Tizenkilencedik fejezet: Menekülés

1996

Perselus úgy döntött, megpróbálja, ezért így szólt:

– Ha van kedved, velem töltheted azt a napot a laboromban.

Látta, ahogy a fiú arca felderül.

– Az remek lenne, uram – egyezett bele azonnal, mire a férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem számított rá, hogy a fia ilyen könnyen kötélnek áll.

Felbátorodva, társalgási stílusban megszólalt.

– Úgy hallottam, elvállaltad a kviddics-csapat vezetését.

Meglepő módon a fiú enyhén elpirult.

– Igen. – Kis szünet után látszólag úgy döntött, talán illene jobban is kifejtenie. – Amúgy is játszottam volna – mondta, és arcát elfelhőzte az aggodalom. Perselus kissé értetlenül figyelte hirtelen hangulatváltozásait.

– A te döntésed volt – jelentette ki, reményei szerint teljesen világossá téve, egyáltalán nem dühös, amiért Harry nem fogadta meg a tanácsát. A fiú zavartan felnézett, már-már meggyőzve Perselust arról, hogy nem fogalmazott elég érthetően, de aztán a másik meglepő módon bólintott, és azt mondta:

– Tudom, uram.

– Úgy tűnik. De akkor mi a gond? – kérdezte, s a kissé aggodalmas szavak könnyebben kicsúsztak a száján, mint gondolta volna.

Harry félrenézett. Perselus megértette, hogy időt kell adnia neki, annál is inkább, mert felismerte a jeleket; ha tehette, ő maga is elkerülte, hogy túl érzelmesnek látszódjon mások társaságában, s úgy tűnt, ezt a tulajdonságot a fia is örökölte tőle. Harry végül ismét ránézett, és egészen halkan azt mondta:

– Remus volt, aki megkérdezte, vajon játszanék-e akkor is, ha nem lennék kapitány.

Perselusnak egyáltalán nem tetszett a dolog; sem az, hogy Harry Lupinhoz fordult tanácsért, sem, hogy a férfi kérdezés nélkül megadta azt a fiúnak.

– És? – A hangja sokkal durvábban csengett, mint eredetileg tervezte. Harry összeszűkült szemmel nézett vissza rá, mire azonnal megbánta, hogy nem tudott féket tenni a nyelvére.

– Rám ripakodott az irodájában, és ez egyáltalán nem esett jól nekem, oké? – csattant fel a fiú, keresztbe téve maga előtt a karját. Perselus ajkára visszafogott, ámde vidám mosoly ült ki, amiért fiától láthatta viszont ezt a tökéletesen Lily-szerű mozdulatot. A fiú azonban látszólag félreértelmezte a jókedvét, s ahogy Perselusra förmedt, megbántott kifejezés ült ki az arcára. – Csak mert maga nem kedveli őt, még nem kell kárörvendenie azon, hogy Remus ennyire felzaklatott valamivel.

Perselus először meglepetten, majd kissé összehúzott szemmel méregette, mielőtt megszólalt volna.

– Egyáltalán nem tesz boldoggá, ha Lupin felzaklat téged – jelentette ki, bár nem ez volt a teljes igazság. Ha a Harry által használt „kárövend" kifejezés nem is írta le pontosan Perselus érzéseit Lupin irányába, mégis… Egyébként határozott ötlete volt arról, vajon miért veszíthette el a másik férfi a türelmét Harryvel szemben. Gondolataiból valami kiülhetett az arcára is, mert látta, hogy Harry továbbra is gyanakodva fixírozza. – Mit mondott Lupin pontosan?

A fiú a kérdést figyelmen kívül hagyva visszakérdezett.

– Maga mondott neki valamit?

Perselus tőle szokatlan szorongással feszengett a kérdés hallatán. Nem igazán akarózott elmondania Harrynek az igazat arról, pontosan miről is beszélgettek Lupinnal korábban, de közben azt is elhatározta, semmiképpen nem fogja máris felrúgni ezt a törékeny kapcsolatot, amit végre sikerült kiépítenie a fiával.

– Nem engedtem neki, hogy ő beszéljen veled a némító bűbáj használatáról – vallotta be, s közben az okklumencia segítségével erős falat vont indulatai köré. Majdnem biztos volt benne ugyanis, hogy a fiú felháborodik a hallottakon, s úgy volt vele, hogy ha Harry valami gorombaságra vetemedik vele szemben, jelenleg nem engedheti meg magának, hogy hasonló dühvel válaszoljon. A fiú azonban látszólag nem kapta fel a vizet, mindössze vetett rá egy tűnődő pillantást, és kipréselt magából egy „Oh"-t.

Perselus nem igazán tudta mire vélni a dolgot. Az utóbbi időben többször is előfordult, hogy amikor végre azt hitte, sikerült kiismernie a fiút, az mindig tett, vagy mondott valamit, amivel megint összekuszálta a professzorban kialakult képet. Teljesen kiszámíthatatlannak találta a másikat, ő pedig sosem volt az a türelmes fajta. Nehezen viselte, hogy folyton lépést kell tartania a fiú érzelmeit uraló kaotikus hangulatváltozásokkal.

