Malfoy. Tíz pont. – Harryre rá se hederített, de a fiú már megszokta ezt a viselkedést, sőt, nagyon is megfelelt neki ez az újdonsült bánásmód. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a férfi továbblépett a következő asztalhoz.

Az órának nem sokkal ezután vége lett. Malfoy a lehető leggyorsabban összepakolt, és mint akit puskából lőttek ki, távozott a teremből Zambini és Parkinson társaságában. Harry összeszedte a hozzávalóit; mivel Malfoy semmi jelét nem mutatta óra elején, hogy akár egy békaszemet is hajlandó felhasználni a saját készletéből, egész végig a griffendéles fiú alapanyagaiból gazdálkodtak. Sietve a táskájába tömte, ami megmaradt, aztán rosszkedvűen a terem végébe masírozott. Ron már várt rá.

– Hol van Hermione? – kérdezte.

– Mindenáron le akart menni a könyvtárba még vacsora előtt. – Erre már Harry is felkapta a fejét. A lány még korábban ígéretet tett neki, hogy végez egy kutatást arról a bizonyos bűbájról, amit Lily alkalmazott Pitonon tizenhét évvel azelőtt.

– Csodás – nyugtázta lelkesen a hírt, majd a kviddicspálya felé menet töviről hegyire elpanaszolta Ronnak az előbbi bájitaltanóra eseményeit.

Az első azévi edzés végeztével rögtön vacsorázni mentek, s mikor Harry végzett az utolsó, tányérjára kirakott kaláccsal, izgatottan előredőlt, és arcát két kezére támasztva a vaskos kötetet böngésző Hermionéra nézett.

– Találtál valamit?

– Harry – szólalt meg feddőn a lány. – Az utóbbi néhány napban vagy húszszor megkérdezted tőlem ugyanezt, és mindig azt a választ kaptad: még nem!

A fiú felsóhajtott, de egyszerűen képtelen volt annyiban hagyni a dolgot.

– De hát valahol csak kell lennie róla… valaminek.

Hermione metsző pillantást vetett rá, aztán újra a könyvébe temetkezett. Harry frusztráltan felnyögött. Sosem fogják megfejteni ezt a talányt!

Ginny gyengéden megszorította a karját. – Miért nem kérdezed meg simán a professzortól?

Harry megrázta a fejét. – Még csak az kéne. Malfoyra se merek újra rákérdezni Pitonnál, mert úgy kihajít, hogy hamarabb visszaérek a toronyba, mint ti – fintorgott. Ginny a szemét forgatta, Hermione viszont abbahagyta a kötet tanulmányozását, és szinte incselkedőn Harryre pislantott.

– Találtál valamit? – csapott le rá azon nyomban a fiú.

Hermione elpirult, sietve megrázta a fejét, és a pudingjába szúrt kanállal kezdett játszadozni. Harry kérdőn Ginnyre pillantott, de a lány vállat vont, jelezve, ő sem érti, mi üthetett a barátjukba.

– Mi a baj, Hermione? – kockáztatta meg végül a kérdést Harry, amikor a lány ismét az előtte fekvő könyvet kezdte bámulni.

– Egyáltalán semmi, Harry – bizonygatta Hermione, elmélyülten fixírozva ugyanazt a néhány mondatot.

– Jaj, mondd már el neki, Hermione! – szólalt meg türelmét vesztve Ron. Harry meglepve kapta át pillantását vörös hajú barátjára.

– Mit mondjon el?

Ron, ignorálva barátnője figyelmeztető pillantását, vállat vont, és megszólalt. – Már napok óta nyaggat, és azt találgatja, vajon mikor hagyod abba végre, hogy így szólítod.

– Ronald! – Hermione visszahangzó csattanással becsapta a könyvet, és villámló pillantást vetett a fiúra. Harry értetlenül bámult egyikről a másikra, míg a párocska kitartóan, és nagyon haragosan nézett tovább egymás szemébe.

– Kit szólítsak minek? – kérdezte végül követelőzően, amikor a csend kezdett hosszúra nyúlni.

Ron a szemét forgatta. – Hát Pitont, te tökfej! – vágta rá jól nevelten a fiú. Harry kimeredt szemmel bámult rájuk.

– Neked teljesen elment az eszed, Hermione? – rázta meg a fejét hitetlenkedve. – Igenis megőrültél – erősködött, mert a lány továbbra is dühösen meredt rá, ajkait vékony vonallá préselve.

– Egyáltalán nem – szólalt meg végre Hermione. – Te magad mondtad, hogy Piton feldühödött, amikor szemtől szembe simán „Pitonnak" szólítottad.

