Huszadik fejezet: Ártatlanság

1996

– Hol van Harry? – kérdezte Ginny a griffendéles asztalhoz érve, ahol Hermione és a bátyja üldögéltek.

– Piton kidobta a bájitaltan óráról – közölte Ron, s a tett felett érzett felháborodás tisztán meglátszott az arcán.

– Azóta nem láttuk – tette hozzá Hermione aggodalmasan.

Ginny összeszűkült szemmel a tanári asztal felé fordult, s rögtön találkozott a pillantása Pitonéval, aki éppen őket hármukat nézte. A lány még valamiféle aggodalmat is látni vélt a férfi kemény vonásain. Bár fogalma sem volt, mi történhetett pontosan azon a bájitaltan órán, erősen gyanította, hogy a dolgok nem egészen a terv szerint alakultak, ha Piton ilyesmire vetemedett, Harry pedig szándékosan felszívódott valahová. Vetett még egy utolsó, utálkozó pillantást Piton felé, aztán mérgesen odavetette a bátyjának:

– Szólhattál volna, hogy Harry eltűnt. – Válaszra sem várva megpördült, és hátraszólt a válla felett. – Majd én megkeresem. – Ezzel hosszú léptekkel kimasírozott a folyosóra, és dühtől hajtva végigszáguldott a kastély folyosóin.

A délután folyamán órákig ücsörgött a Griffendél-toronyban, s a leckéit írta a többi ötödévessel. A vacsora közeledtével ugyan furcsállta egy kicsit, hogy Harry még nem jött fel hozzá, de mivel konkrétan nem beszéltek meg találkát, feltételezte, hogy a fiú vagy Lupinnal beszélget, vagy Ronnal és Hermionéval tanul valahol a könyvtárban. Amikor meglátta a két griffendélest a nagyteremben Harry nélkül, rögtön tudta, hogy valami baj történt.

Miközben magában Pitont átkozta, kiért a szabadba. Arra gondolt, ha Harry feldúlt, és el akar rejtőzni, biztosan nem maradna a kastélyban. Hihetetlennek tartotta, hogy az az ember folyamatosan játszadozik Harry érzéseivel. Hát egyáltalán nem törődik vele, hogy ezzel mennyire megbántja a fiút? Merlinre, eddig csak vitatkoztak, de most még azt is sikerült elérnie, hogy Harry szó szerint megfutamodjon előle.

Talán Hagridhoz ment? Áh, nem valószínű, a félóriást látta az imént a vacsoránál. A céltalan keresés miatt lassan Harryre is kezdett ideges lenni. Miért mindig az az első, hogy elrohan a problémák elől? Ha már egyszer annyira felhúzta magát a történteken, megkereshette volna akár őt, akár Lupint.

Haragja azon nyomban elszállt, amikor megpillantotta a fiú összekucorodott alakját a Fúriafűztől nem messze, épp azon a határon, ahol a növény még nem érhette el. A lány figyelmét az a körülmény sem kerülte el, hogy a fiú ugyanazt a helyet választotta a búslakodásra, ahol két évvel azelőtt a keresztapja felajánlotta neki, hogy magához veszi.

Ginny nehéz szívvel, de határozottan közeledett felé. Amikor odaért, lassan leereszkedett mellé a földre, majd óvatosan kinyúlt, hogy megérintse az arcát. A fiú rászegezte szomorú pillantását, Ginny pedig összeszedte a bátorságát, és megkérdezte:

– Mi történt?

– Nem is tudom – motyogta a másik, enyhén megrázva a fejét. – Azt hiszem, nem voltam eléggé felkészülve, hogy úgy viselkedjek vele, mintha semmi sem történt volna kettőnk között. Pitonnak persze nem okozott gondot a dolog – morogta sötét pillantással. Ginny közelebb oldalazott, kezét a fiú kezébe tette.

– Mit mondott?

– Ügyetlennek, mindenre alkalmatlannak titulált, pontokat vont le… a szokásos – vont vállat Harry.

Ginny habozott egy kicsit, hogy feltegye-e a nyilvánvaló kérdést.

– De hát nem ez volt ez eredeti terv?

Harry sötéten felnevetett, s közben előrehajolva kitépett egy marék füvet.

– De. És látszólag egyáltalán nem esett nehezére. Úgy viselkedett, ahogy öt éven keresztül mindig… öt éven keresztül, amikor utált engem. Pedig anyámat még akkor sem tudta meggyűlölni, miután azt hitte, lefeküdt Jamessel – dörmögte, dühös mozdulatokkal játszadozva a kezében szorongatott kis, zöld nyelű késsel.

Ginny hirtelen megértette. Ez az egész Harry számára egyáltalán nem a mai bájitaltan órán történtekről szólt, vagy hogy Piton milyen sértéseket vágott a fejéhez. Harryt az bántotta rettenetesen, hogy Piton, a saját apja, olyan hosszú időn keresztül utálta teljes szívből. Saját szemével láthatta az emlékekben, hogy a férfi egykor mekkora szeretettel rajongta körül, s ez csak még fájdalmasabbá tette a számára, hogy elég volt egyetlen hazugság, s a nagy szeretet látszólag úgy elillant, mint a füst. Sőt, ha nincs a merengő, Piton még most is gyűlölné őt.