Aprót biccentve, s a lehető legsimább, legtermészetesebb mozdulattal felemelkedett székéből. Látta, hogy Harry óvatosan szemmel követi minden lépését; bizonyára attól tartott, hogy az előbb felingerelte a férfit. Perselus felsóhajtott, majd intett neki, hogy álljon fel ő is. Harry habozva engedelmeskedett.

– Gondolom, szeretnéd megbeszélni a dolgot Lupinnal – szólalt meg végül, s bármennyire igyekezett, hangjából még így is neheztelés csendült.

Harry arca kisimult, s a fiú bólintott, majd elmosolyodott. Perselus teste megfeszült, de a tinédzser közben azt mondta.

– Igen, de Remus még vagy fél óráig biztos nem számít rám – vont vállat.

Perselus már-már megemelte a szemöldökét, úgy meglepte ez a kijelentés, de még éppen sikerült megfékeznie az ösztönös reakciót.

– Akkor talán valami hasznosra is felhasználhatnánk a megmaradt idődet – jelentette ki kurtán. A fiú arcáról nem tűnt el a mosoly, a bájitaltan tanár pedig lassan kezdett kételkedni a saját képességeiben, már ami az érzelmei elkendőzését illeti; Harryt ugyanis látszólag egyáltalán nem ütötte szíven hangjának hideg tónusa.

– Kipróbáljam esetleg újra a pajzsaimat maga ellen? – vetette fel a fiú, kirázva Perselust a gondolataiból.

A bájitalmester, bár belül egy kissé bizonytalan volt a kérést illetően, főleg, mivel Harry legutóbbi kísérlete a visszaverésére kudarcot vallott, ennek ellenére a világért be nem vallotta volna, hogy ilyen gyengéd érzelmekkel küszködik, ezért inkább beleegyezően bólintott. Közben azért elhatározta, hogy a korábbinál legfeljebb feleakkora erővel támadja majd a fiú pajzsait; eszében sem volt Harrynek még több fájdalmat okozni ezen az estén.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

A Remusról folytatott rövid beszélgetésük után, Harry képes volt Piton minden újabb támadását visszaverni. Persze gyanította, hogy a professzor a korábbiakhoz képest közel sem próbálkozik olyan keményen a pajzsai áttörésével, de nem bánta a dolgot. A történtek miatt valahogy sebezhetőnek, és rettentő idegesnek érezte magát, s volt egy olyan érzése, hogy a férfi hasonló hangulatban lehet. A kényelmetlenségek ellenére mégis boldogabbnak érezte magát ebben a bár percben, mint hónapok óta bármikor.

– Jó éjszakát, uram – búcsúzott végül, amikor befejezettnek nyilvánították az órát, s közben minden erejével azon volt, nehogy ásítani kezdjen a mondat közepén. Nem akarta, hogy Piton megtudja, mennyit kivett belőle ez a mai este.

A bájitalmester szemöldöke a magasba szánkázott.

– Fáradt vagy? – kérdezte, alig leplezett szarkazmussal.

– Egy kicsit – vallotta be, mire a professzor biccentett egyet.

– Akkor pihenj. Már korábban is mondtam, de úgy vélem, egy kicsit túlvállaltad magad erre az évre.

Harry, ahogy a professzor közelében mostanában mindig, legszívesebben a szemét forgatta volna. Persze nem tette, hanem simán bólintott. Örült, hogy megúszták az estét veszekedés nélkül. Egy kicsit ideges is volt Remus miatt, most, hogy megtudta, mi okozhatta barátja rossz hangulatát. Szerette volna megértetni vele, hogy nem számít, mi történik Piton és őközötte, Remusszal való kapcsolata attól még ugyanaz marad, ami eddig.

– Rendben, uram – ígérte végül.

– Jó éjt – morogta a professzor, de a fiú már hozzászokott, hogy Piton búcsúzáskor mindig ilyen, így nem szívta mellre a dolgot. A kezében szorongatott maréknyi zöld port a kandallóba szórta, és azt kiáltotta: Remus Lupin irodája.

Alig jelent meg a kívánt helyen, máris megpillantotta barátját, aki idáig látszólag fel-alá járkálhatott a szobában, de megjelenésére megtorpant, és aggodalmas arccal feléje fordult.

– Harry – kezdte csendesen. – Sajnálom, nem kellett volna úgy rád förmednem az előbb –motyogta bűnbánóan, és minden vonásából sütött az idegesség. Harry szíve azonnal meglágyult a láttán.

– Semmi gond, Remus – vágta rá gyorsan, de a férfi megrázta a fejét.

– Nem, Harry, ez nagyon is baj. Perselus és én beszélgettünk, és…

– Igen, tudom, Piton már elmondta nekem – vágott közbe sietve, mert fájdalmas volt barátját ilyen aggodalmasnak látni. A módszer bevált, Remus arcán a bűnbánó kifejezést zavartság váltotta fel.