– Igen, de csak azért, mert szerinte, ha nem „uramozom" vagy „professzorozom", az a tiszteletlenség biztos jele. Tavaly is majd' leharapta a fejem, amiért nem adtam meg neki a kellő tiszteletet.

– Harry. – A fiú felnézett, s Remust látta maga előtt, aki a szokásos mosolygós jelleméből kivetkőzve, most összeráncolt homlokkal nézett le rá.

– Máris itt az idő? – kérdezte, holott akár saját maga is ellenőrizhette volna az időt egy egyszerű Tempus bűbájjal.

Remus jelentőségteljes pillantást vetett a négyesre, majd mutató és hüvelyujja közé fogta a bal fülcimpáját és megrázta a fejét. Aha. Harrynek csak ekkor jutott eszébe, hogy még a többi griffendéles távozása után kiszórt maguk köré egy némító bűbájt. Fogta a pálcáját, és sietve eltüntette a varázslatot, miközben bocsánatkérően Remusra pillantott.

– Sajnálom.

– Harry, szeretnék beszélni veled – kezdte a férfi, Harry pedig összerezzent a hangjára. Igazából fogalma sem volt, mi lehet a baj; semmi olyasmire nem emlékezett, amiért pont Remusnak kellene őt megleckéztetnie.

– Valami gond van? – kérdezte habozva.

Remus tagadólag rázta a fejét. – Semmi. Csak szeretnék beszélni veled valamiről, mielőtt elkezdenénk az órát – magyarázta, és kezével intett neki, hogy mozduljon már meg végre. Harry egy gyors puszit nyomott Ginny arcára, aztán a férfi után sietett; alig tudott lépést tartani a másik szokatlanul sietős lépteivel.

– Remus? – próbálkozott Harry, de a tanár megrázta a fejét, jelezve, bármiről akar is annyira beszélni, azt négyszemközt kívánja megvitatni. Mire elértek Remus tanterméhez, a fiú gyomra már egy csomóban volt az idegességtől.

Amint az ajtó becsukódott, és a megfelelő bűbájok a helyükön voltak, Harry már-már félős hangon tette fel a kérdést. – Mi folyik itt?

– Perselus vár rád – jelentette ki a férfi, mindenféle bevezetés nélkül.

A fiú zavartan pislogott. – De azt hittem, először te szeretnél mondani valamit.

Remus felsóhajtott. – Azt csak azért mondtam, hogy megtévesszük az esetleges hallgatózókat. – Harrynek feltűnt, mennyire fáradtnak tűnik a hangja, de mivel holdtöltéig még rengeteg idő volt hátra, nem igazán tudta elképzelni a férfi kimerültségének okát.

– Piton direkt akar korábban kezdeni ma este? – kérdezte, és gyomra megint összeugrott az idegességtől. – Esetleg azért, mert este máshová kell mennie? – Hangja riadtan csengett, de nem tehetett róla, túl jól emlékezett még az okklumencia órák előtti ijesztő álomra.

De Remus erre a kérdésre is csak a fejét rázta, így Harry ismét megnyugodhatott. – Perselus beszélni akar veled.

– Miről? – kérdezte kíváncsian Harry.

– Harry, most az egyszer megcsinálhatnád szó nélkül is, amire megkértelek! – csattant fel a tanár olyan éles hangon, amilyet a fiú idáig még nem is hallott tőle.

Úgy megütődött ezen a fejleményen, hogy pár pillanatig megszólalni sem volt ereje. Aztán, mikor érezte, hogy arcáról képtelen lesz letörölni a megbántott kifejezést, inkább sietve elfordult, és a kandallóba lépett. Miközben maga köré szórta a zöld port, és kimondta az úticélt, még látta, hogy Remus szóra nyitja a száját, mint aki mondani akar valamit, de a lángok hamarabb magukkal ragadták, minthogy meghallgathatta volna a férfi mondanivalóját.

Aztán már csak annyit érzékelt, hogy nagy slunggal kitántorodik Piton kandallójából. Általában mindig hasonlóan „elegáns" mozdulattal érkezett, most azonban sikerült úgy megbotlania, hogy csaknem nekivágódott a rá váró férfinak. Arca teljesen a másik fekete talárjába nyomódott, miközben érezte, hogy egy kéz megtámasztja a hátát, és segít visszanyerni az egyensúlyát. Felnézett. Piton arca ott volt közvetlenül előtte, olyan közel, hogy tisztán érezte a szegfűszeg jellegzetes, fűszeres illatát, ami a férfiból áradt.