A lány belátta, hogy Harry idáig minden aggodalmát igyekezett elrejteni, s csupán arra koncentrálni, hogy minél jobban megismerje ezt az új Pitont. Az eltelt néhány hét alatt Ginny többször is észrevette ezeket az érzéseket a fiú szemében; érzéseket, amelyek mindig ott tolongtak a felszín alatt, de bármennyire igyekeztek is a felszínre törni, Harry mindig visszafojtotta őket, méghozzá nem is szándékosan, inkább pusztán csak ösztönből. Ginny most látta igazán, Harry milyen nagymester lett a számára kellemetlen tények előli bújócskában. Hogy jelenleg pontosan milyen igazság elől bujkál, azt persze a lány sem tudta.

– Harry, teljesen természetes, ha dühös vagy Pitonra, amiért úgy viselkedett veled – próbálkozott, s a kísérlet apró mosolyt csalt a fiú arcára.

Harry lassú, körkörös mozdulatokkal végighúzta mutatóujját a lány alkarjának belső felén, Ginny pedig megborzongott a leheletkönnyű érintésre. A fiú mosolyogva nyugtázta a reakciót, és egy pillanatra minden gondjáról megfeledkezve lehajolt, és szájon csókolta a lányt. Ginny hagyta magát, de kis idő múlva határozottan elhúzódott, és azt mondta:

– Harry, nem tehetsz úgy többé, mintha nem zavarna téged a dolog. Főleg így, hogy a történtek hatására ide menekültél.

– Nem menekültem el, Gin – jelentette ki Harry, de a lány szkeptikus arckifejezését látva kuncogva kijavította magát. – Na jó, talán tényleg elfutottam, de csak azért, mert hirtelen fogalmam sem volt, mihez kezdjek.

– Megkereshettél volna engem, vagy Lupint. Ron és Hermione is nagyon aggódnak érted, remélem, tudod. Bármelyikünkkel beszélhettél volna róla. – Bár Ginny nem akart szemrehányást tenni a másiknak, amiért nem hozzá fordult a gondjaival, a kissé megbántott arckifejezés mégis elárulta, mit érez.

– Nem az volt a szándékom, hogy kizárjalak téged, Ginny. De mindenki órán volt éppen… – tette hozzá, a lány pedig sietve bólintott, nem akarván még ezzel is hozzájárulni Harry rosszkedvéhez. Érezte, hogy a fiú teste ellazul mellette.

– Ha legközelebb előfordul ilyesmi, mindenképp várd meg valamelyikünket. Egyébként sem lenne szabad egyedül kóvályognod, főleg ha a mardekárosok tényleg kémkednek utánad. – Hangja szigorúan csengett, Harry pedig elmosolyodott. A lány komoran nézett rá.

– Jó, jó, rendben – adta meg magát Harry, mikor a másik jelentőségteljesen tovább bámulta. – Rosszabb vagy, mint Piton – jelentette ki mosolyogva, s erre már a lány is felnevetett.

– Na, azt azért kétlem. Inkább örülj, hogy nem ő talált rád előbb – incselkedett Ginny elpirulva, mert a fiú tekintete megállapodott rajta, s meleg fényt árasztó, csillogó zöld szemeivel szinte simogatta.

– Hmmm – mormolta Harry, közelebb hajolva hozzá. Ajkuk találkozott. Ginnynek persze azonnal kiszállt a fejéből minden Pitonnal kapcsolatos gondolat, s hagyta magát elsodortatni a pillanat varázsával.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

– A fenébe – káromkodott magában Perselus, a kihalt folyosókat róva. Kizárásos alapon nem volt nehéz megállapítania, hogy a fia valószínűleg nincs a kastélyban, tekintve, hogy a többi griffendéles biztosan összefutott volna vele. A kastélybeli legvalószínűbb helyek tehát kilőve, maradt a park átkutatása. Az egész, hatalmas park átkutatása. Merlin szerelmére, a fiúnak lehetne több esze is, mint hogy egyedül lófráljon a Roxforton kívül. Hát nem jártatta eleget a száját előtte arról, hogy az ilyen ostoba, meggondolatlan cselekedetek mennyire veszélyesek? Már csak abban reménykedett, hogy Harry legalább a birtok területén maradt.

Ahogy Perselus hosszú léptekkel kilépett a szabadba, s maga mögött hagyta a lépcsőket, idegessége nőttön-nőtt. Legyen Harry bármilyen zaklatott, az ilyen gyerekes kirohanások akkor is megbocsáthatatlanok. Na persze, elég csak visszagondolni az elmúlt öt évre, és kijelenthető, hogy a Harryt leginkább jellemző jelző a „vakmerő" lenne; egy olyan tulajdonság, amit az igazgató nemhogy elfojtott, de még táplált is az eltelt évek során. Perselus rövid időn belül nem először kívánta, bárcsak amúgy istenesen tarkón csaphatná egyszer a mindig vidámkodó Dumbledore-t.