– Tényleg? – kérdezte.

– Igen – biztosította Harry, de közben érezte, hogy elvörösödik. – Nézd, Remus, tudom, hogy Piton féltékeny rád. Mármint arra, hogy mi ketten elég jól kijövünk egymással. És hát… nem szeretném, ha aggódnál amiatt, hogy… – Hangja bizonytalanul elhalt. Igazából fogalma sem volt, hogyan folytassa, attól való féltében, hogy csak még jobban megbántja barátját.

– Harry. – A férfi hangja lágy volt, s a mozdulat, ahogy a fiú vállára tette a kezét, gyengéd. Tekintetéből megértő, meleg fény sugárzott, ahogy Harryre nézett. – Attól tartok, a féltékenység kölcsönös. Amikor Perselus azt mondta nekem, hogy nem az én dolgom figyelmeztetni téged a némító bűbáj helytelen használatára, bevallom, rosszul esett, hogy ti ketten mostanában ilyen jól kijöttök egymással. Aggódtam, hogy elveszíthetem a barátságodat, ahogy közelebb kerültök egymáshoz. Sajnálom, hogy rajtad csapódott le a rossz kedvem.

Harry úgy érezte, a szíve majd kiugrik a helyéről, csak épp ez egyszer a boldogságtól.

– Én sem akarom elveszíteni a barátságodat, Remus – vallotta be remegő hangon.

– Ugyan, Harry. – A férfi hangjából is érződött, mennyire meghatódott. – Ettől biztosan nem kell tartanod.

A fiú bólintott, s mivel túlzásnak tartotta volna, hogy egy estén kétszer is elbőgje magát, gyorsan nyelt egyet, és vett egy mély levegőt.

– Köszönöm.

Remus elmosolyodott. Úgy tűnt, megértette, hogy Harryt kicsit túl sok érzelmi inger érte egyetlen nap alatt, és elérte azt a pontot, amikor a legapróbb dolog is felzaklatja. Lágyan megszorította hát a fiú vállát.

– Kimerültnek tűnsz. Minden rendben ment ma este?

– Nehezebb volt, mint általában, de rendben vagyok – mondta. Reménykedett, hogy Remus nem fog a részletek után tudakozódni. A férfi pillantása azt üzente, nagyon jól tudja, hogy elhallgat valamit, de tiszteletben tartja a döntését, ha nem akarja elmondani. Harry végtelenül hálás volt neki ezért.

– Na gyere, visszakísérlek a toronyba – ajánlotta fel Remus, amit Harry mosolyogva fogadott.

Egyenletes tempóban, nyugodtan sétáltak végig kastély folyosóin, s egészen addig nem szóltak egy szót sem, amíg meg nem érkeztek a Kövér Dáma portréjához. Ekkor Harry képtelen volt izgatottságát továbbra is kordában tartani, és megkérdezte:

– Piton tényleg azt mondta neked?

Remus felkuncogott, mert tudta, nagyon jól, hogy a másik mire gondol. Nyilván jólesett neki, hogy Perselus határozottan ragaszkodik az új apaszerephez, amibe belekényszerült, és nem engedi, hogy azt más elbitorolja tőle.

– Igen, Harry – biztosította a fiút. – Tényleg így volt. – A fiú izgatottan elpirult, Remus pedig igyekezett, hogy ne üljön ki az arcára, mennyire élvezi a helyzetet. – Most menj, és feküdj le – tanácsolta, és a bejárat felé lökdöste Harryt.

A fiú még mindig mosolyogva vetette oda a jelszót a festménynek, és mászott be a szabaddá váló portrélyukon. Jókedve a tetőfokára hágott, amikor meglátta Ginnyt a kandalló mellett, rá várva a kényelmes kanapén. Fürgén odasétált, leült mellé, majd apró csókot nyomott a lány szájára. Ginny sugárzó mosollyal és csillogó, barna szemmel nézett vissza rá.

– Látom, boldog vagy. Felteszem, ez azt jelenti, az óra is jól sikerült – jegyezte meg a lány, miközben becsukta az eddig az ölében tartott mágikus lények gondozásáról szóló könyvet.

Harrynek eszébe jutottak az elmúlt pár óra eseményei, mire bizonytalanul vállat vont.

– Hát, párbajoztunk. Az biztos, hogy a tavalyinál sokkal jobban sikerült a dolog. El kell ismernem, ha Piton nagyon akar, tud rendesen is tanítani. – Kezét a lány dereka köré fonta, és közelebb húzta magához.

– De? – Ginny látszólag túl jól ismerte ahhoz, hogy elkerüljék a figyelmét az apró jelek.

Harry elkomorodott.

– A vége felé Pitonnak sikerült áttörnie a pajzsaimon. Elég szörnyű volt, még annál is rosszabb, mint mikor először megtette, és… azt hiszem, kicsit összeomlottam – vallotta be elszoruló szívvel. Mindegy, ki ült itt mellette, akkor sem volt jó érzés visszagondolni arra, ahogy Piton talárjába zokogott.