– Bocsánat – szabadkozott, gyorsan hátrébb lépve egyet. A férfi pár másodperccel később, a szükségesnél kicsit később eresztette el, a fiú pedig felismerte arcán a szokásos, zárkózott kifejezést. Hiába tudta, hogy csak véletlen volt a mozdulat, szívesen visszalépett volna még a másik ölelésébe. Hirtelen viszont eszébe villant, hogy a férfi direkt beszélni akart vele, meg hogy Remus olyan durván rákiabált az előbb, s ezzel a jóleső, meleg érzés el is illant a testéből egy szempillantás alatt.

Piton arcán – mintha csak ekkor rázta volna fel magát az ábrándozásból – az üres, semmitmondó kifejezést felváltotta az ismerős, dühös fintor. Harry belül rögtön felkészült a legrosszabbra.

– Nem szórhatsz ki némító bűbájokat a Nagyterem kellős közepén – szólalt meg egyszer csak a férfi.

Harry zavartan ráncolta a szemöldökét. – Erről akart beszélni velem? – kérdezte, némiképp megkönnyebbülten. Vállat vont. – Alig volt a közelünkben valaki. Különben is, elég nehéz lett volna észrevenni, hacsak valaki nem kimondottan ilyen bűbájok után kutat – jelentette ki meggyőződéssel. Piton látszólag korántsem volt ennyire lenyűgözve a briliáns érveléstől.

– Ez utóbbi nagyon is elképzelhető – közölte éles hangon.

– Hogy valakinek épp némító bűbájok után támadjon kedve kutakodni? – kérdezett vissza hitetlenkedve Harry.

Piton szeme összeszűkült. – Pontosan. Talán meglep, de nem mindenki griffendéles ebben az iskolában – tette hozzá maró gúnnyal.

Harry, a csipkelődést figyelmen kívül hagyva, hirtelen érdeklődéssel kiegyenesedett. – A mardekárosok kémkednek utánam?

– Hát persze – biccentett Piton, bár Harry megesküdött volna rá, hogyha nem találná méltóságán alulinak, a bájitalmester valószínűleg a szemét forgatná.

– Voldemortnak?

Piton úgy bámult rá, mint aki komplett idiótának tartja, Harry pedig rájött, hogy ennyire naiv még ő sem lehet; hát persze, hogy az egykori halálfalók gyerekei a szüleiknek, azok meg Voldemortnak kémkednek. Alig bírta visszafogni magát, már nyelve hegyén volt, hogy rákérdezzen, vajon Malfoy is ugyanígy tesz-e.

– Máskor ne használj ilyen varázslatot mások előtt – utasította a férfi, Harry pedig, mit tehetett mást, beleegyező sóhajt hallatott. Piton szemét összehúzva nézett rá egy pillanatig, majd témát váltva megszólalt. – Ma este teszteljük, milyen erősek a pajzsaid. Megkísérlek betörni az elmédbe, te pedig próbálod megvédeni magad.

Harry érezte, ahogy végigfut hátán a hideg. Védd magad. Pislognia kellett, mert szinte maga előtt látta a tavalyi sorozatos kudarcjeleneteket. Erősen összpontosított, hogy a köd egységes masszává olvadjon, s mikor a vihar már erősen tombolt az elméjében, minden, az okklumencia órákkal és Siriusszal kapcsolatos tavalyi rossz emléket a pajzsai mögé rejtett. Amikor úgy érezte, készen áll, újra Pitonra pillantott, s látta, hogy a professzor fürkésző tekintettel őt figyeli.

– Készen állsz? – kérdezte.

A fiú bólintott. Piton merőn bámulta még pár pillanatig, aztán lassan előhúzta a pálcáját. Harry ösztönösen összerezzent, mintha teste így készülne fel a jól ismert fájdalomra. A tanár pálcája leereszkedett.

– Sokkal felkészültebb vagy. Most nem olyan lesz, mint a tavaly. – A professzor hangja selymes, majdnem megnyugtató volt. Harry nagyot nyelt, bólintott, a bájitalmester pedig ismét a magasba emelte a pálcáját. – Legilimens – mondta szinte suttogva Piton, és Harry érezte az immár olyannyira ismerős tudatot belépni az elméjébe.

A jelenlét ez alkalommal sokkal erősebb volt, mint korábban, már-már fenyegető, a fiú pedig azonnal visszahőkölt előle. Koncentrálni próbált a dementor-pajzsára – így nevezte mostanában a védelmet, amit kiépített –, hogy az minél szélesebb és kitartóbb legyen. A vihar lassan a fenyegetően közeledő lángok fölé tornyosult, lassan visszafelé tolta, s végül teljesen kioltotta őket, száműzve az idegen tudatot Harry fejéből.