Na jó, gondolkozzunk! Hová mehetett Harry? Első ösztönös ötlete a vadőr kunyhója volt, de ezt rögtön elvetette, tekintve, hogy látta Hagridot a vacsoránál, s azt még a nagyra nőtt ostobából is kinézte, hogy azonnal visszakísérte volna a fiút a kastélyba, ha meglátja. Persze, ha Harry hajlandó lett volna engedelmeskedni neki.

Önkéntelen morranás tört elő Perselus szájából, mert egy igen rémisztő, de nagyon is valószínű lehetőség tolakodott a gondolatai közé, nevezetesen, hogy Harry a Tiltott Rengetegben kötött ki. Ahogy elméje egyre nevetségesebb ötleteket vetített a fejébe, úgy gyarapodott, s árasztotta el egész testét az idegesség. Megfogadta, hogy amennyiben fia valóban képes volt ekkora égbekiáltó ostobaságra, egy teljes hónapon keresztül koszos üstöket fog sikáltatni vele pincében.

A Harry halálát lelki szemei elé vetítő, borzalmasabbnál borzalmasabb jelenetek jártak a fejében, amikor hirtelen megtorpant. Fogalma sem volt, hogyan került éppen ide, a Fúriafűz közelébe, de szinte azonnal meglátta a füvön üldögélő Harryt, aki épp lelkesen ölelte a Weasley lányt, miközben ajkuk szorosan összetapadt.

Pár pillanat múlva a fiú észbe kapott, és Perselust megpillantva, sietve elhúzódott a lánytól, majd égővörös arccal talpra ugrott. Weasley már sokkal lassabban követte a példáját, s bár ő is elpirult kissé, az arcát eluraló érzelem inkább a düh volt, semmint a szégyen.

A hármasról néhány pillanat erejéig bárki azt hihette volna, egy szoborcsoport tagjait alkotják, egészen, amíg Perselus fel nem ocsúdott, s az általa ismert legbonyolultabb bűbájokat felvonultatva elérte, nehogy bárki más meghallja őket. A korábbi aggodalmát felváltó dühös érzelmek csak ekkor törtek elő belőle:

– Magyarázatot követelek!

Harry ösztönösen hátralépett egyet a haragja elől, Ms. Weasley azonban dacosan karba tette a kezét, és szemtelenül visszafeleselt.

– Ezt hívják csókolózásnak.

Perselus keze ökölbe szorult, s lépett egyet a lány felé, Harry azonban határozottan védelmező célzattal rögtön közéjük állt, mint egy élő védőfal.

– Hagyja őt békén – figyelmeztette nyugodt hangon. Perselus a fiú magatartásában fiatalkori önmagára ismert; jól emlékezett, milyen vérmesen védelmezte ő is Lilyt annak idején.

Dühöngés helyett inkább okklumenciához folyamodott. A felszín alatt háborgó indulatait próbálta megfékezni, mert érezte, hogy azok bármelyik pillanatban magukkal ránthatják. Közben magán érezte Harry pillantását; a fiú szemében határozottság csillant, érdeklődve, szinte kihívóan bámult rá.

– Semmi dolgod nincs egyedül a kastély falain kívül – mondta szigorúan visszafogott, nyugodt hangon.

– Ginny is velem van – vetette ellen Harry.

Perselus érezte, hogy álla megfeszül. Utálta, mikor valaki ilyen elterelő taktikával próbálta a lényeges dolgokról elterelni a figyelmet.

– Nagyon jól tudom, Ms. Weasley pontosan mennyi időt töltött veled idekint – vakkantotta.

A lány összeszorított ajkai közül mérgesen tört elő a válasz.

– Ha maga nem dobta volna ki Harryt az osztályból, eleve nem is kellett volna egyedül maradnia, professzor – szájaskodott, és megkerülte a fiút, minden bizonnyal azért, hogy minden akadály nélkül küldhesse a férfi felé a dühös-megvető pillantásokat.

Persze mérges bámulás tekintetében Perselus sem volt rest, bár közben nagyon vigyázott, hogy helyben maradjon, s nehogy akár egyetlen lépést is tegyen a lány felé.

– Nem hinném, hogy még szükség lenne itt a maga jelenlétére, Miss Weasley.

Harryt rögtön felpaprikázta a kijelentés.

– Akkor mindketten elmegyünk.

– Te itt maradsz! – dörrent rá a professzor, s a fiú megtorpant, de tisztán látszott, fejben folyamatosan mérlegeli a lehetőségeit. Perselus kezdte belátni, hogy talán nehezebb lesz elsimítani a dolgot a fiával, mint azt korában képzelte.

– Akkor Ginny is marad – jelentette ki makacsul a fiú.

A férfinek megfordult a fejében, hogy ragaszkodnia kellene a lány távozásához, de volt egy olyan érzése, hogy egy ilyen lépés legkevésbé sem segítene a már amúgy is pocsék szituáción.

– Rendben – préselt ki magából egy beleegyezést, de Harry elégedett vigyorát látva az a bizonyos utolsó csepp is kicsordult a pohárból. – Büntetést adni neked ma estére remek ötletnek bizonyult. Látszólag a leghalványabb elképzelésed sincs róla, hogyan add meg másoknak a kellő tiszteletet! – mondta, s dühében egy pillanatra sem gondolt bele, hogy talán óvatosabban kellene megválogatni a szavait. Ennek meg is lett a böjtje.