Ginny keze megérintette az övét, mintha így akarna erőt adni neki.

– Mi történt?

Harry az alsó ajkát harapdálva, feszülten válaszolt.

– Nagyon kedves volt, és megértő. Beszélgettünk Siriusról is… azt mondta, szerinte még nem gyászoltam meg őt igazán.

– Igaza van. – Ginny még közelebb húzódott, szinte odafúrta magát Harry oldalához.

– Meglehet – egyezett bele Harry, de csak, mert nem akart hosszasan a fájdalmas témán rágódni. Kezét lassan végighúzta a lány nyaka mentén, majd ujjai rátaláltak a hosszú, vörös tincsekre. A kandalló tüzét bámulva szórakozottan simogatta Ginny haját, majd egyszer csak megszólalt. – Gin?

– Hm… – hümmögött a másik, csukott szemmel élvezte az üres klubhelyiség nyugalmát, és a pattogó lángok lágy zaját.

– Szerinted Hermionénak igaza volt? Arról, hogy Pitonnak szólítom őt? – kérdezte, de hangja furán csengett, mint aki gondolatban egészen máshol jár.

Ginny elfordult kicsit, hogy ránézhessen, és elmosolyodott, látva a reményteljes, ámde zavarodott kifejezést a fiú arcán.

– Nem is tudom – felelte óvatosan. – Te hogy érzed magad, amikor professzornak szólítod? – kérdezte, s közben folyamatosan Harryt figyelte, a fiú felé forduló pillantásából próbálva kitalálni, mire gondolhat.

– Igazság szerint nem nagyon szoktam professzorozni.

– Hát akkor? Minek hívod? – lepődött meg a lány.

Harry vállat vont.

– Általában csak „uram"-nak – felelte, elfordítva a pillantását.

– És szerinted ő ezt rossz szemmel nézi?

Harry felhorkant.

– Nem. El tudod képzelni Pitont amiatt hőbörögni, hogy valaki uramnak szólítja? – Ginny nem válaszolt. Harry elmosolyodott. De tetszett neki a másik elgondolkodó arca, meg ahogy összehúzta közben a szemöldökét. Gyorsan lehajolt, és apró csókot nyomott a lány homlokára, pont a két szemöldöke közé. Mikor Ginny kérdőn rápillantott, incselkedve megszólalt. – Csak próbáltam kicsit kisimítani azokat az édes barázdákat az arcodon.

Ginny felnevetett.

– Miért nem próbálod ki a dolgot inkább a számon? – érdeklődött, Harrynek pedig nem is kellett kétszer mondani. Az ártatlan csókból hamarosan intenzív nyali-fali kerekedett, amit Ron érkezése szakított meg pár perccel később. Harry sóhajtva elhúzódott a lánytól, de közben átkozta barátját a pocsék időzítésért.

Ront persze nem villanyozta fel az elé táruló heves smárolási jelenet, ezért meglehetősen morcosan ült le a párocskával szemközti fotelba, s dühös pillantásokkal bombázta barátját.

– Ne is törődj vele, Harry – dőlt hátra Ginny, ismét felcsapva a korábban félredobott könyvet. – Csak féltékeny, mert Hermionéval nem szokásuk ilyesmit csinálni.

Ron szikrázó pillantása most húga felé fordult, s egy alig hallható, eldörmögött „Fogd be" is kicsúszott a száján.

– Héj! – tiltakozott Harry, miközben degeszre tömött táskájából pergament és pennát vett elő. – Ne beszélj így Ginnyvel! – Amikor Ron nem válaszolt, kíváncsian megkérdezte. – Ugye nem vesztetek össze Hermionéval?

– Dehogy – dőlt hátra a fiú, továbbra is barátságtalan pillantással. – A könyvtárban van. Anyád bűbája után kutat. Mostanában szinte minden percét ott tölti; épp az imént küldött el, mert, ahogy ő fogalmazott, túlságosan elterelem a figyelmét.

Ginny kuncogott, Harry viszont aggodalmasan hajolt előre. Nem szerette volna, ha az újdonsült párocska éppen miatta rúgja össze a port.

– Figyelj, Ron, nem akartam Hermionét így leterhelni ezzel. Ha gondolod, beszélek vele, hogy hagyja inkább az egészet.

A vörös hajú fiú lemondóan megrázta a fejét.

– Nem a te hibád, Harry. Hermione már elhatározta, hogy mindenképpen megfejti ezt a rejtélyt; olyan, mint a kutya, amikor ráharap a csontra. Szinte izzik, annyira a kutatás lázában ég – mondta fancsali képpel.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Harry, akit nem teljesen győzött meg barátja érvelése. Ron bólintott, de megszólalni már nem volt lehetősége, mert Hermione szó szerint berobbant a helyiségbe, lihegve, levegő után kapkodva állt meg előttük, csapzott haja az arcába hullott.