Arra eszmélt, hogy görnyedten áll Piton szobájában a férfi előtt, lihegve próbálva visszanyerni az erejét az embert próbáló feladat után. A bájitalmester persze olyan mereven állt előtte, mint akinek meg sem kottyant ez a kis esti elmegyakorlat.

Harry halovány mosolyt eresztett meg felé. – Ez most sokkal jobb volt.

Piton bólintott. – Valóban. De minden alkalommal nehezebb lesz.

– Újra? – kérdezte Harry, a férfi pedig szemmel láthatóan elégedett volt, amiért a fiú ilyen gyorsan összeszedte magát.

Vagy egy órán keresztül párbajoztak, s a végén Harrynek már összeszorított foggal, ádázul kellett küzdenie a viharfelhőit minden oldalról támadó, szaggató tűztengerrel szemben. Minden erejével próbálta visszanyomni, elhárítani a fenyegetést, de a lángok már egészen a felhői szélét nyaldosták, míg végül egy hatalmas lángcsóva behatolt, s kettészakította a ködöt, csakúgy, mint első alkalommal. A felhők mögül kiszabaduló rossz emlékek, mint üvöltő vadállatok rontottak gazdájukra.

Harry anyja volt az első, őt követte James és Cedric alakja. És aztán… aztán a függöny mögé bezuhanó Sirius képe, mint száguldó vihar rontott a hirtelen megcsukló térdű, fájdalmasan felkiáltó Harryre.

– Sirius – kapott hirtelen levegő után, ösztönszerűleg megragadva az első szilárd, keze ügyébe eső dolgot, hogy ne zuhanjon arccal előre a földre. Ahogy a dühöngő csata lecsendesedett a fejében, Harry lassan képes volt újra érzékelni a körülötte lévő dolgokat, s rögtön rájött, hogy homlokát valami jólesően puha, meleg szövetbe temette, és mindkét kezével egy jó öklömnyit szorongat ugyanebből az anyagból. Mikor végül tudatára ébredt, hogy éppen Piton talárját markolja kétségbeesetten, azonnal megpróbált elhúzódni, de egy kéz – olyan lágyan, hogy alig lehetett érezni – puhán megérintette hátul a fejét.

Érzékelte, ahogy a férfi mellkasa enyhén hullámzik lélegzete ütemére, és a lassú, nyugodt szívverés hatására az ő remegő teste is elcsendesedett. Mély, hörgő lélegzetet vett, és csak ekkor vette észre, hogy hangtalanul zokog, könnyei pedig a bájitaltan tanár fekete talárját áztatják. Egy pillanatra halványan felpislákolt benne a remény, hogy Piton esetleg nem vette észre a gyengeségét, de még mindig küzdenie kellett, hogy valamennyire higgadt tudjon maradni. A már-már felszínre törő érzelmek ellen harcolva, az okklumencia segítségével elméje hátsó, rejtett zugába próbálta tolni a fájó, nemkívánatos emlékeket, a professzor mélyen zengő hangja viszont elterelte a figyelmét.

– Nem tanácsos a fájdalmas érzelmek elfedésére használni az okklumenciát – jegyezte meg egészen halkan a férfi.

Képtelen volt tovább ellenállni a kísértésnek; miközben ujjai ellazultak a professzor fekete talárja körül, lassan felemelte a fejét, és a másik szemébe nézett. Piton éjfekete pillantása az övébe fúródott.

– Fogalmam sincs, mi mást csinálhatnék velük, uram – vallotta be halkan, s hiába próbálta, lehetetlen volt elszakítani a pillantását a férfiétól.

– Hagynod kell magadnak, hogy rendesen meggyászold azokat, akiket elveszítettél – mondta egyszerűen Piton, de Harry, még mindig farkasszemet nézve vele, szomorúan megcsóválta a fejét.

– Már meggyászoltam őket, uram – mondta, mire a tanár az övéhez hasonló mozdulattal megrázta a fejét.

– Nem, nem tetted. – Az idáig a tarkójánál érzett gyengéd érintés hirtelen eltűnt, Harry pedig úgy érezte, mintha egyszerre iszonyú súly nehezedne a szívére. – Alig pár hónapja veszítetted el Blacket. Ilyen rövid idő alatt képtelenség igazán, rendesen meggyászolni, elereszteni valakit. – Harry már-már vitába szállt vele, de Piton folytatta: – Amikor áttörtem a pajzsodat, a mögötte lévő, Blackkel kapcsolatos emlékek már önmagukban elég fájdalmasak voltak ahhoz, hogy minden ellenállásod megszűnjön egyetlen pillanat leforgása alatt. Az elméd teljesen kiszolgáltatottá vált számomra. Ebből is látszik, hogy egyáltalán nem fogadtad el a veszteséget.