– Még, hogy nekem?! – Harry felháborodott, éles hangja szinte szó szerint belehasított a körülöttük elterülő csendbe.

– Halkabban! – sziszegte Perselus, megfeledkezve a köréjük kiszórt bűbájok áldásos hatásairól, melyek megóvták őket az óvatlan szemek és fülek elől.

– Nem – jelentette ki Harry ugyanolyan hangerővel, de aztán szinte rögtön megereszkedett a válla, s veszített korábbi határozott fellépéséből. – Belefáradtam ebbe – motyogta csendesen. – Nem kell tovább erőlködnie, rendben? Nyugodtan utáljon újra. Ugyanúgy, ahogy régen. – A fiú hangja alig volt több suttogásnál, Perselus szívébe mégis villámként hasítottak a váratlanul kiejtett szavak.

Hirtelen nem is tudott mit mondani, bénán állt, és nézte, ahogy fia kézen fogva Miss Weasleyt, a kastély felé indul vele. Akkor és ott megértette, megérezte, hogy ha most hagyja elsétálni, soha többé nem fogja tudni visszaszerezni.

– Harry… – A szavak rekedtesen, inkább sóhajtva, semmint kimondva hagyták el az ajkát. – Várj…

A fiú megállt, de nem fordult vissza, továbbra is háttal állt neki. Miss Weasley nyakasan mellé plántálta magát, de ahogy visszanézett, tekintetében szemrehányás volt, a barna szemek szinte könyörögtek, hogy csináljon valamit, ne hátráljon meg, legyen újra Harry apja.

S ahogy minden gondolatával s az összes szeretetével a nőre gondolt, akit egykor szeretett, s a fiára, akivel épp az a nő ajándékozta meg, Perselus vett egy mély lélegzetet, s kimondta az elképzelhetetlent.

– Nem áll szándékomban megint úgy tenni, mintha nem lenne fiam… soha többé.

Harry megfordult, tekintetében fájdalom égett.

– Már megtette. Tudom, hogy még mindig szereti anyámat. Hogy volt akkor képes elfelejteni, hogy egyszer engem is szeretett? – Hangja elcsuklott, Perselus pedig úgy érezte, megszakad a szíve.

– Én… – Hangja és akaratereje azonban elhagyta, nem tudott megszólalni. Mégis hogyan lehetne szavakba önteni azt a semmihez sem hasonlítható kínt, amit aznap érzett, amikor Lily a szemébe mondta: „Harry nem a te fiad"? Hogy magyarázhatná meg azt a mindent elsöprő fájdalmat, ami egész lényét elöntötte Lily halálának napján? S hogy aznap nemcsak az anyát, de a fiát is meggyászolta? Nem tehette. Szavakkal nem.

A megújuló gyász fájdalmának súlya alatt s az érzelmek nyomásától rekedt hangon azt motyogta: – Nem hiszem, hogy el tudom magyarázni.

Harry csalódottságtól eltorzult arccal elfordult, de Perselus még idejében utána suttogott.

– De megmutathatom… ha engeded. – A fiú smaragdzöld pillantásában a remény parányi szikrája gyulladt. – Be kell hatolnom az elmédbe, hogy megtehessem – mondta, csak hogy teljesen világossá tegye a dolgot, s a fiúnak lehetősége legyen eldönteni, vállalja-e vagy sem. Harry azonban látszólag túl volt az efféle kételyeken. Azonnal beleegyezően bólintott.

Perselus alig vette észre a lányt, ahogy szinte észrevétlenül kisompolygott a némító bűbájok hatóköréből, de belül őszintén hálás volt neki, amiért megértette, hogy mit kell tennie. Harry felé lépkedett, s ő is tett pár lépést, amíg egészen közel álltak egymással szemben. Mivel a hangjában még nem bízott, inkább felemelte a kezét, jelezve, muszáj lesz megérintenie Harryt a folyamat során. A fiú izgatottan bólintott.

Perselus a lehető leggyengédebb mozdulattal kinyúlt, két tenyerébe fogta a fiú arcát, s az arccsontjánál finoman megtámasztotta a két hüvelykujját.

Harry hatalmasra tágult szemekkel nézett rá, ahogy Perselus a megfelelő irányba fordította a fejét, mert megértette, pont, ahogy Dumbledore irodájában, és később a bájitaltan teremben, Piton most is pálca nélkül fog az elméjébe hatolni. A férfi mélyen fia szemébe nézett, miközben előhúzta agya mélyéről a régen eltemetett emlékeket.

– Perselus, kérlek… – Albus hangja már szinte könyörgött, mire Perselus végre hajlandó volt felpillantani a bonyolult elkészítésű bájitallal teli üst fölül.

– Mit akarsz, Albus? – kérdezte türelmetlenül. Szerette volna mihamarabb folytatni a munkát, mert ez volt az egyetlen dolog, amivel képes volt elterelni gondolatait.