– Harry – zihálta –, szórj ki egy némító bűbájt, gyorsan! – préselte ki magából két lihegés között.

Harry habozott. Piton megtiltotta neki, hogy nyilvánosan használja a varázslatot. Mégis… ez itt a Griffendél-torony… vagyis tulajdonképpen nem annyira nyilvános, tehát a bájitaltan tanár tilalma sem vonatkozik rá. Lelkiismerete tiltakozó szavát elhallgattatva, sietve kiszórta a komplex bűbájt, s közben Hermione már le is csapott elé egy öklömnyi vastag könyvet.

– Ezt nézd meg, Harry.

Ginny és Ron is köréjük furakodott, kíváncsian pislogva a Hermione által mutatott oldalra. Harry hunyorogva falta a sorokat, hogy rájöjjön, mi hozhatta barátját ennyire lázba.

– Impenetrabiilis? Az áthatolhatatlanság bűbája?

Hermione izgatottan bólintott, és a Harry ujjánál lévő második bekezdésre mutatott.

– Ez tulajdonképpen a Protego-bűbáj egyik fajtája. Szerintem édesanyád megbűvölte Piton karján a bőrt, hogy Voldemort mágiája ne tudjon kapcsolatot létesíteni vele… így a Sötét Jegy nem vált igazán Piton részévé, mint a többi halálfalónak.

– De hát, tulajdonképpen ezt már eddig sejtettük, nem? A múltkor megegyeztünk abban, hogy anyám bűbája többet tett annál, mint hogy megvédte Pitont a Sötét Jegy fájdalmas hatásaitól.

– Harry, olvasd el gyorsan a harmadik bekezdést. – Hermione, pont, ahogy Ron megmondta, gyakorlatilag majd kibújt a bőréből izgatottságában.

A fiú engedelmesen végigfutott a sorokon. Szeme hatalmasra tágult, ahogy újra és újra elolvasta a szöveget.

– De hát ez lehetetlen!

– Szerintem nem – ellenkezett Ginny, aki Harry válla fölött szintén belekukkantott a könyvbe. – Itt az áll, hogy az a fajta bőr-tetováló mágia, amit Voldemort használt, már évszázadok óta létezik. Ha édesanyád rátalált erre a könyvre, meglehet, hogy egy szinttel továbbfejlesztette a varázslatot.

Ron is bőszen bólogatott, látszólag tökéletesen egyetértett a lányokkal.

– Hol találtad ezt, Hermione? – kérdezte, ahogy behajtotta a könyvet. A borítón ez a cím állt: „Testre szabott" mágia a tizenötödik századból.

– Flitwick professzor adta kölcsön. Azt mondtam neki, szeretnék kutatást végezni olyan bűbájokról, amelyeket kizárólag az emberi testen alkalmaznak – vont vállat a lány, bár látszólag nagyon büszke volt magára.

Harry azonban nem sokat hallott a körülötte folyó párbeszédből. Próbált rájönni, vajon mit forgathatott a fejében az anyja és Piton annyi évvel ezelőtt. Értelmetlennek tűnt az egész. Ezt a véleményét fennhangon is kifejtette barátainak, Hermione azonban rögtön hevesen rázni kezdte a fejét. A fiú ettől függetlenül, továbbra is értetlenül, megkérdezte:

– De akkor miért nem intézték el Voldemortot egyszer s mindenkorra?

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

A válaszhoz persze másnap sem került közelebb, s még akkor is ezen járt az agya, amikor SVK órán végrehajtott egy igen komplex, és még Ginny Minisztériumban alkalmazott Reducto átkánál is erősebb taroló varázslatot, a Remus által erre a célra elvarázsolt lovagi páncélon. Harry meglehetősen könnyedén elsajátította ezt a bizonyos varázsigét, így készségesen segített Remusnak, mikor a tanár megkérte, hogy segítsen a többi tanulónak is.

A mardekárosok persze Malfoyjal az élen kerek perec elutasították felajánlott segítségét, így inkább két hollóhátas lányra fordította a figyelmét, akik azonnal igenlően bólintottak, amikor megkérdezte, szükségük van-e útmutatásra. Persze közben pirultak, meg röhögcséltek, s Harry majdnem lefújta az egészet, amikor az egyik lány direkt a karjához simult, miközben megmutatta neki, hogyan kell helyesen tartani a pálcát.

Végül mégsem hagyta faképnél őket, inkább megragadta a mellettük gyakorló Neville karját, és odarángatta maga mellé. Így legalább nem egyedül kellett szembenéznie a vihogó lányokkal, ráadásul gyanította, Ginny nem lenne elragadtatva, ha a fülébe jutna, hogy órán flörtölgetni szokott a csoporttársaival. Neville szerencsére pár percen belül remekül boldogult az átokkal, így Harry nyugodt szívvel hagyhatta magára a két hollóhátassal. Bár a griiffendéles fiú arca erősen pirult, látszólag örömmel vette a feladatot.