Harry félrenézett, szíve fájdalmasan összeszorult. – Nem megy – suttogta siralmasan. A bánat csaknem maga alá temette, kénytelen volt erősen az ajkába harapni.

Piton, mint aki észre sem veszi, mit csinál, megszólalt. – Soha nem tudod majd elfogadni a keresztapád halálát, ha úgy teszel, mintha meg sem történt volna.

Bár Harry tudta, hogy a professzor valószínűleg nem így akarta, a vigasztaló hangnembe itt-ott némi kemény él is keveredett, a fiú azonban ez alkalommal nem riadt vissza tőle. Lassan kezdte meglátni a másik iránta tanúsított aggodalmát az alatt a tüsketenger alatt, amibe a férfi a szívét temette. Így hát egyszerűen rábólintott a szavaira, a professzor pedig, mintha azt próbálná felmérni, Harry vajon mennyire vette szívére az előbbi szavakat, figyelmesen bámulta egy darabig.

– Igen, tudom – válaszolta végül az előbbi megjegyzésre Harry, mintegy megerősítésképpen, jelezve, megértette, mire akart a másik kilyukadni. Piton kis szünet után biccentett egyet. A fiú, totálisan kimerültnek érezve magát, lassan a bájitalmester egyik székére ereszkedett, és lomha testtartással, lazán elfészkelődött benne. Mosolyognia kellett, amikor a professzor szemöldökét felvonva nyugtázta a mozdulatot.

– Remélem, kényelembe helyezted magad – jegyezte meg szarkasztikusan.

– Igen, köszönöm – felelte nagy komolyan Harry. A férfi enyhén megcsóválta a fejét, majd a fiúéval szemközti székre telepedett.

– Valamiről beszélnünk kell – mondta, s Harry majdnem felmordult, mert a férfi olyan képet vágott, mint aki valami rossz hírt készül közölni éppen.

– Valamiről? – kérdezte, s gyomra azonnal görcsbe ugrott.

Piton bólintott. – Gondolom, tudsz róla, hogy most szombaton lesz az első roxmortsi kirándulás.

Harry rosszat sejtve bólintott. Piton arca hirtelen megint üres kifejezést öltött, a fiú pedig nyugtalanul kiegyenesedett a székén.

– Nem hinném, hogy bölcs dolog lenne, ha most elhagynád a kastélyt – mondta Piton minden köntörfalazás nélkül. Harry igyekezett nem kiborulni, de egyszerűen tudta, hogy ezt nem csinálhatják meg vele. Nem tilthatják ki még egy évre Roxmortsból!

– Miért nem, uram? – kérdezte, reményei szerint nyugodt hangon. A látszat szerint sikeresen elleplezte érzelmeit, Piton ugyanis még csak nem is pislogott, úgy folytatta.

– Mert nem biztonságos.

Harry elkomorodott. – Nem lesz semmi baj.

Piton megrázta a fejét, s arca immár egyértelműen zord kifejezést öltött. – Félreértettél. Nem adok neked választási lehetőséget.

Harry arca elborult, ahogy előrehajolt. – Aurorok járőröznek mindenfelé. Az igazgató biztosan Roxmortsba is odakéretheti őket, amikor én is megyek.

– Ennyire biztos vagy benne, hogy az aurorok csalhatatlanok? – érdeklődött Piton.

Harry a szemét forgatta. – A kastély védelme sem áttörhetetlen.

Piton összepréselte az ajkát, majd azt válaszolta. – Akkor is nagyobb biztonságban vagy a falai között.

– Ha a rokonaimnál lennék, az még biztonságosabb lenne, mégsem kell ott dekkolnom egész évben – ellenkezett makacsul Harry.

Piton immár határozottan ingerülten hajolt előre a székén.

– Nem fogsz elmenni Roxmortsba, Harry – közölte nyugodt hangon. A fiú hátradőlt, hátát a szék támlájának támasztotta. A bájitalmester fürkészőn nézett rá, aztán felegyenesedett, és megszólalt. – Ha van kedved, velem töltheted azt a napot a laboromban.

Harry először fel sem fogta, amit hallott az imént, de ahogy lassan leesett neki a tantusz, arca széles vigyorba húzódott.

– Az remek lenne, uram.