– Megtennéd, hogy átjössz az irodámba? – Rögtön nyitotta volna a száját, hogy ellenkezzen, de az igazgató megelőzte. – Kérlek… csak pár percre. – A mágus hangjában volt valami… fura, valami nem odavaló, amitől Perselusban azon nyomban felébredt az óvatosság. Így aztán, meghajtva magát a másik akarata előtt, sztázis-bűbájt szórt a félkész bájitalra, majd engedelmesen a kandallóhoz lépett. Pár pillanat múlva már a Roxfortban, az igazgatói dolgozószobában állt, kettesben Albusszal.

– Ülj le, kérlek. – A mágus hangja továbbra is gyászosan csengett. Perselus növekvő idegességgel húzott oda egy széket a kandalló elé. Albus leült vele szemben, és ráncos, idős kezeit az ölébe fektette. – Perselus… – kezdte, minden további késlekedés és kertelés nélkül. – Voldemort ma éjjel megtámadta a házatokat. Lily és James meghalt.

Perselusszal meglódult a szoba, kénytelen volt a szék karfájába kapaszkodni, annyira kóválygott a feje. Lily.

– Nem – suttogta. A gondolat egyszerűen nem fért a fejébe, nem akarta elhinni, úgy érezte, menten rosszul lesz. Mintha nem is vele történne, érezte, hogy valaki finoman megpaskolja a kezét, és valamit magyaráz, de a hangok távoliak voltak, s az egészből csak Harry nevét bírta kihallani. Harryről suttogtak valamit. A fiáról…? Nem, az ő Harryje már nincs… meghalt, elveszett, ugyanúgy, mint Lily.

Lily és Harry nincs többé. Látótere összeszűkült, valami áthatolhatatlan sötétség gyülekezett előtte, hogy végül feketeségen kívül már semmit sem látott. Nem maradt semmi, csak az elméjét ostromló égető, perzselő lángtenger, mely egész belsejét, minden gondolatát felemésztette; és Perselus nem ellenkezett. Hagyta, hogy a pokoli tűztenger maga alá temesse, imádott feleségével és kisfiával együtt…

És a tűz nem aludt ki az azóta eltelt tíz év alatt sem.

Mindenfajta komolyabb érdeklődés nélkül nézte, ahogy Minerva az újdonsült elsőévesek élén bevonul a nagyterembe. A fiatal arcok tengerében nem érdekelte senki, bár egyszer diszkréten odabiccentett a Malfoy fiúnak, mikor besorolták őt a Mardekár-házba. A régi, ráerőltetett kapcsolat a Malfoy famíliával ugyanúgy fárasztotta, ahogy idáig, mégsem eshetett ki az egykori kémszerepből; tovább kellett játszania, hogy érdekli Draco sorsa, s tettetett barátsággal volt kénytelen a gyűlöletes Lucius felé fordulni.

– Potter, Harry! – A visszhangzó kiáltásra felkapta a fejét. Egy kócos, fekete hajú fiú lépkedett idegesen a Teszlek Süveg felé. Harry. Perselus természetesen tudta, hogy a fiú ebben az évben kezd majd a Roxfortban. Egészen idáig azt hitte, fel is készült rá. Összeszoruló gyomra azonban tudatta vele, hogy a régi fájdalomtól nem ilyen könnyű megszabadulni. Nem, egyáltalán nem készült még fel erre a pillanatra. Nem készült fel újra látni a fiút, akit tíz éve már eltemetett gondolatban.

– Griffendél! – kiáltotta a kalap hosszas tűnődés után, Perselus pedig érezte, hogy valami keserű érzés remegteti meg a lelkét. Potter fia látszólag megkönnyebbülten sóhajtott fel, vidáman pattant le a székről, és csakúgy, mint az átkozott apja annak idején, boldogan szaladt oda új háza asztalához, a fél Nagyterem örömujjongása közepette.

Miután Albus elsorolta a szokásos haszontalan intelmeit, s az este hivatalos történéseinek vége szakadt, Perselus erőnek erejével kényszerítette magát, hogy a még előtte álló feladatokra koncentráljon. Vacsora után üdvözölnie kell a mardekárosait a klubhelyiségben. Erre gondolt éppen, miközben tekintetével végigpásztázott a minden asztali illemről megfeledkezett, vacsorájukat magukba tömő diákokon.

Hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy smaragdzöld szempár fúródott az övébe. Lily.

De nem, ezek a szemek nem Lily szemei voltak. A fiáé, pontosabban szólva Potter és Lily fiáé. És akkor, abban a pillanatban, az évek alatt felhalmozódott gyűlölködő gondoldatok és önmarcangolás áttörték az elméje köré szigorúan felépített falat, s Perselus minden csepp utálata, amit a családját ellopó, áruló griffendéles iránt eddig érzett, új célpontot találtak maguknak a fiatal fiú személyében.

Perselus dühösen meredt a gyermekre, aki elorozta a családját, aki helyet cserélt az ő Harryjével, azzal a Harryvel, akit még mindig tiszta szívből és ugyanolyan hévvel szeretett, akárcsak Lilyt magát. Abban a pillanatban Perselus azt kívánta, bár sose esküdött volna meg rá, hogy megvédi Lily fiát.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Bocsáss meg.