Ahogy Harry odább lépett a hármastól, még hallotta, ahogy Neville dadogós választ ad az egyik lány kérdésére, s elvigyorodott. Látta, hogy Ron és Hermione sikeresen elvégzik a varázslatot egy-egy páncélon, majd Remus felé vette az útját, aki a varázsige helyes kiejtését magyarázta éppen egy csoportnak. Türelmesen megvárta, míg a tanár végez a beszéddel, s végignézte, hogy Seamus porrá változtatja az átokkal az egyik lovagi páncélt. Harry gratulált büszkén vigyorgó griffendéles társának, aki azonnal Deanhez rohant, hogy bemutathassa újdonsült tudományát.

– A DS-es társaid sokkal gyorsabban elsajátítanak minden újat, amit tanulunk, mint a csoport többi tagja – jegyezte meg Remus, s elégedetten figyelte, ahogy Dean Seamushöz hasonló ügyességgel használja az imént megtanult varázslatot.

Harry bólintott.

– Igen, tényleg briliáns ötlet volt a csoport – értett egyet, s Hermione, meg Ron felé pislantott.

Remus követte a pillantását.

– Csodálatos ötlet volt, Harry. De te voltál, aki megvalósítottad, és működésbe hoztad. Önbizalmat adtál nekik. Gondoltál már rá, hogy az iskola elvégzése után esetleg tanári pályára add a fejed? – kérdezte, s hangja komolyan csengett.

Harryből azonban kitört a nevetés.

– Hogy én? – Sietve megrázta a fejét. Már a gondolatát is nevetségesnek találta, hogy egyszer esetleg Potter professzor legyen belőle. – Én inkább továbbra is az aurori hivatás felé hajlanék – vallotta be.

– Biztosan remek auror lennél – bólintott Remus, s közben mindketten Malfoyt, meg Zambinit figyelték, akik az átokkal becélozták az egyik páncélt, ámde nem túl sok sikerrel. – Harry – szólalt meg a tanár, amikor Malfoy végre kis darabokra robbantotta a páncél fejét. – Van egy üzenet, ami neked szól. Maradj, kérlek pár percig óra után, hogy átadhassam.

– Persze – egyezett bele azonnal a fiú. Sejtette, kitől van az a bizonyos üzenet, de mivel Remus egyáltalán nem tűnt idegesnek miatta, ez őt is megnyugtatta.

Ennek ellenére mégis hálás volt, amiért az óra hamarosan véget ért, mert így legalább nem maradt ideje azon töprengeni, vajon Piton mivel állt elő már megint. Amint a többiek kisorjáztak a teremből, csak Ron, meg Hermione lépett oda vele Remus asztalához, s a tanár, bár vetett rájuk egy kurta pillantást, nem kérte meg őket a távozásra.

– Perselus odajött hozzám ma reggelinél. Szeretné, ha a holnapi óráján csinálnál valamit, ami büntetést érdemel. Sőt, mi több, arra kér téged, a kihágás mértéke elegendő legyen, hogy eltilthasson érte a szombati roxmortsi kirándulástól.

Harry gyomra azonnal összerándult. Egyáltalán nem tetszett neki a dolog.

– Nem lenne egyszerűbb, ha simán betegnek tettetném magam? – kérdezte, mert legyen az bármennyire megjátszott viselkedés, semmi kedve nem volt Pitonnal az egész osztály előtt szembeszállni.

– Ezt én is felvetettem, de Perselus ragaszkodott a maga igazához – közölte Remus, bár enyhén megrázta a fejét, jelezve, őt is bosszantja a bájitaltan tanár legendás fafejűsége.

Harry idegesen egymásnak dörzsölte izzadó tenyerét.

– De hát Merlin nevére, mégis mit találjak ki, ami elég súlyos egy roxmortsból való eltiltáshoz? – tűnődött fennhangon.

– Direkt felrobbanthatnál egy üstöt – ajánlotta Ron várható lelkesedéssel. – Vagy megátkozhatnád Malfoyt – tette hozzá, ábrándos kifejezéssel az arcán.

Harry elfintorodott.

– Nem hinném, hogy Piton kérése odáig terjedne, hogy következmény nélkül megátkozhassam az egyik mardekárosát.

Hermione gyorsan közbevágott, mert Ron már nyitotta a száját, bizonyára, hogy egy újabb szerinte briliáns ötlettel rukkoljon elő.

– Elég, ha csak tiszteletlenül beszélsz vele. Pitonnál elég hihető, hogy még kevesebbért is eltilt téged egy roxmortsi kirándulástól – javasolta.

Harry az ajkába harapott, mert ez az ötlet még kevésbé tetszett neki, mint a többi. Tudta, ahhoz, hogy a dolog valóban hihetőnek tűnjön, tényleg durvának kell majd lennie Pitonnal, holott mióta megtudta, hogy a férfi az apja, a szándékos sértegetés korántsem volt annyira ínyére.

– Nem hinném, hogy menni fog – mondta végül.