Harry tudta, hogy zokog, érezte, hogy a sírás megállíthatatlanul rázza a testét, miközben Piton emlékei lassan visszahúzódtak, eltűntek a fejéből. S ahogy gondolatai lassan kitisztultak, rájött, hogy a reszketés nem egyedül tőle származik. Apja érdes, nagy kezei rázkódtak, ahogy továbbra is keretbe fogta fia arcát, Harry pedig könnyeket látott a szemében, amikor végre képes volt felnézni, és ráfókuszálni a másik kemény vonásaira.

Behunyta a szemét, és szinte szoborrá dermedt Piton szorításában, mert nem akart egy ilyen privát pillanatot bármilyen mozdulattal megzavarni. A férfi azonban hirtelen minden ünnepélyesség nélkül magához húzta, erős kezével megragadta, s úgy kapaszkodott belé, mintha az ő közelségéből próbálna erőt meríteni.

Ez több volt, szebb volt, mint amire Harry valaha számított tőle. Piton kitárulkozott előtte, láttatni engedte a sebezhető oldalát, s a fiú megértette, a professzor mennyire kétségbeesetten szeretné, ha megértené, mit érez. És Harry, egy bizonyos módon, tényleg értette. Piton sosem szűnt meg szeretni őt… nem igazán. Egyszerűen hagyta, hogy a James iránt érzett gyűlölete megrontsa az érzéseit, s ezeket az utálkozó érzéseket aztán a férfiról arra a fiúra irányította át, akit James fiának hitt, mert a régi, a merengőben látott Harryt mélyen eltemette az emlékei közé.

Piton az emlékeit magyarázatképpen ajánlotta fel neki, vagy inkább könyörgésként, hogy megértesse vele, amit szavakkal nem tudott kimondani. S bár az emlékek nem űzhették el azt az éles fájdalmat, amit a sok sérelem okozott Harry lelkében, valahogy mégis segítettek. S ami még ennél is többet segített, az édesapja karja volt, ami átölelte.

Habozva, s idáig még soha nem érzett félelemmel, Harry is felemelte mindkét karját, és óvatosan a férfi köré fonta őket, először gyengén, aztán, amikor a tanár szorosan magához vonta, és egyik kezével a hajába túrt, erősebben. Érezte, hogy a férfit szorító karjain kívül egész teste elernyed ebben az ölelésben.

Fogalma sem volt, meddig állhattak így mozdulatlanul, de Harry hirtelen úgy érezte, képtelen tovább megbirkózni a mardosó lelkiismerettel, s szinte kiszakadt belőle a bocsánatkérés.

– Sajnálom, amit korábban mondtam… a halálfalókról. – Szerencsére sikerült nagyjából egyenletes hangon kipréselni magából a bocsánatkérést.

Az elmúlt pár órában újra és újra lejátszotta fejében az ominózus jelenetet a bájitaltan órán, s mindannyiszor azt kívánta, bár sose mondott volna olyasmiket az apjának. Jól tudta, hogy Pitonnak nem volt választása, kénytelen volt sötét varázslókkal és boszorkányokkal érintkezni, akik egykor maguk is Voldemort belső körébe tartoztak, és megbánta, hogy szavaival esetleg azt sugallta a professzor felé, az ő hibája, amiért úgy cselekedett.

Amint a bocsánatkérés elhagyta a száját, érezte, hogy a férfi megrezzen, Harry pedig már-már bepánikolt attól való féltében, hogy Piton most mindjárt ellöki magától. Ehelyett az ölelő karok csak még szorosabbra fonódtak körülötte, a tanár pedig halkan megszólalt:

– Nem lett volna szabad provokálnom téged. Bolond voltam, amiért azt hittem, nem lesznek majd hatással rád azok a kemény szavak. Én… – A férfi hangja egy pillanatra elakadt, mielőtt folytatta volna. – Nem gondoltam komolyan, amiket mondtam.

– Azt hiszem, mélyen legbelül ezt én is tudtam – motyogta Harry. Érezte, hogy Piton megrázza a fejét.

– Akkor sem volt bölcs dolog úgy tennem. A pozitív érzelmeid irántam nem elég erősek ahhoz, hogy kiálljanak egy ilyen erőpróbát. – Az apja hangjából kihallatszó meztelen fájdalomra Harry döbbenten elhúzódott tőle.

– Ez nem igaz – jelentette ki hevesen.

Piton fekete szemei megbánóan csillogtak, ahogy lenézett rá.

– Nem várom el, hogy ugyanúgy érezz, ahogy én érzek irántad.

Harry nagyot nyelt.

– Maga mit érez? – kérdezte félénken. Aggódott, nehogy átlépjen azon a láthatatlan vonalon, amíg még elmerészkedhet, de Piton határozottan állta a tekintetét.

– A fiam vagy. – Ugyanazok a szavak, amik a filiális bájital használata után is elhangzottak a professzor szájából, de a jelentés, az igazi lényeg a hangok mögött s a férfi szemében bujkáló letagadhatatlan melegség teljesen más színezetet adtak a dolognak.