Hermione leckéztetés helyett simán bólintott, jelezve, megérti, mi járhat most a fiú fejében, s miért nem akarja megbántani Pitont. Remus is megértően biccentett. Ron, nem meglepő módon, kissé szkeptikusan állt a dolog előtt; hogy valakinek lehetősége lenne jól megmondani a magáét Pitonnak, és mégsem akarja… ez számára az érthetetlenség netovábbja volt.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Harry annyira ideges volt a másnapi bájitaltan óra miatt, hogy majdnem lekésett róla; épp akkor csusszant be az asztala mögé, amikor a tanár beviharzott a terembe. Megkönnyebbülten fellélegzett, de szinte rögtön idegesen összeszorult a torka, mert ahogy kapkodva előszedegette hozzávalóit, Piton odaállt elé, és dühös tekintettel méricskélte.

– Öt pont a lassúságodért, Potter! – csattant fel, Harry pedig máris érezte, hogy dühös pír önti el az arcát; a legtöbb tanuló szintén csak most rakosgatta ki hozzávalóit az asztalra. A fiú csak reménykedni tudott, hogy ez is Piton színjátékának része.

Ezt azonban nehéz volt elhinnie, főleg, mivel Piton egészen addig bámult rá megvetően, amíg ki nem préselt magából egy „Igen, uram"-ot. Ekkor a tanár végre sarkon fordult, és megkezdte a tanítást, random kérdésekkel bombázva a diákokat.

Az óra közepe táján Harry is sorra került, s miután nem tudta kielégítően megválaszolni a nekiszegezett kérdést, a tanár mérgesen sziszegve megszólalt: – Úgy tűnik Potter, nem vagy tisztában vele, hogy ez egy RAVASZ-szintű osztály… azt hiszed talán, hogy elvétetted a termet, és véletlenül elsőévesek között kötöttél ki?

– Nem, uram – válaszolta fojtott hangon Harry, és minden erejére szüksége volt, hogy ne ordibáljon rá a férfira. Mégis mit képzel Piton, mit művel?

A tanár hideg tekintettel végigmérte.

– A válaszaid gyakorta értelmetlenek, és átgondolatlanok; kezd olyan érzésem lenni, hogy egy elsőévesekkel töltött óra valóban jót tenne neked.

– És talán magának is jót tenne, ha halálfalókon kívül néha másokkal is beszélgetne, maga… – Harry száján már majdnem kicsúszott egy olyan jelző, amit biztosan megbánt volna később, de még idejében visszafogta magát.

Piton szeme összeszűkült, s zord arccal nézett vissza rá.

– Vigyázz a nyelvedre, Potter, mert a végén kiállítási tárgyként végzi, tartósítva a polcomon. Lássuk csak… egy ma esti büntetőmunka bizonyára jó emlékezető lesz, hogy gondolkodj, mielőtt ilyen hangot használsz velem szemben.

Most már Harry is összeszűkült szemmel, s villámló tekintettel nézett a férfira. Ma esti büntetőmunka? Nem arról volt szó, hogy szombatra kap büntetést? Aha, szóval ez már egyáltalán nem is színjáték – jött rá a fiú, ahogy Piton fekete szemébe fúrta a pillantását. Tudta, hogy a másik valamiféle válaszra vár tőle, de eldöntötte, hogy ha a férfi a régi szabályok szerint játszik, nem fogja megadni neki az elégtételt, hogy belemegy a játékba. Választ akar? Hát arra várhat, amíg a pokol befagy.

– Bedugaszolták a füled bűbájjal, Potter? – dörrent végül Piton, egy lépéssel közelebb lépve Harry asztalához.

– Nem – vágta rá a fiú, karba téve a kezét.

– Felelni fogsz, ha kérdezlek, Potter, megértetted? – Piton éles hangja szinte vágott a csendes teremben; minden szem kettejükre szegeződött. Sokakat látszólag megdöbbentett Harry viselkedése, míg a mardekárosok természetesen vigyorogva szemlélték az eseményeket, Malfoyjal az élen.

– Ha úgy akarja – vont vállat szemtelenül Harry, mint akit a legkevésbé sem érdekel a tanár véleménye. Piton homlokán vadul lüktetni kezdett egy ér, s a fiú megértette, hogy ezzel elvetette a sulykot. Idegesen nyelt egyet, mikor a bájitalmester fenyegetően fölé tornyosult. Piton két kezét az asztalra támasztva előrehajolt, pont, ahogy első alkalommal, miután Harry látogatást tett a merengőben. A fiú igyekezett elhúzódni tőle.

– Nem tolerálom tovább a szemtelenségedet, Potter. Az előbbi megjegyzéseddel elvesztetted a szombati roxmortsi látogatás jogát. Most pedig fogd a holmid, és tűnj-el-az-osztályomból! – Harry számára minden jeges hangon kiejtett szótag olyan volt, mint egy-egy mérgezett tű, amit a szívébe döfnek, s ahogy talpra ugrott, valami hideg borzongás járta át az egész testét. Kapkodva magához vette a táskáját, s igyekezve figyelmen kívül hagyni osztálytársai pillantásait, sietve kifelé indult.

Amint becsukta maga után az ajtót, dobogó szívvel, de semmire sem gondolva megindult kifelé a huzatos pincefolyosókon át. Akkor sem állt meg, amikor végre a földszintre ért, s mire a bejárati nagykapuig vitte a lába, a sietős sétából rohanás lett. Fogalma sem volt, hová fut, csak azt tudta, hogy menekülni akar minden, és mindenki elől.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Perselus lassú, körkörös mozdulatokkal masszírozta a homlokát, ugyanis szörnyű fejfájás kínozta éppen. Miközben a vacsorára a nagyterembe vonuló diákokat nézte, átkozta magát, amiért annyira csökönyösen ragaszkodott az igazához, és nem fogadta el inkább Lupin tanácsát, hogy Harry színleljen betegséget szombat délután. Persze igazság szerint pontosan tudta, miért nem választotta a könnyebbik opciót, de jelenleg még a Sötét Nagyúr esetleges bukásának ígérete sem tűnt számára elegendő indítéknak ahhoz, hogy újra felrúgja a még éppen csak kibontakozó kapcsolatát a fiával.

Egyáltalán nem tervezte, hogy az indulatai vegyék át felette az uralmat, és engedje olyan csúnyán elharapózni azt a vitát a bájitaltan teremben. Jól látta a fia arcát, amikor kiküldte őt a teremből, és azonnal megértette, hogy túl messzire ment. Harry Perselus indítékai felett érzett nyilvánvaló kényelmetlensége és zavarodottsága fájdalmasan érintette, s szerette volna minimálisra redukálni az esetleges további összetűzéseket. Ehhez ideális megoldásnak tűnt, ha kiküldi a fiút a teremből… egészen, amíg nem látta Harry arcát, s nem nézte végig a menekülésnek is beillő, riadt kis állatka módjára történő távozását az osztályból.

Persze az óra még el sem kezdődött, de Perselus máris neheztelt a fiúra. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy Harry megszegte a neki tett ígéretét, és nyilvános helyen némító bűbájt használt, apja kifejezett tilalma ellenére. Ennek ellenére megértette, hogy frusztrációját nem éppen a legmegfelelőbb módon és időben vezette le. De akkor is, miért nem képes a fiú követni még a legegyszerűbb utasításait sem?

Arra sem számított, hogy Harry ilyen csípősen fog visszavágni, ráadásul, bár utálta még magának is beismerni, a megjegyzés a halálfalókról nagyon is fájt neki. Annak ellenére, hogy tudta, Harry nem gonosz számításból tette, amit tett, csupán a düh mondatta ki vele azokat a szavakat. Perselus elhatározta, nem fogja hagyni, hogy ebből a veszekedésből megint valami olyasmi kerekedjen, amikor kölcsönösen megbántják egymást újra és újra. El fogja magyarázni a fiúnak a „büntetőmunka" alatt, hogy eleve kitervelte azokat a bántó szavakat, így Harry talán nem fog huzamosabb ideig haragudni rá.

Igazság szerint Perselus az elmúlt pár órában másra sem tudott gondolni, mint a vitára, és óriási megkönnyebbülés töltötte el amiatt, hogy hamarosan Harry megjelenik az irodájában, és talán minden egy csapásra megoldódik. Pillantása végigpásztázott a termen, és Harryt kereste a vacsorára szállingózó diákok között.

Szeme összeszűkült, amikor meglátta a fia két elválaszthatatlan társát, Mr. Weasleyt és Miss Grangert belépni a terembe, Harry nélkül. Nem sokkal később Miss Weasley is megjelent, s azonnal a másik kettőhöz sietett. A Weasley lány hadarva mondott a többieknek valamit, mire Miss Granger tanácstalanul megvonta a vállát. Aggodalmas arckifejezéssel váltottak még néhány szót, aztán Miss Weasley a tanári asztal felé kapta a fejét, és vádló pillantása egyenesen Perselus felé fordult. Pár pillanattal később mondott valamit a másik kettőnek, majd sarkon fordult, és határozott léptekkel kicsörtetett a teremből, két aggodalmas griffendélest hagyva maga után. Perselus figyelte, ahogy távozik, de közben lázasan járt az agya.

– Perselus – üdvözölte könnyedén Lupin, ahogy helyet foglalt a bájitalmester mellett az asztalnál. Fesztelen, oldott hangulata láttán Perselus azonnal kitalálta, hogy fia nem rohant Lupinhoz óra után, elújságolni a történteket. Bár ennek más helyzetben örült volna, most határozottan ugrott egyet a gyomra ijedtében.

Harry korábban igen felzaklatott állapotban hagyta el a pincéjét, de ha azóta sem Lupinhoz nem ment, sem a barátaival nincs, akkor hol a pokolban lehet? Perselus minden további szó nélkül felállt, s tekintet nélkül arra, hogy Minerva később minden bizonnyal leszúrja, amiért olyan hirtelen távozott a vacsoráról, kisétált a nagyteremből.