– És maga az apám – tette hozzá Harry, remélve, a férfi is megérti, mit akar kifejezni. Mivel azonban tartott tőle, hogy a makacs Piton esetleg nem így tesz, hozzáfűzte: – Én is törődöm magával. – A tanár szemében örömteli megértés gyulladt egy pillanatra, Harrynek pedig mosolyognia kellett ezen az ösztönös, emberi reakción. Átérezve a jelenet varázsát, Harry vigyorogva megkérdezte. – Akkor még mindig büntetőmunka vár rám ma este?

A fiú megesküdött volna, hogy a tanár majdnem elmosolyodott, ahogy azt felelte:

– A látszatot fenn kell tartanunk. De esetleg kereshetek neked egyéb elfoglaltságot a szokásos békabelsőségek eltávolítása helyett.

Harry, vizuális típus lévén, elfintorodott.

– Az jó – nyugtázta hevesen. Piton a fejét csóválta, látszólag nem értvén Harry reakcióját a békák kibelezését illetően. A fiú vállat vont. – Undorító dolog.

– Valóban – értett egyet Piton. – Ez az egyik oka, amiért büntetés, és nem jutalom – tette hozzá szarkasztikusan.

Harry somolyogva azt felelte.

– Azért még mindig jobb, mint klotyót sikálni Frics parancsára.

– Ezt majd észben tartom – ígérte Piton, mire Harry felnevetett.

– Jó, de csak amíg nem miattam tartja észben.

Piton szeme összeszűkült.

– Csak nem tervezed a közeljövőben, hogy további büntetőmunkát érdemelsz ki magadnak? – kérdezte kíváncsi, könnyed hangon.

Harry elvigyorodott.

– Azt sosem tudhatja, professzor. – Ezzel vállat vont. A férfi hirtelen összerezzent, Harry pedig sietve hozzátette: – Csak vicceltem, uram.

Egy pillanatig elképzelni sem tudta, mivel bánthatta meg a másikat, de nem kellett sok idő, hogy megértse; emlékezetébe villant Ginny hangja, meg Hermione kinyilatkoztatása a Nagyteremben, és hirtelen ő is elpirult.

Piton minden kétséget kizáróan a „professzor" megszólításra reagált ilyen feltűnően. De hacsak nem „uramozza", mégis mi másnak hívhatná a férfit a „professzoron" kívül? Piton nyilván nem vár el tőle ezeken kívül más megszólítást… vagy mégis?

Észrevette, hogy miközben ő gondolatban magával viaskodik, a tanár folyamatosan őt nézi. Az apja. Igen, egyszer már kimondta ezt a szót a férfi szemébe nézve, és a professzor nem javította ki. Hirtelen arra is rádöbbent, hogy fejben már jóval azelőtt a jóleső, atyai ölelés előtt is így szólította a férfit.

Mielőtt bármilyen határozott döntésre juthatott volna, Piton megszólalt.

– Semmi olyasmit nem kell tenned, amitől kellemetlenül érzed magad.

Harry meglepetten pislantott egyet, és arra gondolt, vajon tényleg ennyire átlátszó-e, hogy mikor mi jár a fejében.

– Már nem igazán tudom, hogyan szólítsam – vallotta be végül.

– Örülnék, ha kerülnéd a „Piton" megszólítást, de ezen kívül bármit választhatsz, rád bízom – mondta a férfi, de közben elfordította a tekintetét.

Ahogy a professzor szájából hallotta a „Piton" nevet, a saját családnevét, Harry egyszerre megértette, mennyire nehéz lehetett neki elviselni, hogy a saját fiát egy másik férfi vegye a nevére. Mivel Harry szerette volna elterelni a beszélgetést kevésbé érzékeny témák felé, óvatosan megkérdezte:

– Tényleg Potter a családnevem?

Piton tekintete azonnal visszarebbent rá, és megfeszülő arcából Harry rögtön látta, hogy a férfi átlátott szánalmas taktikáján.

– Igen, az.

A fiú bólintott, de agya máris azon a másik kérdésen járt, amit hetek óta újra és újra feltett magának, mióta megtudta az igazságot. Bár úgy gondolta, úgyis tudja a választ, azért rákérdezett.

– Anya bűbája megváltozatta a kinézetemet?

– Nem igazán – felelte Piton. Amikor Harry zavartan félrebiccentette a fejét, a bájitalmester folytatta. – Édesanyád még a születésed előtt kiszórt egy bűbájt, aminek segítségével James génjeit kombinálta a tiéddel, s ily módon a megjelenésed nemcsak Lily és az én genetikai felépítésemet tükrözte, de Jamesét is.

– Manipulálták a génjeimet? – hüledezett Harry.

Az apja bólintott.

– Igen, azokat, amelyek a kinézetedért felelősek…

– Vagyis akkor tényleg, egyébként is így néznék ki?

Piton megint bólintott.

– Igen, ez az igazi megjelenésed.

– Anya rohadtul zseniális volt – sóhajtott fel Harry, Piton pedig ez alakalommal tényleg elmosolyodott, bár azoknak, akik nem ismerték, ez inkább fintornak tűnt volna.

– Valóban az volt – értett egyet.

Harrynek magában be kellett ismernie, megkönnyebbült. Nagyon nem szerette volna, ha hirtelen valaki mássá változik, bár még így is fura volt belegondolni, hogy a varázslat nélkül talán nem is így nézne ki. Talán jobban hasonlítana Pitonra…

– Késő van – szakította félbe a férfi hangja elkalandozó gondolatait.

Harry bólintott.

– Akkor ne Hop-porral menjek a lakrészébe, hanem tegyek úgy, mintha a bájitaltan terembe tartanék? – kérdezte, visszaemlékezve, hogy még esedékes egy állítólagos büntetőmunkája Pitonnál.

A tanár bólintott.

– Én majd tájékoztatom Lupint, hogy változott a terv – mondta, majd kis szünet után hozzátette. – Szórok magamra egy kiábrándító-bűbájt. Nem láthatnak meg minket együtt sétálgatni a birtokon. – És Harry bámuló szeme előtt a tanár lassacskán köddé vált.

– Marha jó – lelkesedett.

– Visszakísérlek a kastélyba. Tényleg nem szabadna egyedül kószálnod a birtokon, Harry. – Az enyhe feddés hatására Harry füle lángba borult a szégyenkezéstől, és örült, hogy pillanatnyilag nem láthatja a tanárt, mert megesküdött volna, hogy az most mérgesen mered rá.

– Igen, uram – motyogta. Nem akarta, hogy apja a szemébe nézhessen, de mivel nem látta őt, fogalma sem volt, merre fordítsa a fejét. Amikor azonban egy kéz lágy szorítását érezte a vállán, mereven maga elé bámult.

– Mennünk kellene – javasolta Piton testetlen hangja csaknem gyengéden, mire Harry beleegyezően bólintott.

Pár halkan elmotyogott varázsige, és a köréjük kiszórt bűbájok eltűntek, ők pedig megindultak visszafelé a kastélyba. Egyikük sem szólt egy szót sem, amíg megmászták a dombot, és Harry hálás volt a csendért. Szüksége volt a nyugalomra, hogy fejben rendbe szedje a mai este eseményeit.

Mikor elérték a kastély bejáratához vezető lépcsősort, Harry megállt. Remus a legalsó lépcsőfokon ült, és a Fúriafűz felé bámult, de azonnal felállt, amikor megpillantotta a fiút.

– Minden rendben, Harry? – kérdezte a tanár, és Harry gyomra összeszorult. Szinte már várta Piton dühös válaszát, de Remus kérdésére nem felelt senki, csak a süket csend.

Így hát Harry bólintott, s közben csalódottan állapította meg, hogy Piton valószínűleg már régen odafent jár, a lépcsők tetején. Alig ért a gondolatmenet végére, amikor egy gyengéd kéz érintését érezte a hátán, s elmosolyodott a bájitaltan tanár néma utasítására. Elindult, Remus pedig melléje szegődött.

– Találkoztam Ginnyvel kicsit korábban – közölte a barátja felfelé menet. – Meg akart várni téged, de beküldtem.

Harry bólintott, s közben elmosolyodott, mert elértette a Remus szavai mögött rejlő célzást, főleg, ahogy Ginnyre gondolt.

– És mennyi időbe telt meggyőzni, hogy engedelmeskedjen? – érdeklődött.

Remus kuncogva így felelt.

– Ron és Hermione végül magukkal ráncigálták, de ha ők nincsenek, szerintem nincs ember, aki meggyőzte volna.

– Ron és Hermione is idekint voltak? – lepődött meg Harry.

– Ühüm. Bizonyára ők is aggódtak, hová tűnhettél. – És Remus jelentőségteljes pillantást vetett a fiúra.

Harry felsóhajtott.

– Tudom, tudom. Ne is mondd, már úgyis leszúrtak emiatt kétszer ma este.

– Kétszer? – visszhangozta Remus, kíváncsian rápillantva.

– Igen… Ginny sem dicsért meg a meggondolatlanságomért – vallotta be Harry vigyorogva.

Remus is mosolygott.

– Az a lány tiszta anyja.

– Igen – értett egyet Harry, hálásan gondolva az indulatos Mrs. Weasleyre, és arra, hogy Ginny valószínűleg tőle örökölte erős, állhatatos természetét, ami őt is annyiszor kisegítette már. – Ginny azt is elmondta, hogy büntetőmunkára kell mennem ma este? – kérdezte.

Remus biccentett.

– Meg azt is, hogy azonnal told oda a képed a klubhelyiségbe, mihelyst Piton professzor elenged a pincéből – adta tovább az üzenetet a férfi, bár látszott rajta, hogy alig bírja visszafojtani kitörni készülő nevetését.

Harry érezte, hogy elpirul, miközben beléptek a kastély nagykapuján. A pince felé haladva eltűnődött, vajon barátja minek kísérgeti még ennél is tovább. Lehet, hogy Piton szinte hisztérikus aggodalma, amiért egyedül mászkált a kastély falain kívül, nem is volt alaptalan?